A boldogság addig tartott, a meddig a tenger. A mint a trieszti
árboczerdő meglátszott, körben forgó őrtüzével, azt mondá Manassé
Blankának:
– A mi beteg száraz földünk közelít. Ez a mi gondtalan örömeinknek a
vége. A mint a száraz földre kilépünk, megjelennek előttünk a föld
hatalmasai s megkérdik tőlünk, hogy kik vagyunk? mi közünk van
egymáshoz? honnan jövünk? és hová akarunk menni? – S mind ezekre mi igen
rossz feleleteket tudunk adni. Útleveleink vannak cittadino
Scalcagnatotól, a ki az osztrák partrendőrök előtt nem jó firma. A
Cagliari név jó hangzású név egész a magyar határig; azontúl már
gyűlöletes; megfordítva: a Zboróy név rossz hangzású Istriában, mert ily
nevű urak a magyar hadseregben szolgálnak. Az én nevem gyanús itt is,
ott is. Rómából jövünk, a forradalom fészkéből s Magyarországba megyünk,
a forradalom tűzkatlanába. Egymáshoz tartozásunkat nem tudjuk igazolni
semmivel. Kémeknek, emissariusoknak fognak tartani bennünket mindenütt;
letartóztatnak és elválasztanak.
– Tanácsolj hát, mit tegyünk?
– Kétféle utunk van, a mit választhatunk. Az egyik az, hogy Triesztben
kiszállva, te veszed át a vezetést. Útleveledbe beirjuk a nevemet, mint
inasodét; én livrét öltök, bajuszomat levágom, s szolgállak az egész
úton, mint cseléded, tiszteletteljes távolban tartva magamat. Te a
zborói földes asszony utazol haza birtokodra s én követlek és hordozom a
málhádat. Igy legkönnyebben átcsúszunk minden akadályon.
Blanka a fejét rázta.
– Mi a másik?
– Az sokkal nehezebb és veszélyesebb.
– Akármi legyen, én azt választom. Hogy én az egész úton úgy bánjak
veled, mint cselédemmel, hogy egy gyöngéd szót ne szólhassak hozzád, azt
nem birom ki. S hogy te ezt a szép kis drága bajuszodat levágd, azt nem
engedem meg. Mondj mást.
– A másik az, hogy a partra kiszállva, átadjuk útleveleinket a szemközt
jövő rendőrbiztosnak, a hogy az most szokás; attól megtudjuk a
parancsolatot, hogy holnap mely órában jelenjünk meg személyesen a
rendőrfőnöknél, további rendelkezések elfogadása végett? Mi azonban azt
a reggelt nem várjuk meg Triesztben, hanem veszünk egy-egy vándorbotot a
kezünkbe, egy utitáskát a hátunkra s neki indulunk gyalog a
Karst-hegyeknek, s ösvényeken, a miken okos ember nem jár, átvezettetjük
magunkat egy kalauzzal a magyar határig.
Blanka a tenyerébe tapsolt.
– Az lesz jó. A hol elfáradunk, ott leülünk egymás mellé pihenni. Éji
szállásra találunk egy pásztorkunyhót és abban friss szénát fekhelynek.
Ebben aztán megállapodtak.
Triesztben legsürgetősebb dolguk az volt, hogy mind a ketten levelet
irjanak Zimándy úrnak, kiről azt hitték, hogy Budapesten lakik mindig. A
levélben tudatták vele az eddig történteket. Hogy a herczegnő Rómát
elhagyta, hogy magát Manasséval eljegyezte, s e végett utaznak együtt
Erdélybe, a hol egyedül lehető az áttérés és az egybekelés.
Ez majd nagy meglepetés lesz Gábor úrnak!
S hogy annál hitelesebb legyen a levél, mind a ketten egy darab papirra
irtak; az egyik oldalára Blanka, a másikra Manassé.
A levél természetesen hamarább haza fog érni, mint ők, a kik az út egy
részét gyalog teszik meg.
Azután csak azt várták, hogy beesteledjék, akkor kisétáltak a város
végére, ott a legutolsó szatócsboltban parasztruhát, háti tarisznyát és
élelmiszert vásároltak, átöltöztek istriai póroknak, s aztán a legelső
albergóban találtak egy kalauzt, a ki fölvezesse őket a Karstra.
