Az is a véletlen satyrái közé tartozik, hogy ugyanazon palota, mely az
örök ascetai visszavonulásra itélt herczegnő holtig való lakául volt
rendelve, valamikor egy gyönyörben kifáradhatlan hölgy kedveért lett a
szerelem tündér-tanyájául berendezve. A termek frescofestményeiben
istenek szerelmi kalandjait örökíté meg a művészi teremtő álom.
Mindenütt, a hová a szem tekint, csábító ledérség, eszményi gyönyör
ábrái: képek, a mik a benlakót ingerlik és gúnyolják.
Blanka, ha ura volna e palotának, mind papirszőnyeget ragasztatott volna
reájok (a hogy tett egy osztrák főherczegnő a világ legemlékezetesebb
palotájával). Így tűrnie kell a halhatatlanok incselkedéseit mindennap.
Hálóteremében a remek faragványú kandalló két ölnyi magas homlokpárkánya
fölött van egy gyönyörű basrelief, a melyről azt állítják, hogy Rafael
műve. Igenis, Rafaelé, mert az nem faragvány, hanem festmény! de oly
csalódásig hű utánzata a márványnak, hogy közvetlen közelből is úgy
tűnik fel, mintha szobormű volna. Szobrász és festő összebeszéltek: a
kandalló felső párkányzata úgy tünik fel, mintha talapzata volna a rajta
nyugvó szobornak. Egy fekvő Sappho az, egészen meztelen alak, egyik
kezét a kilenczhúrú lyrára nyugtatva. S a lyra húrjai aranyból és
ezüstből vannak s a lyra közepén az a gömbölyű hangfogó ür, mintha
valódi üresség volna, melyen valódi érczhúrok vonulnak át.
Ezt a szerelmi vágyaitól lankadó alakot kell látnia Blankának, mikor
fekszik és kel, mert épen szemben van az ágyával, melynek függönyeit
leskelődő amourettek tartják szétvonva.
S ha még csak látni kellene; de a Sappho-szobor még másképen is észre
tudja vétetni magát. Néha elkezdi a lyra húrjait pengetni. Mint valami
távolról jövő zeneábránd, reszket elő a festett hangszerből valami
rejtelmes szellemdal. Mintha tenger fenekéről, mintha a katakombákból
jönne. Néha csak egyes accordok; de sokszor egész románcz-töredékek, a
miknek dallamát oly világosan hallja a magános virrasztó az éji
csöndben, hogy képes volna azokat utána dalolni. – Vagy tán csak képzeli
hallani?
Máskor meg danázni kezd a festett basrelief. A szókat nem, de a dallamot
szintén ki lehet venni, a mit énekel. Több perczig tart az az enyészetes
ének, valami meleg, forró syren-dal, tengerfenék kristálygrottájából:
testnélküli lényeknek levegőben röpülő izenete egy láthatlan más
világból.
Ezt Blanka hallja nem egyszer, de csaknem minden este. És nem meri azt
senkinek említeni. Azt hiszi, hogy hallucinatio. Érzékei tévednek. Fél
tőle, hogy ha valakinek elmondja, hogy ő hangokat hall, miket egy
festett kép énekel és penget: azt fogják róla mondani, hogy megőrült, s
még ennél is rosszabb fogságba zárják. De maga meg volt felőle győződve,
hogy ez a mindennapi csalódás az elmehábor előjele.
Egyszer meg azt tette a Sappho-kép, hogy mikor Blanka épen feküdni
készült s egy perczre megállt tükre előtt, szomorúan tekintve végig
halálra itélt ifju bájain, akkor ő elkaczagta magát. Ez a kaczaj is
valahonnan a felhők közül jött, vagy az orcus földalatti lejtőin át, de
oly világosan hallá azt Blanka, hogy ijedtében elejté a kezében tartott
gyertyát, s még azután is hallani vélte, hogy Sappho nevet, a midőn a
porczellán ernyővel eltakarta az éji lámpát. – Bebújt az ágyba s aztán
onnan dugta ki félve a fejét a függönyök közül, feltekintve az éji
lámpától megvilágított festményre. – S erre a Sappho újra elnevette
magát. Az elébbeni nevetés dévaj, csintalankodó volt; ez utóbbi biztató,
hízelkedő. Hanem az is végtelen távolból hangzott.
