Blanka megfogadta a bérkocsis utasítását, (ez egyáltalában a legjobb
indulatú néposztály Rómában) s az utczai boltba belépve, «cittadino
Scalcagnato» után tudakozódott.
Erre egy alacsony, virgoncz emberke ugrott eléje a mellékszobából, kinek
úgy jártak a szemei, mintha szüntelen kémektől őrizkednék s a mint ez a
herczegnőt meglátta, hirtelen a szája elé tette a mutató ujját s lehúzta
a fejét a nyakába, a miben roppant ügyességet fejtett ki.
– Stt! Semmi kérdés! Mindent tudok! Én vagyok «cittadino Scalcagnato, il
calzolajo!» fogja meg a karomat polgártársnő. – Cittadino Adoriano az
emeleten lakik s a lépcső meredek. Minden jól van.
Blanka bámuló zavarral nézett a kis emberkére, s meg nem foghatta,
honnan tudja ez, hogy őt nem az ő czipész kirakata csalta be ebbe a
boltba, hanem hogy Adorjánt keresi? Talán szokták őt látogatni fiatal
ifju hölgyek? Talán épen vár valakit.
– Stt! inte a polgártárs, észrevéve e kérdőjelt a hölgy arczán. Ő most
nincs itthon. Az atelier meglátható.
Blanka megnyugtatva érzé magát. A becsületes házigazda nem légyottra
jövő dámának nézi őt, hanem művészet-pártolónak, a ki tán képet
vásárolni jön. Mikor a festő nincs itthon, akkor a csizmadia árulja a
képeket, ha vevő érkezik. S meglehet, hogy mikor a csizmadiának el kell
menni a háztól, akkor meg a festő árulja a czipőket.
Bátran elfogadhatta cittadino Scalcagnatonak a karját, a mire nagy
szüksége is volt; mert a lépcső csakugyan meredeken vitt fel az égbe.
Kicsi kis padlásszoba volt Manassé lakása; de tisztán tartva. Egyszerü
keményfa butorok benne. A hátterét egészen elfoglalta egy menynyezetes
ágy, melynek tiszta fehér függönyei voltak. A padló finom római
gyékénynyel terítve. Az ablak előtt a festőtámlányon egy megkezdett kép.
Az ablak igen nagy volt, kidülő erkélylyel s azért különösen kedvező a
festőre nézve, hogy fölül messzire kiugró ernyője volt, mely a felső
világosságot enyhítette; alant pedig be volt futva kuszó rózsával, mely
egész télen át zöld marad, s ez meg az alsó világítást vette el s így
épen csak az oly nehezen szabályozható középvilágítás maradt meg.
Egyszerű, kis, szegény, magános embernek való helyecske volt az; hanem
aztán a kilátás abból az ablakból fejedelmek számára való.
Előtte a Monte Palatino. A királyok hajdani Rómája. A legfelségesebb
romok, koszoruzva örökzöld cserfákkal. A halhatatlan falak befutva
halhatatlan repkénynyel, s túl rajtuk szeliden emelkedő dombok
cziprussal, piniákkal fedve, s a távolban szakadozó hegyek, a mik már
fehérek a hótól.
Még az idő is kiderült egészen; s az a sötétkék, minden színt
megelevenítő olaszországi ég födte be a tájat, a miről az északi földöv
lakójának fogalma sincs.
Blanka merengve dőlt az ablak párkányára s sokáig elbámult e képen s az
alatt arra gondolt, hogy milyen boldog lehetne az a nő, a ki ezt a képet
nézhetné napestig, míg mellette egy férfi, a ki imád és imádva van,
dolgozik, nem! teremt!
Nagyobb ez a Cagliari herczeg palotájánál.
– Stt! veré fel ábrándozásából cittadino Scalcagnato. Jőjjön el az
ablaktól. Megmutatom önnek a képet.
Azzal odavezeté Blankát az ablakhoz s egy fülkéről félrevonva a fehér
függönyt, diadalt ragyogó arczczal mutatott oda. – Blanka valóban meg
volt lepetve a kép által. Magát látta ott.
Hiszen eltalálni egy arczot emlékezet s egy vasúton felvett vázlat után,
még csak «elismerésre méltó tehetség,» de eszményíteni a szépet: az már
«művészi ihlet!»
