– Ez a ruha nem lesz alkalmas az utazásra, ugy-e bár? kérdé akadozottan
a herczegnő. (Fehér cashmir pongyola volt pálmaszegélylyel.)
– Semmi esetre sem. Melegebbet kell fölvenni és sötét szinűt; mert ez
feltünik és elárulja a herczegnő társadalmi állását.
– Várjon, kérem, míg átöltözöm.
Blanka átment a toiletteszobába. Nem sokára ismét megjent az ajtóban,
akkor már feketegyapjú szövet-öltöny volt rajta.
– Uram!
– Parancsol, herczegnő?
– Nem úgy. Hadd mondjam önnek «jó barátom» s ön nekem «jó barátném».
– Köszönöm.
– Tehát «jó barátom»! Nem tudom, említettem, hogy minden cselédem
elfutott a háztól?
– Igen.
– A nőcselédeim már tegnap elhagytak. Ma már kénytelen voltam a
házmesterné leányát híni fel az öltözködéshez; de most már az sincs itt.
Nem tudom magam összekapcsolni a ruhámat. Szabad önt kérnem, hogy
segítsen rajtam? – jó barátom!
– Megteszem, – jó barátném.
Manassé még ezt a szolgálatot is elvállalta. Mégis csak volt benne egy
kis hajlam a martyrok életére! Mert ez már az volt: martyrium.
Blanka nézte őt a tükörből, a míg a szobaleányi szolgálatot végzé.
Arczát vizsgálta.
Az ifju azalatt, a míg a gyönyörű vállakat a vállfüzőbe
kapocsról-kapocsra beszorítá, behunyta a szemeit, hogy ne lássa, a mi
nem az övé.
– Köszönöm, jó barátom. Lássa ön, már azokat a czipőket is felhúztam, a
mikről ön gondoskodott nekem az útra.
És Manassénak volt annyi önmegtagadása, hogy le ne boruljon azokhoz a
lábakhoz és csókjaival ne halmozza el azokat.
– A legszükségesebbeket rakjuk el egy kis utitáskába; figyelmezteté
Blankát.
Az hamar készen volt a csomagolással.
– Gyalog megyünk-e a Colossæumig? kérdezé.
– Nem. A mellékutczában hagytam a bérkocsit, mely idáig hozott; az vár
reánk.
Percz mulva az elátkozott palotát az utolsó legszerencsétlenebb lakója
is elhagyta. Minden ajtó nyitva maradt. Jöhetett bele rabolni, – vagy
elkobozni, – a ki elébb hozzá jutott.
Blanka vezetője karján a bérkocsiig érkezett. Ráismert a kocsisra.
Ugyanaz volt az, a ki őt ma délelőtt hordozta.
Manassé fölsegíté őt a kocsiülésbe; maga pedig a kocsis mellé kapott
fel. De Blanka sem maradt a hátulsó ülésben, hanem odatérdelve az első
ülés vánkosára, Manassé karjába kapaszkodott, így beszélgetett vele az
egész úton.
– Mi lesz önnek a művészetéből, ha most haza megy?
– Füst és pára.
– Ön másodszor is új pályát nyitott már magának.
– Nyitni fogok még harmadikat is. Ebbe is bizonyos, hogy bele bukom.
Akkor hozzá kezdek a negyedikhez. Ha a föld fölött nem, a föld alatt
majd csak sikerül.
– Meg akar halni?
– Oh nem. Legalább a magam kezétől nem. Előttem az öngyilkos a
legbűnösebb ember, mert a társadalmat rontja meg. Attól, hogy egy
életunt ember szétzúzott agygyal megy ki a világból, senki sem retten
vissza. Könnyű vége egy útnak. Hanem ha azt látnák az emberek, hogy az,
a ki vagyont, becsületet vesztett, levetett kabáttal fát fürészel az
utczán, visszariadnának attól az úttól, a melyen ő ide jutott.
– De hát mit beszélt ön a föld alatti útról, jó barátom?
– A vasbányámról beszéltem, jó barátném. Abból is megélek, ha minden más
elfogy.
– S hová teszi ön «azt» a képet?
– Boldoggá teszem vele cittadino Scalcagnatót. Az tudom, nem engedi azt
a zsibvásárra jutni.
A bérkocsis ez alatt mindenféle tekervényes utakon, félreeső utczában
vitte őket. Ki kellett kerülni a templomokat, s ez Rómában nem csekély
feladat; azokhoz most mint körmenettel járt a megriadt nép s elállta az
utat.
Egy utczákon mégis szemközt találkoztak egy őrjárattal. Nemzetőrök
voltak, puskával felfegyverezve s erősen kivilágítva. Megállíták a
kocsit s akarták tudni, ki ül rajta és hová megy?