Álom volt-e ez is?
Ha él ez a kép, miért nem él nappal is, miért csak este későn, éjfél
tájon?
Minden reggel igyekezett magával elhitetni Blanka, hogy álom volt az, a
mit hallott, hanem este aztán alig várta, hogy hálószobájába
vonulhasson; felgyujtotta a kandalló tüzét és leste Sapphot.
Az idő novemberben járt már, az esős időszak beállt s ez Rómában is zord
és kellemetlen.
Blankának fel kellett hagynia több nap óta megszokott sétáival a Monte
Pincion, vagy a Tivoliban. Reggel elment szorgalmasan a templomba, onnan
az oltáregyesületnek pénzt gyűjteni. Kegyessége visszatért már; otthon
pedig olvasta a rettenetes hírlapokat.
Kezdette megérteni, hogy miért üldözik egymást halálra az emberek, s
megtanulta, hogy miben különböznek a piemontiak, a majlandiak, a
velenczeiek, a rómaiak, a nápolyiak, a szabadelvüek, a radikálok, a
köztársaságiak czéljai egymástól? Tanulmányozta Canino herczeg
parlamenti beszédjeit és Welden tábornok proklamáczióit. Annyira vitte a
politikai fölfogásban, hogy pártfogóját, Rossit, kezdte félteni. Úgy
képzelte, mintha az most egy gőzhajó gépkamarájába szállna le, a melyben
minden kerék, korong, henger, pörgettyű fölmondta egymásnak az
összeműködést s mindegyik a maga esze szerint dolgozik. Jaj a
gépmesternek, a ki közéjük nyul!
Nem is látogatta meg jó barátjai házát e napokban. Azok most nagyon el
lehetnek foglalva igen nagy dolgokkal. Minek szaporítsa a gondjukat még
a maga apró bajával is. Ráér vele még!
A novemberi ködös, esős idő egész nap nem engedte a szobájából kijönni;
alig várta, hogy jőjjön már az éj. Ott ült a kandallója előtt, a
hátlapon ragyogó phönixet bámulva, mely maga is az érczkovács-művészet
remeke volt. Finiguerra műhelyéből került, ki először használta a
kalapácsot véső helyett. A lángoló madár tollai zománczozott aczélból,
vörös és sárga rézből, korinthi érczből, ezüsttel kevert aranyból voltak
tarka színekben kiverve; különösen gyönyörű volt a mythoszi madár feje,
lángoló vörös körfénynyel arany tündöklésű szeme körül. Ez a szem a
pattogó hasábok lobogványa mellett úgy ragyogott, hogy szinte nézni
látszott.
Miért nem tud az ember is így önmagától megégni s aztán hamvaiból megint
más emberré születni?
Egyszer csak eltünt a phönix ragyogó szeme a lángvörös fej közepéből s a
herczegnő annak a helyén egy fekete űrt látott.
Ez is érzékcsalódás, mint a másik, gondolá magában. A hallérzék
hallucinátiói után következnek a látérzék mimelései.
De még azzal nem érte be a phönixmadár, hogy megvakult: egy percz mulva
el is repült. Olyan dörgéssel, mintha fogaskerék zörögne, fölemelkedett
a kandalló kürtőjébe. A kandalló tele volt parázszsal és égő
fahasábokkal. Azok egy pillanat alatt serczegve kialudtak, a zsarátnok
helyén a holt szén feketült. Csak a márvány-asztalra tett
kristálygömbfedelű lámpa világítá meg a szobát.
S abból a sötétségből, mely a kandalló üregében támadt, egy hölgyalak
lépett elő, a ki megszólalt:
– «Én vagyok Caldariva marquisnő!»
