Blanka az első meglepetés pillanatától fogva nem tudta magát megvédni e
nő befolyásától. Az fölényt gyakorolt fölötte. Ez a hatalma megvan a
kifinomított romlottságnak az ártatlan kedélyek fölött.
A ki a világot, az embereket, a társaságot tanítja megismerni, az
legfigyelmesebb hallgatókra talál. S ezt tanította a szép Cyrene
Blankának.
S ez a pohár úgy itatja magát!
Hogy a nagy emberek csak olyan esendők mint más. S a halhatatlanok
szeretnek álmodni. Hogy a bátrak megijednek a pereczes legény
trombita-szavától. Hogy az ájtatos úrhölgyek a bergamascot és a
tarantellát is tudják tánczolni. Hogy a csalhatlan ember hétszer téved
hét nap alatt. Hogy a nép szava nem Isten szava, hanem csak hangtölcsére
belefujt hangoknak. Hogy az imádkozás: nem «az Istenhez megtérés»: hanem
csak «elkérezkedés az ördöghöz». Hogy a nők, a kik a férfiakat őrültekké
teszik, nem vétkeznek, csak boszút állnak.
Hanem annyi rossz tudomány között még is volt egy jó is, a mit a szép
Cyrenétől tanult: az, hogy van «egy» ember, ki abból a holdbeli
szigetből ideszakadott, a hol az emberek csak egyszer szeretnek, de az
örökké tart; – a ki arra a képre, mely az «ő» szent képe, azt mondja,
hogy «nem eladó».
Most már a hirlapokat sem olvasta olyan nagy érdeklődéssel, a mióta
megtudta, hogy azok nem igazán egymást megenni készülő oroszlánok. Az a
mérges vezérczikk nem harag, csak hujjahó kiáltozása egy úrlovarnak, a
ki a handicapban fél lófejjel meg akarja előzni a társait s azért
biztatja olyan nagyon a lovát. A hirlap a ló. Átugrott a vezérczikkeken,
az országgyűlési tudósításokon, s azontúl naponkint csak a hirlapok
hátulján keresgélt egy-egy eltévedt tudósítást, mely apró betűkkel
szedve, valahol a kaliforniai hírek mögött talált egy zugot, ezen
felirattal: «Ungheria». Csupa balhírek lajstroma!
Ez az egy nyugtalanítá még!
Az, hogy a rómaiak mikép kiabálnak egymásra, nem zavarta meg többé.
Tudta, hogy csak játszanak. Hanem ezek a hazulról érkező balhírek
nehezen feküdtek a szívén.
Pedig hiszen neki az már nem is hazája többé. Sőt nem is tudhatta, hogy
mi az a hazaszeretet? Kora gyermekéveiben beadták egy külföldi zárdába,
a hol nemzete nyelvét soha nem hallotta, s csak azért nem felejtette el,
mert mindig ezen «gondolkozott». Rokonaiban, kik balsorsát előidézték,
szerencsétlen házassága által, nem volt oka megszeretni nemzetét s a
népet nem is látta máskor, mint mikor a parasztleányok a parkban
dolgoztak, a hol ő játszott. Ez a park volt egyedüli emléke a hazából.
Az ő örök lakhelye Róma lett, a szent város. Ezt kimondta az a törvény,
mely minden törvény és alkotmány fölött áll.
Hanem azért mégis mindig ott volt ez az aggasztó kérdés a szeme előtt, a
míg álarczosbáli ruháját készíté: szabad-e neked itten vigadnod, a mikor
egész nemzeted sír?
Mert bálruháját maga készíté, bezárt ajtók mellett, hogy senki el ne
árulhassa. Önmaga himezte a fekete csipkefátyolra az ezüst csillagokat.
Mikor aztán néha e nehéz kérdés után kihullott kezéből a szövet, s maga
elé tekintett, úgy tetszett, mintha fekete csillagok tánczolnának szemei
előtt.
Csupán egy gondolatban talált jogot azon szándéka mellett megmaradni,
hogy az álarczos bálba elmenjen; ott meglátja Manassét! Beszélhet is
vele ellenőrzetlenül.
Ez csábította az elmenetelre s a csillagos ruha, a granátkorona
elkészült napjára.
