– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Elviszesz-e hát magaddal? kérdezé a nő.
– Eljösz-e hát velem? mondá az ifju.
– Jól tudod te azt, hogy a mi tért a két karoddal átölelhetsz, az az én
láthatárom: az én egész világom.
– Akkor még most csak rabom vagy. S abban én nem nyugszom meg. Én nem
akarom veled elhitetni, hogy te egy hajótörött vagy, s az én szívem egy
mentő deszkaszál, melyen tovább úszhatol. Ez nagyon sötét prognosticon
volna neked is, nekem is. Hogy téged a kétségbeesés dobott volna
keblemre! Miért kiáltottad azt, hogy «ed io sono la condannata!» mikor
legelőször megcsókoltál?
– No! És nem esett jól neked az a csók?
– Nem! Fájt…
– Fájt – a csók?
– Fájt az, hogy te haragodban csókolsz.
– Nem volt-e okom elkeseredve lenni? Nem omlott-e abban a perczben
minden hamuvá, a mit addig örökké égő fénynek hittem? Nem veszett-e el a
hitem az emberi alakok istenségében? az áldások foganatjában? magában az
emberi igazságszeretetben is? A kik engem martyr-életre, martyr-halálra
elitéltek, maguk elfutnak az ő itéletük elől? Mit higyjek én tovább
azoknak az égig emelkedésében, a kiket a földön így futni láttam?
– Összetéveszted a fogalmakat. A földet ők el fogják veszíteni. De az ég
kulcsait mindig birni fogják. Az, a kit te futni láttál, a földi
uralkodó volt, ki itt hagyta koronáját, a ki ellen a hús és vér
fellázadt. De a szellemek megmaradnak neki. A szentek, a dicsőültek
serege, az apostolok, a vértanúk, a kikkel telve van az a világ, nem
jönnek eléje alkotmányt követelni s száz milliói az élőknek fogják
ezután is kérni tőle, hogy nyissa meg előttök ezen világnak kapuit és te
neked fájni fog a szíved, hogy kiléptél abból a fényes processióból, a
melyet ő vezetni fog.
– És ha le kellene érted mondanom magáról az égről, már meg van téve. Te
jól tudod azt. Belőlem nem lehet többé más: csak az, a mit a szép Cyrene
mondott, vagy a mit te mondtál.
– S te választottál a kettő közül. Feleségem akarsz lenni. S hogy az
lehess: meg kell tenned az utat odáig, a hol hitsorsosaim laknak. Ezt
rendeli a törvény. Át kell térned az én vallásomra.
– Készen vagyok rá.
– Nem vagy rá készen. Az én templomom nem átjáró ház egymással
találkozni vágyó szerelmesek számára. Az én eklézsiám nem asylum más
vallás elitéltjeinek, kik oda biráik elől menekülnek. Az én templomom
tornyán a gömb nem azt hirdeti, hogy jertek ide! Itt szabadabb az
erkölcs, könnyebb az élet, itt nem kell keresztet viselni. Neked előbb
meg kell szeretned azt az Istent, a kit én követek.
– S hogyan ismerem meg őt?
– Azokból az emberekből, a kik az ő hívei. Nem az igékből, nem a szent
könyvekből, hanem a tettekből: az emberek életéből. Majd ha megtudod,
hogy mit tesznek azok, a kik nem halasztják az Istennel és emberekkel
való kibékülést a más világra, hanem cselekszik azt itt ezen a földön, a
kik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt, a kik
megmutatják, hogyan kell embernek az embert eltűrni, igazságosnak lenni,
bántalmakat megbocsátani, dolgozni föld fölött és föld alatt, hűségért
hűséggel fizetni, szenvedőkkel jót tenni, mivelni a lelket a tudás
által; s mindezekért nem zugolódni, hanem örülni az életnek és mind
annak, a mi benne van; örülni a munkának, a hűségnek, a megbocsátásnak,
a jóltevésnek, a tanulásnak s mindezekért áldani azt az egy Istent, a ki
mind ezt nem csapásul mérte reánk az eredendő bűnért, hanem saját lelkét
lehellte belénk, – hogy legyünk «boldog emberek» abban a miben ő «boldog
Isten»!? akkor szeretni fogod az én atyámfiait; akkor szeretni fogod azt
az egy Istent, a ki a béke Istene; akkor nem fog neked fájni az én
csókom.
– Szólj; mind ilyenek a te atyádfiai, mint te vagy?
– Mind jobbak ők nálamnál egytül egyig.
– Akkor már szeretem őket.
… És többé egyiküknek sem fájt a másik csókja.
… S most aztán súghatta a nő: «ed io sono la beata».