Manassé a bérkocsit megállítá a Colossæum-téren; de nem bocsájtotta el.
Oka volt Blanka szökésének tanuját egy helyre leszögezve tartani.
Azután karját nyujtá Blankának s elvezette őt az épület óriás kapujáig.
A kapus jó embere volt. Bevezette a szobájába az érkezőket. – Vacsorával
várt rájuk.
Manassé rávette Blankát, hogy ma thea helyett, mely izgat, bort igyék, a
mely erősít.
Együtt és egyedül vacsoráltak ketten.
Szegény lakoma volt. S jóllaktak vele.
A kapusnak nem volt több egy poharánál. Ittak belőle mind a ketten. – És
ez boldogság volt nekik. Nem mondták egymásnak, de tudták.
S ugyan mi gátolja őket abban, hogy ilyen boldogok legyenek mind
halálig?
Csak egy mondás.
Kocsizörej közelg. A boldog óra végpercze lejárt. A herczegnőnek fel
kell venni az utiköpenyt. Aztán még egyszer kezet szorítani s búcsút
venni a soha többé viszont nem látásra.
– Isten önnel, kedves jó barátom!
– Isten önnel, jó barátném!
A kapus szobájából kilépnek. Az elsietett a rejtve tartott hintót
előidézni. Ők pedig helyet foglaltak a bejáratnál. Manassé meghúzza
magát egy kőkoczka árnyékában, mely kétszer oly magas, mint egy
emberalak. Blanka pedig útjába áll a közeledőknek.
Egy férfi jön, cselédruhában, egy kocsilámpást hoz a kezében, s azzal
világít az utána jövő alaknak: az pedig egy nő.
Blanka messziről ráismer az öltözetre. Narancssárga selyem, zöld és
lilaszin oldalszegélyzettel. Ugyanaz, a miről véleményt kellett mondania
** grófnénál.
Az ég egész sötét már, az északfény hazatért a jégpolus alá; csak a
csillagok ragyognak.
A mint a két alak a Colossæum bejáratához ér, a hová már akkor ** grófné
hintaja is előgördült, Blanka kilép a sötétből s eléje siet a
hölgyalaknak s bizalmas néven szólítja azt. A megszólított alak
visszadöbben. Arczát sűrű kalapfátyol fedi.
– Én vagyok Zborói Blanka, a herczegnő, a szerencsétlen.
– Mit akar ön? dörmög rá a bérruhás férfi.
Blanka rátekint s úgy rémlik, mintha látta volna már ez arczot, de nem
jut eszébe, ki az? annyi bizonyos, hogy parancsoláshoz szokott tekintet
néz ki e bérszolga-mezből.
Neki csak a hölgygyel van dolga.
– Ön maga is menekül Rómából grófnő? Arra kérem, vigyen engem is
magával. Ön mellett megszabadulhatok.
Hanem a megszólított alak nem ügyelt a kérésre. Gyorsan elhaladt
mellette s sietett a hintót elérni.
Blanka utána futott. Meg volt rettenve. Kétségbe volt esve.
– Asszonyom. Legyen ön irántam irgalommal! Ne hagyjon itt egyedül,
kétségbeesetten elvesznem. Szolgálója, cselédje leszek önnek az úton.
Holtomig háladatos leszek önhöz. Ne hagyjon ön vissza e rettenetes
városban! Hisz asszony asszonytársához lehetetlen, hogy irgalmat ne
érezzen. Nem bánom, akárhová megy: megyek önnel. Csak innen vigyen el.
Menlevelem is van; cselédnek vagyok benne irva; hasznossá fogom magamat
tenni az úton; nem sirok, nem ijedek meg semmitől. Az ég irgalmára
kérem, legyen kegyelmes hozzám.
És az erőszakos rimánkodás közben görcsösen megragadva tartá annak a
sárga ruhának a szegélyét, azokkal a zöld és lilaszin guirlandokkal s
oda térdelt a kocsihágcsóra, hogy nem lehetett a kocsiajtót becsukni
tőle.
Ekkor a kisérő férfi közbelépett s erőszakosan kitépve kezeiből az
öltöny fodrait, oda dörmögé a fülébe:
«E il papa!»
Ezzel becsapta a kocsiajtót, maga fölugrott a bakra s a hintó kigördült
a Colossæum tornácza alól.