Blanka igyekezett rendbeszedni a gondolatait.
Mi ez a nő? s mit akar ez ő vele?
Kedvese annak a férfinak, a kitől őt elválaszták, a kit ő utált,
gyűlölt, a kitől irtózott. És talán még egy másiknak is? S talán az
egész világnak? Egészen ellentéte annak, a mit ő magában egy erényes nő
eszményképének kigondolt. – Ma játékszere annak, ki vele vétkezik, s
holnap ő maga veszi játékszernek vétke osztályosát, s minthogy ez neki
mulatságot okoz, keresztül dobja őt a falon. De vajjon csakugyan vétek-e
az? vagy csak olyan Isten adománya, mint az erény? Hisz szent Ágnes
kápolnája s Faustina fánuma egymás fölé vannak épülve, s az emberek
idvezültek itt is, ott is. A világ leánya maga elismeri, hogy ő csupa
gyöngeség; egyetlen ösztöne nincs, mely az ellenállás erejét költené fel
benne. Küldetése az, hogy legyőzessék. Nem tud hű lenni, mert az is
erőbe kerül.
De azért lehet, hogy jó szíve van, s tud szánalmat érezni az iránt, a
kit üldöznek. Blankát egyszer figyelmeztette a saját veszélyére; most
már eljött, tudatni vele azt a veszélyt, a miben egy férfi forog, a
kiről sejti, hogy az szívéhez közel áll. Rá volt bizva, hogy tegyen úgy
ez ifjuval, mint Delilah; csalja ki belőle édes csábbal sámsoni erejének
titkát s aztán – vágja le a hosszú haját. A helyett ő a filiszteusokat
kergette el. Nem tartozik-e neki hálával ezért – valaki?
Minden emberre van hatása az olyan ellentétes alaknak, a ki olyan
tulajdonokkal bir, a mik ő nála hiányzanak.
Azt sem lehet eltagadni, hogy a marquisnő nagylelkűséget tanusított, a
mikor a rejtekajtó titkát tudatta vele s a kulcsot elhozta neki, hogy
alávaló meglepetés ellen védelmezhesse magát. Ha meg akarná őt rontani,
inkább azt tette volna, hogy őt védtelenné tegye, s elárulja.
Összeborzadt attól a gondolattól, hogy ő hónapokon keresztül nyitott
ajtóknál aludt, egy házban olyan emberekkel, kiknél a düh és a szerelem
a gonosztett korcsává kereszteződött s nem védte őt azalatt más, mint
egy asszonynak a jól megőrzött titka.
A marquisnőnek egész modora, beszéde, megjelenése igézően hatott
Blankára. Ez a naiv őszinteség, ez a bűbájjal párosult cynismus valami
megkapóan új volt előtte. Meglepte ez a könnyed játszás halálos nagy
dolgokkal, miknek alakjait ő csak úgy húzgálta előre-hátra a sakktáblán,
mintha egy-egy «kiütött» nagy ember nem volna más, csak «ugró» és
«futó», s mikor ** grófnőnek útjába tolja a nagy Ciceruacchiót, az nem
volna más, mint «sakk a királynénak» egy «pionnal». A demokraták, azok a
«parasztok» a sakktáblán.
Azután Blankára nézve ebben a rettenetes magányban, a mire félig a
törvény, félig önmaga itélte el magát, ez a megjelenés volt az első
derült, változatos óra. Most nevetett hónapok óta először.
A titkolózás is emeli a varázst. Van valami rejtett gyönyörűség abban,
hogy mikor mindenki elpihent a háznál, az ajtók minden oldalon bezárva,
akkor egy senkitől nem gyanított úton a két ház asszonya egy szobában
összejön – megszólni az egész háznépet, az egész várost, az egész
világot. – Csitt! – Senki se hallja meg. Mindenki azt hiszi, hogy
gyűlölik egymást.
És mégis! mégis, nagy kedve volt Blankának örökké benne hagyni ezt a
kulcsot abban a rejtekajtóban, hogy soha azon keresztül a szép Cyrene ő
hozzá be ne jöhessen, mert szűz tisztaságának gyöngéd érzete, szemérme
azt sugta, hogy neki az ilyen lénytől, minél kedvesebb, megnyerőbb
alakban lép eléje, annál jobban kell őriznie magát.
«Mi még nagyon szeretni fogjuk egymást!»
Isten oltalmazza meg őt attól!
Egy perczig az a gondolata is támadt, hogy megváltoztatja egész
lakrendszerét s hálószobának más helyet választ. Zengjen Sappho azután
csak a falrafestett nympháknak! – Meg is tette volna, ha egy másik
gondolatja útját nem állta volna: A szép Cyrene Manasséról is tud
beszélni!
