Manassénak nem sok válogatása volt, hogy merre jusson be Erdélybe?
Éjszak felől kellett kerülnie Deésnek. Az út odáig akadálytalan volt
egyes utazókra nézve, csupán rendes hadcsapatokkal kelle találkozniok s
azok békével hagyták őket maguk mellett elmenni. Arra is volt gondja,
hogy jól megrakott élelmiszeres tarisznyát vigyen magával, így Blanka
még azt sem vehette észre, hogy az út egy szétrobbantott hadsereg által
lett símára taposva; olyan símára, hogy az utbaeső vendéglőkben
imádkozásért sem lehetett volna egy harapás ennivalót kapni. Az idő igen
szép volt. A verőfényes ősz egész karácsonyig tartott abban az
esztendőben. Az olaszországi carbonari-köpönyeg (az akkori év polgári
divatja) elég volt az útra.
Manassé régi ismerős e tájon. A mely vidéken átvonultak, elmondá annak
népregéit, történeti mondáit utitársnéjának. A harámvezér Tolvaj Dénes
viselt dolgait, Nagy-Bánya regényes gesztenyeerdő koszorúzta hegyei
között. Dénes nádor fiának tartották, Pintye Gregornak csúfolták,
rettegte az egész vidék, utoljára a nagybányai polgárok ölték meg;
barlangvárában most is ott van kőasztala, kandallója, ivókútja;
vadászkalandokat mondott neki a medvékről, mik az erdők otthonos lakói s
igaz történeteket az aranybányászokról, kik e hegyek némelyikét már
üresre ásták belülről. Most is ott küzdenek a bányarémmel az aranyért,
ezüstért abban a völgyben, a honnan az a fehér ködalak emelkedik föl. Az
a ködóriás a «bányarém». Kén és mireny füstje ez, a mit az érczpirítók
máglyái támasztanak. Minden lehellet, a mit az aranyolvasztók beszívnak:
sulphur és arsenicum. S e méregfüstben él egy egész nép és férfiai
erősek, hölgyei szépek s szeretik a szülötte földet.
Odább térve, egész regényt mondott el Blankának arról a kastélyról, mely
a dombtetőről, sűrű jegenyefák közül messzire kitűnik. József császár
építtette azt a legszebb erdélyi asszonynak. A regényes történet a nagy
császárváros történetébe játszatja bele ezt az erdélyi kastélyt.
Manassé még a gunyhók történetét is ismerte az útban, s a vidám
adomákat, a mik egyes falvakhoz vannak kötve. Még az út melletti
feszületre is figyelmeztette Blankát, melyen az emberséges szobrász a mi
urunkat, üdvözítőnket akként alakította, hogy a sérelmes töviskoszorú
helyett tisztességes házisipkával látta el homlokát.
Úgy hogy mikor egy este azt mondá Blankának: «az ott Kolozsvár!» a nő
bámulva nevetett föl.
– Hát mit beszéltél te nekem két tengerről, a mely szülőföldedet
körülveszi? az egyik láng, a másik vér; hiszen mi egy szikra tüzön, egy
csöppnyi véren sem jöttünk keresztül.
Manassé segített Blankának nevetni.
– Csak el akartalak ijeszteni, de te nem ijedtél meg.
Pedig bizony keresztül jöttek ők mind a két tengeren s most ott álltak a
kellő közepében a vérnek és a lángnak s csak Manassé gondos figyelme
volt az, hogy Blanka előtt a veszélyt el tudta takarni, s úgy sikamlott
rajta keresztül, mint a török üdvözültek az Alsiráth borotvaélü hídján a
paradicsomba.
Ha csak egyetlen egy napot késik; ha csak azt az egy éjszakát ott tölti
Pálmáson: épen a kellő közepébe jut bele a legszerencsétlenebb, a
legvégzetesebb ütközetnek. A hadcsapatok négy oldalról siettek ugyanazon
vidék felé, s a hol ők megpihentek, ott már másnap a dragonyosok ütöttek
tanyát.