Blankának háromszoros oka volt az elbámulásra: a titokszerű megjelenés,
a kimondott név és a megjelenő alak; a csodálkozás vegyült az
ijedtséggel és haraggal.
A nőalak, kit a kandallóüreg sötétje előtt állva, a szoba mélyéből a
lámpa tejfénye s egy kezében tartott viasztekercs lángja világított meg,
magas, sugár termetű volt, testéhez tapadó lágy nyers selyemből készült
öltönyében az antik istennő-szobrokra emlékeztető; tömött, sárga haja,
gondnélkül csavart tekercsben fejére tűzve. Arcza liliomfehér, a
testszínnek alig észrevehető árnyalatával; de azért e fehér arcz mégis
eleven: valami kaczér, elbizott pajzán mosolygás, életfényt s sugárzó
gömbölyűséget ád neki; s a kék szemei teli tűzzel villognak; kicsattanó
ajkainak korallpirossága növeli a bűvös ellentétet. Minden mozdulata
varázs; nyakának előrehajlása, vállainak felvonása, keblének emelkedése,
csipőinek ringása érzékmámorító bájt ad termetének.
A mint nevét kimondta, elnevette magát. – Ismerős kaczagás! Ez Sappho
nevetése volt.
Blanka csak nézett rá merően. Gondolta, a mit most lát, hall, az mind
csak káprázat. Agya meg van már háborodva. Ébren álmodik. A képzelet
teremtménye ez is, mint a többi.
– Haha! Eredeti módja ez a látogatásnak, ugy-e bár herczegnő? Bejelentés
nélkül, a falon keresztül, a kandalló közepéből. Csak úgy, a hogy
otthonnak vagyok öltözve, pongyolában, még harisnya sincs a lábamon. S
azzal ruháját féltérdig emelve, megmutatta Aphroditéhez méltó
lábszárait. Lábain csak piros sandalok voltak, gemmákkal kigombozva.
– De hát ha ön nem jön hozzám, nekem kell önhöz jönnöm. Bár etiquette
szerint az elsőbbség mindig az utóbb érkezőt illeti. Ez itt a
legkényelmesebb bejárás kettőnk lakosztálya között. Önnek nem volt róla
tudomása, ugy-e? A kandalló hátlapja egy csapóajtó. Ha a zöld
márványlapra itt a kandalló előtt balról egy lábbal ránehezedünk, a
phönix felvonul a magasba, s ha a márványlapot jobb felől nyomjuk meg a
lábunkkal, akkor ismét visszaereszkedik helyére. Tekintsen ide.
A hölgy lába hegyének egy ujjával nyomta meg a márványlapot s a phönix
ismét a helyén volt és arany szeme kiragyogott a sötétből.
A hölgy, vagy fantom, az álomkép, – folytatá:
– Túl felől a karzaton hasonló gépezet van, hogy kivülről is fel
lehessen nyitni s ismét bezárni a csapó-ajtót. De ez csak úgy
lehetséges, ha a zárja előbb ki van nyitva. A csapó-ajtónak kettős
vaslapja van s a között van egy mesterséges zár, a mit csak a saját
kulcsával lehet kinyitni. A phönix szeme félretolható s az alatt van a
kulcslyuk. Az ajtó a fedett karzatba vezet; ennek a tulsó végén megint
hasonló csapó-ajtó van, hasonló gépezettel, mely az én hálószobám
kandallólapját nyitja fel. Hogy a herczegnő ezt nem tudta, onnan
gyanítom, mert mind a két kulcsot ott találtam magamnál. Ez nem igazság,
az egyik önt illeti. Osztozzunk meg igazságosan. – Aztán meg másért is.
Ha ön nincs a saját rejtekajtaja kulcsának birtokában, önhöz akárki
bejöhet észrevétlenül, meglepheti önt. Ez alávalóság. – Én elhoztam
önnek az önt megillető kulcsot. – Legyen önnél. – Mikor egyedül van ön s
nem akarja, hogy valaki e rejteken át behatoljon, akkor ezt a kulcsot a
zárba tolja, s ezáltal lehetetlenné teszi annak kinyitását kivülről.
