Egy hang, egy susogás nem volt többé.
Blanka most a csendet hallgatta.
S aztán úgy tetszett neki, mintha abban a csendben valami moraj
közelednék, hasonlatos ahhoz, a minőt a jégesőt hozó felhő hallat
messziről: tompa dübörgés, mormogás, zúgás, egyre közeledő. Egyszerre
aztán felhangzott a jégeső kopogása s közbe a felhődörgés, mely nem tart
szünetet! – «Megjött az úr!»
Blanka kitalálta, hogy mi az?
A Cagliari-palota vas ablaktábláit hajigálják kövekkel s a kaput
kisértik betörni. A kik a tűzzel játszottak, megtalálták a maguknál
nagyobb urat: a szelet. A fenevad jön megenni azokat, a kik
megkóstoltatták vele a vért.
A kandallóban még izzott a parázs.
Blanka ott ült és a tűzbe bámult.
Egyszer csak a kandalló hátlapján halk zörgés hallik s a csapóajtó
felvonul a phönixxel.
Blanka bizonyos volt erről. Nem is volt meglepetve. A zsarátnok még
izzott s teljesen megvilágítá a mögötte álló alakot.
A szép Cyrene volt az. Szétbomlott hajfürtjeit egy keresztülszúrt
aranynyil tartá össze. Egész termete egy kék róka-bundába volt burkolva.
– Oltsa ön ki a tüzet, hadd menjek be önhöz. Én már mind elhasználtam az
extincteurömet.
– Nem oltom ki. Nem akarom, hogy ön most bejőjjön hozzám.
– Nem hallja, hogy a nép ostromolja a palotámat?
– Az önök népe az, a kit azért fizetnek, hogy lármázzon.
– Önnek volt igaza. Elismerem. Saját eszközünk fordult ellenünk. Azt is
megmondta ön, hogy a katonaság, a melyben bízunk, mikor le kellene verni
a lázadást, kezet fog vele. Azt is megmondta ön, hogy rablók, fegyenczek
fogják vezetni a mozgalmat. Mind megtörtént. De már most a baj megvan. A
halál torkában állunk. Hallja ön, hogy döngetik a kaput?
– Hallom. Nem tartozik rám. A kik Rossi gyilkosaival poharat
koczintottak, most koczintsák össze velük a fejeiket.
– Ön nekünk tulajdonítja Rossi meggyilkoltatását?
– Nem a kéz követi el a gyilkosságot, hanem az agy, mely azt kigondolta.
– Esküszöm önnek a szentháromságra, hogy semmi tudomásom nem volt róla!
– Nem azért rendezte-e ön ezt a vigalmat a mai napra?
– De ne tegyen ön nekem most szemrehányásokat; hanem szabadítson meg
bennünket.
– Én? Hogyan?
– Oltsa ki a tüzet a kandallóban s engedje meg, hogy e rejteken át én és
vendégeim elmenekülhessünk. A római társaság tejszine van itt
halálveszélyben.
– Marquisné! Ha én önöket, egész vidám társaságukkal együtt a
kandallómon, hálószobámon, valamennyi termemen keresztül, a lépcsőkön
át, a kapumon keresztül bocsátom, akkor én tökéletesen megosztom önnel a
mai ünnepélynek a dicsőségét. Ez azonban hát csak az én bajom:
megtehetem. De mit nyernek önök vele? Az a nép, mely a Cagliari-palota
piaczfelőli részét ostromolja, bizonyosan a Tiber felőli részét is
ellepte, csakhogy épen a nyomorult «condannata» ablakait nem verik be.
De a mint az ön jelmezes vendégei az én kapumon keresztül kilépnek az
utczára, ugyanazon sárkány torkába futnak bele, a melyiknek a másik feje
elől elmenekültek. S ez már az önök baja.