Manassé előmutatta nekik a menleveleket, mind a magáét, mind a hölgyét s
az ellen nem lehetett kifogásuk. Egy festő, meg egy szobaleány.
Hazautaznak Magyarországba. Ez jó firma volt. – Miért utaznak haza?
Azért, mert a festőt itt hagyták a mæcenásai, a szobaleányt pedig az
urasága.
– Ez ellen sem lehetett kifogás.
«De én nekem úgy tetszik, hogy nagyon szép ez a polgártársné
szobaleánynak», mondá az egyik nemzetőr.
«Mind a három feleségem feltámadjon», káromkodott egy vörösképű, «ha ez
nem a szép condannata».
«Eredj, bolond; csitítá a harmadik, hát nem érzi a nagy uborka orrod,
hogy bagariabőr czipő van a lábán? Azt nem viselnek herczegasszonyok!»
S a herczegnőt kiszabadíták a kelepczéből cittadino Scalcagnato jó
illatu vörös bőrtopánkái.
– Vajjon nem fogunk-e elkésni, jó barátom? aggódék Blanka.
– Legyünk nyugodtak. A míg az északi fény tart, addig a grófnő nem
kisértheti meg az utczákon végig kocsizást, mert meglátják.
– Tehát nem tart egész éjjel az északi fény?
– Az északfény nem enged maga után tudakozódni. De valószinű, hogy oly
hirtelen elmulik, mint a lemenő nap, s akkor aztán egyszerre sötét lesz.
Arra fog következni egy nagyszerü sodomai zűrzavar, mikor a templomokat
megtöltő nép egyszerre mind haza akar tódulni az egyiptomi sötétségben.
Várhatunk a grófnőre jó ideig.
(A bérkocsis nem értette szavaikat; magyarul beszéltek.)
Most egy magas pontra jutottak fel, a honnan visszatekintve, az egész
felséges Rómát látták maguk előtt. Máskor is megragadó egy kép; a nagy
és a szép bámulatos összhangban vannak egyesítve. S most mindezt még az
égi fény gloriája veszi körül. A felmagasló Szent-Péter-templom
kupolájának két átellenes ablaka e ponton összetalálkozik s a két
ablakon keresztül ragyogó biborfény úgy világít onnan elő, mint egy
oltárláng. A harangok kongnak: bing-bang! s az egész város zúg a
processiók zsolozsmáitól.
Blankának valami nehezedett a szívére.
– Jó barátom. Én most menekülök Rómából. – De szabad-e nekem Rómából
elfutnom?
Manassé csodálkozva tekinte rá.
– Nincs-e rám kimondva az itélet, hogy Rómát nem szabad elhagynom soha?
Nem lázadás, nem hitszegés-e az, a mit most teszek?
– Nem! önre csak az van itélve, hogy Rómában tartozik élni; de nem az,
hogy Rómában tartozik megöletni.
– Könyörögtem a legmagasabb trón zsámolya előtt, hogy engedjenek
eltávoznom, mert félek. Azt válaszolták rá, hogy ha a legmagasabbak nem
félnek itt maradni, a legalacsonyabbak se féljenek.
– Nincs egyenlő mérték a kettő között. A kinek korona van a fején, annak
nem szabad félni. A korona a főn az emberi mértéken túl emelkedő
kötelességekkel jár.
– S nincsen-e az én fejemen is korona, – tövisből? Nem kötelez-e ez
engem az ittmaradásra?
– Én bizony nem látom át, hogy mi oka volna önnek a martyr-koronát
föntartani? A vértanuknak volt rá okuk. Ők meghaltak Jézusért, meghaltak
a keresztyén hitért, meghaltak a szent eszmék diadaláért, meghaltak a
mennybeli paradicsom dicsőségeért; – de hogy miért szenvedjen ön
martyrhalált akár a Circolo popoláreért és Sterbini uralkodásáért, akár
a Syllabusért és Giacomo bibornok visszakerüléseért? Azt bizony én meg
nem tudom mondani.
– Én sem! szólt Blanka, nevetésre hajló hangon. De mégis úgy üt itt
valami belől, mintha a lelkiismeret harangütése volna, hogy mikor az
emberek legnagyobbika a vésznek bátran szemébe néz: én, a ki lábaihoz
boruló híve vagyok, őt gyáván elhagyom.
– Csak hagyja ön, jó barátném! a bátorságot a férfiaknak; úgy is kevés
van nekik. Legyen az én lelkemen az ön elszöktetésénék a terhe. Most
pedig jól megkapaszkodjék a karomban, mert olyan zökkenős útra térünk
le, a hol könnyen ki lehet esni a kocsiból.
Blanka megfogadta a szót, s mind a két kezével belefogózott Manassé
karjába.