Eddig Blanka csak vendég volt a sors asztalánál, a kinek szabadságában
áll lamentálni a fölött, hogy hogyan tudja a szakács így elrontani az
ételeket? A mint azonban a magánházhoz átköltözött, alkalma lett a
tűzhelyhez is közel jutni s megérteni, hogyan készülnek azok a keserű
falatok, a miket az az universalis szakács, a kit majd kormánynak, majd
gondviselésnek, majd reactiónak, majd népképviseletnek, majd
önuralkodónak, majd forradalomnak, majd diplomatiának neveznek, a
szegény spártaiak közasztalára feltálal? – Rossiékkal itt mindennap
érintkezett, kiktől csak egy corridor választotta el, s azoktól sokat
megtudott, a mi a világban történik.
Gábor úr nem költözött el a vendéglőből a herczegnő magánszállására; bár
hely lett volna ott a számára is elég. Mondhatta volna őszintén, hogy
«megvallom az igazat: én tisztelem, becsülöm azt a derék urat, Rossit,
de hiába, a korcsma csak korcsma!» az ember azt nem találja fel sehol, a
mit itt talál, azért maradok a vendéglőben, a hol mindent megkapok, a
miért megfizetek. E helyett azonban azt mondta a herczegnőnek:
– Megvallom az «igazat». Én ugyan már torkig vagyok a római
vendéglő-lakással, – de nem állhatom ki Rossi grófot, a kit mindennap
kellene látnom s a ki nem az én contentumomra való ember. Elismerem,
hogy okos, felvilágosodott fő; tiszta, feddhetlen jellem, példátlan
családapa. Ha elvtársam volna, büszke lennék rá; ha ellenfelem volna,
örömest együtt laknám vele; de egyik sem. Ő mindig békíteni akarja a
küzdő ellentéteket; ő mikor már a két tábor egymással meg akar ütközni,
egyiktől a másikhoz jár, hogy kibeszélje kezükből a fegyvert. Ha az
egyikkel beszél, azt csitítja, ha a másikkal jön össze, azt capacitálja.
Szüntelen alkuszik, békéltet, transigál. Az ilyenek a
legkiállhatatlanabb emberek. Szakasztott mása Adorján Manassénak!
Ha tudta volna, hogy milyen nagyon felverte a becsét azzal mind a
kettőnek Blanka előtt!
– Én tehát a herczegnő kegyes engedelmével továbbra is itt maradok, a
leveleim is ide vannak már utasítva. Hanem mindennap teszem
tiszteletemet és referálok az ügyünk mibenállásáról.
A herczegnő aztán, a mint közelebbről megtanulta ismerni a diplomatát,
kinek családja oly régi pártfogója volt: csakugyan rájött, hogy az ilyen
ember nem ennek a világnak, s különösen nem «ennek» a Rómának való.
Ott már akkor nem volt más a küzdtéren, csak a két «vak óriás»: a
reactió és a forradalom. Csak azt lehetett kérdeni, hogy vaktában melyik
találja főbe a másikat? s ha a másikat nem, kit üt le vaktában?
Bizonyosan azt, a ki kettőjük közé áll.
E küzdelem képezte az ő ügyének mérlegét is.
A mérsékelt szabadelvüek befolyása megszünt a Vatikánban, azóta e kettő
közül az egyik várt a herczegnőre: ha a feketék győznek, akkor őt
becsukják egy kolostorba, holtig tartó vezeklésre, ha pedig a vörösek
győznek, azok agyonverik Cagliari herczeget is, meg a válni akaró
feleségét is, – azért, mert aristokraták.
A külesemények hol az egyik hatalmat kerítik felül, hol a másikat. Néha
egymáson henteregnek, hogy nem tudni, melyik van fölül, melyik alul?