Ez nyitva tartotta számára a rejtekajtót.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még elég ideje lett volna Blankának, bár későn kelt ma, a templomba
felkészülni; de még nagyon eleven volt emlékében az a mondat, hogy
«egymás mellett szoktunk térdepelni; én imádkozom reggel azokért a
bűnökért, a miket ezután fogok elkövetni!» Hátha az a másik mellette
térdeplő is azt teszi?
Azt mondta a komornyikjának, hogy menjen el ** grófnőhöz és mentse ki,
hogy ma nem mehet vele együtt a templomba s onnan az oltáregyesületbe,
valami változását érzi.
– Ne hívjam el az orvost? kérdé a komornyik, azt vélve, hogy úrnőjét a
váltóláz kerülgeti ismét.
– Azt nem; hanem hozzon nekem a hangszerésztől – egy mandolint.
A komornyik nagyot bámult. Furcsa betegség az, a mit mandolinnal
gyógyítanak.
Egész nap rút locspocs idő volt. Este a színházakban is, mintha
valamennyi igazgató megbolondult volna, csupa merő puskaporfogyasztó
darabokat adtak s Blanka a szinpadi lövöldözéstől is iszonyodott. Otthon
maradt és már az Ave Mária harangszó után, a mi a nap huszonnegyedik
óráját jelzi, felhozatta magának a theáját, a hozzá való hideg
sültekkel, süteményekkel és czukorcsemegékkel együtt, s a cselédjeinek
megengedte, hogy elmehetnek a színházba. Ma olyan darabot adnak, a hol
az olaszok megverik az osztrákokat. Aztán bezárkózott s meggyujtotta a
samovár katlanát. A kandallót még nem. Az tisztára volt seperve. Hanem a
mandolint vette kezébe s valami stanzát kezdett el rajta pengetni.
Abban a perczben felelt neki Sappho.
S néhány pillanat mulva már koczogtattak a kandallója érczlapján.
«Szabad».
A phönix utat engedett s az embermagasságú nyiláson belépett a szép
Cyrene. Ezúttal látogatáshoz öltözve, angol fürtökbe leeresztett hajjal,
csipke-mantillal rózsaszín selyem öltönye fölött, melynek elől rövid
szoknyája alól kilátszottak magassarkú czipőkbe szorított lábacskái, s
az alsó szoknya finom csipke-hímzete.
– Ön készült valahova? kérdé Blanka.
– Ide.
– Tudta, hogy várom?
– Azt megmondtam még tegnap, hogy ma már vendége leszek önnek. S hogy
ebben az órában vár rám, azt kitaláltam abból, hogy a cselédjeit
eleresztette a szinházba.
– Ön már azt is tudja?
– Tudom, mert az én cselédjeimet is magukkal vitték, az egész kettős
palota felső emeletén kettőnkön kívül egy élő lélek sincs most.
Az a tudat, hogy ketten vannak egyedül egy üresen hagyott házban, a
titokszerűség varázsával köt össze két asszonyt. – Van abba keverve
valami borzongató félelem és valami csiklandó öröm.
Blanka elszedte vendégétől a mantillet és kalapot, s a míg felszította a
kandallót, a marquisnő az alatt kezébe vette a mandolint s eldalolta
Musset Alfrédnek délsugártól izzó egyik románczát.
Blanka meghívta őt a theaasztalhoz. S egyúttal megkérdezte tőle, hogy mi
a keresztneve?
A marquisnő elnevette magát.
– Haha! Hiszen százszor hallotta ön! Hát «Cyrene».
– Nem! Az nem az igazi. Nem annak keresztelték önt.
– De én csak ez alatt ismerem magamat. A naptári nevemen csak a
gyóntatóm szokott szólítani s ha azon hallom magamat hivatni, egyszeribe
az üt hozzám, hogy tizenhárom Miatyánkot kell elmondanom vezeklésül.
Aztán nem is illik rám a nevem. Rozinának kereszteltek; pedig olyan
fehér vagyok, mint a holdvilág. Ez a név inkább illenék önre, a ki olyan
szép piros. Én rám meg a Blanka név. Tudja mit? Cseréljünk! Aztán híjon
ön engem Blankának, én meg önt Rozinának.
Blanka olyan furcsának találta ezt az indítványt! Csiklandotta az.
Nevetett neki. S a nevető nő nem tud ellentállni.
