– Fogják be a lovaimat! sikolta fel a herczegnő, ledobva a hirlapot
kezéből.
– Hova akar menni a herczegnő? kérdé a cseléd.
– A Rossi-házhoz!
– Oda ma nem lehet.
– Miért nem?
– Mert az utcza tele van néppel.
– S mit csinál ott a nép?
– Tánczol.
– Mit?
– A carmagnolát.
– A carmagnolát?
– Meg a tarantellát.
– A nép tánczol carmagnolát? A meggyilkolt miniszter háza előtt!
– És a meggyilkolt felesége és leányainak felvidítására!
Blanka arczára csapta kezeit.
– Ez rettenetes!
– Én ott voltam és láttam, hogyan történt, beszélé fogvaczogva az inas;
a lépcső-tornáczban állt egy csoport férfi, köztük többen a «reduci»-k
közül, kiket egyik kormány száműzött s a másik hazaeresztett; nehányan
egyenruhában s a rőzsevágó késekkel az oldalaikon. Mikor a
miniszterelnök hintaja megérkezett, a tömeg egyszerre előre tódult; a
kocsit körülfogták. Rossi kiszállt; de alig lépett az első lépcsőre, a
mint egy férfi oda ugrott hozzá, én egy tőrt láttam villanni a levegőben
s aztán egy vérsugárt magasra felszökni. A döfés a miniszterelnök
nyakába hatolt: a teremőrök felfogták, az irodába vitték; mire orvost
hoztak, már meg volt halva.
– Irtózatos!
– Valóban az, herczegnő.
– S ki a gyilkos?
– Azt megláthatjuk nem sokára; a néptömeg, mely őt hozza, erre hömpölyög
a tér felé.
– Elfogták őt? Megkötözték?
– Nem fogták el, hanem vállaikra emelték s nem kötözték meg, hanem
megkoszorúzták. Ő a mai nap hőse.
– Hazudsz!
– Ha nekem nem hisz a herczegnő, olvassa el a hirlapokat. Ők
magasztalják a gyilkost. Brutussal egy sorba emelik. – Nem tudom, miért
teszik? Én piemonti vagyok. A többi cselédjét ne híjja most herczegnő,
azok mind lenn vannak most az utczán s együtt tánczolják a «danse
macabret» a fölséges urakkal!
A herczegnő nem akart hinni az élő szónak, nem akart hinni a nyomtatott
betűknek. Vannak erkölcsi lehetetlenségek is.
«Ha minden ember esküdnék is rá, hogy este hat órakor hajnalodik,
napfelkelte van s a nap nem keleten, hanem északon kel fel, még sem
hinné el azt senki; hanem sietne maga megnézni az eget.»
Ilyen lehetetlenség az is, a mit Blankának el kellene hinni, hogy egy
átkozott orgyilkost, ki a nép legjobb barátját megölte, diadallal
hordozzanak körül a városban.
– Lehet a mi ablakainkból a piaczra bántatlanul kinézni?
– Hogyne? felelt az inas, hisz a piaczra fekvő Cagliari-palotának minden
vastáblája nyitva van s a termek kivilágítva.
– Hát ott mit csinálnak? kérdezé Blanka elbámulva.
Olyan nagy volt a rémület, az iszonyat hatása lelkén, hogy tökéletesen
elfelejtette, hogy ott ma vigalom van s hogy neki is ott kellene lenni.
– Hát ott ma álarczos bál van, felelt a cseléd. A sok czifra álczás úr
és asszonyság épen most sereglett össze. Ha kinyitjuk a donjon ablakait,
az orchestrum zenéje is át fog hangzani.
S valóban, a mint az inas egy ablaktáblát felnyitott, áthangzott a
szomszédház vigalmi zaja.
– Tegye be, hideg jön be, mondá Blanka.
Pedig nem a hidegtől, hanem attól a zenétől fázott.
– Rakjon több fát a tűzre s aztán menjen a szögletszobába s adjon hirt,
ha a néptömeg erre talál jönni.
