Blanka tapasztalá, hogy nagyon jó tanácsot kapott Scalcagnato
polgártárstól. – Egész Róma az utczán volt most. Mindenütt hevesen
vitatkozó tömegek lepték el az utczát. Saját lakása előtt, a Tiber
parton is százával ácsorgott a sütkérező és politizáló néptömeg. Ha
kocsin jött volna a kapujáig, bizonyosan érte volna valami
kellemetlenség, de mert gyalog jött, a kezében egy pár vastagtalpú
lábtyűvel, mindenütt utat nyitottak előtte, s mosolyogva bocsáták odább.
«Povera ragazza!» Szegény lányka!
Mikor aztán hazaért a palotájába: első dolga volt a czipőket
fölpróbálni. Meg kell adni Scalcagnato polgártársnak, hogy nemcsak a
magas politikához értett tökéletesen, hanem a lábtyűkészítéshez is.
Blanka úgy érzé, hogy ezek a czipők, a miket most felhúzott, olyanok,
hogy szinte maguktól mennek. Ők hordozzák a viselőjüket.
És aztán elgondolkozott rajta, hogy van még ember a világon, a ki képes
arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arczvonásait hazavigye
emlékében s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán
megörökítse: az arczot festményben, a lábnyomot bakancskákban! – A ki
tud mindig róla gondolkozni – s soha róla nem beszélni! – Ilyen bohó
emberek is vannak még a világon.
E fölött azzal is elfelejtett törődni, hogy mit zsibong az utczán, a
piaczon olyan nagyon a nép?
Pedig ehhez volt már egy kis köze.
Reggeli után elővette a hirlapokat.
Mindjárt a legelsőnél, a mit fölvett, a saját nevére bukkant.
Azt rögtön meglátja az ember, a mint beletekint egy nyomtatott lapba, ha
a saját neve ott van.
Vajjon mit írhat valaki ő róla?
Csak egy kis rövid tudósítás volt.
«Zborói Blanka herczegnő, Cagliari herczeg elvált felesége, ki a
Cagliari-palota egyik részét lakja, midőn a nép a másik palotában lakó
Caldariva marquisnőnél összegyűlt reactionárius összeesküvőket
megrohanta: ezeket akként szabadítá meg a nép igazságos boszúja elől,
hogy saját lakosztályán keresztül bocsátva, a fontana di Trevibe nyíló
vízvezeték alagúton keresztül megszökteté.»
Nem sok. De elég arra, hogy valaki ily izgalmas időkben el legyen itélve
halálra.
Most már érthette Blanka a palotája előtt csoportosuló tömegek
izgatottságának alapját – valamint annak az általános fogvaczogásnak az
okát is, a mivel saját cselédjei jöttek eléje, ha valami szüksége volt
rájok.
Csak a piemonti inasnak maradt még egy kis bátorsága. Úgy látszik, az
nem értette még egészen a dolgot.
És e denunciatio ellen még csak védelem sincsen. Mert igaz.
Az, hogy a megtámadott: nő, – nem szolgál védelmére. A gyűlölet neutrius
generis: nem ismer nőnemet.
Hozzájárult még egy újabb vészhír.
Délután a lázadók, vagy a reactionariusok (egyik a másikra fogta)
elrontották a gázvilágítás fővezetékcsövét. Az éjjel nem lesz Rómában
lámpás.
Képzeljen valaki egy Rómát, tele fellázadt néppel, szétbomlott
hadsereggel, börtöneikből kiszabadított gonosztevőkkel, föld alá elbújt
rendőrséggel; semmi kormánynyal, – lámpás nélkül hagyva egész hosszú
novemberi éjszakán át.
Minden borzalomnak ajtó, kapu van nyitva!
Blanka kétségbeesetten térdelt a feszület előtt imazsámolyán és harczolt
az égiekkel.
«Miért kell én nekem e halálos félelmet kiszenvednem? Mit vétettem én
egész életemben? Azt, hogy álmodtam, a miről álmodnom nem lett volna
szabad? Meg kell-e büntetni magát a gondolatot is? Hisz a mit vétettem,
az még csak gondolat volt! És mégis így büntetsz te engem; a ki porszem
vagyok te előtted!»