– Fecseghetünk most minden bohóságot, mondá a marquisnő, senki se
hallgatózik, senki se árulkodik utánunk. S azt önnek jó lesz megtudni,
«Rozina». Minden cseléde egy-egy fizetett kém. A kapusa és annak a
felesége naplót visznek arról, hogy ki jár be a palotába? kit fogad el
ön? Ki hagyja itt látogató-jegyeit? Az inasa értesíti a kapust, hová
ment ön ki kocsin? hol szállt le? kivel beszélt? kit látogatott meg? A
komornája olvassa önnek minden levelét, a mit küld és elfogad, kikutatja
öltönyeinek a zsebeit, a kertész ellesi, hogy micsoda virágoknak ad
elsőbbséget? mert a virágoknak is van nyelve. Nehogy papagályt szerezzen
ön magának, mert még azt is kikémlelik!
– De hát ki vesztegeti rájuk a pénzt? kérdé elbámulva Blanka.
– Ön elfeledte már, hogy rokonai vannak, kik ön után egy milliót
örökölnének, ha önt a katholikus egyházközségből meg lehet szöktetni, s
hogy Cagliari herczeg évdíja is megszünik akkor! Vannak emberek, a kik
nem rettennek pénzt adni ki azért, hogy a sziklában aranyat keressenek.
Én csak figyelmeztetem a sziklakeblű hölgyet, hogy az aranyára ne
engedjen rátalálni!
Blanka nem tudott rá mit mondani, úgy meg volt zavarodva.
– Aztán ezért el ne kergesse ön a cselédjeit, mert a kiket helyükbe
fogad, épen ott fogják kezdeni, a hol ezek elhagyták.
– Oh, én rám leskelődhetnek, nekem nincsenek titkaim; szólt biztos
önérzettel a herczegnő, vendége porczellán csészéjét megtöltve a gőzölgő
samovárból.
– No azt egy asszony soha sem mondhatja magáról. Köszönöm. Nem szokott
ön szivarozni? Kár! Én nem tudok a nélkül theát inni. Szerencsére hoztam
magammal. Ha megengedi. Ez ugyan meg fog érzeni holnap reggel az ön
szobájának a levegőjén, s lesz nagy lótás-futás, a komorna az inashoz,
az inas a kapushoz. Ki járt itt? Ki volt a herczegnőnél az este? Hanem
ez önt csak mulattatni fogja, azt tudva, hogy nem találhatják ki.
– De a tegnapi látogatás csaknem el lett árulva – ez által ni.
Blanka átnyujtá a marquisnőnek az elvesztett gemmát.
– Ah! hát itt hagytam ezt el? És én mennyi pofont kiosztottam ezért az
otthoniak között! Nos, ez mind ingyenbe esett! vissza csak nem kérem.
Köszönöm, szép Rozina! – Tehát a kulcsért már nem adósom ön többé. Újra
kell kezdenem a kölcsönzést, hogy ki ne bocsássam az obligóból. – Ön azt
mondta, nagy vállvonva: nekem nincsenek titkaim. Lássa ön, pedig már azt
is tudják, hogy ön soha sem veti le a komornája előtt a vállfüzőjét. Ott
valamit rejt, a mit soha sem hagy el magától.
A herczegnő nemes, szűzies tekintetét nyugodtan emelé a marquisnő felé,
homloka oly derült volt, mint egy üdvözülté. Nyugodtan fölbontá ruhája
csipke melldíszét, kifűzte a selyem vállfüzőt s kivont alóla – egy
pálmalevelet.
– Ez az…
A marquisnő mosolygott.
– Tehát ön «azóta» folyvást keblén viseli ezt a pálmalevelet, szólt
megforgatva azt ujjai között. – Az arany betűkkel rányomtatott áldás már
régen lekopott róla; – hanem a kéz emléke, mely azt átnyujtá, még nem
kopott le róla.
A herczegnő sietett azt ismét elrejteni. Ennek az asszonynak nem jó
megmutatni valamit.
A szép Cyrene nagy füstgomolyt fútt maga elé az illatos szivarból,
szánalomból felhőt támasztva maga és Blanka közé, mely annak
arczpirulását elrejtse. S azután elkezdte a herczegnő csemegéit
dicsérni. Ő nem győz betelni azzal, a mi édes. Valódi török kadina
izlése van.
És közbe olyan ártatlan arczot mutatott, mintha semmi egyéb nem feküdnék
a szívén, mint a herczegnő előtt felmagasztalni a szivarját s rávenni,
hogy szívja be csak a tenyerével felfogott füstjét: nincs-e abban
ezerféle illatszer egyesülve?
Aztán egy pohár vizet töltött magának s megizlelé.
