Vajdár gondolta magában: a herczegnő rövidíteni akarja az értekezletet s
hosszabbítani a reggelit, hogy a kettő egymást kitöltse. Csalódik. Mert
nem fogja kifutni. – Az okmányt letette a herczegnő asztalára.
– A herczeg úgy akar elválni hitvesétől, mint atya leányától.
– Ezt magától is hallottam.
– Jó indulatával akarja környezni továbbra is a herczegnőt.
– A mire hálás szívvel gondolok.
– A békés megegyezésnek nehány prózai pontja is fordul elő.
– Azokhoz én keveset értek.
Vajdár más iratcsomót vont elő oldalzsebéből.
– A herczegnő móringleveléről van szó. A herczeg nejének a
házasságkötéskor egy millió ezüst forintot móringolt.
– Nem tudom. Bátyáim készítették a házassági szerződést. Én csak
aláirtam; azt sem tudom, mi van benne?
– A válóperben ez is lényeges kérdést képez. Ha a nőnek kedvez az
itélet, akkor az egész móringot megkapja, ha ellenére szól, akkor az
egészet elveszti. A herczeg ebben is kiegyezést ajánl. A móring nem
fizettetnék ki, hanem a herczeg azon összegtől járó hatos kamatot holtig
tartó évi járadékul rendelné a herczegnőnek. – Megelégli-e ezt
herczegnő?
– Nagyon soknak találom.
– A herczeg büszkeségét keresi abban, hogy elvált neje az őt megillető
fényben tündököljék a világ előtt. Még többet is ajánl. A herczegnőnek
átengedi palotája felét, hogy abban lakjék.
– Hogyan?
Vajdár kapott rajta, hogy végre mégis adhatott fel egy olyan themát,
melyet a herczegnő nem ért meg rögtön, nem mondja rá, hogy jól van!
Ebből lehet hosszas értekezést szőni.
Hanem a herczegnő étvágyának sem akart vége szakadni. Már meg azokat az
apró kis piros retkecskéket kivánta meg, a miket «római szentelt retek»
czím alatt hordanak szét a hivő világba s a mikből egy csomóval, ha
egyenkint meg akarja az ember mind hámozni, igen szép időközt be lehet
tölteni.
Vajdár egész építész lett; hogy szemléletileg felfoghatóvá tegye a
dolgot, közelebb kellett huzódnia a herczegnőhöz s a kezében tartott
okiratok gyakorlati segélyével megmutatni az asztalon, hogyan képez a
Cagliari szögletpalota egy kettős szárnyú görög Π betű alakú építményt,
melynek két külön kapubejárata, külön lépcsőzete van. Az egész egyenlő
két részre van osztva, a mik közt az összeköttetést egy, az udvarán
keresztül épített fedett karzat képezi, melynek a nő lakosztályához
vezető ajtaja azonban be van falazva. Maga a palotához tartozó kert is
kőfallal és a fölött vasrácscsal kétfelé van osztva, két külön kertész
gondja alatt. Épen így el vannak választva az istállók és az udvarok;
úgy, hogy a kívülről egynek látszó palota tulajdonképen két egészen
különálló épület, melynek összekötő csarnokát a bennlakó férj és
feleség, a mikor tetszett, kinyittatta, a mikor nem tetszett,
befalaztatta. A herczegnő utoljára azt mondta rá, hogy azt sem bánja.
– Tehát, mikor Rómában fogok időzni, akkor a Cagliari-palotába szállok;
de remélem, ez nem tesz annyit, hogy örök időkre Rómában kell laknom.
– Azt hiszem, hogy most egyelőre huzamosb ideig fogja azt tenni a
herczegnő, a nélkül, hogy valaki kényszerítené, vagy csak rábeszélné is
erre.
– Pedig haza akarok menni Magyarországba. Azt tudja ön, hogy nekem saját
birtokom is van.
– Az az, hogy családi hitbizomány.
– Az nem tesz különbséget; püspök nagybátyám végrendelete nem köt hozzá
más feltételt, mint hogy római katholikus maradjak. Én szándékozom a
nyarat a bánáti uradalmamban tölteni.
– Azt nem teheti a herczegnő; azon egyszerű okból, mert a kastélyát
leégették a ráczok.
– Leégették? Erről nekem tiszttartóm nem irt semmit.
– A mire megint igen jó oka volt neki, miután őt magát meg a saját háza
küszöbére fektették s ott vágták le a fejét.
Még ez sem rontotta el a herczegnő étvágyát. Nagyon jónak találta a
sardinákat. Vajdár azt olvashatta az arczáról, hogy nem hisz el tőle a
herczegnő semmit, akár jót, akár rosszat beszéljen.