– Hallgasson rám. Sem az ön bajáról, sem a mi bajunkról nincs szó. Nem
szándékozom az egész társaságomat önnek a termein végigrohantatni. Egy
cselédjének sem szabad megtudni semmit. – Önnek a hálóterméből nyilik a
fürdőszobája. Ha az ónmedenczét félretolják, az alatt találnak egy vas
csigalépcsőt. Ez is egy szép asszony furfangos találmánya, ki börtöne
keresztülfúrásán törte fejét holtig. Ez a lépcső levisz a nagy
vízvezetékbe, mely a palota szegletén levő szökőkút kedveért lett
építve: e vízvezetéki alagúton át a Fontana di Trevi épületébe lehet
jutni.
– Hogyan? kiálta fel, rejthetlen diadallal, Blanka. A cloakán keresztül!
a hol a patkányok laknak! A herczegek és herczegasszonyok; a szinpadi
királynők, a parlamenti celebritások, a népszónokok, a művészek, a
félistenek! A cloakán keresztül! saját, atlaszczipős lábaikkal, mint a
patkányok, mint a tolvajok, meggörbített háttal, lehúzott fejjel,
térden, négykézláb. Ez igazán fölséges ötlet öntől, marquisnő! Szebb
cotilionnal be nem lehetne fejezni az ön tánczvigalmát. – Ámbár nekem
pokoli kedvem volna ma rossznak lenni! És önöket mind engedni, hogy
legyenek mind martyrjaivá – a szent ügynek.
A szép Cyrene szemében olyan tűz villogott, minőt az éhes sakál
szikráztat a hozzá rugó szép czebra felé. Valami kegyetlen gondolatja
volt: – nem az, hogy egy szökéssel átugorjék a zsarátnokon, s a milyen
erős ő gyönge felével szemben, azt tehetetlenné tegye, s az utat
erőszakkal nyissa meg. Nagyobb erővel is rendelkezett ő.
Büszkén fölemelte fejét, állig betakarva magát prémes palástjával.
– Az is megtörténhetik, herczegnő; mondá kevélyen. Az indítvány tőlem
jött, asszonytól: futásra. De vannak vendégeim között férfiak is, a kik
egyébhez is értenek. Azok közt egy derék, bátor művész Magyarországból,
a ki azt indítványozta, hogy a férfiak vegyék elő Cagliari
fegyvertárából a fegyvereket, s álljanak az ajtó védelmére. Ő testével
fogja védeni a társaságot, melyben gyönge nők is vannak. Az első kardot
ő választotta ki.
Blankának a szivét mély fájdalom lepte el egyszerre.
Tehát mégis eljött ide!
Eljött mulatni a világ leányaival!
És most azokért, a kiknek nevető arczába visszanevetett, képes fegyvert
fogni, ölni és meghalni! – A férfi, a ki azon nők miatt, kiknek könyező
szeme az ő könyeinek felelt, nem tudott fegyvert ragadni, azt mondá: a
boszúállás istenek bűne, állatok erénye; az most ezekért a nőkért
széttépett testével tud áldozni! tud bűnös istenné, erényes állattá
lenni!
Oh mily keserű lett e gondolattól az egész élet, az egész világ!
Nehány pillanatig az a gondolat kísértett lelkében, hogy haljon hát meg,
ha ide jött! veszszen el a többivel együtt, ha ezt a halált választotta
magának; hanem aztán elcsüggedt minden erélye, minden ruganyossága
lelkének, ki volt kezéből véve a fegyver.
– Jól van. Én keresztül bocsátom itt önöket. És aztán arra gondolt, hogy
menjen hát ez az alak is a többiek útján. Szennyesebb nem lesz már abban
a cloakában, mint a milyen lett ezen éj tivornyáitól. S a ki eltünik e
földalatti úton előle, az soha többet az égen keresztül sem jöhet vissza
hozzá, a hogy eljárt hozzá eddig, mint álom, mint ideál.
Tehát hadd fussanak a patkányok!
Blanka fogta az extincteurt s elparáholta vele a zsarátnokot.