Idáig tartott a boldog délöv világa: cziprusfák, olajfaligetek országa.
Az első útkanyarodónál már más világrész következik. Egy ország csupa
kőből. Hegyhátak, a miken egy fűszál nem leng; pedig barázdákat szántott
rajta – mint mondják – az ördög.
Egy elátkozott vidék, a hol az ember száműzetésben él. Vagy mint a sas,
csak fészkét rakja rajta, s másunnan hordja oda eledelét. Kecskejárta
ösvény vezet a gyopárfedte hegyoldalon végig, melynek szédítő
mélységében megszállt az esti köd.
Hárman haladnak egymás nyomában. Elől a kalauz. Kipróbált csempész. Most
is azt hiszi, hogy csempészeket vezet, a kik csipkét, selymet lopnak át
az osztrák határon. Ismeri a douaniérek, a vámőrök les-zugait, a miket
kerülni kell s az útféli tanyákat, a mikben meg lehet pihenni. Messze
vannak azok egymástól s gazdáik nem mindig vannak otthon.
A merész havasi vasutak még akkor nem szelték át a sziklaországot;
dörömbölő robajuk nem verte föl a hegyszakadékok csendjét.
A hol a hold megvilágítá a hegyoldalt, néhol a kopár szirtlapon egy-egy
keretbe foglalt kép látszik; egy kis csendélet. Néhány fa, bokor,
közötte zöld vetés; egy zúgban kicsiny ház, melynek egyetlen ablaka
messze világít. Ott valami vakmerő ember megkisérlé daczolni mostoha
apjával, az ördöggel, s kierőszakolt a kőből annyi termő földet, hogy
fát ültethetett, rozst vethetett bele, s körülvette azt kőkerítéssel.
Tul e folton semmi élet, semmi növényzet.
Az elkényszeredett boróka meghúzza magát a szikla oldalaiba s nem mer
túlnőni a palarétegen, mely védi a rettenetes bórától.
Éjfél tájon, mikor lemegy a hold, s tovább utazni veszélyes, a vándorok
elérik a pihenő tanyát.
A kalauz azt mondta, hogy itt a «város».
Minő város volt az? Egy Pompéji a hegytetőn, mely soha nem volt
eltemetve, mégis elmult. Egy holt város. Holt házak, holt utczák, holt
piacz.
Még áll fal fal mellett, egymást támogatva, teteje már egynek sincsen;
az út magasságáról minden szobába belátni, némelyik kékre van festve, a
másik pirosra; a konyhák oldalai még feketék a koromtól. – Itt valaha
éltek.
A falakra borostyán kúszik fel, s a cseresnyebozót pagonyt képez a házak
körül, miknek némelyikén még látszik mészszel felirva a tulajdonos neve.
Itt valaha örültek és szerettek.
S nem ölte ki hadjárat a hajdani lakókat; sem meghonosult gonosz járvány
nem kényszeríté elhagyni falaikat. Igen egyszerű dolog történt velük. A
patak, mely vidéküket éltette, egyszer csak keresztül ásta magát a
mészkövön, más üreget talált; elhagyta ezt a völgyet s egy másikban
mértföldekkel odább tört magának kijárást. A kis «város» lakóinak itt
kellett hagyni a sorba rakott köveiket, ha szomjan nem akartak halni. A
nevére sem emlékezik már senki a helységnek.
Jó szerencse, hogy a hajdani templom sekrestyéjének boltozatos teteje
van: abban meghúzhatta magát egy kecskepásztor, összes lakossága az
egész városnak s vendégfogadósa a járatlan út vándorainak.
– Mindjárt meglátjuk a vén «fecsegőt», mondá a kalauz, a mint az
ösvényről a puszta város felé letért.
– Fecsegőt? Az a neve a gazdának? kérdé Manassé.
– Az a tulajdonsága. Egész nap fecseg
– De ez igen rossz tulajdonság.
