Aztán az történt, hogy a lovait megállították, kocsiját minden oldalról
megrohanták, fenyegető kiáltozások közt, a felemelt öklökben kések
villogtak; egy marczona alak felszakította a hintó ajtaját erőszakkal, a
hágcsóra fellépve, fogai közt éles kést tartott. Blanka azt várta, hogy
meg fogják ölni. Hanem a mint a hintó hágcsóján álló ember őt meglátta:
egyszerre elmult arczáról a düh kifejezése, a kést visszadugta az öve
mellé s kezével inte a népnek s e szókat mondá: «Lasciate; la
condannata!» Erre rögtön félreálltak a kocsija elől; utat nyitottak a
számára s engedték még tovább menni. Még most is reszket az ijedtségtől.
Senki se csodálkozott az elbeszélt eseten. A vendéghölgyek összesúgtak.
– Bizonyosan Cagliari herczeg előfogatának nézték az önét, herczegnő, a
kocsis bérruhájáról s a hintó szinéről. Nagyon jó lesz, ha ön rögtön más
egyenruhát ad a cselédjeinek s hintaját elcseréli, mert még többször is
összetéveszthetik.
– No, és ha Cagliari herczeg ült volna a kocsiban? kérdé Blanka.
– Akkor a római martyrok száma egygyel több volna ma, szólt a grófné
hidegen. A herczeg azonban okosabb ember, mint hogy ilyen malapropost
meg hagyjon történni magán. – A mint a Lateránból ma hazafelé jött s
neszét vette az őt fenyegető bajnak, elhagyta a kocsiját, titkárjával
együtt bérkocsiba ült, s azóta Civita Vecchia felé jár, a hol a nép dühe
utól nem éri.
– S nem fordulhat-e a feldühödött nép a palotája ellen, ha őt magát az
utczán meg nem kaphatja? Én egy nőnevet is hallottam szidalmaztatni a
néptömegtől.
(Nem akarta a száján kiejteni a «Szép Cyrene» gúnynevét.)
– Bizony az könnyen megeshetik; szólt a grófnő, a ruhabábon
helyreigazítva az öltönyredőket, de az már nem lesz nagy baj. Azon
esetben a rendőrség közbe fog lépni és szétveri a csőcseléket.
– Istenem! vér fog folyni!
– Csak hadd folyjon. Az olasz szeret érvágással gyógyítani.
– De hát miért kell ennek így lenni?
– Olvas a herczegnő hirlapokat?
– Nem én.
– Hát vitessen fel magának egyet. Nem egyet, de kettőt: a két
szélsőségből, a melyiknek a nevét legjobban kiabálják az utczán; azokból
mindent meg fog érteni. Az utczára néző ablakain azonban hagyja csukva a
vastáblákat ezentul.
– Boldogságos szűz!
– No ugy-e, hogy van még miért imádkozni a világon? Az ember semmi
vétket sem hisz elkövetni, mégis beüt a házba a villám, vagy a petárda.
A mi Angliában a kérvényi jog, az Rómában a petárda-elsütés joga. Meg
kell azt szoknunk. Holnap jőjjön el herczegnő a szent Ágota templomba
reggeli misére. Most pedig mondja meg a véleményét erről az új
öltözetről. Mi nevezeteset talál rajta?
Blanka kissé különösnek találta, hogy ily nagy és nehéz ügyeknek egy új
selyemruha birálatával kell bevégződniök.
– Úgy találom, hogy ez az öltöny még a grófnő délczeg termetére is
nagyon hosszú lesz.
– No és nem veszi észre, hogy négy gomb van a szoknya négy himzett
betétén, ezeknek négy zsinór felel meg, a mikkel az uszályt körül fel
lehet akasztani. Ezt a divatot én hoztam be. A neve «à la Atalante». –
Holnaptól kezdve az úrhölgyek mind ilyet fognak viselni. – Hát a derekát
nem találja ön különösnek? Ez a «ceinture protée». Egy általam feltalált
fűzőkészülékkel ez a derék a legkarcsúbb és a legköpczösebb termetre
egyaránt alkalmazható.