– Bejöhet marquisnő.
Caldariva herczegnő átlibbent a kandallón, s palástját felemelte e
perczben. Meglátszott, hogy lábain csak sandal van; semmi más. Talán
mythologiai jelmezt választott.
– Csináljon ön sötétet a hálótermében s bocsássa le az alcoven
kárpitjait, hogy a keresztülvonulók ne tudhassák meg, hol járnak. Egy
lámpát helyezzünk el a fürdőszoba ajtajába, hogy oda találjanak.
Úgy tettek.
A fürdőszobában egy remek vésművü fürdőmedencze állt, tömör ónból. Azt
négy férfi sem birta volna helyéről elemelni. Oldalt a falban két
rézcsap, mint szokás, meleg és hideg víznek. Blanka annyit tudott, hogy
erre a czélra valók.
A marquisnő aztán megtanította arra is, hogy ha az egyik csapot nem
elfordítják, hanem benyomják a falba, akkor a nehéz fürdőkád félre
fordul a talpán s egy kerek nyilást hagy tárva, melynél a csigalépcső
kezdődik. A másik csap megint, épen úgy betolva, visszacsúsztatja a
helyére a medenczét.
Mennyi titka van ennek a háznak! Ha ezek a rejtekek beszélni tudnának!
Künn egyre dühösebb volt az ostromló zaj, a vastáblák zuhogása, a kapu
döngése, az emberordítás. Még egy dologra kellett gondolni.
«Hányan lesznek a földalatti utazók?»
«A cselédséggel együtt hatvanöten.»
«Annyi szál gyertyát kell számukra ide készíteni. A bányászok gyertyával
járnak.»
Az is megtörtént: több viasztekercs el lett osztva annyifelé. Az út nem
hosszú.
– Siessenek! mondá Blanka lázas izgatottsággal s felé se nézett az
eltávozónak.
Hanem a mint egyedül maradt, a leeresztett alkoven-kárpit mögé
elrejtőzött s onnan leskelődött kifelé.
Meg lehet azt neki bocsátani. Volt, a kire lessen!
Az a látvány sokszor fel fogja még riasztani álmaiból!
Képzelete ily képeket nem mutatott még soha, mint a minőknek káprázatos
sora most végigvonult előtte.
Az egész terem sötét volt, de az ajtóból kiderengő lámpafényben mint a
camera obscura fénytányérjában, minden alaknak meg kellett jelenni, a
míg a kandalló üregétől a fürdőszoba ajtajáig jutott.
És Blanka látta egy halálriadaltól szétrobbantott orgia alakjait:
egyenkint, párosával megjelenni és elfutni maga előtt. Világ bölcsei,
magas polczokon álló férfiak, a lehúzott czipőkkel kezükben s
biborpalástjukkal a hónuk alatt; – jöttek és futottak.
Tarka harlekinok, viaszsárga ijedt arczokkal, kimeredt szemekkel; –
jöttek és futottak.
Egymást czipelő párok, kik közül az egyik részeg, vagy ijedtében
elájult, mindenféle groteszk összekapcsolásban, nem nézve, kezénél,
lábánál fogva hurczolják-e egymást? – jöttek és futottak.
Egy satyr-alak úgy vitt egy nőt, hogy a két kezét a nyaka körül fonva, a
hátára fektette hanyatt s a nő danolt.
Egy másik, egy athletai férfi, a vállára vetve vitt egy nőalakot, annak
az öltönye foszlányokban, haja felbomlott fürtökben lógott le utána.
Mind végig futottak a bűvlámpa fényében, rettenetes torzalakjai a
szemérmetlenségnek és a rémületnek.
Egy oly részeg volt, hogy dalolni akart. Társai befogták a száját, hogy
el ne árulja menekülésüket, úgy hurczolták magukkal, dühös küzdelem
közt.
Aztán megint: ott vonaglott egy rémült nő, ki kétségbeesett
erőfeszítéssel hurczolt karjánál fogva egy férfit a földön, a ki nem tud
lábra állni.