Mikor Kolozsvárott a nagy hídhoz eljutottak, épen akkor indult meg
Baldacci hadteste kifelé. A szekerük nem jöhetett át a hidon a katonaság
miatt. Zimándy tehát mégis tévedett, vagy talán szándékosan hiresztelte
az ellenkezőt. Kolozsvárt még a nemzeti hadsereg tartá megszállva. Itt
tehát még sem Manasséra, sem bátyjára nem várt a közvetlen veszély. Itt
útlevelet sem kértek tőlük a város kapujánál, mikor szekérrel bejöttek.
Valószínü, hogy a mint a szekérről leszállva, átmennek a hidon karöltve,
ott sem fogja őket senki megszólítani.
Azonban csalatkozott Manassé. A mint a gyaloghidra lépett (az ember azt
gondolta volna, hogy most minden jegyszedő az átrobogó honvédet,
huszárt, nemzetőrt bámulja), csak megfogja valaki a köpönyegét s
rákiált:
– Ne te né! Bizony elmenne előttem passusmutogatás nélkül! Hol az
igazság?
Manassé boszusan fordult az alkalmatlankodó felé. Kicsi, széles vállú,
tömzsi emberke volt az; székelyes zekében, hosszúszárú csizmában, fején
nagy kalappal. Aránytalan hosszú karjai voltak. Bajusza, szakálla
kurtára nyírva, vagy talán inkább régóta nem borotválva, ott állt nagy
hegykén szétterpesztett lábakkal Manassé előtt, mintha birkózni híná.
Blanka csak elbámult, midőn azt látta, hogy Manassé csakugyan ölre kap
ezzel az emberrel, átnyalábolja mind a két karjával; – de azért nem
mentek egymással birokra, hanem inkább összevissza csókolták egymást.
– Áron! kedves bátyám!
– Én vagyok biz az, Manassé öcsém, szólt a tömzsi emberke nevetve, s
félvállra vetette a zekéjét, hogy a jobb kezével megszoríthassa az
öcscse kezét.
Aztán Blankához fordult.
– Hát ez a drágalátos szent kép meg tán az ángyikánk lesz? Ugyan, az
Isten áldja meg, hajoljon le hozzám kisség; hadd adjak az arczára vaj
egy fél csókot.
Blanka megtette a kivánságát s adott aztán az arczára Áron nem felet, de
másfelet s elégülten mondá rá:
– Ugyan szeretem, hogy nem fakadt sírva, hogy megszurkálta a borostás
szakállom. Négy nap óta nem borotválkoztam ám. Mind itt lestem a
nagyságos uramöcséméket három nap, három éjjel a vámdutyiban.
– De hát, hogy tudtad bátyám, hogy ezen jövünk?
– Hát a lófőnek is van annyi esze, hogy ki tudja kálkulálni, hogy a ki
Szathmárból jön Erdélybe, annak a nagy hidon kell bebandukolni. Itt
vagyok biz én parancsolatodra, három nap, három éjjel, minden utasnak én
eresztém fel éjszaka e sorompót, s nem evém az alatt egyebet
szalonnánál, kenyérnél; s csak az az egy bajom volt, hogy hagymát nem
ehettem hozzá, nehogy megharagudjatok érte, ha majd megcsókollak.
Szegény jó bányász. Három napig lemondott az éltető hagymájáról, a
rokoni csók kedveért.
– Hát a két bátyámról mit tudsz?
Ez volt a legsürgetősebb kérdése Manassénak.
Erre a kérdésre megállt Áron a gyaloghid közepén s kétfelé vetette a
lábait, úgy, hogy nem lehetett tőle tovább menni.
– Mondok egyet, Manassé öcsém, igyunk ahajt előbb egyet.
S egy kulacsot húzott elő a zekéje ujjából.
– Én nem szomjazom.
– De jóféle székely ital ám: fenyővíz.
– Azt meg épen nem szomjazom.
– De én addig egy tappot sem megyek ám odább, a míg velem nem iszol
elébb.
Manassé ismerte a bátyját: tudta, hogy az szavának áll.