– Olyan nyelven fecseg, a mit nem ért senki. Ötven esztendeje él már itt
a sziklák között egyedül. Senkije sincs, mint a kecskéi. Az alatt
csinált magának egy oly nyelvet, a mit semmi emberi teremtés meg nem
ért. Azon beszél a hozzá betérő utasokkal, s ha maga van, a láthatatlan
emberekkel egész nap. Egyszer nagy összeütközés volt ebben a völgyben a
csempészek és a vámőrök között s a fecsegőt is felvitték a törvényszékre
tanúnak. De könnyebb lett volna azt leirni, a mit egy szarka beszél az
ágon, mikor jóllakott és ejtőzik, mint az ő válaszait. Voltak tudós
urak, a kik mindenképen meg akarták tudni, hogy miről van szó? s egész
nap szóról-szóra jegyezték a mondásait. De két egyforma szó nem fordult
azokban elő. Csak a mikor elvégezte a mondanivalóját, akkor ismétlé
ezeket a szavakat: «róre mityi nófiti», ez a végszó, de annak sem akad
gazdája.
Már messziről lehetett a pergő discursust hallani, a mit a puszta
templom sekrestyéjében támasztott valaki. Mintha egy korcsmáros
perlekednék odabenn egy egész tele csapszék vendéggel, a kik megitták a
sok bort s nem akarnak fizetni.
Nem volt ott se bor, se vendég. A tűzhelyen pattogott a boróka-bozót
lángja. (Abból állt a hegyoldalt terítő erdő.) S a körül sürgölődött egy
csodálatos alak, kecskebőrből, tarka daróczrongyokból, összecsapzott
emberi hajból és szakálból összeállítva. Csak a szája és két szeme
számára volt nyilás a gubanczban. Főzött valamit egy cserépfazékban a
tűz mellett.
A mint a kalauzt meglátta az ajtajában a két utazóval, egyszerre abba
hagyta a perlekedést az eddigi vendégeivel s csupa üdvözlet és bókolat
lett minden szava; s a mivel sorba mind a háromnak felszolgált, az
valószinűleg mind megannyi teljes czímű titulus volt. A következő beszéd
pedig, a ki értette azt a nyelvet, világosan azt fejezé ki, hogy mit
parancsolnak a nagy uraságok? hány szobát, milyen ágyakat? hogyan
akarnak étkezni? «a carte?» vagy «a table d’hôte?» Parancsolnak
osztrigát? burgundit? van minden.
– Jól van már, öreg! «Róre mityi nófiti.» Nem kell az uraságoknak semmi,
csak rőzse a tűzre, aztán meg friss moha fekhelynek. Enni inni valót
magunk hoztunk magunkkal.
A gazda megértette a kivánságot; mert hallani tud olaszul is, meg
illyrül is; csak beszélni nem. Csinált ágyat az uraságoknak a tűzhely
mellett és szép lobogó tüzet; melyet azok körülültek s előszedve az
iszákból a magukkal hozott lakomát, elkezdtek estelizni. A gazdát is
kinálták; de az világért meg nem kóstolt volna semmit. Ellenkezőleg
elkezdte magasztalni azt a valamit, a mi az ő egyetlen fazekában
rotyogott. (Láthatólag kecskesavós zsendicze.) A szavakat nem értette
senki, de a hang, a mosolygás, a czuppantás, az összecsücsörített
ajkakhoz vitt ujjhegyek mimikája elmondá azt bőségesen, hogy abban a
fazékban meg van minden, a mi csak emberi inynek drága és kedves: az
olasz olla potridája, a chinai fecskefészke, a török piláfja, a magyar
gulyáshúsa, a zsidók mannája! Lucullus szakácsa annál jobbat nem főzött.
S mikor azt látta, hogy a kalauz mindezekben kételkedik, fogott egy nagy
főzőkanalat, megkavarta vele a tartalmát s kihúzott annak fenekéről egy
óriási hosszú – kigyót!