E nap reggelén Rossiéktól megkapta a kért belépti jegyet a parlament
hölgykarzatára. A miniszterelnök a mai ülésben fogja előadni
programmbeszédét. Nagy érdekű ülés lesz. Sietni kell, hogy helyéhez
juthasson az ember.
Blanka fél órával az ülés megnyitása előtt már elhajtatott a parlament
épületéhez. Ott pedig már egész sort álltak az előtte megérkezett hintók
s várnia kellett, míg tolamonkint egymás után benyomulhatnak a porticus
alá.
A porticus oszlopainak köze tele volt várakozó néppel. Férfiak mind,
marczona, kedvetlen arczok, a mik vizsgáló tekintettel néznek be minden
kocsi ablakán. Végre az ő hintaja is megállt a főlépcső bejárata előtt s
a kapus kinyitá a kocsiajtót.
Ott is, a lépcsőház csarnokában ugyanazon baljóslatu arczok s azok
között egy, ki mindjárt a kocsival szemközt állt, régi ismerős.
Rövid ismeretség; de elfelejthetlen.
Annak az embernek az arcza, a kit a nagypénteki ünnepélyen a
kegyelemosztó bibornok, mint saját élte ellen támadt orgyilkost
feloldott, megölelt és megáldott.
Most itt áll, vad, sötét szemeivel merőn maga elé tekintve, jobb keze a
keblébe van dugva a dolmánya alá.
Blanka annyira megrettent ez embernek a látásától, hogy elkezdett
reszketni, s visszahanyatlott kocsija ülésébe.
A portás kérte, hogy szálljon ki, mert többen is jönnek utána.
Blanka azt mondta, hogy marad, hirtelen rosszul lett; kérte a portást,
hogy utasítsa a kocsisát a hazatérésre.
Alig hajtatott azonban ki a parlamentépületből, rögtön megrántotta a
zsinórt, melynek vége a kocsis karjára volt kötve. Az a zsinór egyúttal
hangcső volt, melyen át a kocsisnak utasítást lehetett adni.
«A miniszterelnöki palotába! Gyorsan!»
A palota elé megérkezve, lázas sietséggel ugrott ki kocsijából Blanka s
a kapustól Rossiék után tudakozódott.
«A hölgyek már elmentek a parlamentbe.»
«És a gróf?»
«Még itthon van.»
«Rögtön beszélni akarok vele.»
A kapus csöngetett. Blanka felsietett a lepcsőkön. Az eléje siető
titkártól kérdezé, hogy lehet-e beszélni a gróffal?
«Egy pap van nála, meg egy lengyel tábornok».
«Nem bánom, nincs előttük titkom.»
Az államférfi félreértő derült arczczal fogadta Blankát, hanem annak
dult arcza megdöbbenté aztán.
A herczegnő odarohant hozzá s összekulcsolt kezeit a miniszter kezére
téve, mondá zokogáshoz hasonló fuldokló hangon:
«Gróf úr, ne menjen ma a parlamentbe! Ne menjen el a parlamentbe! Ne
menjen ön ma a parlamentbe.»
A miniszter bámulva tekintett reá.
«Veszedelem fogja önt ott érni! Rossz emberek várnak önre! Megölik önt!»
Egy pap volt még a szobában és egy lengyel tábornok.
A pap odalépett e szónál a miniszterhez s megfogta a kezét.
«Mit mondtunk önnek?»
A tábornok pedig ujjával mutatott Blankára:
«Ez már a harmadik.»
És Blanka ismét összekulcsolt kezei közé szorítá Rossi kezét, úgy
rimánkodott előtte.
«Lelkemnek egész rémültéből mondom önnek, hogy veszedelem éri, ha a mai
napon kimegy. Én a legrosszabbat sejtem.»
«S én kiszámítom azt a körülmények találkozásából», mondá a pap.
«Én pedig bizonyosan tudom», szólt a tábornok.
«Maradjon ön ma idehaza!» könyörgött Blanka, halasztassa el a mai
beszédét. Tartsa azt meg olyan napon, a mikor nem lesz előre kihirdetve,
a mikor nem várnak rá.»
«Kisértesse ön magát jóbarátai által a parlamentig. Vegye maga mellé
minisztertársait. Ne menjen egyedül», tanácsolá a pap.