– Ennek a hasznát valóban nem tudom megitélni.
A vendéghölgyek egymásra néztek és mosolyogtak, ők mind férjes nők
voltak.
– Ne közöljem önnel a divatszabóm czímét?
– Köszönöm! A fekete ruhához nem illik az Atalante divat.
– S ön mindig feketében fog járni?
– Legalább erről rám ismernek, hogy én vagyok a «la condannata».
– Tehát a viszontlátásig a szent Ágota templomban.
Blanka után alig csukódott be az ajtó, midőn hallhatá, hogy a hölgyek
mind összenevetnek odabenn.
Talán ő rajta nevetnek.
Hiszen bizony kaczagni való tréfa is az, mikor a nép meg akar gyilkolni
egy asszonyt azért, mert az elvált férje s annak a kedvese ellen van
feldühítve, de azt nem kaphatja meg, s aztán az asszony kétségbe van
esve, meg van ijedve, s mikor az illetékes helyre panaszkodni megy, ott
azt mondják neki, hogy így van az jól. Ha a fölséges nép őt par hazard
meg találná gyilkolni, ebből milyen szép politikai kapitálist lehetne
majd kiverni – a nép ellen!
Blankának legelső gondja volt, a mint haza érkezett, beszerezni az
annyira szükséges hirlapokat. Megvétetett nem egyet, nem kettőt, hanem
valamennyit, a minek csak az utczán kiabálták a nevét; pedig volt sok.
Azután közéjük ült s elolvasta valamennyit.
Azok közül pedig egy is elég volt arra, hogy valakinek a fejét
megzavarja, hát még mindannyi együtt! Ugyanazon helyzeteket,
eseményeket, szemközt álló, ellentétes szempontokból megitélő szózatok,
a mik csak az egymás elleni keserűség, szitok és kiméletlenség dolgában
összhangoznak csodamódon s együttesen oly kétségbeesettnek, oly
rohadtnak, oly felfordultnak festik az egész világ helyzetét, hogy az
olvasó lemond a reményről ennek más megoldását találhatni, mint az
itéletnapi világégést.
Hát még egy olyan olvasó, a ki a politikai eseményekről nem is
gondolkozott, a kinek ez a mámorító méregital még egészen új, a ki
mindenik ellenmondásnál azt hiszi, hogy a legutolsónak van igaza, s a
sok igazság közt nem tudja, hogy melyikért haljon meg? – Mert mindegyik
leader azt követeli, hogy az olvasó az ő igazságáért tudjon meghalni.
Olcsóbban nem adja. Vagy ha meghalni nem akar, akkor menjen ölni. Csak
az hiányzik, hogy nincs kitéve az előfizetési dijak közé, hogy «egyes
szám ára két soldi vagy egy emberfej!»
Most aztán megtudott Blanka olyan dolgokat is, a mikről eddig nem is
álmodott.
Nincs már a nép szeretetétől hordozott pápa! Nincs már a népszabadságot
hirdető Vatikán! Nincsenek már békés reformokat tervező tekintélyes nagy
hazafiak. A három összetéve volt a mythologiai chimæra. A feje oroszlán
volt, a farka kigyó, a közepe bak. – A chimæra szétbomlott alkatrészeire
s most az oroszlán és a kigyó marakodnak egymással, s a szegény
közbeszorult «bűnbak» bír ugyan szarvakkal, de azok nem öklelésre valók.
Őtet az a másik kettő megeszi.