Az egyik hölgy átnyujtá a másiknak az aranyozott kulcsot, s a másik azt
gondolta magában, hogy milyen különös az, hogy az ember álmában oly
tisztán vél látni valamit. Még azt is le tudná rajzolni, milyen volt
annak a kulcsnak a fogantyúja? Két ülő griff, oroszlán-farkaik egymásba
tekeredve, 8-as alakban. A kulcs belső üregébe rovátkok vésve. Az
átadott kulcs még meleg a hölgy keblétől, a hova el volt rejtve. Hát a
fantomok keble meleg?
– Ezzel ön épen úgy átjöhet hozzám, mint én önhöz; folytatá az álomalak.
Hanem még egy szükséges hozzá. A kandallóban rendesen tűz szokott égni,
s nem minden nő szent Frusina, hogy az égő parázson tudjon mezitláb
sétálni. Itt van egy üvegcse, ennek a tartalma, a tűz közé locscsantva,
elég azt rögtön elfojtani. Valami chymista arcanuma ez, egyenesen e
czélra feltalálva. Az önt megillető részt ide teszem a kandalló
padkájára.
A beszélő alak csakugyan tett oda egy üvegcsét.
– Ha pedig ezzel a másik üvegcse tartalmával meglocsoljuk a kialudt
szenet, akkor az egyszerre ismét lángra lobbantható. Ez már nem valami
titkos szer: egyszerű naphta. Jó lesz, ha megkisértjük. E szobában hideg
van, s én rajtam nincs egyéb ennél a selyem peplumnál. Fázom…
Hogy a kisértetek fáznak.
Egy pillanat mulva a naphtával meglocsolt szén a viasztekercs kanóczától
lángra lobbant s a kandallóban ismét úgy égett, ropogott a megrakott
máglya, mint azelőtt. – Blanka azt hitte, hogy fölébredt.
Hanem azért, ha fölébredt is, csak ott állt előtte az odaálmodott alak,
most már a lobogó tűz fényétől megveresítve, elevenségének meleget
sugárzó egész bűbájában. – Nem volt miért titkolni bájait egy másik
asszony előtt.
Blanka egy kereveten hevert a kandalló előtt, a csábalak, a mint a tűz
fellobogott, a másik átelleni kerevetre dőlt le, kényelmesen oda omolva
s fázékony tenyereit a tűz felé tartva.
Blanka önkénytelenül a Sappho képre emelte fel a szemeit: az szállt-e
alá?
Erre a hölgy ismét hallatá azt a másodszori nevetést, azt a biztatót.
– Ön a Sapphot nézi? – Megtörténik ugy-e bár, hogy az a festett kép, a
melyik messziről olyannak tetszik, mintha szobor volna, még többre is
viszi a csalogatást: úgy tesz, mintha lantját pengetné, mintha dudolna.
Talán kaczag is néha.
Blanka meg volt felőle győződve, hogy most álmodik. Nem is kisérté meg,
hogy helyéből fölkeljen, hogy megszólaljon. Tudta jól, hogy az álmodók
tagjai ólomból vannak.
– Ennek a titkát is jó lesz megtudni. Már csak a véletlenségek
elkerülése végett is. Ezt az egész összekötő karzatot egy féltékeny férj
készítette, a ki a feleségére leskelődött. Ön tudja a Dyonisios tyran
fülének meséjét? Itt ez van létesítve. Egy öblös cső vezet az ön
hálószobájából a folyosó másik végét elzáró szobáig; az az üresség, a mi
a Sappho-képen a lyra hangfogójának látszik, valódi űr s a csőnek az
egyik nyílása az ön, a másik az én hálószobámban van. Fül és száj mind a
kettő. E Dyonisios-fülön keresztül hallgatá ki egykor egy szerelemféltő
férj a neje szobájában mondottakat. Ezen keresztül kell önnek
meghallani, mikor én a mandolint pengetem szobámban, mikor eszembe jut,
hogy daloljak, mikor okom van rá, hogy kaczajra fakadjak; valamint, hogy
én is hallok minden hangot, a mi az ön szobájában megszakítja a csendet;
de azok szomorú hangok! Egy-egy keserű fölkiáltás, előttem ismeretlen
nyelven. Hangos sírás, huzamos zokogás. – És közbe semmi vigasztaló szó.