«Állíttasson ön sorfalat karabinierikből a parlament bejáratához s
szoríttassa hátra a gyanús embereket», mondá a katona.
Az államférfi pedig mind a háromra mosolygott. Valami jött eszébe, a mit
elmondandó programmbeszédében kiigazítson. Azt elővette és irallal
feljegyzé a tört papirszélre.
«Ez meg fogja őket győzni!»
S aztán kezet szorított mind a három vendégével s kérte őket, hogy
siessenek helyeiket elfoglalni a karzaton, hogy el ne veszítsék a
beszédje elejét. Utolsó szava ez volt: «én a népet meg nem gyalázom
azzal, hogy fegyvert vigyek közéje s a szabadságot azzal, hogy féltsem
benne az éltemet».
Blanka soha sem fogja azt a mosolygó arczot elfelejteni.
Mikor eltávozott Rossitól, a miniszter hintaja már ott állt befogva a
kapu alatt.
De neki nem volt többé elég kedélynyugalma visszatérni a
parlamentépületbe. Haza hajtatott. S azután hazaérve, abban a lázas
kedélyállapotban kikönyökölt a piaczra néző szögletablakba, mely alatt a
szökőkút örök habmoraja zúg s leste a városi zajt.
Zaj van Rómában mindig elég. Hisz, a ki ott gyufakatulyát, meg
ánizsgyökeret árul, olyan lármát csap vele, hogy más országban egy
liquidáló részvénytársulat közgyűlése kitelnék belőle, hanem valami
népmozgalmat jelző erősebb hangok nem vegyültek közé. Semmi dobszó,
semmi puskalövések.
Blanka utoljára is megnyugodott benne, hogy aggodalma hiú agyrém volt s
sajnálta már, hogy elmaradt a fényes parlamenti jelenetről.
Az óraütések figyelmezteték, hogy itt a reggelizés ideje.
Szokott magányában elkölté azt is.
Azután azon ürügy alatt, hogy pihenni fog, bezárkózott hálószobájába s
előszedte az álarczos estélyhez szükséges jelmezdarabokat. Sappho vidám
danározása többször félbeszakasztá töprengését.
Erősen tépelődött magában. Mit tegyen?
Még mindig nem volt bizonyos felőle, hogy elmegy-e a szép Cyrene
meghivására, vagy itthon marad?
A jelmez kész, csak fel kell venni; de a szív, a mit annak be kell
takarni, még nem kész.
Lehetséges-e az, hogy Zborói Blanka, saját meggyilkolt alakjában,
megjelenjen azokban a Cagliari-termekben, a mik gyilkosának otthonát
képezik? Hogy ő, a «la condannata», odamenjen mulatni, tréfát űzni az ő
egész élete megrontójának, Caldariva marquisnőnek társaságába? A világ
őrültjeiből és képmutatóiból összeszedett bolond-sanhedrinbe? –
Ereszti-e őt azon helyre visszaborzadó szemérme? asszonyi büszkesége?
szűzi ártatlansága? Vagy mindezeknél erősebb marad-e a kiváncsiság? az
ismeretlen utáni vágy?
Aztán elgondolkozott róla, hogy milyen irtóztató egyedül áll a világban,
elitélve büntetlenül, eltaszítva szeretetlenül, – minden embere fizetett
kém, a ki az ő kenyerét eszi! – Mennyire nem tartozik senkinek a kerek
földön semmivel! Se hálával, se szeretettel, se tisztelettel, se
barátsággal. – Neki se adtak ebből semmit.
Eszébe jutott a másik nőnek a mondása, hogy a férfiak úgy csinálták meg
a világot, hogy az egy börtön legyen a nőkre nézve; – de a rabnak első
kötelessége keresztülásni a börtöne falait!
Aztán valahányszor feltámadó büszkesége tilalmat vetett rá, hogy a
csábító meghivást kövesse, mindig visszatért az az utolsó kép, melyen
megtört minden erélye: – Manassé a jazminbokrok között.
Hisz ő is ott lesz.
Akkor aztán hasztalan vitatkozott vele a józan ész; de hát miért lesz
ott? miért találkozni ő vele? Mi czélja, mi vége lehet e találkozásnak?