Mikor egyedül maradt Blanka, elkezdett zokogni.
A rémület okozta azt.
Az volt rémületének legszörnyűbb eszméje, hogy ha ő most ott volna abban
a másik házban, a hol az emberek vigadnak! Soha egész életében nem tudná
levezekleni azt a bűnt, a mit e lépéssel elkövetett volna. Soha ki nem
tudna békülni önlelkével, hogy mulatni tudott Caldariva marquisnő
termeiben, mikor legjobb barátjának véres holtteste fölött annak
családja a kétségbeesés könyeit sirja!
Rövid időn visszaérkezett az elöőrsre küldött inas.
– Már jön a néptömeg.
Blanka shawljába burkolta magát; (a római paloták szobái hidegek) s
sietett a szöglet-terembe.
Annak az ablakain be voltak téve a vastáblák, de minden tábla közepén
volt egy czifrázat, melyen keresztül ki lehetett látni.
Késő őszi este volt; négy óra naplement után. A lámpások hunyorogtak a
szélnyomás alatt; hanem azon a darabon, a hol a Cagliari palota állt,
világos volt a tér. A tánczterem csillárai világították azt be. Az
ablakokon át keresztülhangzott az erős zene.
A piacz átelleni szegletéből egy megnevezhetlen tömeg gomolyodott elő.
Népnek nem lehet azt nevezni; mert ez egy szentséges szent név.
Csorda!
Igen: vadállat-csorda volt. Minőt hajdan a colossæum üregei okádtak elő:
bőszült tigris, hiena, szarvorrú; – csakhogy emberalakkal. Férfiak, a
kiknek arczán az őrültség üli diadalát, hahotára torzulva a fölötti
örömükben, hogy a józan észt lerázhatták a nyakukból; gyermekek, a
kikből az éretlen düh vén törpéket alakított, vad fúriák, kikben az
asszonyi nemet csak a szétbomlott hosszú haj tanusítja. Valamennyien
ittasak a bortól és vértől, őrültek egymás példájától és csatakosak az
utczasártól, megtépett s a phantasia kicsapongásaival kiforgatott
öltözetekben, a nők öveikbe dugott ruhaszegélyekkel. S ez mind tombol,
tánczol, toporzékol, sikongat és ökleivel hadonáz a légben; egy nyolcz
éves fiu, meg egy tíz éves leány, szurokfáklyákkal kezükben, nyargalnak
előre visítozva, helyet csinálni a menetnek. Az elhulló sziporkák
jelölik az utat nyomukban.
S a tömeg közepén ott hoznak egy emberalakot férfiak a vállaikon,
hordszéken emelve, mint a pápát nagy héten, mellette visznek két nagy
zászlót. Néhány fáklyás veszi körül s azok igyekeznek a megdicsőített
alak arczát megvilágítani.
S így közeledik, emberi vállakon emelve, a szörnyeteg, ki meggyilkolta
nemzete legbecsületesebb emberét, hazája legjobb fiát, a népnek
legigazibb barátját, a béke egyedüli oszlopát! – Jön, trónuson emelve,
mint a mexicói Téczkatlepoka isten, a kit ifju szűzek vérével tartott
jól az inkák kiveszett faja.
És Blanka ráismer ama rettenetes főre, mely kötéllel a nyakában szállt
alá a Szent-Péter-templomi tribuneről s a kihez még a saját gyermeke is
félt közelíteni.
S most éljent ordít neki az egész sokaság s egy némber, ki oly boldog
volt, hogy egy csecsemőt tartva ölében, egész a gonosztevő trónusáig
tudott furakodni, sorba tánczolva az ittas férfialakokkal, mikor odajut
a szörnyeteghez, fölemeli két kezével a csecsemőt s odatartja eléje,
hogy csókolja meg azt a kezet, a melyről még nincs lemosva a vér! S akad
asszony elég, a ki utánozza. A csecsemőiket is elhozták a saturnáliába s
mutogatják nekik a gyilkost: «ilyen légy, ha felnősz!»