A feszület elefántcsontból volt; Bernini egyik nevezetes remekműve.
S mentül jobban esteledett, mentül jobban sűrűdött az alkony homálya,
annál lázasabb lett rettegése.
A felszolgáló inasnak már fel kellene gyujtani a termekben a lámpákat.
Az is késik; – tán halasztani hiszi az est beállását azzal, hogy nem
gyujt lámpát?
Egyszer rohanva tör be az ajtón az inas a herczegnőhöz s elsápadt
arczczal kiáltja, megfeledkezve a szolga és az úrnő közötti távolságról:
– Jézus Mária! herczegnő! A nap újra fölkel!
– Micsoda?
– Fölkel a nap! Reggel lesz! Másodszor hajnalodik.
– Talán tűz van?
– Akkor a világ ég! Nézzen ki a herczegnő a Quirinal felé! Jézus Mária,
szent József! Az itélet napja van itt.
Azzal kirohant az ajtón, végig jajgatva termen, folyosón, lépcsőn.
Blanka a piaczra néző ablakokhoz sietett és kitekintett a szabadba. Az
valóban emberijesztő tünemény volt.
Éjszakfelé rózsaszínű fényben égett a láthatár, s e fény egyre
növekedett, emberi mértékkel meg nem határozható sebességgel.
Egy kiváló hajnalpiros sugároszlop, mint egy szétoszló sáv látszott
üldözni a csillagokat, a mik már fenragyogtak az égen, azután melléje
támadt egy másik fénykéve, kénsárga: és a kettő között az aczélkék ég.
S az égő, ijesztő hajnalfény közepében ott állt az Angyalvár sötét,
tömör köröndje, tetején a repülő angyallal, a kinek óriás alakja feketén
ütött el a lángoló égtől; mint az itéletnapja halottébresztő, élőket
megölő, Malach Hamovesh angyala.
«Az Angyalvár ég! – A Vatikán lángban áll! – Ég a Szent Péter temploma!»
hangzott a téren a rémkiáltás.
«Egész Róma ég! Végünk! Itéletnapja van! A világ meggyulladt!»
– Uram s én Istenem! mi ez? töprengett Blanka és nem volt, a ki
megnyugtassa.
Az utczákon, a téren jajgatva zajlott alá s fel a nép, kiabálva: a
templomokba! a templomokba!
Nem kellett most már semmi más, csak a templom!
Nem kellett most már semmi vendetta, hanem pœnitentia!
Nem kellett már Rómának gázlámpa; volt kivilágított ég! Nappal az
éjszakában. Rémséges nappal! A tűznek, mely az eget bevilágítá, nem volt
semmi füstje, minden csillag keresztül ragyogott rajta. Néhány
szakadozott felhő úszott a fényár közepette egészen feketén. Ezeket nem
világította meg a fény; alatta jártak azok mélyen. S ez volt a
legszokatlanabb a látványban. A nap hajnalfényében úszó felhők arany és
biborszinűek szoktak lenni: ezek a pokol hajnalfényében úszók feketék
voltak.
– Mi ez? Mi ez?
Blanka visszatért belső termeibe, hogy valamelyik cselédjét elküldje,
megtudni, mi ég? – Egyet se talált.
Csöngetett. Senki se jött elő.
A termekben sötétség volt. A lámpákat nem gyujtotta meg senki.
Ismételve csengetett és minden eredmény nélkül. Senkinek sem jut eszébe
most, hogy más ura is van, mint «Az» odafenn!
Kisietett a korridorra, azt vélve, hogy háznépe tán az udvaron van, s
kitekintett az ablakon.
Az udvaron nem látott emberi teremtést; hanem látott a helyett valamit,
a mitől a vér fagyott meg ereiben. Az összekötő karzat arkádjai mögött
gyertyával járnak.
Tehát már betörtek oda!
Bizonyosan a kandalló kürtőjének a falát törték keresztül, azon át
hatoltak be.
S a kik ott vannak, azok oly emberek, a kik a föld alól jöttek elő, a
kiknek nincs tudomásuk arról, hogy mi történik odafenn az égen? ők a
sötétség munkáját végzik!