– Ah, be meleg ez a víz!
Blanka felugrott.
– Mindjárt hozok önnek jeget.
– Segítsek önnek keresni?
– Köszönöm. Rátalálok magam. Itt van nem messze az étteremben a
jégtartó.
– Nem fél egyedül odáig menni?
– Lámpa ég minden szobában.
– De siessen visszajönni; mert én addig itt kutatni fogok.
– Lehet bátran.
S mire Blanka visszatért, egy velenczei üvegvederkében jeget hozva,
addig csakugyan kikutatott valamit a vendégnő. Az albumasztalon azt a
rajzgyűjteményt, melyben Blanka aquarelljei voltak.
– Ön gyönyörűen fest, Rozina!
– Ez az egyedüli gyönyörűségem.
– Ez a Colossæum szakasztott másolata annak az olajfestménynek, a mit
Rossi grófnénál láttam.
– Megeshetett véletlenül, hogy ugyanez a festő is épen arról a pontról
találta felvenni a képet, a honnan én.
– Pedig az tulajdonképen nem is tájfestő. A minap meglátogattam az
atelierjében. Nagyon dicsérték előttem egy művét. Remek egy mű. Egy ifju
nőalak, a Colossæum karzatpárkányán ülve, a feje fölött kifeszített
művésznapernyő vörös szövetén át a nap biborfényt vet az egész alakra, a
mi azt valami megkapóan bűbájossá teszi, s e rózsaszín világításnak oly
sajátszerű ellenmondása a mély melancholia, a gyászoló bánat az ifju
nőnek arczán. Én igértem kétezer scudit a művésznek ezért a képért. Azt
felelte rá, hogy «nem eladó!»
Blanka olyan tehetetlennek érezte magát ez asszony előtt, mint a kis
tengeri nyúl, melyet bevetnek az oroszlán kaliczkájába s a kit a nagy
vérengző állat, a helyett, hogy egy harapással megölné, felvesz az
irtóztató tenyerébe, s megnyalogatja fejét. Meglehet, hogy nem is fogja
megenni. Megtartja játszótársnak.
A szép Cyrene összecsapta az albumot s felkiáltott:
– Czudar kutya-nép a férfi, Rozina! Úgy csinálja az egész világot, hogy
ő legyen benne az úr, s a nő rabszolga. De minden rabnak első és örök
gondolatja: a börtöne falát keresztül ásni.
Azzal, mintha hirtelen valami baj érte volna, kifutott a szobából a
mellékterembe és nem tért vissza.
Blanka utána ment, megnézni, mi baja lett? S ott találta egy szögletben
ülve.
– Ön sír?
– Ah, dehogy! csattant fel a szép Cyrene; inkább olyan kedvem van, mint
még soha! – De még akkor is csillogott a két szemében valami vízcsepp.
Azzal oda veté magát a zongora elé s elkezdé rajta egész tűzzel játszani
a «La Gitanát», a mit azokban az években a szép Cerito oly nevezetessé
tett Európaszerte.
– Megvan önnek a «La Gitana» hangjegye? kérdé Blankától.
– Nincs; de tudom azt könyv nélkül.
– Játszsza el nekem, kérem!
Azzal helyet adott Blankának a zongoránál, ő maga pedig a zene után
elkezdte előtte tánczolni a «La Gitanát».
Egy asszony egy asszonynak.
Azt a bűbájos tánczot, a minek minden mozdulatában ezer tündérré
változott ördög incselkedik. Ezek a kéjsóvár félrehajlások, ezek a
vakmerő szökések, ezek az odaadó, kihívó, büszkén elutasító s megint
kaczérul visszacsalogató változatai a tökéletes asszonyi kecsnek,
kisérve a legigézőbb szemek mindent kifejező sugárözönétől: hozzá egy
termet, melynek minden tagja összeegyező vonaglással vesz részt a táncz
lejtéseiben s egy arcz, melynek fehér alabástroma minden indulatot a
tündéri kéjfokozatra tud emelni. Ha ezt egy férfi látja így!
Blanka a bámulattól ügyetlenül játszott.
– Nagyobb tűzzel, sebesebben! mondá a tánczoló bajadere.
Blanka aztán egészen belesült a zenébe.
– Ah, ön nem tudja azt könyv nélkül.
– Nem tudok játszani, ha önt nézem.
Caldariva marquisnő meg volt arról győződve.
– Ön képes volna őrültté tenni egy férfit; suttogá Blanka.
– Ha ők kínoznak minket, nekünk is kell őket tudni megkínozni.
