Nem volt most idő az ábrándozásra. A palota másik felében tomboltak az
ostromlók.
A felől meg lehetett győződve a herczegnő, hogy a berontó tömeget nem a
politikai vak szenvedély vezeti most, hanem tiszta szívből jövő, őszinte
rablási vágy. Azokat az uri társaság gyémántjainak csillogása bőszítette
fel, s a Cagliari herczegek felhalmozott ezüstjére haragudtak ők meg.
Hanem ez vigasztalásnak elég rossz volt.
A győztesek, mikor nem fogják találni sem a gyémántokat, sem az
ezüstféléket, keresni fogják, hogy mindaz hova lett? s nem nyugosznak
meg abban, hogy miután a tükrök össze vannak törve, s a butorok szét
vannak hasogatva, azzal a munka be van fejezve, hanem kiváncsiak lesznek
megtudni, hogy az üldözöttek merre menekülhettek el? S még
megtalálhatják az összeköttetést a két palotaszárny között.
Meg kellett tudnia, hogy a marquisnő nem hagyta-e nyitva saját
hálószobája felől a rejtekajtót?
Hogy tudja azt meg?
Nincs olyan megbizható cselédje, a kit odaküldhetne. Ha volna is: azok
most elő nem jönnek még az «Angelus» csengetésre sem. Cselédjei közül, a
kinek most igen nagy a bátorsága, az az ágyában fekszik, s a kié kisebb,
az az ágya alatt.
Magának kellett rászánni magát, hogy belépjen az ismeretlen helyiségbe,
a hol soha sem volt, s a hova nem volt szabad szövétneket vinnie
magával, mert elárulta volna a födött folyosó üveges arkadjain keresztül
az udvarra betörő tömegnek, hogy a két palota közötti átjárás nyitva
van.
Azonban a veszély nagysága, a magárahagyatottság érzése erőt kölcsönöz:
a herczegnő fölnyitotta a csapóajtót s belépett az ismeretlen folyosóba,
melyen át eddig csak ellensége járt hozzá.
Nem volt az sötét. Az udvarról fáklyafény világított föl, jól kivehette
nála a korridor hosszában elvonuló freskófestményt, egy bacchanalt,
Ariadne fölvonulásával.
A folyosó végén egy nagy falapra festett kép volt: a gnidiai Venus
templomának bejáratát ábrázoló. E templomajtó volt a tulsó kandallólap
hátrésze; az ajtó boltivét befutotta a festett borostyán. E
folyondárlevelek egyike megmozdítható volt. Az alatt volt a kulcslyuk.
Blanka megállt hallgatózni. A hálószobában még nem volt semmi zörej,
semmi lárma. Még ide nem törtek be.
Rátalált a jelzett zöld márványlapra. Megkisérté azt lábával lenyomni.
Nem mozdult az. A csapóajtó be volt zárva.
A veszély leleményessé tesz. Blanka egy hajtűt dugott bele a kulcslyukba
s le hagyta azt hullani a mesterséges zárba. Most azt a saját kulcsával
sem lehet többé kinyitni, hacsak az egész falat szét nem bontják,
kandallóstul együtt.
A felől tehát bizonyos lehetett, hogy a Caldariva marquisnő
lakosztályából az övébe át nem jöhetnek. De hátha észreveszik a
menekültek útját s az udvarról egyenesen felhatolnak az összekötő
karzatra! Ahhoz csak lábtók kellenek. Ennek a nyitott arkadjait csupán
egy vékony aranyozott rácsozat takarja.
Ott maradt kémlelődni.
Kétfelé figyelhetett. Le az udvarra. És oldalt, a hálóterembe.
Az udvaron tüzet raktak az emeletről lehajigált butorok tört darabjaiból
s a tűz körül tánczolta a tarantellát két pár; egy fekete szemöldökű,
szétszórt hajú mænade, egy délczeg, Antinous-alakú romagnai
kecskepásztorral; meg egy fiatal gyermek-arczu leány egy púpos hátú,
satyr-alakú ficzkóval. Egy dudás, meg két tamburinos verte és nyeggette
a tánczzenét, a nézők biztatták őket a lasciv mozdulatokra; a hátul
tolakodó tömeg közbekiáltott: Halál a bíbornokokra! Le a pápával!
És Blanka veszedelmes kiváncsisággal nézte ezt az aranyos rácson
keresztül. Egy utczasuhancz a pillér faragványain odáig felkapaszkodott,
hogy a borzas fejével csaknem előgetett neki.
És Blanka arra gondolt, hogy miért nem láthatja ezt a jelenetet Manassé?