Névtelen ijedelem lepte meg e látásra a nő idegeit. Nem mert szobáiba
visszatérni többé. Azt hitte, hálószobájába is betörtek már. Minden
meleg felöltő nélkül, egy kis csipkefátyollal a fején, lefutott a
lépcsőkön, portását kereste. Annak a szobája üres volt. Próbált a kapun
kimenni: az be volt zárva. Kifutott az udvarra, cselédjei, kocsisai
nevét kiáltozva. Egy sem jött elő. Rettegett egyedül maradni az üres
udvarban. A kertajtón keresztül a ház melletti parkba menekült. Arra
gondolt, hogy a kerti pavillonban fog elrejtőzni.
Az ég egyre világosabb lett. A fény lobogott, mint valami hullámzó láng.
A templomokban minden harang szólt, szomorú, visszatetsző fél ütésekkel.
A mint a pavillon felé sietett: észrevette, hogy a kert ajtaja, mely az
utczára vezet, nyitva van. Azt bizonyosan az elköltözött kertész hagyta
úgy.
Egy pillanatra az volt eszében, hogy kimenekül az utczára. Hanem akkor
gondolta meg, hogy épen gyilkosai kezébe rohan, a kik rajta boszút
akarnak állni.
Az ajtó előtt van egy vén cziprusfa, oly magas és sugár, mint egy
jegenye. Kétségbeestében annak a derekát ölelte át: az volt az utolsó jó
barátja.
– Hát senki sincsen, a ki megvédelmezzen?
S a cziprusfának jó szíve van, azt mondta neki:
– Ne féljen, herczegasszony!
Szép, érczteljes férfihangon mondta. S a herczegnő előtt ismerős volt a
hang; felszökött térdéről. Manassé állt előtte.
Odarohant hozzá s úgy volt, hogy a nyakába boruljon; hanem aztán
meggondolta halotti lételét: – tiltva van ölelkezni két holt embernek! S
aztán csak a kezét nyujtá neki.
– A kapun nem bocsájtott be senki, a kertajtóra kerültem, mondá az ifju.
– Szóljon ön! mondá Blanka, felmutatva az égre. Ég a világ? Itélet napja
van?
– Nem, herczegnő. Ez az éjszakfény. Az éjszaki hajnal. Szokatlan valami
Rómában. Caligula ideje óta nem látott ilyet a feje fölött az örök
város. S ez nagyon jókor jött most. Azon az éjszakán, melyen valakinek a
tervébe nagyon beleillett a gázcsöveket elrombolni; ez az isteni
lámpafény igen sok vészt elhárít. A nép nem gondol a boszúra; hanem fut
a templomaiba, mellét veri és térdepel.
Blanka egy ijedelmétől már megszabadult.
– Hanem a herczegnő nem igen jól teszi, hogy minden meleg felöltöny
nélkül járkál most a kertjében; a novemberi estéktől őrizkedni kell. Jó
lenne visszatérni a palotájába.
– Nem lehet! szólt újra megrémülve Blanka. Lakásomra rablók akarnak
betörni s cselédjeim szétfutottak.
– Jőjjön föl velem bizton, herczegnő. A betörő tolvaj gyáva, elfut az a
közeledő léptek hangjára is. Én majd előre megyek.
– Ne – ne – ne! Ne menjen ön oda! – Hátha megtámadják.
– De kell, herczegnő. Itt csak két eset között van választás. Ha
megtámadnak, egy embert vagy kettőt főbeütök, s az annak lesz baj. Ha
pedig itt marad, akkor halálra hűti magát s az aztán…
Nem mondta végig. Azt akarta mondani, hogy «nekem lesz baj».
– Van önnél fegyver? Kérdé Blanka.
– Fegyver nincs, hanem van védelmi szer. S aztán kihúzta kabátja
zsebéből azt a csinos kis hajlós nyelű ólombuzogányt, a mi az igaz, hogy
nem fegyver, hanem ha fejbeütnek vele valakit, hát az nem köszöni meg. –
«Ez megfelel az orgyiloknak!»
Varázserővel birt a férfi e nő fölött. Most már, hogy a karjába ölthette
a kezét, nem félt visszatérni az üres termekbe, az ő oldalán. Azt hitte,
ez képes volna egy egész tábort elkergetni, mint Mózes, mint Sámson,
mint Dávid.