Blanka mentül tovább haladt e rettentő olvasmányokban, annál jobban
képzelé annak a tehetetlen vergődőnek a gyötrelmét, a ki a tengerparti
futóhomokba belesülyedett, s aztán érzi, hogy nyeli el lassankint a föld
és nem tud kiszabadulni az iszap halálos öleléséből. Látta a szent és
magasztos alakokat megtépve, a sárba leránczigálva, fényes öltözeteikből
kivetkőztetve; tisztességes nőket pellengérre állítva, karrikaturáknak
festve, megseprüzve, kihirdetve, hogy reggel apáczák, este hatærák. Az
egyik azt mondta a másikról, hogy táborát papi talárba öltözött
gyilkosok képezik, kik megmérgezik a szentelt vizet s az áldozati
ostyát; a másik fél meg elmondta a szabadsághősökről, hogy azok egy
bandita-csoport marodeurjei, kik hetekig uralkodtak Bolognában s
raboltak, fertőztettek, akasztottak, míg maga a polgárság s az olasz
vezérek szét nem verték őket, most Rómába menekültek mind. No aztán
Cagliari herczegről és annak környezetéről is olvasott eleget, a mi nem
volt csupa merő hizelkedés. Azok a ma délelőtt felemelt kések ezeknek a
czikkeknek a commentárját képezték.
A Cagliari-palota volt kikiáltva az osztrák reactió fészkeül. Mert Róma
abban a szerencsés helyzetben volt akkor, hogy a benszülött tősgyökeres
reactión kivül még volt osztrák, bajor, nápolyi, franczia és angol
reactiója is, a mik mindnyájan igyekeztek egymásnak a sarkára taposni a
Vatikán küszöbén s azon versenyeztek, hogy – melyik tegye le a remeket?
Mikor végig olvasta Blanka valamennyi hirlapot, akkor meg kellett neki
abban nyugodnia, hogy a ki Rómában jelenleg nem jezsuita és méregkeverő:
az mind rabló és gyujtogató.
És neki nem szabad elhagynia Rómát.
Ebben is meg kellett nyugodnia.
Azokkal, a miket megtudott, szerzett magának még egy új szenvedést.
S bár legalább tartoznék vagy az egyik, vagy a másik táborhoz, hogy
kivánhatná valamelyiknek a győzelmét s a másiknak a porrá töretését.
De ő nem kivánt semmit, csak békeséget.
Ott is volt másnap reggel a szent Ágota templomban s ** grófnő láthatta
őt igen buzgón imádkozni.
Tehát nem áll az, hogy mikor valaki mindent elvesztett, vagy mindent
megkapott, akkor már nincs miért imádkoznia.
Nagyon jó értelme van annak a köszöntő párbeszédnek, a mit magyar
emberek szoktak egymás közt kicserélni:
«Adjon Isten, a mi nincsen!» mond az egyik. «S vegye el, a mi van!» mond
rá a másik.
Blanka azért imádkozott, hogy vegye el az Isten azt a feje fölött függő
vihart, azt a lába alatt morgó földindulást, arról a helyről, a mit az ő
örök lakhelyéül elrendelt.
És ime az imának milyen jó sikere van!
A mint reggelizés után ismét felhozatta magának a napi lapokat,
valamennyinek az elején egy vastag betűkkel nyomtatott ujdonság kapta
meg a figyelmét.
«A pápa Rossit hívta meg a kormányra!»
A derék, az okos, a tiszta jellemű hazafit; a kire sem azt nem
mondhatják, hogy méregkeverő, sem azt, hogy bandita. A ki sem az oltárt
nem rontja le, sem a szabadságot el nem árulja. A ki nem akar se ölni,
se gyujtogatni, hanem kibékíteni, felvilágosítani, jóllétet,
munkakedvet, nemes erényeket népe közt meghonosítani. A ki nem tartozik
sem a tízféle reactióhoz, sem a húszféle radikál párthoz, s ezért
haragszik rá mind a harmincz.
És a ki a herczegnőnek is oly jóakaró pártfogója!
Milyen nagy örömet okozott szegény asszonynak ez a hír!
S talán csak egyedül ő neki az egész nagy városban.
Nem kellett már akkor a kibékülés senkinek: nem hitt benne senki.
Egyedül a szegény condannata gondolt arra, hogy vajha megerősödnék a
hatalma e nemes férfinak. Akkor ez a hatalom talán az ő sorsán is tudna
könnyíteni!