Semmi. Senki se szól bele. – Három nappal ez előtt, éjfélben hat órakor
elkezdett ön halkan énekelni. Azt már megértettem: «de profundis ad te
clamavi Domine!»
Blanka összetapogatta a karjait s megtörlé két kezével szemeit. Csoda ez
mind.
– Ébren van ön, herczegnő! Higyje el! És valóban én vagyok az, a kit
maga előtt lát és hall: Caldariva marquisnő, vagy a hogy jobban
ismernek: «a szép Cyrene». Ma még betörő vagyok önnek a házába; holnap
már be fog ön bocsátani önkényt, s holnapután ön lesz az én vendégem.
Egy távolról halló mandolinpengés, mit az áruló cső áthoz, a melyre a
másik hang választ fog adni, tudatja majd, hogy egyedül vagyunk s nem
várunk egymáson kívül senkit. – Mert mi egymást nagyon fogjuk szeretni.
Blanka félve húzta maga alá lábait s kezeit eldugta az öltönye bő
ujjaiba; annyira megijedt a gondolattól, hogy ő és ez az asszony valaha
egymást szeretni fogják.
– Én már eddig is nagyon szeretem önt. Egy hét óta mindennap
találkozunk. – Egymás mellett szoktunk térdelni a templomban. Én is
mindennap eljárok oda. Ön engem nem vett észre, mert nem szokott
félrenézni az imakönyvéből, hogy megbirálja a szomszédnéja öltönyét,
hajdíszét és mórikálását; de én folyvást önt nézem, a míg imádkozom.
Imádkozni nekem életszükség. Reggel azokért a bűneimért, a miket már
elkövettem, este azokért, a miket ezután fogok elkövetni. Azután van
közöttünk valami közös szerencsétlenség, mely bennünket összefűzve tart.
Mind a ketten özvegységre vagyunk itélve, mind a ketten gyűlöljük a
világot, csakhogy ön gyászolva, én meg vigadva. Ha volna erőm úgy tenni,
a hogy ön: én is úgy tennék. De csupa gyöngeség vagyok. Nem tudok mámor
nélkül élni. Öné az erő, enyém a gyöngeség. – Mind a kettő az Isten
adománya. Szent Ágnes temploma alatt nem rég megtalálták Faustina
templomát. Egymás fölé voltak építve. Amazt építették a szeplőtlen szűz
tiszteletére; emezt az őrjöngő Venus imádására. S mindakettőben áldoztak
az emberek. Egyik így, másik úgy. A hogy ön le tudja sujtani az
embereket: az nekem nagyon tetszik. Nem hiszi ön? Hiszen megmondták
önnek, hogy azt a névtelen levelet, miben ön figyelmeztetve volt az
ármányos cselszövényre: én írtam önhöz.
Blanka rábámult nagy szemeivel a beszélőre. Kezdett neki hinni.
– Az pedig való volt. Oh az a két ember nagy cselszövő! – Az egyik heves
szemrehányásokat tett nekem azért, hogy az egész tervet összekuszáltam.
Azt is elmondta, hogy ön mily kegyetlenül taszítá el magától. Az
nagyszerű csapás lehetett! A 14-ik §. Ő megvallotta azt nekem, hogy
miben áll a rejtély? Évek előtt váltókat hamisított egy jó barátja
nevére. Az a jó barátja ezeket kiváltotta s most magánál tartja. Ezeknek
az erejével őt akármikor semmivé teheti, elitéltetheti szégyenteljes
hosszú fogságra.
Ezt a felfedezést is e nőtől kellett megtudni Blankának!
