«Im egy világrész, a hol az Isten egyedül maga van.»
«Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve.»
«Neve: a tenger.»
«Még az istenekkel bővelkedő Olymp idejében sem volt itt több úr, csak
egy: ma is csak egy van.»
«Nincs rajta se templom, se moschée, se pagoda; nem nyulnak ki belőle
münstertornyok, minarék, teokallik; nem hangzik rajta végig harangszó,
tamtam, muezzimkiáltás: – mégis jelen van ő.»
«Egyedül van. Nem osztozik senkivel. Nem tanít róla Mózes, Confucse,
Mahomed, az evangelisták: mégis megismeri minden nemzet. Ez a minden
szinű és nyelvű emberek Istene. Az Úr a vizek fölött.»
«A föld változandó, a tenger örökké ugyanaz.»
«A tengeren járó ember mindig Isten kezében van. A földi világot a
túlvilágtól csak egy átlátszó lap választja el: a víz szine. S e kettő
között hintálja őt folyvást egy kéz, egy lehellet. Egy kéz, mely
fentarthat, s egy lehellet, mely elmeríthet.»
«A tenger alatt nincsen pokol: ez a szárazföld kiváltságos eszményképe.»
«A tengeren járó emberek örülnek, ha a láthatáron meglátnak egy sötét
pontot: «Vitorla!» s mikor egymás mellett elrepülnek, üdvözlik egymást.
Lehet, hogy a rokonaik otthon a szárazon gyűlölik egymást.»
«S a kik különben is szeretik egymást, mily nagygyá lesz szerelmük a
tenger közepett!»
«Ha én festő maradtam volna, egy képet lett volna kedvem alkotni, párját
annak a festményóriásnak, a mit Palma Giovine alkotott a doge-palota
számára, a feltámadást. De az én képem lett volna a feltámadás a
tengeren!»
«Mikor az angyal trombitaszavára a milliók és milliók, kiknek sírja a
tengerfenék, felmerülnek a hullámok közül, s velük együtt százezrei az
elsülyedt hajóknak, s szárnyrakelt emberek szárnyrakelt házakkal
emelkednek az ég felé!»
«Ugy-e nagy bohó vagyok én, kedves?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ketten voltak a hajó kormánypáholyában. A férfi tartotta a
kormánykereket, a hölgy a lábainál ült s fejét hátrahajtá az ifju
térdeire s annak balját kezei közt tartva, sima állát, piros arczát
hozzá czirógatta s lopva egyet csókolt a kézen. Szemei a véghetetlen
eget járták, mely tele volt ragyogással e napon. A tengernek mindegy:
ősz vagy tavasz? Ha akarja, novemberben is májust tart. A szél sem éles
itt, a hajó együtt megy vele; a rajt ülő nem érzi azt úgy, mint a
leszegezett földön. A hullám csak ringatja a trabakelt. A padrone, a
kormányos és a legények mind alusznak a vitorlából feszített ernyő
alatt. A hajó megy a keleti széllel nyugotnak.
– Látod, milyen jó volt, hogy Rómában a harczi párt került felül. A
kikötőben minden gőzöst lefoglalt az új kormány a nagy tengeri
expeditióhoz; nekünk nem volt más választásunk, mint egy vitorlást
felfogadni, s ezzel tovább tart az út. S még azt sem tudjuk, hogy hová
megyünk?
– Én odamegyek, a hová te viszesz, súgá a nő, felvetve hozzá nagy sötét
szemeit.
– S én odaviszlek, a hová te küldesz.
– Nem azt mondtad-e, mikor búcsúzni jöttél: megyek az én kis holdbeli
szigetembe haza. Ott veszedelem van.
– Azt akkor mondtam, mikor még magam parancsoltam magamnak.
– És most?
– Most pedig te parancsolsz nekem.
– De hát nem történt-e meg számtalanszor a világban, nem történik-e most
is, hogy a férfi elhagyja a nőt, a kit szeret, s fölkeresi a vészt, a
mit retteg?