A férfiak felkurjantottak, a hölgy felsikoltott a rémület miatt a
szörnyű eledel láttára, a mire aztán a gazda azt mondá, hogy «róre mityi
nófiti». S nagyon elszomorodott, hogy az ő fejedelmi lakomáját így
megvetik az idegen barbarok, s aztán motyogott magában; ez az ő
csemegéje: delicatesse, a mivel a minden állatok táplálója bőségesen
ellátta őt, a sziklák egyedüli lakóját. Mindennap küld a számára egyet
az útjába. S a kigyó jó izű állat, jobb, mint az ángolna. A kigyó
szelidebb a galambnál, mert nem repül el. Hazugság minden rossz, a mit
ráfogtak. Hanem hát «róre mityi nófiti.» Nem is maradt ott a
társasággal, mely lakomáját így megveté, hanem a mint tökéletes lett a
főzemény, vette a fazekát, kiült vele az ajtó elé egy nagy kőre, ott
költötte el a mannáját s a közben haragosan kergetett egy csoport vásott
suhanczot, a kik bele akartak torkoskodni. Ellenben igen bőkezűleg
kiosztá a maradékát szegény koldus asszonyok között s a csontokra
összehívta a kutyákat. Nem volt ott rajta kívűl senki; se koldusasszony,
se suhancz, se kutya, csak a kövek, a kövek, meg a kövek…
Aztán csak kibékült megint magától, s elkezdett a vendégeinek vidám
történeteket mesélni, csodálatos adomákat, a miknek felét elnevette.
Olyan jóizűen tudott kaczagni, hogy utoljára azok is együtt nevettek
vele, – nagyon vidám történetek voltak azok, csakhogy nem értette senki.
Mikor aztán a vendégek aludni készültek, még egyszer megrakta a tüzet (a
hegyek tetején a novemberi éjszakák hidegek) s aztán magukra hagyta
őket, maga a kalauzzal együtt bement a templomba, melynek megmaradt
boltozata alatt tanyáztak kecskéi. Ott elébb egy hosszú értekezést
tartott a kalauznak, valószinűleg az időjárás változandósága fölött.
Azután elmondott neki egy pár rémséges történetet, bizonyosan dugárusok
baleseteiről, vámőrök megsebesültéről, de a mint végül azt mondá, hogy
«róre mityi nófiti!» a szája elé tette a mutató-ujját, hogy ebből aztán
egy szót sem szabad ám odábbmondani.
Mikor aztán a kalauz elaludt, nem hallgatott rá többet, akkor odament a
kecskéihez s tekintve azt, hogy a többiek már alszanak, halk hangon,
suttogva kezdett el nekik kegyes oktatásokat tartani: szemrehányásokat
tett nekik számtalan gonoszságaikért, megfeddé, megdorgálta a keményebb
szívűeket, a kik a többieknek rossz példát adtak s a ki egy «me-e-e»
szóval visszafelelni bátorkodott, azt lehordta méltó haraggal.
Végre ő is ledült aludni a kecskebőrrel terített mohágyra. Ott még egy
kis ideig nevezetes vitája volt egy képzelt házastárssal, a ki szeret a
férjébe minden áron belekötni s nem engedi békével elaludni.
Visszafeleselt neki. Embertől nem érthető nyelven. Még sem birt vele. Az
asszony kifogyhatlan volt a perpatvarban, utoljára is «az okosabb
enged». Neki kellett elhallgatni. «Róre mityi nófiti.» Hátat fordított a
képzelt perlő társának és horkolni kezdett.
Blanka oly édesdeden aludt a hevenyészett mohágyon. A kővilág
pusztaságának közepette. A hol az egyetlen ember egyetlen vada a kigyó.
A Cagliari-palotában egyszer sem volt ilyen édes, nyugodalmas álma.
Korán reggel felköltötte a harangszó. A kecskék csengetyűszava. Itt az a
hajnali harang.
A gazda lopózva osont a sekrestyén keresztül. Blanka utána nézett az
ajtó hasadékán keresztül, hová megy?
A templom előtt állt egy kőkereszt. Az egyik ága már le volt törve s az
idvezítő testéből csak a jobb kar és a két lábszár volt meg rajta.
A fecsegő oda térdelt a csonka jelvény elé s elkezdett egy hosszú
imádságot mondani, azon az érthetetlen, senkihez nem szóló nyelven.
«Róre mityi, nófiti.» Ez volt az ámen. Az, a kihez beszélt, bizonyosan
megértette azt.
Azután került-fordult, nem sokára visszatért egy tál tiszta vízzel, a
mit a borókáról lerázott zuzmarából olvasztott a tűznél s azt nyájas
mosolygással ajánlá fel Blankának. Tudta, hogy az asszony boldogtalan
azon a napon, a melyen az arczát és kezeit meg nem moshatta.
Azután megtanítá őt a kecskét megfejni. Szép tudomány az egy asszonynak,
a ki szereti reggelire a maga fejtét inni. Aztán meg kitudja, hogy «róre
mityi nófiti?»