A herczegnőnek gyakran meg kellett látogatni ** grófnét is, azon
nagyhatalom követének feleségét, mely az osztrák nagykövet távollétében
a Rómában levő osztrák és magyar alattvalók ügyeire védnöki befolyást
gyakorolt. Ez úton kapta a herczegnő a hazájából érkezett tudósításokat
és pénzösszegeket.
** grófnénál gyakran találkozott azokkal a nevezetességekkel, a kik a
politikai reactió szálait szőtték-fonták. A követ nejének termei voltak
az ő jól ismert fészkük. S a rómainak az asszonyok számára is van tőre,
ha útjában állnak. ** grófnéról kényes természetű kalandokat
hireszteltek el, a miknek nem volt ugyan semmi alapja, de a miket annál
könnyebben elhittek, mert a grófné atyja szinész volt s ő maga is
leánykorában ünnepelt szinésznő, s arra mindent rá lehet fogni.
Képzelhetni az olasz nő (mert olasznak született) boszúvágyát a nép
ellen, mely ilyen tőrszurásokkal akar megsemmisíteni egy asszonyt!
Blankához ** grófné igen szives volt s estélyeire meghívta, barátnőjével
együtt, kinek szőke szépsége, vidám kedélye s tiszta német beszéde «ezen
termekben» sok hódítást szerzett. Jellemzi a grófné estélyeit az, hogy
ott az olaszok németül beszéltek; pedig a grófné maga egy szót sem
értett ezen a nyelven.
Egyszer tréfából azt mondta Blanka a szép Dormándynénak:
– Te még meghódítasz valami szép ifju olaszt s az elrabol tőlem s akkor
szépen egyedül maradok a világban!
Mire a szőke szépség így felelt:
– Herczegném, lelkem. Ha minden olasz összetenné minden erényeit, s
aztán minden hibáit a tengerbe vetné, így kinálna meg magával, még sem
hagynálak el tégedet érette.
A herczegnő nagyon meg volt hatva e ragaszkodás által. Egy hű szív hát
mégis van, mely vele együtt érez.
A világ pedig egyre zűrzavarosabb lett.
Itt maradni a szép Rómában is kín volt már; hazamenni a jó
Magyarországba is fájdalom volt már. – S az idő nagyon a nyárba haladt
bele.
Egy napon nagy búsan állít be Blankához Gábor úr: sugárzott az arczáról
a szerencsétlenség.
– Sehogy sem akar előre haladni az ügyünk. Nem jött még rá a herczegnő
az okára?
A herczegnő ezerféle okot gondolt; de egyet se jelölt ki, mint
bizonyosat.
– Én már rájöttem. – Az én személyiségem az oka, a miért a herczegnő
ügye szenved. Ez csakugyan nem volt a herczegnő ezer gondolatai között.
– Ugy van. A gát, a melyen fel vagyunk akadva, az, hogy a herczegnő
ügyvédje protestans.
Ez bizony meglehet, hogy úgy van.
– Ezen most csak két mód van segíteni: – vagy a herczegnőnek más
ügyvédet kell vallani, a ki a római egyházközséghez tartozik: ez a
hosszabb út; – vagy pedig nekem kell rögtön áttérnem: ez a rövidebb.
A herczegnő eleinte azt hitte, hogy Gábor úr tréfál s elkezdett nevetni.
Zimándy azonban megtartá ünnepélyes komolyságát, s mint a ki meg van
győződve áldozata nagyságáról, ünnepélyes lemondás hangján folytatá:
– Igen, herczegnő, én képes vagyok lemondani atyáim hitéről, tűrni az
«egész világ» gúnyhahotáját, azért, hogy a herczegnő ügyét diadalra
segítsem. Még ma megyek a bibornokhoz, a kin megfordul minden s
felkérem, hogy legyen keresztapám.
Blanka most már látta, hogy ez egészen komoly állapot s kezdett
elérzékenyülni.
– Ez lesz a döntő sakkhúzás az ön ellenségeinek cselszövényei ellen. Én
ezt föltettem magamban – és végrehajtom.