– A nő erős lelke teszi azt. Bizonyosan a szeretett nő mondta azt:
«eredj! hagyj el engem!» Ha azt mondta volna neki: «maradj nálam!» ott
maradt volna. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett
asszony munkája volt.
– Igazán?
– Igazán!
– Hát lehetséges volna az, hogy olyan férfit, minő te vagy, olyan
asszony, mint én vagyok, el tudna csábítani? hogy ne odamenj, a hová a
baj idéz, hanem oda, a hová a gyönyör hív?
– Megvallottam már neked, hogy nem vagyok se hős, se szent; közönséges
ember vagyok. Az határozza meg a sorsomat, hogy mi vagy te?
– Tehát még magad sem tudod, hogy merre kormányozzuk a hajót?
Északnak-e, délnek-e? Megy az, a szél jó szántából, a végtelennek. És
kettőnk között nem fekszik a földgömb: hanem le vagyunk borítva ezzel a
nagy üvegharanggal! Tehát kisértsük meg, el tudnálak-e csábítani? Én?
Tégedet? Hiába vettem volna leczkét a szép Cyrenétől hét nap egymásután
ebből a tudományból? Nézzük, mit tanultam tőle? Aztán majd meglássuk,
hogy merre hajlik el a delejtű? Tehát – hunyd be a szemedet és hallgass.
Hallgasd meg, hogy mire tanított engem a szép Cyrene.
«Ha tudnád, hogy milyen szép a világ: dehogy hagynád azt magadtól
elzárva tartani! – Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy
ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire
bűnös minden ember: dehogy szégyenlenéd magadat előttük.»
«Te gazdag vagy, ő pedig egy lángész. Két czím, a mely mindenre jogot
ad. Te herczegnő vagy, ő pedig művész. Mind a kettő koronát visel: egyik
gyémántból, másik babérból. Csak fényt vet egyik a másikra, nem
árnyékot. Ki kérdezősködik a la Fornarina erényei után? Canova Venusának
mintaképe egy uralkodó herczegnő volt. Mikor a szemérmetes pruderia azt
kérdezte tőle, hogy tudott «ily» alakban mintát állni egy művész előtt?
azt felelé: «mais la chambre était bien chauffée». – «Hiszen jól be volt
fűtve a szoba». Palma Giovine a szeretőjét, ki hívebb volt hozzá, mint
az esküjéhez, bevitte a paradicsomba, megörökíté, mint üdvözültet,
colossalis itéletnapi tableauján. Joga volt hozzá. A művész
beatificálhat, mint a szent congregatio.»
«Neked van hatvanezer skudid hazulról, másik hatvanezeret tartozik a
detronált herczeged fizetni. Gazdag vagy vele. – Ne sírj, ne deklamálj;
hanem ajándékozz tizezer skudit szent czélokra s kapsz engedélyt,
egészségi tekintetekből egy évig utazhatni. Ha az év letelik, megujítod
a kegyes adakozást s megujítják az engedélyt. Aranynyal minden zárt ki
lehet nyitni.»
«Az idegen föld útja a szerelmesek hazája. S minthogy a föld gömbölyű:
ennek a birodalomnak nincsen határa. Az ember úgy gombolyítja le az
életét erről a nagy gömbről, mint egy nagy gyapotgöngyölegről.»
«Elmégy a Nilus partjaira, felütöd a sátorodat a pyramidok között, a
homokpusztán. Magad lakol benne és az, a ki önkényt követett. Nem hallja
más, csak a tevehajcsár, hogy mit beszéltek egymással, egy olyan
nyelven, a mit sehol a világon a saját földén túl meg nem ért senki.»
«A művész fest afrikai melegtől átsugárzott képeket, s a te szived
melege érzik ki e képekből. Lesz belőle hirhedett mester.»
«Sokáig nem időzöl egy helyen, nehogy enigmádat kitalálják. Teveháton
megjárod a szent földet. Megfürdesz a Jordán vizében, meglátogatod a
Libanont. A czedrusok árnyéka is édes pihenő hely. Művészed előtt ott is
egy új világ nyilik meg. A czedruslombok illata szentté teszi a mámort.»
