Azt a parkot valamikor a szép Marie nagyatyja ültette, a ki hires nagy
gazda volt. (Az asszonyságé volt a birtok.) Csodamódon elkészített
talajban amerikai tenyészet pompázott. A nagyobb rész gyümölcsös volt és
a gyümölcsfák maguk is óriási fajuak. A park hosszában egyenes út vonult
le a Szamosig, mely szegélyezve volt terebély somfákkal. Másutt csak
cserje ez, itt almafa nagyságú koronás fának mutatja be magát, a
leghosszabb idényü fa, levelei még késő őszszel is mind megvannak
lehullatlanul, csak hogy most már lilaszínüek, s a rőt lombozat közül az
érett gyümölcs, mint korallgyöngy piroslik elő csomókban és füzérekben.
Utolsó gyümölcs, melyet már senki sem szed le.
Blanka e hosszú úton sétálgatott végig, egyedül.
Kora tavasz volt, mikor legutóbb ugyan e fasor között végigsétált, akkor
a somfák aranynyal voltak behúzva a korai virágtól.
A mennyi idő alatt a som gyümölcse megérik, beh sok változás történik az
emberrel!
Akkor is épen így jött föl a teli hold a Szamos tükréből, a sétányon
végigöntve rézvörös világát: egy izzó lapos gömb a láthatár rőtbarna
ködfátyola mögött.
S azóta az ő sorsa kétszer is megfordult.
Azóta harmadszor kezdi újra az életet.
És érti, tudja jól, hogy az az élet, a mit most kezd, a másik kettőnél
még nehezebb lesz.
És még sem érzi azt a terhet a lelkén, a mit akkor viselt, mikor
előtavaszszal itt járt végig az aranylepte somfák sétánya közt.
Akkor gazdag volt, előkelő. Hódoltak neki. Futottak előtte, utána,
kedvét keresték, alkalmatlankodtak neki hizelgéseikkel. Most, hogy
érzik, tudják, mi vár reá? rang, vagyonelvesztés: igyekeznek előtte
kellemetlenek lenni, hogy elrettentsék maguktól.
Blanka maga is asszony volt. Melyik asszony nem szenved testileg? Hisz a
nőt úgy alkotta a természet, hogy az idegek uralkodjanak rajta. Csakhogy
adott nekik hozzá csoda lelkierőt, tűrni és titkolni a szenvedést.
Blanka meg tudta azt itélni, hogy egykori barátnéjának nervosájában
mennyi a valódi baj s mennyi az affectált kiszámítás?
A tisztességes asszony akarja éreztetni vendégével annak hamis
helyzetét: a birtokos úrnő fogadja most a vagyonvesztett, aláhanyatló
nőt, kinek viszonya még nem törvényes azzal a férfival, a ki útjaiban
kiséri, s ha egyszer szentesítve lesz, az csak oly úton történhetik meg,
melytől a vallásos érzelmü kegyes hölgy, mint kárhozatra vivőtől,
visszaborzad.
És még sem érzi Blanka, hogy fájna szívének valami. Csak boszantja,
keseríti, megszégyeníti az a gondolat, hogy neki ez emberek házánál kell
egy éjen át menedéket és a vendégszeretetnek falat kenyerét igénybe
venni.
Mikor tavaszszal itt járt, s aztán visszafelé térve sétált végig a
hosszú egyenes úton, az a gondolatja támadt, a mint a holdvilágtól
messze elnyuló árnyékát elnézte, hogy hát az embert örökké kiséri ez
árnyék? Soha se lesz abból fény? Mindig azt kell-e tudni az embernek,
hogy a háta mögött jön a sötétség? Soha sem lehet-e, hogy egy világos
alak kisérje? Olyan hű, mint az árny? s olyan tiszta, mint a fény.
Most újra eszébe jutott az.
Visszafordult. S ime nem az árnyék volt háta mögött, hanem Manassé.
Az ifju gyöngéden kezébe vette a hölgy kezét.
– Nézd, milyen szépen süt a holdvilág. Sugá neki. Gyönyörű éjszaka lesz.
Szél sem leng. Olyan langy idő van, mint egy nyári éjjel. Nem volna-e
kedved folytatni az utazást, lelkem?
– Azt mondtad ki, a mire gondoltam! szólt a hölgy mohón, szívéhez
szorítva Manassé kezét. Menjünk! Menjünk! Még ez órában induljunk.
– Tudtam, hogy ráállsz. Már rendeletet adtam a kocsisnak. Magunk a
Szamos-parton lesétálunk odáig. Búcsut vennünk sem szükség.
– Nem! Nem! – Nem akarok szóba állni vele többé! szólt öntudatosan
Blanka s odasimulva Manassé keblére, reszkető hangon sugá: Azt mondta
nekem ez asszony, hogy hagyjalak el téged? Ugy-e te neked is azt mondta
rólam a férje?
S azzal átölelték egymást és sírtak.
«Menjünk e háztól, menjünk!»