– Uram, ez olyan adósság lesz rajtam, melyet soha sem leszek képes
visszafizetni.
– Csak diadalra vezessen, s én megtalálom abban jutalmamat! mondá a
derék férfiu nemes páthoszszal; a miért a herczegnő forrón megszorította
a kezét, s még könyezett is.
Mégis vannak jó emberek a világon, a kik az ügyefogyottakért még
áldozatra is képesek!
Mikor a herczegnő ezt elmondta Dormándynénak, az meglepetést tanusított
arczkifejezésében s szavakban is igyekezett visszaadni azon
nagyrabecsülést, mely az elhatározás folytán keblében Zimándy úr
irányában keletkezett.
A jelzett áttérési tény csakugyan a maga szokott ünnepélyességével végbe
is ment; még a lapok is nagy dolgot csináltak belőle, s senki sem
kételkedett rajta, hogy a keresztapai ajándék a herczegnő perében
hozandó kegyelmes itélet fog lenni.
Rá egy hét mulva meg is hozatott az itélet.
A házastársak elválasztattak; de úgy, hogy a herczegnőnek soha, Cagliari
herczegnek pedig addig, a míg elvált neje él, új házasságra kelni nem
szabad.
A herczegnő fölött tehát be volt csapva a koporsó. De egyuttal oly
módon, hogy a koporsófödéllel Caldariva marquisnő menyasszony-köntösének
a szegélye is oda lett csiptetve. Az sem siethet az oltárhoz, a míg a
szegény élő-halott porrá nem omlik.
Ha volt valaki, a ki boszút akart állni mind a két asszonyon: czélját
érte.
Az itélet többi része mellékes dolog. Hogy Cagliari herczeg köteleztetik
tizenkétezer arany évdíjt adni Zborói Blanka herczegnőnek (ki czímét
megtartandja) s azonkívül a Cagliari-palotának a Tiber felé néző
osztályát örökös lakásul; hozományát és ékszereit kiszolgáltatni; ezen
vívmányok már Zimándy úr diadalainak részei; mert hiszen jöhetett volna
olyan itélet is, mely Blankától még az évdíjat és palotát is megtagadja,
s ezt tekintve, még sem lehet mondani, hogy a hitváltoztatás már e földi
árnyékvilágban is meg ne teremte volna gyümölcseit.
Igaz ugyan, hogy egy sulyos fentartás volt kötve e világi jók
élvezetéhez: nevezetesen az, hogy Zborói Blanka szüntelen Rómában
tartozik maradni. Ez az itélet természetéből folyik. Miután a másodszori
férjhez menés meg lett tiltva neki, kellett gondoskodni a birónak arról,
hogy az elitélt nő kellő felügyelet alatt maradjon. S ennek még
leggyöngédebb módja volt az, hogy a Rómában lakásra köteleztetett; mert
azt is tehették volna, hogy valami kolostorba utasítsák élethossziglan.
Azon idő óta, hogy a vendéglői szállását magánlakással váltotta fel a
herczegnő, többé nem találkozott Manasséval. Ez bizonyosan került minden
alkalmat az összejövetelre. Csak onnan sejtette, hogy még Rómában van,
hogy egy napon Rossiéknál meglátta azt a festményt, melyet Adorján a
Colossæumban készített, ott hallotta, hogy ezt most fejezte be a hajdani
jó barát, s névnapi ajándékul küldte a grófnak, s hogy most egész
lélekkel hozzáfogott festészeti tehetsége kifejtéséhez.
Az itélet kimondása után aztán Manassé meg volt a herczegnőre nézve
halva. Halva volt már ő rá nézve az egész világ. Olyanná volt rá nézve
átalakítva az egész föld, mintha ismeretlen planétába volna áthelyezve,
melyben az ő fajához hasonló faj nem létezik; a hol ő maga csak egy
párjanélküli csodának lézeng megértetlenül.