Azzal odaakasztá a kezét Blanka karjába s úgy tért vissza vele a másik
terembe, karöltve járkáltak a süppedő szőnyegen.
– Jaj annak, a ki az én országom határát átlépi! Abban csak bolondok
lakhatnak, s ha kiszabadulnak is, bolondok maradnak holtig. Akar ön
velem fogadni, hogy bolondommá teszem egész Rómát? Mit törődöm én a
világ mendemondájával? Mi az? Ön úgy él itthon, mint egy szent: az
ellenségei tehetnek róla tanúbizonyságot, mégis suttognak ön felől is!
** grófnő ájtatos lélek; mindennap templomba jár; nem beszél mással,
mint papokkal s kegyes asszonyokkal, mégis tele van a város botrányok
mendemondáival – felőle. Én kinyitom az ablakaimat, mikor vigasság van
nálam, hogy az őrült zaj kihangzik az utczákra és senki se szól meg! s
ha egyszer kedvem tartja eltánczolni az operaszinházban a «La Gitanát»,
a szabadságharcz sebesültjeinek javára, azt kihirdetem vörös betűs ölnyi
plakárdokon, s az lesz belőle, hogy egész Róma belém bolondul, a nép
koszorúkkal temet el, s a papok kanonizálni fognak! – Fogad ön erre
velem, Rozina?
– Nem fogadok, Blanka, mert elhiszem.
– Én pedig fogadni akarok önnel valamibe; mert nyerni akarok öntől
valamit.
– Ha birtokomban van az, a mit Blanka óhajt, azt fogadás nélkül is
odaadom.
– Birtokában van, könnyen is adhatja Rozina; de még sem fogja odaadni,
míg el nem veszti. Én azt az igéretet akarom öntől elnyerni, hogy –
egyszer énnekem vendégem leend.
– «Önnek» – Blanka? szólt Blanka s ujja hegyével a marquisnő mellét
érinté. – Akár holnap, ha szivesen lát.
A marquisnő elérté a nyomatékot, s elnevette magát.
– Nem úgy Rozina! Nem légyottot értek egy ilyen tête-a-tête-re, mint a
mostani, de ellenben nem is azt akarom, hogy a világ előtt büszkélkedjem
önnek a látogatásával. A világ azt tudja rólunk, hogy mi egymás
szerencsétlenségének okozói vagyunk s égig érő botrány volna, ha mi
emberek szemeláttára egymással egy ismerős pillantást váltanánk. Én nem
azt akarom. Én a napokban álarczos estélyt adok a termeimben. Látott ön
már ilyet valaha? Ne vegye ügyetlenségnek a kérdést. Önt egyenesen a
zárdából vitték a – börtönbe.
– Azért mégis láttam; menyasszonykoromban, mikor nagynénémmel Párisban
jártunk, a kelengyét bevásárolni, elvitt az operaházi álarczos bálba.
– S önök azt egy páholyból nézték. S ön elálmosodott rajta. Tudom.
– Ön mindent tud.
– A tömeg látása engem is ellankaszt. Nálam egészen más az álarcz
mögötti mulatság. Az valódi élvezet, nem csupán tarkabarka látvány, a
minek az ember még az emlékét sem viszi hazáig. Képzeljen ön legfeljebb
negyven tagból álló társaságot, mely Róma nevezetességeiből van
összeszedve, a kik mind örömest látogatják az én álarczos estélyeimet s
a kiknek én birom a titkaikat, s a kiket álczáik daczára ismerek. Hogy
mint jutok e tudományhoz? az nem bűvészet. Estélyemre csak
meghivó-jegygyel lehet jönni s azt a terembelépés előtt minden álarczban
érkező vendég tartozik átadni az udvarmesterem szobájában. Ez
elővigyázat nélkül megtörténhetnék, hogy hivatlan idegenek is
tolakodnának álarcz alatt a termeimbe. – A mint a vendég elhagyja az
udvarmesterem szobáját, az följegyzi a jelmez minőségét a meghivó-jegy
hátára, s mikor együtt vannak, akkor áthozza a jegyeket hozzám s azokból
azután én könyv nélkül tudom, hogy az a czigány-leány abban a
pirosfekete rövid ruhában a mi ájtatos herczegasszonyunk, a
rózsakoszorúegyesület alelnöknője, s a spanyol grand, a kinek karjába
kapaszkodik, bálványozott tenoristánk az operaszinháztól. Az a
brigandvezér, a papirospisztolyokkal az övében, nagynevű országgyűlési
képviselőnk, s az a herczegnő, kit karján vezet, bámulatot gerjesztő
gyémánt-diademjával és rivierejével: korlátlan fejedelemnője egy
birodalomnak, melyről nem beszél a geographia, hanem a choreographia. Az
a királyi alak pedig, a ki oly rátartóan jár biborpalástjában, nem más,
mint leghíresebb népszónokunk, az utczák és piaczok Demosthenese. Mert
itt minden nevezetesség jelen van: a mit csak a tribune, a turf, a
színpad, az utcza, az armadia, a divat magáénak vall. – Köztünk mondva:
még a conclave is. – És én titkommal soha vissza nem élek; senkit el nem
árulok, vendégeimmel nem incselkedem, magamat legelébb megismertetem.