– Szabad-e ő neki még csak közelíteni is ahhoz a tűzhöz, a minek a neve
szerelem!
Az ő szerelmének csak egy neve van: a megszégyenülés. És mégis óhajtotta
őt újra látni s titokban felpróbálta a csillagos öltönyt és a
szikrahányó koronát.
Vajjon rá fog-e ismerni benne?
Egyedül e gondolatért fel tudott áldozni mindent.
Délután volt, ajtaján a komornyik kopogtatott. Blanka elrejté jelmezét s
sietett az ajtót kinyitni. Boszús volt a háborgatásért.
A komornyik a ma délután megjelenő hirlapokat hozta.
– Herczegnő! Nevezetes nagy ujság van! szólt ragyogó arczczal.
– Jól van, jól! mondá Blanka, kikapva kezéből a hirlapcsomagot s megint
becsukva az orra előtt az ajtót.
A hirlapokat odadobta az olvasóasztalra.
Bizony bánta is most: akármi ujság van a világban. Felőle
proklamálhatták a köztársaságot s megválaszthatták szabadkőmives pápának
Ciceruacchiót!
Azután ismét elővette csillagos jelmezét s tanulmányozta annak
redőzetét.
Szabad lesz-e a meztelen karnak kilátszani belőle, vagy nem?
Talán magáról a kézről is ráismer valaki, a ki ezt a kezet valaha nagyon
jól megnézte?
… De hátha az a valaki nem lesz ott?…
Itt ám a göcs!
Hátha találkozik egy férfi a világon, a ki azt izeni vissza a szép
Cyrenének, hogy «ha az egész világ egy özönvíz volna s a Cagliari-palota
az Ararát hegye volna, én még sem mennék oda!»
Hátha van egy férfi a világon, a kinek van elég szíve nem felejteni el
semmi büszkeséget és nem hagyni játszani a szívével?
Hátha Adorján Manassé nem megy el a szép Cyrene álarczos báljába?
Ez a gondolat megszabadítá kisérteteitől.
Összecsavarta egy gomolyba az egész csillagos jelmezt s behajítá
ruhatárába.
«Ő nem lesz ott. Nem lehet ott! Én sem megyek el!»
Az órák huszonnégyet ütöttek. Esteli ave Máriára harangoztak ismét.
Blanka letérdepelt imádkozni imazsámolyához.
Egész teste reszketett, mikor az imának vége volt.
Volt oka rá. Egész délután nem volt a kandallójában tűz. Az átjáratot
szabadon kellett tartani.
Az inas, ki a lámpákat behozta a terembe, észrevette, hogy a kandalló
sötét és hideg s azt kérdezé, hogy ne gyujtson-e benne tüzet?
– De jó lesz; mondá neki Blanka.
– Czudar világ van odakünn; mondá a cseléd s neki is kék volt az orra. –
A hidegtől vagy a rémülettől?
A Sappho-kép halk lyrapengetést hallatott.
(Hasztalan hívsz! mondá magában a herczegnő. «Ő» nem lesz ott.)
– Gyujtsa meg ön a tüzet; mindjárt melegebb lesz.
Sappho lyrája egyre zengett.
Blanka felkapta a mandolint a kerevetről s egy szegletbe dobta.
(Nem megyek.)
S hogy ellenállási ereje annál nagyobb legyen, leült az olvasóasztalhoz,
sorbavenni az odahajított hirlapokat; ha talán valamelyiknek a zugában
megint találna egy komolyan elgondolkozni való tudósítást arról az
Istentől, embertől elfeledett darab földről, a mit a nyomdák legapróbb
betűivel úgy szednek, hogy «Ungheria».
És a míg élete tartani fog, Zborói Blankának büszkesége leend abban,
hogy elébb mondta ki e szót, «nem megyek!» hogy elébb hajította el a
kész jelmezt a lomtárba, mint kezébe vette volna ama hirlapok egyikét! –
Hogy saját lelke erejéből merítette az elhatározást. S nem várt vele,
míg a felöltött bohóczruhát az a legelső sor, mely minden hirlap
homlokára van nyomtatva, tépi le testéről:
«Rossi ma reggel a parlamentházban meggyilkoltatott!»