Egy nő, a kinek meg van tiltva szeretni.
Tizenkilencz éves korában!
S milyen hosszú lehet még az élet!
És ezalatt soha sem szeretni! Nem álmodni, nem ábrándozni, nem
reményleni.
Még ha bezárták volna egy kolostorba, könnyebben elviselhetővé teszik
vala a sorsát. Ott zárt fal keríti el az emberiségtől, vasrácson
keresztül látja csak a világot: körülvéve magához hasonló tört
szivektől, azoknak a bánatában föloszthatná a magáét. Csábító világi
öröm nem kisérhetné többé. De meghagyták neki az egész világot, úgy a
hogy áll, a hogy mozog, nő és fogy, csak épen a napot vették ki belőle.
Járhat, a merre tetszik; beszélhet, a kivel akar; hanem mindenki tudja
felőle: oda van irva a két szemölde közé: «nem szabad szeretned».
Blanka meghajolt fővel fogadta a csapást. Isten akarja így. Az
egyháznak, a vallásnak érczbevésett törvényei vannak, a mik
hatalmasabbak a természet törvényeinél. Meg kell azok előtt hajolni.
Ezek a birák csalhatatlanok s tőlük nincs feljebb hivatkozás sehová,
senkihez.
Hiszen még ez az itélet is jótétemény. Csak egy örömtől foszt meg; de
ezer szenvedéstől szabadít meg. Most már nem üldözheti senki. Legfeljebb
kémkedhetnek utána. Az pedig sikertelen áhitozás lesz. Blanka üvegfalú
házban lakhatik.
Az itélet kimondása után rögtön átköltözött a számára rendelt
palota-osztályba s a nagy háztartásnak megfelelő cselédséget fogadott.
Jövedelme saját vagyona után is volt annyi, mint a mennyi a herczeg
részéről meg volt számára itélve, minden kényelmet megszerezhetett
magának.
A palotával, melybe beköltözött, egészen meg lehetett elégedve. Az a
nagy Cagliari-építmény déli osztályából állt, melynek csak egy terme
feküdt északnak, három ablakkal a piaczra. A piaczi homlokzat többi
részét a herczeg lakta, s a herczegnő lakosztályának hossza a
Tiber-parton nyúlt végig, a honnan az Angyalvárra és Vatikánra lehetett
látni.
A herczeg lakosztályának kapuja a piaczra nyilt, a herczegnőé a
Tiber-partra. – Azontúl egy hosszú fal következett, melynek párkányát
kihajló olajfák lombja s kuszó rózsák átnőtt sátora takarta be, s e
kertnek is volt egy külön vasajtaja, mely a herczegnő lakta palotához
vezetett. A kert belül hosszában kétfelé volt osztva egy magas fal
által. A herczeg palotájához tartozó kertbe egy lépcsőzetes fedett
tornáczon át volt a bejárás a nyugoti szárnyból; a herczegnő a maga
kertjéhez egyenesen az udvarából jutott, mely a másik udvartól egy
keresztbe épített karzattal volt elzárva. Ez a karzat, a π betű
középvonása köté össze a két szárnyat. Lapos kőfedele tele volt rakva
délvirágokkal ó-fayence edényekben.
E karzat bejárata el volt zárva; legalább a herczegnő lakosztálya felől
határozottan el. A hajdani csarnokboltozat helyét nagyszerű
márványkandalló foglalta el, kőfaragványain, bronzrácsozatán művészi
kezek alkotásaival. Azt onnan házbontás nélkül eltávolítani nem
lehetett. – A kandalló hátulsó tűzlapját vastag damaszkozott vaslemez
képezte, melyre aranynyal kevert vörösrézből egy önmagát felgyújtó
phœnix alakja volt beverve. E hálóteremnek az utczára nyiló ablakai nem
voltak áttörve, azok kifelé fülkéket képeztek, egyikben volt egy kosarat
vivő canephora, a másikban egy furulyázó satyr. – A helyett egyetlen
nyilása volt a kert felé, mely egy kis gömbölyű kiálló donjonba
vezetett, azon volt három ablak, befutva virágzó indákkal.