– S e fegyver ellen nincs védelme a megtámadottnak. Ellenfele, a ki
olyan hatalommal bir fölötte, most itt van Rómában: festő.
Blanka összehúzta keblén hálóköntöse fodrait. Attól félt, hogy ez az
asszony képes a szívében olvasni.
– A rettegő gonosztevő minden áron meg akart szabadulni ez örökké feje
fölött függő Damokles-kardtól, s nekem e kettő között adott választást:
Vagy hálózzam be csábító bűvészettel ezt az ifjut, s azért a kegyért
aztán, a miért az őrjöngők minden árt megszoktak adni, csaljam ki tőle a
veszedelmes hamisítványokat.
A szép Cyrene oly tekintetet vetett Blankára, mely azt hirdeté, hogy ő
bir ezzel a varázszsal. Blanka szédült e tekintet előtt. S valami kínzó
hálát érzett e nő iránt, azért a tudósításért, hogy Manassé még itt van.
– A másik esély pedig az volt, folytatá a delnő, hogy ha szép szerével
meg nem lehet tőle kapni a fenyegető eszközt, akkor meg kell öletni.
Blankának keblére kellett szorítania a kezeit, hogy ki ne törjön belőle
valami áruló sikoltás.
– Az itt nagyon könnyen megy. Egy utczai csődület, melybe a kiszemelt
férfi mintegy véletlenül belejut, egy megfizetett gazember, ki jól
kezeli a kést s aztán ki tehet a megtörtént szerencsétlenségről? – Már
készen volt a terv. A fiatal festőt, mikor a palatini romokat rajzolja,
ki fogják kiáltani, hogy kém, ki a város erődítéseit rajzolja le az
osztrákok számára, összeröffen egy csoport gyülevész s mielőtt valaki
megakadályozhatná, ledobják őt a Caracalla hidjáról a mélységbe.
Blanka arcza elhalaványodott a rémülettől. A szép Cyrene ne vette volna
azt észre?
Olyan volt ez, mint mikor az álmodó sírni akar, aztán nem tud, csak a
fulladozást érzi.
A szép Cyrene engedett magának időt: gyönyörködni a másik arczvonásainak
elváltozásaiban s egyik lábáról lehúzva piros maroquin sandálját, azzal
a tenyerébe veregetett, míg meztelen hófehér lábát a kandalló küszöbére
nyujtá ki melegedni.
– E két sors között volt választásom a fiatal festő számára. De én
egyiket sem választottam. Az elsőt azért nem, mert tudom, hogy az a
fiatal festő önt imádja. A másodikat pedig azért nem, mert tudom, hogy
ön is imádja azt a fiatal utitársat.
Blanka felugrott a helyéből s a kandalló padkájára tett üveg után nyult,
hogy eloltsa vele a tüzet, mely arczát megvilágítja.
A marquisnő észrevette e szándékát s kedélyesen ráütött a kis papucsával
Blanka kezére, melylyel az az üveg után nyult, míg a másik kezét
megfogta és nevetett.
– Ne tegye azt! Üljön le mellém és nevessen velem együtt. Én egyik
tragœdiát sem választottam. Szeretem a comœdiát, a hol nevetni lehet. Én
a helyett mind a két bolondomat kidobtam Rómából. – Feleresztettem őket
a levegőbe, mint a papiros-sárkányokat s aztán elvágtam a zsineget, hadd
repüljenek a világba. – Kezébe játszottam ** grófnőnek Cagliari herczeg
egy pár levelét, miket az «Giacomo»-hoz irt. Mi jó barátok vagyunk,
hanem vetélytársak. A grófnő nem engedi oda a pálmát senki másnak. S az
tudva van, hogy annál az ellenségnél, a ki velünk szemközt jön, sokkal
gyűlöltebb az, a ki elénk hág. Azt a népcsődületet, a mitől ön a
napokban úgy megijedt, szegény herczegnő! a mi közös barátnőnk ** grófnő
rendeztette. Igaz, hogy én is segítettem benne neki, másfelől a nagy
Ciceruacchio kezébe juttatva a herczegnek egy levelét az osztrák
tábornokhoz. Ez az improvisált népzendülés a herczegnek volt szánva, meg
a familiarisának; hanem azok megint idejekorán figyelmeztetve lettek az
én révemen; megijedtek s úgy elfutottak Rómából, hogy ide már most csak
a legközelebbi ostromló sereg háta mögött kerülhetnek vissza. Hahaha!