«Mikor észreveszed, hogy ottlétedről beszélnek, ott hagyod a kioszkot, s
tovább mégy a próféták vándorútján.»
«Mindenütt találsz római katholikus templomot. Oda ájtatoskodni eljársz.
Meggyónsz, lelkedet megnyugtatod. A gyónó bárczákat haza küldöd a
jogfelügyelődnek. Azok documentumok. A patriarchákat, a kápolnákat
megajándékozod. Ezt hirdetni fogják a világnak s az a hír, mint a pók a
próféta rejthelye előtt, mentő hálót sző menedéked sátornyilása fölött.»
«Átkeltek a tengeren, át Indiákra, végigjárjátok a délszigeteket. Minden
országban elültettek egy fát, mely az utánatok jövőnek virágot és
gyümölcsöt fog teremni.»
«Minden országban elveszitek az örömeiteket s nem kérdezitek senkitől,
hogyan, milyen föltételek alatt, kinek az engedelmével szabad azokat
elfogyasztani? Az oltárt és a lelkiismeretet kiengeszteli a vezeklés és
az alamizsna.»
«Bejárhatjátok a világ legismeretlenebb részeit: China belsejét, Japánt,
a hol az emberek semmit se tudnak még arról, hogy kell-e két ember
boldogságához egyéb, mint az, hogy az emberek szeressék egymást? a hol a
hajnali harangszó nem ver föl senkit a legédesebb álomból azzal a
szemrehányással, hogy azért, a mit álmodtunk, a sátán prédájává
lettünk!»
«Mikor a boldog pogányok között jártok, ne mulaszszátok el magatokkal
vinni a jámbor missionariust, egy szegény szerzetest, a ki málháitokat
czepeli, a gyóntató levelet kiadja, ott, a hol nincs többé templom, s
titkaitokat el nem árulhatja, mert azokat a gyónás szentsége őrzi nála.»
«S ha elfogy ez a három világrész, ott van még a másik kettő. Az is mind
paradicsom annak, a ki magával hordja boldogságát.»
«S ha egyszer körüljártátok a földet, minden pihenőt áldozatgalambok
vérével jelölve s visszahoz benneteket az Európa-vágy, a szokás, a
dicsekedési ösztön, akkor kiadtok egy nagyszerű albumot, melyben
varázshatásu útleirásait bemutatja a világnak egy herczegnő,
illusztrálva egy világhírűvé lett művész remekműveivel. S ez igazolni
fogja egymáshoz tartozástokat, erősebben, mint minden oltári eskü, áldás
és házasságlevél. A miért a közönséges embernek azt mondják: «Ki a
sekrestyeajtóba, ekklézsiát követni!» ugyanazért a lángésznek megnyitják
az Olympot. S azontúl egymáshoz tartoztok és senki sem fog benne
megbotránkozni.»
«Igy tett egyszer egy férjétől üldözött királyné. S a férj
Nagy-Britannia királya volt. Kémeivel vette körül a világba elutazott
nőt. Bizonyítékai voltak. A nő nem védhette magát. S mégis föl lett
mentve. A koronás férj megvásárolta magát a királyné kedvesét, hogy
legyen árulója a nőnek, a ki őt félistenné tette boldogságában. S a nőt
mégis mindenki fölmentette; a törvény és a világ! A megkínzott
asszonyszív szerelmi önvédelme épen úgy nem vétek, mint a gyilkosság
önvédelemből.»
«Egész életetek az örömök szakadatlan egymásra következése lesz.
Tehetitek, hogy mindig ott legyetek, a hol tavasz van. Még az évszak sem
képez számotokra börtönt. Soha nem látjátok magatok előtt a föld
szemfödelét, a havat. Együtt jártok a vándorló madarakkal, a mik mindig
ott laknak, a hol zöld a világ.»