Ez a «remeteség» lett ezentúl Blanka menedéke, a hol napjait egyedül
töltheté, – egészen egyedül.
Lelki barátnéja, a szép özvegy Dormándyné, az itélet kimondása utáni
napon azzal a vallomással lepé meg, hogy ő menyasszony. Zimándy úr
megkérte a kezét s ő nem tagadhatta meg azt. – (Tehát nem volt szükség
valamennyi olasznak collective összetenni az erényeit.)– Itt Rómában
fognak megesküdni s azután – nagyon természetes – hogy haza fognak
utazni Magyarországra. Zimándynak ott a hivatása s a nő tartozik követni
az ő férjét. Ki vehetné nekik rossz néven? – Blanka lassankint aztán
arra is rájött, hogy barátnéja és ügyvédje régen értették már egymást.
Visszaemlékezett Manassénak egy-egy csipkedő czélzására, ki e jó
egyetértést észrevette, a mikor Blanka még nem is álmodott felőle. Azt
hitte, hogy őtet szeretik mind a ketten; pedig egymást szerették. De hát
jól tették, igazuk volt.
Most már azt is kitalálhatta, ha kedve volt talányokat oldozgatni, hogy
Zimándy úr miért határozta el magát arra a nagy áldozatra, hogy apái
hitét megtagadja? Azért, mert Rómában másként meg nem esküdhetik
Dormándynéval. Az ő kedveért történt ez; nem a herczegnő peréért.
Vegyünk búcsút tőle s aztán hadd vigye magával a derék ember az áldást,
a feleséget és a salláriumot.
Így maradt tökéletesen egyedül a «gyermekasszony» az örök városban. És
szeretett most már egyedül maradni és bezárva lenni. Örökké bezárva.
Megfogadta a parancsolatot, hogy szeretni többé nem szabad; olyan
nagyon, hogy még nőt, jó barátot, de még egy házi állatot sem szeretett
többé. – Cselédén kívül, a kit megfizetett, mást nem bocsátott magához
közel. Látogatóba nem ment sehova; azt hitte, akármely társaságba belép,
ott e csendes suttogás támad mögötte: «la condannata!» (az elitélt nő).
Ő sem fogadott el látogatást. Nem bocsátott magához mást, mint a
gyóntatóját, a ki hetenkint egyszer fölkereste, annak azután volt mit
meggyónnia a hét főbűnök közül: «kételkedés a gondviselésben», –
«fellázadás az emberi igazság ellen», – «tilalmas álmok az ébrenlét
alatt», – «irigylése a mások boldogságának», – «imádkozni nem tudás», –
«gyűlölet az élet iránt». – Vezeklésre méltó bűnök.
Majd meg fogja magát javítani s megszokja lassankint, hogyan kell élni
egy jó indulatú halottnak? Talál magának csendes szórakozást, mint
annyian mások, a kik meghalt szívvel járnak a világban. Tökéletesíti
magát valami művészetben: tudományokban, természetben, buvárkodik és ir
könyveket. – Szerez magának különczségeket, miket szenvedélyévé alakít;
ragályos betegeket fog ápolni, a kikhez nem mindenki mer közelíteni;
vagy lesz szenvedélyes lovagló, a ki árkokat ugrat át, mikben más a
nyakát törné; árva gyermekeket gyűjt össze, s levesiváshoz és
ingviseléshez szoktatja a római árvákat; egyszer majd a salonjait is
megnyitja, s hires művészeket és előkelő prælatusokat fogad el magánál.
Lassankint aztán majd csak eltelnek az évek, s az emberek nem fognak
kérdezősködni utána, hová lettek arczáról a rózsák s gyönyörködött-e
bennük valaki? vagy csak lefonnyadtak maguktól. Aztán mind vénebb lesz.
