Már felhúzta a sárkányát: már rajta tartá az ujját a ravaszán.
– Uram! Én nagyon megtisztelve érzem magamat önnek ragaszkodása által.
De hazudni nem tudok. Oktalan reményeket táplálni nem akarok. E tárgyról
ma beszéltünk utoljára.
– S ha ez volna az egyenes föltétele a herczeg beleegyezésének az
egyértelmű eljárásba?
– Én a kegyelem útjához folyamodtam, s nem hiszem, hogy ahhoz a herczeg
beleegyezése kivántatnék.
– Tapasztalni fogja a herczegnő az ellenkezőt!
– És akármit fogok tapasztalni, én igéretemet le nem köthetem önnek,
miután jól tudom, hogy egy kettőnk között kötendő házasság a római
egyházjog cánonai szerint eleve semmis lenne.
– Ah, a herczegnő tanulmányozta az egyházjogot? Ez épen olyan hiba, mint
mikor a beteg orvosi könyvet olvas. A herczegnő bizonyosan a 10-ik §-ra
emlékezik, mely megtiltja a fiunak az apjától elvált nőt feleségül
venni; de nem olvasta tovább, a hol az instructiók végén az mondatik,
hogy a mely házasság kegyelem útján semmisnek lőn nyilatkoztatva, az,
mint soha nem létezett, akadályt nem képez.
Most azután egyenesen a mellének szegezte a fegyvert a herczegnő, oda a
hetedik és nyolczadik borda közé, a hol a szív dobog.
– Én nem a 10. §-ra czéloztam. A mi közöttünk akadályt jelöl meg, mely a
házasságot semmissé, lehetetlenné teszi, – az az instructiók
tizennegyedik paragraphusa.
Eldördült! – odatalált!
Mint a halálra sebzett tigris, ugrott fel helyéből a férfi, s kezével
széke támlájára támaszkodott.
A vad düh, a rémület e kifejezésétől a herczegnő megrettent.
Mi volt ebben a fegyverben, hogy oly halálosan talált?
A szép, mosolygó férfi-arcz hogy átváltozott egyszerre!
Mint mikor a pusztában lakó szent a hetæra képében csábító sátánnak
arczához vágta a feszületet s arra az egyszerre visszakapta ördögi
arczulatát. Ez egy tetten kapott gyilkos torzképe volt! e hátraszegett
ajkakra, az összeharapott fogakra, a kigyóvá tekerült szemöldökre, a
fehérüket felülről megmutató szemekre, e galvanicus mosolygásra sok
álmában vissza fog emlékezni, a ki azt maga elé idézte.
– Ki tanította önt erre? kérdé vaczogó fogakkal Vajdár, s ajkain
megjelent az a kis fehér nyulós csepp, a mi az őrültek és dühödtek, a
megrémültek beszéde közben szokott feltünni, s vándorol a felső ajkról
az alsóra s megint vissza.
A herczegnő rémülten lépett vissza előle.
– Ezt csak egy ember mondhatta önnek! – Tudom, ki az! – Boszút fogok
állni önön is. – De annak, a ki önt erre megtanította, – üldözője leszek
a földön és a sírban!
S azzal fölkapta az asztalról a békeokmányokat s kettéhasítá
valamennyit.
Aztán még egyszer megmutatta a herczegnőnek ijesztő arczulatát s
elrohant.
Beppo sietve jött utána a terembe s úgy látszik, nagy volt a csalódása,
hogy a herczegnőt nem találja vérében heverve, kilencz tőrdöféssel
keresztül szúrva.
– No, ezzel az urral, akárki volt, nem szeretnék egy szűk utczában
egyedül találkozni!
Blanka azt mondta Bepponak, hogy az eltávozott úr számára soha sem fog
többé idehaza lenni, s azzal kiküldte azt, hogy egyedül maradjon.
Elgondolkozott azon, a mi most itt történt.
Hogy egy férfi, egy kevély, büszke alak egyetlen egy szótól így
megrettenjen. Hogy egy szó elég legyen azt a láthatár széléig
elhajítani!
Tehát igaz volt, csalhatatlan volt, a mit az a másik férfi mondott neki;
– soha többet nem fogja őt e szó kimondása után szerelmével üldözni,
hanem csak gyűlöletével. Igy van az jól.
De az eltaszított azzal fenyegetőzött, hogy azon fog boszút állni
nemcsak a földön, de még alvó porában is, a ki őt erre megtanította. Ime
egy ember, a ki kész üldözni még üveggé átlényegült alakjában is azt, a
kit ember alakban meggyűlölt!