«S aztán nem fognak benneteket kínozni Európa fájdalmai. Nem siránkoztok
a haza keserűségei fölött. Nem hallgatjátok félelemmel a közeledő, vagy
távozó ágyúdörgésből az ütközet kimenetelét, mely nemzetek sorsát dönti
el! Nem tudtok semmit abból, a mi kínoz, nyugtalanít, keserűségre
ingerel. Politikai változások, forradalmak, elbukások kedélyeteket meg
nem zavarják. Semmi fájdalom szava utol nem ér benneteket, mely
visszahívjon. Átálmodjátok a legnehezebb esztendőket, a mikre aggódva
tekint minden ember, a ki kénytelen benne maradni az átkozott
ébrenlétben. Ti az álom országában jártok az alatt, s mikor egyszer
tetszeni fog felébrednetek, kiváncsian fogjátok végig hallgatni, hogy mi
történt ez alatt a földön? Hihetetlen híreket: csatában elesett,
vesztőhelyre jutott ismerősökről. Bámulni fogtok rajta, hogy lettek
gazdag emberekből rongyos koldusok? hol hagyta el ez meg az a jó barát a
fél kezét, fél lábát? Miért jár annyi asszony gyászruhában az utczákon?
Mit csináltak ők az alatt? – Mennyivel okosabb lett volna, ha ők is azt
tették volna ez idő alatt, a mit ti!»
S ezzel a térdére ült a hölgy a férfinak s átölelte annak a fejét és
megcsókolta őt.
És aztán a szemébe mosolygott, édes kedves gyermeteg hamiskodással.
– Nos! Hát elcsábítottalak-e? Én? Téged?
– El; szólt Manassé, tűrve a csókot.
– Nem igaz! mondá gyorsan Blanka, s ép olyan gyorsan arczul legyinté őt
bársony tenyerével. Gazember vagy! Mindig hazudsz. A delejtű egy
hajszálnyira sem mozdult meg az előbbi helyéről.
Erre aztán hangosan nevettek mind a ketten. Manassé magához akarta
szorítani a hölgyet.
Az pedig eltaszítá őt magától.
– Eredj! Nem kellesz! Én elhagylak. Megyek innen!
Volt is hová!
Aztán, a mint Manassé felállt a kormánypadról, hogy a távozni készülőt
visszatartsa, akkor rászedte őt Blanka; maga szökött oda a helyére a
kormánypadra s a kerékküllőt két kezébe ragadva, annál fogva megfogózott
benne.
– Most én ülök a kormányhoz. Te pedig ide ülsz az én lábaimhoz; aztán
ide teszed a fejedet, úgy hogy a szemedbe lássak. Aztán most te kisértsd
meg, hogy hogyan tudnál te elcsábítani engem? Engemet? Te? – Beszélj
nekem arról, hogy mi vár ránk a te holdbeli szigetedben?
Most tehát Manassé beszélt.
– «A hol az én kis tanyám áll, ott nincs örök tavasz, hanem örök munka.»
«A míg odáig eljutunk, egy fenekestől felfordult országon kell keresztül
mennünk, a melynek minden népe fegyverben áll s rohan egymást öldökölni.
Az én kis holdszigetemet két tenger keríti be: lángtenger és vértenger.
Azon kell keresztül törnünk; veszélyek között, a mik mindennap
megújulnak és rettegések között, a miket még az álom se szakít félbe.»
«A nő, a ki engem oda követ, kiállja a martyrok legnagyobb
kínszenvedését, a rettegést fenyegetett férje miatt. Hózivatarban,
farkasüvöltés közt kisér engem úttalan hegyhátakon keresztül, gyalog,
fázva, éhezve s tanyázik velem barlangokban, pásztorkunyhókban s
mindennap fölteszi a rettenetes kérdést a sors elé: érünk-e holnapot?»
«Bejárja velem nem azt az áldott országot, a hol elég két embernek
egymást szeretni, hogy boldoggá tegyék egymást; hanem azt az
elátkozottat, a hol elég két embernek egymást nem szeretni, hogy
megöljék egymást.»
«Kalauzunk az ágyúdörgés s világító tornyunk az égő városok lángja.»