– No hát inkább iszom.
– Egészségedre legyen. Már most én is iszom. S mondd vissza.
– Egészségedre legyen.
– Köszönet érte. Hallod, hogy harangoznak a mi feleink templomában?
– Azt is hallom.
– Rosszul harangoznak. Egészen elkálvinistásodott a harangozásuk. Nem
tudják olyan szépen, mint minálunk odahaza Toroczkón; hogy egészen
megfordul a harang a koronájával lefelé s csak az egyik oldalát üti meg;
«egy! egy! egy!» nem úgy mint ezek «egy-kettő, egy-kettő, bing-bang!»
– De én nem bánom, akárhogyan húzzák!
– Dehogy nem bánod! Tudod-e, hogy ma Úrnapja vagyon? Aztán ez a délesti
isteni tiszteletre hívó harangszó. Aztán tudod, hogy két székely
testvér, ki egy kulacsból ivott, s ha Úrnapján délesti harangszó után
van az idő, akkor nem szokott egymással veszekedni. Pedig ha én te neked
arra a kérdésedre felelek, hogy hol van a te két bátyád? hát abból
veszekedés lesz. Aztán azt nem szabad ennek a gyönge ifjasszonykának
meghallani. Majd ha ez egyszer el fog aludni, akkor beszéljünk róla:
tudod?
Manassé meg volt hatva a kérges tenyerű bányásztestvér gyöngéd
jószívűségétől. Ő nem akarta Blankát megszomorítani.
– Csak annyit mondj meg, hogy élnek-e? súgá Áronnak.
– Hát bizonyára élnek. Elfeledted a hiszekegyet? Örök életünk van. –
Élnek bizony. Ők jönnek lóháton elejbénk a Leánykakőig, csak tartsa
készen a számukra ángyika a vőfélybokrétát! mert ingyen nem tanulták be
a szép menyasszony-fogadó verset.
Blanka mosolygott a jó Áron tréfáján s azt mondta, hogy majd maga fog
szedni az erdőn őszi virágokat a számukra.
– No abban ugyan lesz ám módja a szép ángyikának, olyan helyen megyünk
végig, a mi most is tele van virággal. Ha nem hiszi, nézze ezt a piros
bokrétát a kalapom mellett, még el sem hervadt; ezt is ott téptem a
tordai hasadékban. Ugyan hallotta-e már hirét a tordai hasadéknak? Nincs
olyan természeti csoda több a kerek világon. Az egész életében meg fogja
emlegetni. Ott van ám gyönyörűséges szép virágos kert! Meg a híres
Balyika vára: a ki a Rákóczy Ferencz vezére volt. Azt is megnézzük,
ugy-e drága bálványom? Onnan aztán csak egy ugrás a Székelykő s otthon
vagyunk. Szeret-e erdőn keresztül gyalogolni?
– Az a legnagyobb örömem.
– No hát ebből lesz sok.
Manassé súgva kérdé Árontól:
– Te igazán a tordai hasadékon át akarsz bennünket vezetni? – Hát akkor
nem is jutunk mi el a Leánykakőhöz!
– Ejnye, de szigorú vagy! Hiszen tudod, hogy mikor a szegény góbé
urakkal beszél, csak megmondja az igazat; – csakhogy nem egyszerre.
Most trombitarecsegés vonta félre a figyelmüket. Egy szakasz
Mátyás-huszár vonult át a hidon: fiatal ujonczlovasok mind.
– Ne te né! Milyen büszkén ül azon a lovon! Bizony meg se látná a
szegény embert? Hé Dávid öcs! Hé! Micsoda huszár vagy te, ha még a szép
asszonyon se akad meg a szemed? Te varasgyék!
Ezzel a kiabálással csakugyan odacsalta a hadcsapat élén lovagló fiatal
hadnagyot a gyaloghid korlátjához Áron.
Szakasztott hasonmása volt Manassénak. Ugyanazon arcz, termet, szemek.
Akárhányszor összetévesztették őket egymással.
Csak egy év különbségük volt az időkorban.