Blanka zsibbadni érzé minden tagját. Az utálat, a borzalom úr lett
érzékei fölött. Azt hitte álom ez; majd elvonul. – De nem vonult el.
A Cagliari-palota előtt megállt a pokolbeli díszmenet s a riadalból
kiveheté Blanka, hogy a gyilkost és fertelmes processióját onnan a
kivilágított ablakokból üdvözlék!
Minő társaság lehet az ott!
A menet megáll. A palota ablakaiból pezsgős palaczkokat hajigálnak le
közé, azokat elkapkodják. A fáklyások a gyilkos trónja körül tért
kanyarítanak s annak a közepébe ugranak a szilaj alakok, férfiak,
némberek, palaczkkal kezükben s elkezdik toporzékolni a tánczok
legocsmányabbikát, mely arra van kitalálva, hogy megutáltassa a férfival
az asszonyt. – Zene is van hozzá. Ugyanarra a tánczzenére, a mi a fényes
teremből lehangzik, lehet tánczolni a sáros utczán is. Csak másolat ez.
Az utcza tükre a palotának! Azt teszik itt is, a mit ott, csakhogy
természetesebben és álarcz nélkül.
Blanka valami oly kimondhatlan dühöt érzett e látvány alatt, hogy azt
kivánta, nyilnék meg a föld e Sodoma alatt és nyelné el pokol tüze az
ártót és ártatlant.
Hát nincs ember, a ki meg tudja torolni azt, ha megbántják az Istent?
Van.
Az Angyalhíd felől közeledik trombitaszóval egy fenyegető oszlop.
Egy egész zászlóalj carabinieri. Szuronyaik villogása hirdeti, hogy ők
azok.
Aha! Most abbahagyják a tánczot! Most más forma dáridó következik.
A trónuson ülő alak feláll és dörgő hangon kiált:
«Előre, asszonyok!»
Asszonyok? – Ezek az urak értik a harczolási módot.
A csoport közül előrefurakodnak rögtön a némberek s elzárják az utat a
katonaság elől. A rohamlépésben közeledő carabinieriket riadó evviva
kiáltás fogadja.
A csapat élén lovagló vezérben megismeri Blanka a rendőrfőnököt.
Tehát ő maga jött. Első hivatalnoka volt a meggyilkolt, miniszternek; jó
barátja. Ez boszút fog állni a gyilkosain! Ő egész Rómára nézve a földi
gondviselés. Kötelessége, hogy a társadalmat védje a rossz szenvedélyek
ellen.
És Blanka látta az ablakából, hogyan állítja meg lovát a rend nagy
férfia az asszonyi csatárláncz előtt, hogyan parancsol katonáinak
«lábhoz a fegyvert».
És aztán nyergében felállva, elkiáltja magát: «éljen a szabadság! éljen
a nép! Mi a népé vagyunk!»
És aztán engedi magát lováról leemeltetni a részeg asszonyok által,
engedi odavitetni a gyilkos trónusáig és mikor odaér, kezét nyujtja
neki; odavonja őt magához és megcsókolja annak arczát. A tömeg
felrivall: éljen a hadsereg! s a carabinierik trombitásai rákezdik a
félbehagyott carmagnolát harsogtatni s a dühödt mænadok kiragadják a
katonákat a hadsorból, együtt járni velük a pókmarástól megőrjültek
tánczát.
Ez oly undorító látvány volt, hogy Blanka nem nézhette tovább. –
Elfutott a piaczra néző teremből, üldöztetve a rettentő ordítástól, mely
a gyilkosok és a katonák közötti ölelkezésre következett.
* * *
Tehát a víz egyesült a tűzzel, – az olaj a vízzel kiegyezett!
* * *
A gyilkost Zambianchinak jegyzé fel a történelem s annak az ezredesnek a
nevét, a ki megcsókolta s megáldá az orgyilkost, Calderrarinak.