– Nézze ön: ott járnak gyertyával! szólt Blanka a fedett karzat
boltíveire mutatva.
– Majd eltünnek azonnal.
Azzal fölvezette Blankát a lépcsőkön, keresztül a sötét termeken.
Zsebében volt tűzszer és zseblámpás, azt meggyujtotta. Aztán elmentek a
herczegnő hálószobájáig.
– Hallja ön? súgá Blanka, a kandalló érczlapja mögötti zörejre
figyelmeztetve.
Már ott motoznak!
Manassé azután odament a kandallóhoz s annak érczlapját megdöngetve az
ólombuzogánynyal, dörgő hangon kiáltott: «Birboni! Fuggite!»
Arra azok oda át, a hányan voltak, mint a felriadt patkányhad, rohantak
egymást feltaszigálva ki a karzatból. Semmi nesz sem maradt utánuk.
– De én itt nem merek maradni, szólt Blanka, ki e jelenet alatt
reszketett és nevetett egyszerre, akár egy gyermek.
– Nem, herczegnő! ön nem fog itt maradhatni, szólt Manassé. Én magam is
azt hiszem.
– Tudja ön, hogy én ma önt kerestem?
– Engem? Hol?
– Cittadino Scalcagnatonál. Ön ezt nem tudta?
– Még ma reggel óta nem voltam szállásomon. S mi oka volt a herczegnőnek
engem felkeresni?
– Az, hogy a «hegy nem keresi fel Mahomedet». Ezt pedig az ön saját
sorai mondják. Ime nézze.
Blanka elővette tárczájából Manassé levelét, a mit az Caldariva
marquisnőnek irt.
– Hogy jutott a herczegnő e levélhez? kérdé megütközve Manassé.
Érintkezett ön ezzel az asszonynyal?
– Olvasta ön ezt? szólt Blanka, a hirlapot mutatva neki, melyben az
ellene czélzott vád volt. Ez igaz.
– Ön megmentette a marquisnőt és társaságát? Mi módon?
– E kandallón keresztül, mely összeköti lakásomat a Cagliari-palotával.
– Ezt a titkot a marquisnő fedezte fel önnek?
– Igen, ő.
– S miért adta a marquisnő az én levelemet a herczegnőnek?
– Azért, hogy őt megszabadítottam. – Hálából.
– Hálából? A marquisnőnél nincs ilyen érzés. Ő elhitette önnel, hogy én
is ott vagyok a vendégei között. S ön nem akarta, hogy engem is
agyonverjenek s aztán, mikor mindenki elfutott, ön kérdezte, hol
maradtam én? Ez volt rá a válasz.
– Honnan sejti ezt?
– Mert az én meghivómra is fel volt irva, hogy Zborói Blanka herczegnő
is ott lesz. Én egy perczig sem hittem azt.
– Az én hitem nem volt olyan erős.
– S most ugyanazok, a kiket ön megszabadított, elárulják önt, hogy
elveszítsék! – Adja vissza nekem azt a levelet, herczegnő!
– Miért?
– Elégetem. Ne legyen önnél. Bélpoklos kéz érintése után ne érintse az
öné.
S Manassé a gyertya fölé tartá a levelet s aztán égve a kandallóba veté.
– Hogyan jött hát ön most ide, ha nem tudta meg, hogy én keresem? kérdé
aztán tőle Blanka.
– Egyik okom az volt rá, hogy búcsút vegyek öntől. A herczegnő annyi
kegyességgel volt hozzám, hogy tartozást véltem teljesíteni, a midőn
Rómából eltávozásom előtt egy üdvkivánatot itt hagyok.
– Ön sem állhatja ki többé ezt a rettenetes Rómát?
– Oh nem, herczegnő, sőt inkább igen mulatságos Rómának találom ezt a
mostanit. A papok hadakoznak, s a katonák prédikálnak. De haza kell
mennem, mert otthon baj van. Az én kis holdbeli szigetvölgyemet nagy
veszély fenyegeti, a milyen még soha. Nem a baj elől megyek el, hanem a
bajba bele. Nekünk is van római népünk. Amíg az otthoniak boldogsága
nagy volt, kerültem őket; az én boldogságom nem volt az; – de most
szerencsétlenség fenyegeti, s az az enyém is. Megyek az
osztályrészemért, haza az én holdbeli völgyembe.