«A nő, a ki engem oda követ, még batyut is hoz a hátán. Abba van bekötve
rokonainak kitagadó levele, nagybátyjának keresztülhúzott végrendelete,
elvált férjének széttépett móringlevele, – és az én jövendő életmódomnak
az eszközei, a véső, kalapács, próbatégely.»
«S veszteségének nem az lesz a súlyosabb része, hogy feláldozott egy
gazdagsággal, pompával, kényelemmel teljes földi világot, hanem az, hogy
feláldozott egy imádott, hévvel átölelt világot, tele vigaszadó,
közbejáró dicsfényes szentekkel, mennyei dicsőült alakokkal, kiknek
hatalmas pártfogásába, mint gyermek anyja keblére, hajtá le eddig fejét!
– Hogy száműzi magát nemcsak a herczegek palotáiból, hanem még az
oltárok házaiból is, s a mint elfordítják tőle fejeiket azok mind, a kik
koronákat viselnek homlokaikon, ép úgy nem ismernek rá többé azok is, a
kiknek koronája aureola és töviskoszorú.»
«És mikor megérkezünk együtt az én népem kis szigetvilágába, ott nem vár
ránk boldog magány, melyben csak mi ketten lakunk, hanem egy közös
családi ház, a melyben testvérek és azoknak nejei laknak velünk együtt.
– És a nőnek, a ki engem oda követ, szeretni, tisztelni, becsülni kell
mindazokat, úgy, a hogy én szeretem őket. Azoknak hibáik, rigolyáik,
nehéz természetük, rossz szokásaik vannak, azokat eltűrni, jóvá tenni
kell a nőnek, ki engem oda követ, úgy, a hogy én teszem azt.»
«S aztán reggeltől napestig nem édes enyelgés vár ránk. A nő egész nap
nem látja férjét. Maga viseli a ház gondját; a férj pedig végez nehéz
munkát s este mikor megjön, sárosan, kormosan, kifáradtan, – néha
kedvetlenül kárbaveszett fáradsága miatt, nem szabad őt azzal a
kérdéssel háborítani, hogy mi baja van? Tűrni kell ridegségét.»
«A hetedik napon pedig, mikor az Úrnak szombatja vagyon, elmennek együtt
a templomba. Egyszerű fehérboltozatú ház ez. Se Rafael, se Canova keze
nem fáradt abban, hogy láthatóvá tegye benne az Istent. Nincs benne
oltár. A nép maga énekel. S az rideg, vontatott, egyhangú zsolozsma. A
pap nem ölt aranyos ruhát. Olyan egyszerű ember ő is, mint a többi. A
mit beszél, az nem szól fölfelé az angyaloknak, csak lefelé az
embereknek. Mikor megáld, nincs nála se pásztorbot, se halászgyűrű;
olyan szegény ő is, mint a milyen szegények azok, a kiket áldásával
elbocsátott.»
«Hanem, midőn az egyszerű lelkipásztor kezébe teszi a nőnek a férfi
kezét, akkor azt mondja neki: «ez a férfi a te férjed és te asszonya
vagy ennek a férfinak mind halálig!» s akkor az egész ház föláll s
rázendíti az ament! S akkor a nő, a ki asszonya az ő férjének, annak
kezét kezében tartva, a minden fejedelmek büszkeségét meghaladó
ragyogással arczán, halad végig a kettős sor között, melyet
tiszteletreméltó agg férfiak s tisztelettudó gyermekek, erényes matronák
és szűz hajadonok képeznek előtte. S mikor eljön az idő, hogy az a nő
anya legyen, nincs királyné a földön, a kinek erősebb fölségi joga
legyen az uralkodásra, mint van annak a nőnek, a ki asszonya, bálványa,
gondviselése annak a világnak, a mit, mint Isten, a semmiből teremtett.»
«Ez az én csábképem, herczegasszony!»
Blanka a két kezében tartott kormánykerék küllőin egy erőszakos rántást
tett s aztán oda veté magát az ifju keblére, hangosan – édesen –
zokogva.
Szólni nem tudott. Csak ujjával mutatott a bousseaultra. A delejtű
eltért. – A hajó északnak fordult, s megkezdte futását – a holdbeli
sziget országa felé.