Elég nekem a megoldott rejtélyekben messziről gyönyörködnöm.
– De vajjon önnek a vendégei nem jönnek rá arra az ötletre, hogy ők
maguk is tudakozódjanak az ön udvarmesterénél, s nem árulja az el
egyiket a másiknak?
– Nagyon természetes, hogy azt teszik s én nem látom át, hogy miért
kellene egész Rómában épen az én udvarmesteremnek a
megvesztegethetetlenség példányképeül modellt ülni? A ki akar valamit
megtudni, az bizony megtudja azt, ha csak esetleg az elárultatás ellen
valaki még nagyobb præmiummal nem biztosította magát, mert az esetben
aztán az udvarmesterem lelkiismeretes.
Blanka nevetett.
A marquisnő sietett a kedvező hangulatot felhasználni.
– Most már képzeljen ön negyven álarczos között egy negyvenegyediket: a
ki nem jött se a kapun, se az udvarmesteri szobán keresztül, hogy a
kocsija színét megjegyezhették, az inasát kikérdezhették volna, a kinek
a személyleirása nincs semmi rovat alatt, még meghivó jegye sincs
átadva. Senki se látta bejönni. Az égből esett le. Alakjáról,
mozdulatairól hasztalan találgatják, hogy kicsoda? Nem ismeri senki. Ő
pedig ismer mindenkit. A háziasszonytól be van avatva mindenkinek a
titkaiba, az egymást kereső párok cselszövényeibe. Azokat sorba veszi.
Mindenkinek odatalál az elevenjére. A mellett elmés, találékony s ő maga
kitalálhatlan. Minő forradalom, minő néplázadás támad akkor az
álarczosok tömege között, a kik tarka csoportokban rajongnak körül egy
ismeretlen tüneményt, a ki őket mind ismeri, a hogy a magasból, a
mélységből jöttek elő, pegazusaikon, vagy vesszőparipáikon,
pillangóktól, vagy szarvasbogaraktól húzott szekerekben! Nem volna e
csoportozat méltó tárgy egy festő ecsetjének, ki a terem egyik zugából,
a jazminbokrok közé rejtőzve, kartonjára sietne vetni egy olyan
vázlatot, mely tán világhírét alapítaná meg, s a negyven ember közül
egyedül neki dobbanna nagyot a szíve, kitalálva a nevét a
felismerhetlennek?
Blanka arcza elébb a kiváncsiság gyermekmosolyával kisérte a marquisnő
beszédét; az utolsó szavaknál a megérintett szemérem komolyságára
változott az át. A marquisnő minden szavának hatását megfigyelte. Olyan
művésznő volt, a ki nem néz hangjegybe, hanem hallgatói arczára, mikor
énekel. Visszatért az elébbeni allegróra.
– Hogy futna minden ember az udvarmestert ostromolni kérdéseivel, s hogy
ejtené azt kétségbe; azután hogy állítanának ki kémeket minden ajtóhoz,
lépcsőhöz, tornáczhoz, kik az eltávozó ismeretlen nőt hintajáig, s azzal
együtt hazáig üldözzék; az pedig egy pillanatban úgy eltünnék közülök, a
hogy jött és senki nyomára nem akadna. Minő fölséges tréfa volna ez!
De Blanka arczára már nem tért vissza a kiváncsi érdeklődés, megmaradt
mélázónak. Az egész tarka vigalomból ő csak azt a jazmin-bosquetet
látja, mely mögött egy festő ül és kartonjára tündérvilági képeket lop.
– Nos? eljön ez a tündéralak az én festőm tableaujához uralkodó képnek?
Blanka felelet helyett azt kérdezé:
– Szabad az ön vendégeinek névjegyzékét látnom?
– Nagyon is jogosult kivánság; mondá a marquisnő, s átnyujtá a legyezőt
Blankának. Olvassa ön Rozina. – A legyező lemezei elefántcsontból
voltak, a marquisnő azokra jegyezte fel irallal meghivandó vendégei
nevét.