Milyen festői tanulmány volna neki e két tánczoló pár!
Egyszer aztán elvonták figyelmét a csapóajtón keresztül hangzó szavak
is. A betörők elhatoltak a hálóterembe is. Szörnyű volt káromkodásuk,
hogy nem találták se a vendégeket, se a ház kincseit.
Blanka hallott olyan beszédet, a milyen még soha nem érinté füleit:
káromkodást. Az uraságok igen őszintén kimondák a véleményüket e
tekintetben, s minthogy az igazhivőnek az által is illik magát
megkülönböztetni a hitetlen mahomedántól és a zsidótól, hogy mikor
káromkodik, se feledkezzék meg a hiszekegyje alaptételeiről s sorba
szidja azokat a szentségeket, a miket a pogány nem szidhat: annálfogva a
herczegnő fültanúja volt egy olyan litániának, a milyenért érdemes volt
Rómába jönni, hogy meghallja.
Reszketett, hogy rátalálnak jönni a rejtekajtó titkára.
Pedig nagyon közel voltak már hozzá.
«Ebben a kandallóban nincsen tűz!» – mondá egy hang.
«A kürtőn keresztül szöktek meg!» – kiálta a másik.
S már hozták a lábtót, hogy felmászszanak a kürtőbe, midőn egy hang
diadalmasan ordíta fel: «e scoperto!» (fel van fedezve!)
Blanka megrettent. De még nem futott el. Tovább hallgatózott.
«Merre menekültek?»
«A fürdő-szobán át!»
Azt hitte, el van veszve.
De mégis tovább hallgatózott.
És aztán a későbbi szavakból megtudta, hogy elvonult a feje fölül a
veszély.
A marquisnő hadvezérnek született. – Gondja volt rá még a futásában is,
hogy hadserege visszavonulását fedezze. Az ő fürdőszobájából is
kanyargott le egy csigalépcső egy földalatti alagútig, de ez a palota
levezető csövei számára volt építve s a földalatti utazót a cloaca
maxima földalatti üregeibe kódorgatta el. Az rettenetes kijárás volt.
«Utánuk!» ordíták a betörők. «Fáklyákat!»
«A cloaca maximában utolérjük őket!»
«Legalább szép haláluk lesz!»
E csel által a marquisnő hamis nyomra vezette az üldözőket s most ezek
mindaddig, míg a dögletes földalatti üregeket összeszaladgálják, időt
engednek az üldözötteknek az elmenekülésre. Ott pedig nem találnak
egyebet patkányoknál.
De mi lesz, ha megint visszatérnek? Sárosan, vérszomjasan, kincséhesen,
s megtudják, hogy rá voltak szedve?
Ez eltart napokig; mert a föld alatti Róma nagy birodalom. A kiket a
labyrinth elnyel, egyhamar nem adja vissza.
Blanka azzal a megnyugvással térhetett vissza hálószobájába, hogy a föld
alól kitört borzalom ismét levezető csatornájára talált, s visszaomlik a
föld alá. A condannata az alatt alhatik nyugodtan a maga lakosztályában.
Róla azt tudják, hogy se nem bűnös, se nem gazdag.
De soká még sem maradhat titokban, hogy a Caldariva marquisnő
Astarte-ünnepén jelenvolt vendégeknek ő nyitott menekülési utat. Azok,
hatvanöt ember, s köztük huszonöt cseléd, ha elfutottak is Rómából, el
fogják mondani, hogy a Trevi-kút vízműveinek épületein menekültek meg,
ha minden egyéb sötétben maradt is előttük, s a hír visszaszivárog a nép
közé. Napok mulva az ő lakosztályát fogják megtámadni s megszabadított
ellenségeért ő rajta állanak boszút.
Neki el kell menekülnie a palotából, el Rómából, hová emberi itélet
lánczolta, irgalmat nem ismerő, mint maga a fátum!
Lehetetlen, hogy azok, a kik a lánczokat ráverték, fel ne oldják azokat
ily fenyegető veszélylyel szemben, ily rendkivüli nyomások alatt! Alig
várta a reggelt, hogy menekülési kisérletét megkezdhesse.
A következő reggel azonban új rémségeket hozott, a mik még felülmúlták
az éjszaka borzalmait.
Már kora szürkülettel (s a novemberi regghajnal igazán szürke) elkezdtek
szabályosan sorakozott néptömegek nyomulni a Quirinál felé. Blanka
láthatta őket ablakából.