Ennek az embernek hivatása van, lángeszével meghódítani a műszerető
világot; nevét halhatatlanná tenni. Jót tett vele a sors, mikor a rideg
diplomatiai pályából kilódította: holt emberré tette, s újra
feltámasztotta. Ime a föltámadás legtökéletesebb példája e földön.
Blanka a legtisztább gyönyört érezte lelkében: nem azért, hogy ez az ő
képe; – hanem azért, hogy Manasseé.
Cittadino Scalcagnatonak a feje most egyszerre kinőtt a válla közül, úgy
megnyúlt a nyaka büszkeségében.
– Az ára harminczhárom millió háromszázharminczháromezer
háromszázharminczhárom skudi! Egy lirával sem alább! Mondá a polgártárs,
s nevetni kezdett. De aztán hirtelen ajka elé tette az ujját, mintha
ketté akarná metszeni saját szájában a nevetést. – «Stt!» Egy szót se
többet. Mindent tudok. Rendben van minden.
S azzal érthető pantomimikával mutogatott az ujjával majd a képre, majd
a herczegnőre: a miből Blanka megérthette, hogy a polgártárs ráismert.
– Stt! Semmi kérdés! Minden jól van. Semmi baj se lesz. A polgártárs
most nincs itthon. De a mikor és a hol kell neki lenni, akkor és ott fog
lenni bizonynyal. Stt! Semmi kérdés tovább! A mit mondtam, meg van
mondva. A csillagok, a nap, hold leszakadhatnak; ő azért a helyén lesz.
Haza mehet polgártársnő. Nem kell nyugtalankodni. Csak odahaza maradni.
Akármi történik is kinn az utczán. Nem kell se félni, se megijedni. Én
mondom! Cittadino Scalcagnato. Ha tüzes rakéták repülnek is a levegőben,
mint nyáron a fecskék: az mind semmi!
E közben levezette Blankát ismét a földszintre.
– Stt! Jó lesz egy pár czipőt vinni haza, hogy a bérkocsis azt higyje,
ezért volt nálam a polgártársnő. Nem kell bizni senkiben! Itt van ez a
szép vastagtalpú czipő, jó erős varrás: hegymászáshoz, gyalogoláshoz
készítve. A mellett puha bőr és vízmentes, pocsétákon keresztül lehet
vele járni. Jó lesz elvinni. Szükség lehet rá. Épen a lábára fog illeni!
– De hát hogy tudja ön, hogy ez a lábamra illik?
– Polgártársnő! Nincs-e a «Domine Quo vadis» templomban ott a Krisztus
lábnyoma, a mi a kövön ott maradt? – Nem maradhatott-e ott egy szentnek
lábnyoma a Colossæum homokjában, a mit aztán egy ájtatos hivő
topographice fölvett az albumába s nem elég-e Cittadino Scalcagnatónak
egy ilyen lerajzolt lábnyom, hogy legtökéletesebben a lábra illő czipőt
készítsen utána? Vigye el megnyugodva.
Blanka egész homlokáig pirult.
– De nincs nálam pénz, hogy kifizessem. Elfeledtem magammal hozni. Ahhoz
vagyok szokva, hogy mindig az inasom fizet. S most otthon maradt.
– Nem tesz semmit. Majd a számlára teszem. Stt! Tudok mindent. Semmi
szó. Itt van még tíz lira, meg tiz soldi. Ezt én adom kölcsön. Stt!
Találkozunk még egyszer: akkor megkapom. Cselédjétől ne küldje meg.
Ezzel fizesse ki a bérkocsist a piaczon; ne vitesse magát a lakásáig.
Tíz lira a díj, tíz soldi a borravaló. A piacztól gyalog mehet hazáig.
Ezt a czipőt kezében vinni nem szégyen. Ha ezüst vállbojtos inas kiséri
önt, akkor letaszítják a járdáról; ha czipőt visz a kezében, kitérnek
előle udvariasan. Csak semmi szó! «Niente! Niente!» Ebben az egy szóban
benne van az egész olasz nyelv. Ez mindenre jó válasz.
Azzal kivezette a herczegnőt a bérkocsihoz, s még egyszer megkérve, hogy
ha czipőre lesz szüksége, csak az ő boltját keresse fel, felsegítette őt
a bérkocsiba s a míg csak láthatta, mindig a száján tartotta
mutatóujját.