– Ha valaki nem tetszik önnek közülök: azt kitöröljük.
Blanka végig olvasta. Csakugyan tarkabarka gyűjtemény volt az, a
társaság minden osztályából válogatva; köztük sokan, a kiket
«veszedelmes nevezetességeknek» szoktak mondani. A legutolsó név volt
Adorjáné.
– Senki ellen nem találok kifogást; szólt, visszanyujtva a legyezőt.
– Tehát eljön ön?
– Nem tudom, hogyan tartanám cselédeim előtt titokban az álarczjelmezt?
– Semmi sem könnyebb. Ön láthatta akárhányszor a szinházban, hogy a
római asszonyokat nem korlátozza semmiféle divat. Némelykor olyan
öltözékeket látunk a páholyokban, a mikkel bátran kiadhatja magát valaki
keletindiai «begum»-nak. Itt már megszokták azt. Ha ön egy fekete
csipke-öltönyt készíttet, ezüst csillagokkal a fátyolszövet között,
abban senki sem fog semmi különöst találni. Egy granát-diadémot is
rendelhet ön meg magának minden botrány nélkül, s akkor az egészhez nem
kell egyéb, mint egy bársony álarcz, a mit akkor tesz ön fel, mikor a
komornáját elbocsátja s aztán kizárja a szobájából, s a következő
perczben készen áll az «éj királynéja».
Blanka úgy találta, hogy ez a cselszövény lehetséges.
– Ekkor aztán csak az van hátra, hogy ön felkészülten itt vár a
hálószobájában, míg a lantpengető Sappho jelt nem ád. Az akkor azt fogja
jelenteni, hogy én is készen vagyok és senki sincs a cselédeim közül a
szobámban. Szabad az út. Az ön rejtek-kulcsával az én csapóajtóm is
kinyilik. Azt ne felejtse el magával hozni. Onnan azután a női
öltözőszobán keresztül a terembe juthat ön. Tőlem ezt a legyezőt fogja
kapni ajándékba. Ennek a lemezére fel lesz irva minden álczának a neve,
jelleme, viszonya, cselszövénye, a mit ön a la improvista felhasználhat.
Csak egy szót kell eltalálni, a többit a sziven talált maga elárulja.
Mikor ön aztán el akar tünni, akkor engem szólít meg, csipkedően
faggatni kezd; én arra üldözőbe veszem: ön menekül; többi üldözői erre
elmaradnak, hogy utamban ne legyenek; a rejteken át ön elmenekül; én
addig őrzöm az ajtót s visszatérve, én fogok legjobban kérdezősködni,
hogy ki látta a titokteljes stranierát?
Blanka ebben az egész tervben nem talált semmi gyanakodásra méltót.
– Tehát csak arról van még szó, hogy mely napra tegyem a meghivásokat? S
ebben az ön akarata dönt. Vannak sokan, különösen nők, a kik
szerencsétlen napokat tartanak. Ismerek olyat, a ki szombaton a legjobb
barátját sem fogadja el. Mások meg a hónapok bizonyos napjait, a
7-diket, a 13-dikat tartják rosszjelű napoknak.
– Nekem minden nap egyformán – jó nap. (Szegény: azt akarta mondani,
hogy «egyformán rossz».)
– Tehát teszszük mához egy hétre.
– Akkorra talán mégis ne. Az nap tartja Rossi a parlamentben
programmbeszédjét.
– No és azon ott akar ön lenni? De hisz az délelőtt lesz.
– De meglehet, hogy a grófnő azt a napot szintén meg akarja ünnepelni, s
valószínű, hogy engemet, mint háza mély tisztelőjét, szintén meghív.
– Arra ne gondoljon ön; azon a napon az egész új kormány a Quirinálba
lesz meghíva estélyre, hivatalos banquett lesz, s Rossi nem fog odahaza
lehetni, hogy maga vendégeket fogadjon el.
– Én mégis olyan baljóslatú napnak tartom azt.
– Ha babonaságból tartja annak, akkor nem vitatkozom. A babonaságnak oka
van. Ez ok!
– Nem ez az okom. Egy más aggodalmam van. Olvassa ön ezeket a
hirlapokat?
Blanka olvasóasztaláról egy csoport ujságot odavitt a marquisnőhöz.
– Némelyiket sugalmazom is. A mi nálunk annyit jelent, hogy «fizetés».
– Olvassa ön, hogy mik történnek most Rómában?
– Ah! Rozina! Mióta tanulmányozza ön a politikát?
– A mióta a kocsiablakomon keresztül kaptam meg belőle az első leczkét.