Nem fog kijönni a házból. Körülveszi magát kis kutyákkal, papagályokkal,
hazug, rest, feledékeny cselédekkel, azokkal pörlekedik a míg élnek,
megsiratja őket, ha meghaltak, és így szépen végigéli a hosszú életet,
hogy végül megtakarított jövedelméből valamelyik római szentegyházban
egy fogadalmi sírboltot emeltessen hamvainak. – Ugyan ki tudakozódnék a
gazdagok könyhullatásai után? – A fény megaranyoz mindent!
Blanka lapokat sem járatott. Mit olvasson belőlük? A szépirodalmi
lapokból szerelmes történeteket, a politikaiakból vérontást, háborút,
forradalmakat? – Nem tudott a világról semmit.
Azok ott, a mellette való palotában másként élték világukat. Gyakran
elűzte Blankát kertre néző donjonából a szomszéd kertből áthangzó
mulatság zaja; aközt ismerős hangok, melyeket gyűlölt, tánczzene, robaj,
szilaj sikongatások, pohárcsörgés, dévaj asszonyi hahota!
Olyankor futott a legutolsó termébe, melynek ablakai a piaczra nyiltak s
onnan bámult ki a világba, míg estére a kertben elkezdett orgia zaja
átköltözött a mellékpalotába s most már a kőfalon keresztül hangzott át
hozzája.
Azoknak is meg van tiltva, hogy szeressenek, de hogy az életben
gyönyörködjenek: az nincsen.
S az ő gyönyöreik zaja kergeti Blankát palotája egyik szegletéből a
másikba. Ez az egész változatossága napjainak.
Egy másik változatosságról gondoskodott a nyári malária. Blanka megkapta
a váltólázt s azzal vesződött hat hétig. Ez is egy neme az időtöltésnek.
Az ember minden harmadnap várja a hozzáesküdött kedvest: eljön-e? nem
jön-e? Mikor már tizenhárom nap nem jött el, azt hiszi, hogy tán el is
feledte. Dehogy feledte! Tizennegyedik nap megint itt van. – Nincs ilyen
hű szerető több mint a malária a világon.
Mikor aztán felüdült, az orvos azt tanácsolta neki, hogy jó volna
levegőt változtatni. Azt tudta, hogy a herczegnőnek Rómát elhagyni nem
szabad, azért nem is küldte őt a Svájczba, hanem csak a Tivoliba, vagy a
Monte Mariora. De ezt is meg kellett előbb kérdeni a Vatikánban, hogy
szabad-e? Megengedtetett, hogy a gyógyuló beteg a Monte Marion töltse a
nappalt; de éjszakára vissza kell térnie a palotájába. Így kivánja a jó
erkölcs és a törvény.
Azonban ez is jót tett a herczegnőnek. A hegyi lég, a pompás
olaszországi őszi napok alatt s a naponkinti kocsizás helyreállítá
egészségét. S ime ez is az élet örömei közé tartozik.
Az elvesztett egészségért folytatott küzdelem elfeledteti az emberrel az
élet minden egyéb harczait: legyen ezeknek neve szerelem, vagy vérontás.
Ez a viaszképű, szederszájú, ónszemű udvarló nem tűr semmi
versenytársat; a kit ő szeret, annak nem szabad másról gondolkozni, csak
ő róla.
Ez alatt háromszor is megváltozott a politikai világ arczulata Rómában;
Blanka mit bánta azt? Neki még hazát sem lehetett szeretni. Mi volt rá
nézve a korszak nagy jelszava: «szabadság?» Elnyeli-e azt a tenger s
elalszik végkép? vagy kihányja a Vezuv s felgyujtja vele a földet? Mikor
az egész világon minden szabad lesz, ő neki akkor se lesz szabad
szeretni.