Blanka csak most vette észre, hogy – még ma nem ebédelt.
Pedig tapasztalat szerint a rémület fokozni szokta az éhséget.
– Ma nem teríti ön fel az asztalt? kérdé az inastól.
– Én terítenék, herczegnő; de nincs itt a komornyik. Az oda lenn mulat
az uraságokkal. És nála van az étszeres szekrény kulcsa.
– Hát étkezni fogok étszerek nélkül, a tíz ujjammal. Hozza fel ön az
ételeket.
– Én felhoznám, herczegnő; de a szakács nincs sehol. Az is odalenn mulat
az uraságokkal.
– Tehát készítse ön el a thea-főző eszközt.
– Azt meg a komorna tartja gondviselés alatt s az is odalenn tánczol
valahol – az asszonyságokkal.
Blanka most már igazán megharagudott.
– El fogom kergetni valamennyit, ha rögtön haza nem térnek!
Valaki onnan kivülről aztán segítségére jött a cselédjei
hazatérítésében.
Legelébb hazakerült a szakács, annak egy nagy kék folt a szeme alatt.
Azután megjött a komornyik. Annak minden gomb hiányzott a bérruhájáról.
Utoljára előkerült a komorna, minden öltönye igen defectus állapotban s
a képe összekarczolva. – Furcsán tánczolnak azok az urak és
asszonyságok!
A hogy szokása az olyan embernek, a ki fél a szidástól az elkóborlásért,
mindenik egy-egy új rémhírrel rohant be a herczegnőhöz.
«A nép megrohanta a börtönöket s kiszabadította az elitélt
gonosztevőket; most azok álltak a mozgalom élére.»
… Hm!…
«A Cagliari-palotában beteszik az ablakokon a vastáblákat s bezárják a
kapukat.»
… Aha!…
«A gonosztevők arra bujtogatnak, hogy ki kell rabolni a gazdagok
palotáit!»
… Ugy-e?…
Természetesen valamennyi cselédet mind erőszakosan sodorta magával az
áradat, a mint egy pillanatra kiszaladtak az utczára megnézni, hogy mi
történik ottkünn. S még ők jajveszékeltek legjobban.
Blanka elfeledte őket megszidni. Azt mondta nekik, hogy menjenek már
most aludni s akármi történik az utczán, a kapun ki ne próbáljon menni
senki.
Nem volt már kedve se ebédelni, se vacsorálni; csak a theát készítette
el magának a hálószobájában s aztán elzárkózott a magányába, a rémnap
eseményei fölött elgondolkozni. A mit látott, a mit megért, mint egy
hagymázos álom tódult vissza képzeletébe: egymásnak ellenmondó s mégis
egymást kiegészítő rém-események. Az utczák vérengző borzalmaival
versenyt futott a palotában rendezett dáridó.
Hálószobájában sem volt nyugalma. – Sappho különös nagy kedvében volt
most. A hangközlő üreg a szomszéd palotából áthozta a tivornya hangjait
(s azt csak a Blanka hálótermének megfelelő helyiségből hozhatta): férfi
röhej, keverve asszonyi vihánczolással, pohárcsörömpölés, áldomás-zaj,
őrjöngő kaczaj-chorus; ledér dal, táncztombolás egymást felváltva, vagy
túlhangozva, révedezett ki a szoborkép lyrájának üregéből; s Blanka azon
gondolkozott, vajjon Manassé hangja is azok között van-e?
Egyszer aztán, mintha kettévágták volna az egész utálatos hangzűrt:
elcsendesült minden.