Parasztok, polgárok, nemzetőrök, karöltve minden egyenruhájú katonákkal,
egész széltében elfoglalva az utczát, vonultak a ködön keresztül, zászló
helyett póznára tűzött táblákat vittek magasra emelve, azokra voltak
irva a nép jelszavai és jelöltjei, kiknek kormányra jutását követelték.
Blanka ** grófnőhöz akart menni; de gondolni sem lehetett rá, hogy most
az utczán valaki kocsival járhasson.
Még a cselédek közül sem akarta senki elhagyni a házat.
A Circolo popolare kedvencz szónokai megkisérték a néphez beszélni.
Mintha a viharnak beszéltek volna, az ár magával ragadta őket.
A pápa udvaronczai, az aranyos legyek, szétfutottak a Vatikánból, csak a
bibornokai, a külhatalmak követei maradtak vele, s mintegy száz testőr,
a kik megmaradtak élethalálra híveknek. A nép ugyanazon a téren, hol
husvét napján az áldást viszhangozta, mennydörögve követelé most a
harczot és a radikális kormányt. Ugyanazon emberpyramidok tornyosulnak
fel a dioscur szobor körül most is, a mik akkor.
Délfelé puskaropogás vegyül a népkiáltozás zajába.
A Quirinal felől rohannak vissza rendetlen zavarban a tömegek,
összekeveredve, s rémkiáltások hangzanak: «A svájcziak öldöklik a népet!
Fegyverre!»
S azután visszatódul megint az áradat, nemzetőrök, szabad-csapatosok,
carabinierik lőfegyverekkel, s a puskaropogás állandóvá lesz.
Véres sebesülteket visznek végig az utczán, a nép átkozódásai közepett.
Blanka látja ablakaiból, hogy másznak föl az emberek a háztetőkre s
onnan lövöldöznek be a Vatikán ablakaiba.
Dob pörög. Egy csapat carabinieri közelít, élén a tegnapi est egyik
hőse: az ezredes, a ki a gyilkosokkal összecsókolózott.
Azt hiszi, hogy jó barátok lettek az által s elkezd nekik szónoklatot
tartani.
«Ejh! mit hallgattok itt erre a fecsegőre?» kiált föl egy hang a
tömegből. «Le vele!» – S azzal elkezd rohadt narancs és záptojás
özönleni a népszónok fejére. Az betört orral bukik le lováról. Hamar
megkapta jutalmát tegnapi érdemeinek!
Ez is Blanka szemeláttára történt.
A néptömeg elvitte a carabinieriket is.
Már alkonyodni kezdett.
Most nehéz jármű gördülése hallik. Mit hoznak? Egy ostromágyút. A nép
maga vontatja azt. Visító gyermekcsapat tolja előre a kerekeket.
Blanka látja, hogy állítják fel a pápa és az istenek házával szemközt;
megtöltik és oda irányozzák a kapura.
Ekkor egy óriási termetű férfi, jobbra-balra taszítva az előtte állókat,
útat tör magának az ágyúig, s mikor már a veres sipkás rá akarja tenni a
gyujtólyukra a kanóczot, odaveti széles mellét az ágyú torka elé: «no
hát lőjj!»
Ez a becsületes ember volt Torre mérnök. Tiszta vérű demokrata. Hanem
azért nem tűrhette, hogy a Vatikán ellen az ágyút kisüssék.
Akadnak követői, a kanóczot kicsavarják a tüzér kezéből s eltapossák a
sárban; mások megint felkapják s újra meggyújtják azt.
Ekkor egyszerre új mozgalom támad; a Quirinal felől megindul a nép, az
eddigit még százszor fölül múló rivalkodással, s a lövések
megtízszereződnek. De már ez örömrivalgás, már ezek üdvlövések.
«A pápa megadott mindent! Éljen a radikál miniszterium! Éljen a pápa!
Éljen a háború!»
S az ujjongó néptenger visszatolja az utczák emberfolyamait, s
következik a nagy ölelkezés.
A vihar az egyik égsarktól a másik felé fordul, s forgószelet támaszt az
emberi társaságból, melyben az emberi ész elveszti tájékozottságát. Még
a vezető férfiak sem tudják már, merre mutatnak a csillagok.
Hát még egy szegény, magára hagyott asszony, a kinek mindehhez nincs
semmi köze!
Este ki volt világítva a város a nagy öröm végett. Blankának is lámpákat
kellett rakni az ablakaiba, mint a ki segít örülni.
A hirlapok is megérkeztek aztán. Jó dolguk volt most a szerkesztőknek.
Háromszor akkora betűkkel nyomtatták a híreket mint máskor.