– Tehát ön autodidaxis útján akarja megtanulni a világ legnehezebb
tudományát, a politikát? Mit tanult eddig belőle?
– Azt, hogy a néphangulat mostani ingerültsége mellett nem találom
egészen nyugodalmas ötletnek, hogy a Cagliari-palotában álarczos bált
tartsanak akkor, mikor az utczákon tolongó néptömeg elvesztett
csatákról, árulásról, reactióról beszél. Sőt kissé fázom attól a
gondolattól, hogy selyembe burkolt fényes alakok egy órában egyszerre
járjanak az utczán kiéhezett s rongyaikban didergő embertömegekkel.
A szép Cyrene nevetett, gyönyörű felső fogsorán végigrántva a legyező
elefántcsontját, mint egy zongora klaviaturáján.
– Ah, mi ujoncz ön ebben a játékban, kedves Rozina. Biz Isten a
karpereczeit is el fogja veszteni, ha velünk leül. Hisz azok a lármázó
emberek mind a mi embereink, a kiket mi fizetünk azért, hogy
kiabáljanak.
– Csakhogy a ki tűzzel játszik, ne felejtse el, hogy a szél nagy úr!
– Honnan tudja ön ezt?
– Tudományom, az igaz, hogy nem messze terjed. Én csak a bolognai esetet
tudom, a hol a polgárok addig hirdették, hogy «le az aristokratákkal,
éljen a szabadság!» míg egyszer előjöttek a brigantik, s azt mondták:
«le a polgárokkal! éljünk mi!» s a «viva noi» mellett kiszabadították a
börtönökből a gonosztevőket s aztán csináltak egy olyan szabadságot,
hogy sírva fog rá visszaemlékezni Bologna. Vajjon azok az elemek, a
miket Bolognából nagy nehezen sikerült kiűzni, de megtörni nem: ide
Rómába nem jöhetnek-e el? Azzal a néppel, mely az utczákon forrong,
számítottak önök; de hát arra számítottak-e, mely az utczák alatt
zsibong?
– A kik a kloakákban járnak, azok a patkányok.
– S ha mégis felszinre találnak jönni. Ha majd a patkányok nem érik be a
gazdagok asztalhulladékaival, hanem oda akarnak ülni magához az
asztalhoz, s nem érik be a nagy szavakkal, hanem azokat gyakorlatba is
kezdik venni.
– Csak a mi gyümölcseinket fogják megérlelni vele. Ha a népszabadság
zászlója a rablók kezébe megy át: annál jobb, akkor a társadalom
megmentői itt vannak s a rabló csordával együtt a zászlót is leverik s
akkor mi tartjuk a «Te Deum laudamus»-t.
– És hát ha a társadalom megmentői: rendőrök, carabinierik, mind hozzá
találnak állni a népmozgalomhoz?
– Ah, haha! kedves Rozina! Önt a Hyperboræokig ragadja a szárnyrakelt
phantasia. Hogy a pápai elitesereg, a carabinieri, összeölelkezzék a
római mobbal! Elébb egyesül a tűz a vízzel, a víz az olajjal.
– És én úgy tudom, hogy nagy tüzet kevés víz még élénkebbé tesz, s nagy
vízzel, minő a tenger, az olaj kibékül.
– Ezek physicai hypothesisek, kedves Rozina; legyen ön a felől
meggyőződve, hogy mikor mához egy hétre a Cagliari-palota csillárjai ki
fognak ragyogni a piaczra, a kapum előtt ácsorgó néptömeg minden
megérkező hintót üdvriadallal fog köszönteni, s mikor a czukrászom
kiosztja a nép között azokat a papirosokat, a miken az édességeket
sütötték, s a miket az a torkoskodó nép szeret lenyalni, törni fogják
magukat érte. S ez lesz az egyedüli forradalom. Tehát maradunk a mához
egy hétnél. Jegyezze ön fel a naptárába. Most már sietek haza. A
szinháznak vége lesz, s ha cselédeim zárva találják a szobámat, még
valamit találnak gondolni.
S gúnyos szemérmetességgel rejté el arczát legyezője mögé.
A herczegnő eloltotta az «extincteur»-rel a kandallóban a tüzet, hogy a
marquisnő eltávozhassék, s járdapadlóul tette keresztül a szénhalmazon a
széles ezüst tálczák egyikét (ezüst hidat a visszavonuló ellenfélnek!).
De eltávozta után nem gyujtá meg ismét a kandalló tüzét, hanem a forró
szénre kiöntött egy egész üveg eau de Colognet; kifüstölte vele a
szobájából a szivarbűzt.