– Tehát itt van az egyetlen eset, a mikor önnek is hivatása lesz az,
hogy öljön?
– Nem, herczegnő. Az én hivatásom az, hogy békítsek. Ezért sietek
testvéreimhez haza.
– Úgy tesz, mint Rossi?
– S lehet, hogy úgy járok, mint Rossi… De megkisértem. A példa ragadós.
Kivált a megölteké.
Blanka esedezve kulcsolta össze a kezeit az ifju elé s oly szívszakadva
kérte:
– Vigyen ön engem is magával innen!
Az ifju arcza lángra gyulladt e szavaknál. Keble nyugtalanul emelkedett,
kezével homlokát törülte végig, melyre veriték szállt.
– Nem, herczegnő. Én nem viszem önt magammal.
– Miért nem? kérdezé a herczegnő, repeső reménykedéssel.
Az ifju alakja délczegen felmagasodott.
– Azért, – mert ember vagyok és férfi! Megtudnám önt védelmezni az egész
világ ellen; de saját magam ellen nem. – Én önt szeretem. – Ha ön velem
jön, a kárhozatba jön. – Mert én nem vagyok se szent, se angyal! – Ember
vagyok – és rossz.
Blanka szótlanul roskadt egy kerevetre.
– Hallgasson rám herczegnő; folytatá elcsendesülten az ifju. Elmondom,
miért jöttem ide? és épen ez órában. Aztán határozzon sietve, mert az
idő ki van szabva. Én önt ki akarom innen szabadítani, a hol életveszély
nélkül egy napot sem tölthet tovább. Itt vége minden társadalmi rendnek.
S önnek sok és hatalmas ellensége van. Még az éjjel el kell hagynia
Rómát. Az most nem könnyű feladat. A kijáratokat a felfegyverzett nép
őrzi. Nagy elővigyázat kell hozzá, hogy kiváló személyek innen most
kijuthassanak. Én ezt a tervet gondoltam ki az ön számára. – Önnek
mindenesetre hölgytársaságban kell utaznia. – Erre gondoltam. –
Scalcagnato polgár a menlevelek kiosztásával megbízott főnök a Colossæum
kapu oldalán. Szigorú, democrata férfiu. Hanem annyi esze mégis van a
polgártársnak, hogy mikor alkalom kinálkozik oly tisztességes
nyereségre, mely senkinek kárt nem okoz, nála pedig tízezer czipőn
szerzett munkabérrel fölér, hát azt magától el ne utasítsa. Tőle tudtam
meg, hogy ma éjjel ** grófnő menlevéllel elhagyja Rómát.
– Kicsoda? A *i nagykövet neje?
– Az. – A menlevélben csak egy inas van megemlítve, mint kisérő. Ő tehát
csak másodmagával utazik. Én szereztem Scalcagnatotól az ön számára is
egy menlevelet, melylyel ön ** grófnőhöz mint társalkodónője
csatlakozhatnék.
– De hisz ** grófnő ma reggel nekem azt mondá, hogy minden asszony
tartozik a helyén megmaradni Rómában.
– Azért mondta épen, hogy eltávozási szándékát titkolja vele. Az emberek
ilyenkor óvatosságra vannak kényszerítve. Ön nem is fog vele elébb
találkozni, mint a Colossæum kapujában. A grófnő kocsija ott van
elrejtve az egyik tornáczbejáratban. A herczegnőt én odáig kisérem s a
Colossæum kapujánál várunk, míg egy bérkocsi megérkezik a grófnővel és
kisérőjével. Ön csak akkor jön elő s megismerteti magát a grófnővel. Az
önnek jó barátnéja, pártfogója, lehetetlen, hogy megtagadja önnek azt a
kérését, hogy utitársul magával vigye. – Jól terveztem-e ezt ki?
– Nagyon jól. Köszönöm.
– Ön aztán utazik délnek, én pedig utazom északnak s egyszer aztán
közöttünk lesz a földgömb! – így lesz az jól, herczegnő!
– Valóban így! rebegé Blanka s odanyujtá neki a kezét megcsókolni.