Hogy harczolt az «egyetlen egy ember», a nép, a százkezű óriás (a száz
testőr) ellen, bátran küzdve déltől napestig. Meg is ölt – egy
bibornokot. Az ott adta át lelkét Istennek a pápa térdein fekve.
Hát Rossi? A meggyilkolt Rossi? – Arról nem beszélt a krónika többé. A
nagy tengeridő alatt – tegnaptól máig, – teljes feledékenységbe ment a
neve. – Útjában volt mindenkinek: a forradalomnak és a reactiónak. (Egy
önzetlen, hazáját szerető polgár!) Ő volt a fonál, melyen Damokles
kardja függött. Ha már lezuhant a kard, ki emlékeznék az elvágott
fonálról? – Annyit még feljegyezett valamelyik lap harmadnap is
kapcsolatban Rossi esetével, hogy Livornóban díszlakomát tartottak – az
orgyilkos tiszteletére.
Most már el volt határozva Blanka, hogy Rómát elhagyja minden áron.
Neki nincsenek sem ágyúi, sem néptömegei, hogy azokkal kimozdítsa
szilárd talapjaikból a világot tartó oszlopokat; neki csak könyei vannak
és esdeklései; talán azok is megindíthatnak valamit: egy szívet, mely
nincs kőből.
A következő napokon már meg lehetett kisérteni az utczára kikocsizást.
A Cagliari-palota kapuja már be volt támasztva, s előtte fegyveres
nemzetőr állt, megakadályozva a bemenetelt, hanem Blanka tudta azt jól,
hogy a cloaka felől nyitva a bejárás. A mult éjjel is átment hallgatózni
a folyosón a csapóajtóig s hallotta, hogy járnak-kelnek odabenn;
nyitogatnak, feszegetnek, dörmögnek, kopognak! dolgozik folyvást
titokban most már nem a ribellione, hanem csak a ladronaja.
S neki tudnia kell azt, hogy őt csak egy rejtekajtó választja el tőlük.
** grófnőt sietett fölkeresni. Az igen roszkedvű volt. Alig akart vele
szóba állni, arra a kérésére, hogy vesse magát közbe a világ uránál egy
szegény eltaposott féreg végett, hogy engedje őt a «maga földébe»
elbujni. Ne tegye vele azt, a mit tesznek az emberek egy pillangóval, a
kit odaszúrnak gombostűvel rovargyűjteményük falához s rábizzák, hogy
vergődjék, míg meg nem hal. Engedje őt hazamenni szegény hazájába. – A
grófnő csak vállat vont. – Azt mondta, hogy neki és párthíveinek semmi
befolyásuk többé a Vatikánban az utóbbi napok eseményei óta. A pápa a
forradalmárok karjai közé vetette magát.
De Blanka oly kétségbeesetten tudott előtte könyörögni, hogy elvégre
hajlott a kérésére és megigérte, hogy még ma elmegy a Vatikánba s
személyesen szól Blanka mellett. Látogassa meg őt másnap ismét.
Blanka ezen az éjszakán is aggódva leste a szomszédban kótogó alattomos
zajt; de annál még nagyobb veszedelem is várt reá.
Következő reggel a komornyikja azt jelenté, hogy az ő palotája kapujára
is fel van irva ez a három betű: C. D. T.
«Mit jelent ez a három betű?»
«Casa dei traditori.» (Az árulók háza.)
Valami bölcs nemzetgazdász ugyanis azt a mulatságot szerezte magának,
hogy a megindítandó háború költségeire az «árulók vagyonának» elkobzását
indítványozá, s az illető házakra, mint valami helyszinelési jegyzéket
rótta fel azt a három veszedelmes betűt.
El lehet gondolni, hogy az ilyen megjegyzett háznak a lakói milyen jól
érezhették magukat.
Blankának két nőcselédje még az nap elkérezkedett – haza az anyjához.
Mind a kettőnek volt egy haldokló anyja. S a kertésze kikérte a
bizonyítványát: azt mondta, új kertet alapítani szegődött. El is
költözött délig.
Félt már itt maradni a cselédnép is.
A kocsisokat csak folytonos alkohol-befolyás alatt lehetett megnyerni,
hogy el ne szökjenek.
Korábban az etiquette által engedett látogatás határidejénél meghagyá
Blanka az inasának, hogy fogasson be.
A jó ember azt a tanácsot adta a herczegnőnek, hogy a mai felfordult
világban sokkal czélszerűbb mindenkinek egy számozott bérkocsival járni
az utczákon, hogysem mint a saját czimeres hintaján, s egyenruhás
kocsissal a bakon.