Értesíteni kellene Manassét arról, a mi megtörtént; figyelmeztetni, hogy
veszély fenyegeti. Rómában «most» az orgyilok nagyon olcsó. Nem rég egy
lapszerkesztőt szúrtak le iróasztala mellett. Itt ez az ellenbirálat.
De hogyan lehessen őt figyelmeztetni? Hátha minden ember kém, a ki csak
körülötte van; maga Beppo is? Hogyan tudhatná különben a herczeg még azt
is, hogy merre utazott a neje Manassé kiséretében? A Colossæumban
találkozásáról még ma nem tud senki: holnap már azt is megtudhatják.
Kiben lehet bízni a szent városban, a hol mindent meg lehet kapni –
borravalóért? s a hol a hűség nem tart tovább, mint a meddig a borravaló
tartott.
Legelébb azt kellett megtudnia, hogy mi volt a veleje annak a végzetes
szónak?
Alig várhatta, hogy Zimándy hazajőjjön. Pedig ez is sietett. Kiváncsi
volt megtudni a találka eredményét.
– Nos, hát? Mit végeztek, herczegnő? Volt első szava.
– Én nem kötöttem békét.
– S miért nem?
– Azért, mert a béke drágább lett volna, mint a háború.
– Akkor jól tette a herczegnő. És így félbeszakadt minden egyezkedés?
– Egészen elszakadt. – Nézze ön ezt a levelet.
Blanka a ma reggel kapott névtelen levelet odanyújtá az ügyvédnek.
Az elszörnyedt rajta. Dormándynénak is odaadták, hogy olvassa el. Az el
akart ájulni.
– Pokoli gondolat! S én képesnek hiszem erre mind a hármat. Ezt a
levelet szeme elé tartotta a herczegnő Vajdár uramnak?
– Bizonyosan.
– Azért rohant hát el innen olyan furibundusan.
– Ön már ezt is tudja?
– Még a kapus is arról beszél. Úgy rohant el, hogy csaknem megfogták a
cselédek.
– Dehogy fogták, az ő zsoldjában vannak. – Holnap kiköltözöm ebből a
hotelből. Kerestessen ön nekem egy magánlakást.
– Már van is. Rossi grófék kiköltöznek a követségi palotából s egy házat
fogadtak ki. Nekem izentek, hogy ha a herczegnő meg akarná azt velük
osztani, megférnének benne.
– Oh annak nagyon örülök.
Pedig nem örvendetes dolog ez; mert Rossi kegyvesztett lett s vele
együtt az egész mérsékelt szabadelvü párt elvesztette befolyását a
Vatikánban; most aztán csak a két szélsőség huzakodik egymással: a
reactió és a circolók.
Mit tudta a herczegnő, mi az a reactió, meg azok a circolók? Ő csak arra
gondolt, hogy meg fog menekülni kémeitől és üldözőitől s a baráti háznál
még Manasséval is találkozhatik.
– Most már kérni fogom önt, siettesse perünk eldőlését.
– Hiszen épen abban járok!
– Engedjen egy kiváncsi kérdést tennem. Ön a házassági titkos
instructiókat könyvnélkül tudja, nemde?
– Akár a miatyánkot.
– Emlékezni fog ön rá, hogy mit tartalmaz a 14-ik §?
– A 14-ik §? – Azzal hála Istennek nekünk semmi bajunk.
– Miért «hála Istennek» e miatt?
– Azért, mert a 14-ik §. azt mondja, hogy semmis a házasság, ha az egyik
házasságra lépő fél valamely oly bűntettet követett el, a minek több
esztendei fogság a büntetése.
Most már mindent megértett Blanka.
Manassé oly bizonyítékot tart a kezében, melyet ha föl akarna használni,
boszúja tárgyát letaszíthatná vele az aljas gonosztevők sorába, a honnan
nincs fölemelkedés. A pokolból vissza lehet még jönni, de az emberek
megvetéséből soha. Az egy olyan börtön, a minek nincs ajtaja. Az egy
olyan halál, a miből nincs feltámadás.
És Manassé nem akarja e rettentő boszút végrehajtani halálos ellenségén.
Engedi őt azzal a láthatatlan koporsóval, melylyel körül van zárva,
járni a világban, csak egyszer-egyszer koczczint egyet a koporsó
födelén, figyelmeztetve, hogy a ki halott, az járjon Istennel.
Ezért a dæmoni düh a megszégyenített arczán.
Azt nem tudja, mennyit bir a herczegnő az ő veszedelmes titkából? De azt
bizonyosan kitalálhatja, hogy a mit bir belőle, azt Manassétól kapta
kölcsön.
Blanka, a mily mértékben tanulta rettegni az egyik férfialakot, oly
mértékben érezte a másik varázshatalmát növekedni lelke fölött.