Hát nem szépen kidobtam én őket Rómából? Ki a Cagliari-palotából! És
most magunk maradtunk benne ketten s nevethetünk rajtuk ketten. Haha!
Blanka azon vette magát észre, hogy együtt kaczag ezzel a nővel!
Hogyne kaczagott volna, midőn azt tudta meg, hogy Manassé ki van ragadva
a halálveszélyből? És olyan tréfás módon, hogy hatalmas ellenségeit
feleresztették a levegőbe, mint a sárkányokat s aztán a ki játszott
velük, mikor jó magasra feleresztette őket, akkor elvágta a zsineget, s
hagyta őket repülni a világba: a két nagyfejű papiros-sárkányt, ijedt
szemekkel, nyitott szájakkal és kalimpázó fillentyűkkel.
A szép Cyrene a feje fölé tette a kezét, úgy kaczagott; minden tagja
résztvett a kaczagásban, még a hozzá tapadó selyem-öltöny is. A nevetés
ragadós. Blanka nem állhatott neki ellent.
– És most miénk az egész ház! mondá pajzán kedvvel a delnő. – Egész a
legközelebbi Róma-leégésig.
S azután lanyhán vonogatott a vállaival s szemeit kéjesen lehunyta félig
és vágyteljesen ásított.
– Jó éjszakát, herczegnő. Mára elég volt a fecsegésből. Nem mondtam el
mindent. Egyszerre elfogott az álom. Haza megyek. Különben itt alszom
el. Ha többet akar ön megtudni tőlem, szerezzen magának egy mandolint.
Ha holnap Sappho lyráját zengeni hallja, már tudni fogja, hogy mi az? Ha
a zengésre viszhang felel, az azt jelenti, hogy ön egyedül van és
elfogad. Akkor talán beszélni is hallom önt. Még ma nem hallottam semmi
szavát. Nem is kivánom. Egyszerre nem megy az. Mára elég volt az, hogy
utánam nevetett ön. Jó éjszakát! Ne felejtse ön el a kulcsot éjszakára
benne hagyni a zárban!
Azzal felvette az égő viasztekercset, hirtelen a tűzre fecskendett az
üvegből, a parázsra hulló cseppek helyén fekete holt szén támadt, mint
gyalog-híd a tűzpatak fölött. Egy lábnyomással felszökteté a phönixes
érczlapot s ugyanazon ruganyos mozdulattal, mint egy villi, mint egy
bajadér, keresztül szökött a kandallóntúli üregbe. S aztán a phönix
ismét a helyére hullt. Blanka a kulcsot beletolta a madár szemhelyén
levő zárnyilásba.
Az egyedül maradt nő ágyához tántorgott s hálóköntösöstül beleveté magát
és aztán aludt sokáig és álmodott mindenről összevissza, a mit látott és
hallott.
Mikor világos reggel fölébredt, azt hitte, hogy csupa álom volt mind az.
Kikelt az ágyából. Odalopózott a kandallóhoz. A kisértetek, az álomképek
hagynak-e valami nyomot maguk után: valami tanujelét annak, hogy itt
jártak?
A kandalló padkáján ott állt egy ismeretlen alakú üveg. Mellette piros
viaszcseppek az égő viasztekercsről. A kereveten volt egy faragott
gemma, mely a delnő papucsáról esett le. – És a phönix érczpiros fejébe
a szem helyén be volt dugva a kulcs, a két griffmadárral a fogantyúján.
Ezek ott maradtak a múlt éjjeli álomból.