Blanka szívszakadva leste: hát «ő» kit fog az ölében hozni? bortól
ittas, ijedtségtől alélt, förtelemtől megtört élő alakot? Olyan soká
késett; – olyan hátramaradt!
Számlálta a ködfátyolkép alakjait: már negyvenen, már ötvenen futottak
előtte keresztül. Csaknem mindegyik elbukott a kandalló párkányában, a
mit a sötétben nem látott a lába előtt s káromkodva tápászkodott fel
újra. Kaczajra ingerlő torzkép a borzalom közepett. Ő még sem jön! –
Igaz! hiszen ő testével védi a többiek futását. Ő a bátor. A hős!
Most már a vendégek száma elfogyott, a cselédek következnek. A bérruhák
futnak. Fejükön, hátukon batyuval. Ketten egy-egy ládát czepelve. Abban
bizonyosan a Cagliari-kincsek vannak. Egynek a hátán abroszba csomagolva
az asztali ezüstnemű; étszerek, girandolok, süteménypolczok,
virágtartók. Egy-egy megáll, iramodás közben kiinni a tartalmát a boros
palaczknak, a mit lekapott az asztalról. Csak Manasse nem jön még.
Igaz! hiszen még a szép Cyrene is hátra van.
Ki lenne az ő társa más?
A szép Cyrene a házi asszony. Neki utoljára illik maradni. Bezárni hátul
az ajtót. Az utolsó férfi, a legjobb férfi, a házi nőnek, a legbátrabb
nőnek kisérője lehet csak.
Már észrevehető időköz telik le, s nem jön a kandallóból elő senki.
Egy ágyúdörgéshez hasonló robbanás hangzik odakünn, mely megrázza az
ablakokat.
Az ostromlók petárdát tettek a kapu alá s a tűzgéppel kivettették azt
sarkaiból. A diadalüvöltés hirdeti, hogy urai lettek az ostromlott
bejáratnak. Puskalövések hangzanak közbe.
Most kilépett a sötét üregből az utolsó alak:
A szép Cyrene.
Megáll a kandalló előtt s egy lábnyomására bezáródik háta mögött a
csapóajtó; a phönix ott ragyog ismét a helyén.
Blanka eléje lép a kárpit mögül.
– Nincs több? kérdi.
– Utolsó vagyok, felel a hölgy.
– Hát «ő»? Elesett-e?
– Itt sem volt. Válaszol gúnymosolylyal a delnő. Azért mondtam csak,
hogy itt van, hogy öntől kierőszakoljam az átbocsátást.
Blanka szivére nyomta kezét s felüdülten sóhajta, mint a ki egy gonosz
álomból ébredett.
Ekkor odatoppant elébe a délczeg Vénus-alak s ezt súgá oda neki:
– Jól imádkoztatok a ti külön Isteneteknek, hogy el nem jöttetek a
meghivásomra. Én elvesztettelek volna egyiteket a másitok által s
megtartottam volna magamnak mind a kettőt! – Ne lássuk egymást az
életben többet! – Adósod nem maradok a megszabadításért. – Fogd ezt a
levelet! Ki vagy vele fizetve, úgy hiszem!
S midőn a levelet átnyujtá Blankának, karját elővette a bő prémes palást
alól, s ez a kar meztelen volt egész vállig.
Egy percz mulva ő is eltünt.
Blanka sietett a fürdőszobába, a lépcsőtorkolatot az ónmedenczével ismét
elzárni. Alulról, a mély hosszú alagútból rejtelmes zsibongás zűrhangja
tört elé. A patkányok morognak.
A medencze helyére fordult. – Aztán csend lett.
Blanka a lámpafénynél elolvasá a levélkét, a mit a marquisnőtől kapott.
Erőteljes férfiirás volt. Csak három sor.
«Marquisnő! A meghivást köszönöm; de én a Cagliari-palotát kerülöm.