Blankának erre egy gondolat villámlott át a lelkén.
– Igaza van önnek. És akkor önt is jobb lesz nem vinnem magammal.
Ennek meg épen nagyon megörült az inas.
Blanka tehát legegyszerűbb öltözetét vette magára s esernyővel a kezében
elindult egyes-egyedül az utczán.
Nem messze a téren álltak az egylovas fogatok hosszú sorban.
A legelső bérkocsist megszólította,
– Ismeri ön ** gróf lakását? A * követségi palotát?
– Hogy ne ismerném? Az éjjel adtunk neki macskazenét.
– No hát odahajtsunk.
A követségi palotába alig akarták beereszteni a herczegnőt, minthogy
csak bérkocsin jött és egy-fogatún. Fel kellett küldenie névjegyét, hogy
megnyiljanak előtte az ajtók.
** grófnő még fagyosabb volt hozzá, mint tegnap.
– Ő szentsége hajthatatlan! – Kérésemet ingerülten elutasítá. – «A
politikai változások a polgári perekben hozott itéleteket meg nem
másíthatják. – Kire mi rá van mérve, azt el kell viselnie. – Ha mi nem
félünk az oroszlánok barlangjaiban lenni Dániellel, más se legyen
kishitű. – A biró maradjon székében, az elitélt a börtönében. – Több
asszony is van még Rómában. – Egyébiránt a nép haragjától ne féljen
senki. – Az engedmények megadattak, megtartatnak s a nép boldog lesz és
megelégedett. – Béke legyen veletek, s nekem is hagyjatok békét.» – Ez
volt a válasza.
– Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen! Szólt a szerencsétlen asszony,
kezeit tördelve. – Engem az utczán megtámadnak, lakásom falát aláássák;
kapumra ráirják a proscriptiót; cselédeim elfutnak tőlem, nem mernek
nálam maradni. Félek. Iszonyodom! Egyedül vagyok hagyva. Nincs egy
lélek, a kihez, ha megtámadnak, oltalomért fordulhassak. Éjjel nem merek
lefeküdni. És énnekem semmi közöm se Rómához, se népéhez. Rossit, a ki
egyetlen pártfogóm volt, meggyilkolták s a gyilkost ott tánczoltatta
körül a nép az ablakom alatt. Félig megvagyok már tébolyodva. Egészen
megleszek, ha még itt kell maradnom. Lehetetlen, hogy a szentatya ezt
mondta volna!
– Ha nem hisz nekem herczegnő, kérdezze meg tőle ám maga! Szólt a grófnő
hidegen s ez volt búcsúszava a herczegnőhöz.
Blanka kisírt szemekkel tért vissza kocsijához.
– S s s s s s s! mondá neki a bérkocsis. Törölje le a könyeit,
asszonyom. Mai nap az utczán sírni a népfenség elleni tüntetés! Hová
hajtsak?
– A Vatikánba.
– Ma csak a régi pénzek gyűjteménye látható.
– Én a pápát akarom látni.
– No az is régi pénz!
Tökéletesen jó sejtelme volt Blankának, mikor azt mondta, hogy
lehetetlen volt a pápának ily választ adni az ő kérelmére. ** grófné elő
sem adta az ő kérelmét neki, és így nem is válaszolhatott az rá semmit.
** grófnőnek volt valami oka azt így adni elő, a mit majd megtud Blanka
nem sokára. Az ő kétségbeesett, elutasításáról panaszkodó arcza
beleillett valami tervbe – staffagenak. A Vatikánban egy óra hosszat
járt-kelt egyik ajtóról a másikra, utoljára megmondták neki, hogy ő
szentsége ma nem fogad el senkit.
Ismét visszatámolygott a kocsijához.
Most azután csak egy eszméje volt még. Az utolsó pókfonál, mely az
elmerülőt fentartja.
– Ismeri ön a piazza di Colisseon signore Scalcagnato lakházát?
– Ki ne ismerné signore Scalcagnato lakását?
– A csizmadiáét.
– A népvezérét.
– Tehát vigyen signore Scalcagnatohoz.
– Czipőt akar ön nála venni, vagy egyebet?
– Miért kérdi ezt?
– Azért, hogy ha signore Scalcagnatonak nevezi az asszony, akkor a
czipőt három lirával drágábban fogja adni, mint más különben, egyebet
pedig semmi áron sem fog adni. Ha azonban úgy fogja őt szólítani, hogy
«cittadino Scalcagnato» (polgár) akkor jutányosan fog nála kapni czipőt
is, meg egyebet is.