A korláton keresztül nyújtotta kezét Manassénak s míg a kezeik egymást
szorították, sokáig néztek egymás szemébe.
– Hová? bátya! szólt Manassé.
– Megyek a két bátyámért boszút állni.
– Én pedig megyek őket megmenteni.
– Megyek a hazámat védni.
– Én is oda.
S aztán megcsókolták egymást.
– Hát az ángyikádtól nem kérsz egy csókot? te rusnya béka! dorgálá őt
Áron bátya.
A fiatal hadfi elpirult erre, mint egy szűzleány.
– Majd ha visszatérek; ha megérdemlettem: megkérem azt. Ugy-e megadod
azt, ha halva hoznak is eléd, édes ángyom?
Blanka sejtelemteljesen nyujtá neki kezét.
– Ne félj, nem halok meg! kiálta szikrázó szemekkel, mikor azt látta,
hogy Blanka szemébe köny gyűl. Egy az Isten!
– Egy az Isten! dörmögé utána a vénebb testvér. Az ifju sarkantyuba
kapta paripáját s csapatja élére vágtatott.
– Siessünk, mormogá a hosszú karú s átvéve Blanka utitáskáját, nagy
gyorsasággal vezette őket tekervényes utczákon keresztül egész a
házsongárd utczáig; ott volt egy nyári mulatólaka a családnak, egyuttal
megszálló, ha Toroczkóról bejöttek. Odáig még pipagyujtásra sem állott
meg.
A ház mellett kert is volt, az most zöldséges kertül volt kiadva egy
kufárnénak; az hevenyészett estebédet az utasoknak. Blanka kiment hozzá
a tűzhely mellé s segített neki. A kufárné is részese volt már az
összeesküvésnek, a mibe mindenki be volt avatva, a kivel csak Blankának
érintkeznie kellett. Terv szerint titkolták előtte a veszélyt, mely őt
minden oldalról körülfogja, s melynek szédítő örvénye fölött csak egy
keskeny fenyűszál vezet keresztül. Neki nem szabad az örvénybe lenézni.
– Tud-e a szekéren alunni, lelkem nagyságos asszony? Kérdé, dolgát
folytatva a sütő-főző asszony. Én néha két hétig is úgy alszom utazva,
mikor almát hordok eladni a Mezőségre. Megszokja azt az ember. Mert az
urak még az éjjel akarnak ám tovamenni Torda felé. Mivelhogy holnap
országos vásár lesz Kolozsvárott s arra annyi tordai cserzővarga,
mézeskalácsos, kofapecsenyesütő, s más efféle fog tódulni erre felé,
hogy velük szembe szinte lehetetlen lesz haladni. Hát még a rengeteg sok
szarvasmarha, birka, sertés, a mit felhajtanak! Azért még az éjjel
akarnak utrakelni.
Blanka igen helyesnek találta azt.
Áron bátya pedig azalatt a lovakat befogatva odakinn, elmondá rövid
szóval Manassénak, hogy «elől tűz, hátul víz».
A rengeteg oláh tábor, mely Toroczkót fenyegeti, a tordai hegyeket
tartja megszállva. A tordaiak eddig erősen tartják magukat; de most jött
a hír a főparancsnoksághoz, hogy Kalliany császári tábornok egy
dandárral közelít Szeben felől. Akkor Tordáról minden ember menekülni
fog Kolozsvár felé. Pedig már a nagyszebeni és felvinczi menekültek is
ott vannak. Ha ez megindul, azzal szemközt hatolni tiszta lehetetlenség
lesz. Azért egy órai elvesztegetni való idő sincsen, hogy mielőtt a
népvándorlás megindul, ők elérhessék a Hesdád pataki malmot, a mi a
tordai hasadék szállója. Onnan aztán gyalog tovább – madárlátta
ösvényeken.
Blanka megszokta már az éjjeli utazást: azt hitte, mulatságból történik
ez így. Ösztön, sejtelem, vagy talán az «otthon» utáni vágy, súgta neki
is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása
óriási.