– Lángba készül borulni az egész világ, herczegnő; s higyje el nekem,
hogy ez az utolsó sziget, a hová azok menekülhetnek, a kik nem akarják a
hajukat elperzseltetni. Egyedül Róma a béke szent helye.
– A miről tanuskodnak a Cagliari-palota ablakaira felrakott vastáblák.
És mit gondol ön: szabadságomban állna nekem akkor saját magamnak
választani meg új környezetemet?
– Minden bizonynyal. Azonban a herczegnőnek saját érdekében fog állani,
hogy olyanokkal vegye magát körül, a kik ez ország nyelvét értik s
szokásait ismerik.
– S e szerint, ha mostani házasságunk feloldatnék s ha nekem ismét
kedvem jönne férjhez menni, rajtam függne-e, hogy izlésem szerinti
férjet válaszszak?
Ez már sok volt! Ez annyi, mintha a kalitkába zárt tigris előtt valaki
nyers húst szeletel.
– Kétségtelenül, herczegnő; dörmögé fogai közül Vajdár, dühös
pillantásokat vetve a herczegnő széke mögött álló inasra.
Most a herczegnő egyszerre megváltoztatta a harczmodorát. Meg akarta
mutatni ellenfelének, hogy ki mer lépni sánczai közül s őt a nyilt síkon
szembe várni.
– Caro Beppo. Hordja ön el az asztalt s aztán, kérem, maradjon künn, míg
nem hívom s addig ne jelentsen be senkit.
Most tehát egyedül maradtak. Nem gátolta Vajdárt semmi, hogy beszélje
el, mit tud még?
S Blanka oly merész volt, hogy egy perczre felállt a tükör előtt,
megnézte magát deli módon, ha elég szép-e?
S aztán még ő előzte meg a támadást.
– És mind e kedvező fordulatot önnek köszönhetem, nemde?
– Nem dicsekedés tőlem, ha azt mondom, hogy «igen». Ön ismeri a
herczeget. Neki több szeszélye van, mint Caligulának. Őt tanulmányozni
kell. Vannak rossz órái, a mikor egy angyalt képes belefojtani a sárba;
máskor meg az ellenségeit keresi föl, hogy titokban jót tegyen velük. Ön
ellen majd határtalan dühöt árult el, majd meg a vezeklésig menő
bánatot; majd gyilkolásra, majd meg öngyilkosságra volt ösztöne. Majd az
az ötlete volt, hogy önnek pokolgépeket, mérgezett bokrétákat küldjön,
majd meg az, hogy felmenjen a velenczei campaniléra, vagy a bécsi
István-toronyba s onnan levesse magát. Némelykor aztán voltak olyan
tiszta időközei, a mikor saját magáé volt: az igazi, nemes, lovagias,
keresztyéni nagy lélek. Az ilyen drága napokat ellesni, azokat a
herczegnő érdekében felhasználni volt az én feladatom. Hogyan
teljesítettem, azt mondják meg ezen iratok. Csekélység volt-e e feladat:
Cagliari herczeget rávenni, hogy felejtse el haragját, nevetségessé
tételét, sértett büszkeségét, férfiui megaláztatását, hogy idejőjjön,
leküzdve ideges iszonyatát a lázongó csőcselék ellen, a ki orgyilokkal
fenyegeti s petárdákat hajigál az udvarára s menjen térden azon
fejedelem elé, ki hónapok előtt ajtót zárt előtte, – önért, az elváló
nőért könyörögni? azt itélje meg a herczegnő maga, ki ismeri jól a
herczeget.
– Nem tagadom, hogy ez nehéz feladat volt; szólt a herczegnő, annyival
is inkább, minthogy önnek még azzal a nehézséggel is kellett küzdenie,
hogy legutóbbi találkozásunk óta huzamosb ideig a rablók által foglyul
volt letartóztatva.
Vajdár az ajkába harapott. Ez úgy hangzik, mintha irónia volna. Ezzel
tán azt akarja mondani a herczegnő, hogy neki azt a feladatot teljesítni
természeti lehetetlenség volt.
De nem! Hol venné magát az irónia ez együgyű gyermekszívben? Ez ártatlan
arczvonások között nincs helye a gúnynak.
Blanka sietett a rossz hatást jóvá tenni rögtön.
– És azt a fogságot is én miattam szenvedte ön?
A hangban részvét volt átérezhető.
Vajdár azt hitte, hogy lehet merni valamit.
– Ah! ez az én szenvedéseim legkisebbike.
A herczegnő mondá:
– Nem fogok önhöz háládatlan lenni.
A hangban hév volt és bensőség.
– Hallgasson rám, uram. Ha ez az én fájdalmas ügyem akként lesz
megoldva, a hogy ön azt nekem előadta, s a mi nagy részben az ön műve
volt, én mindazon javadalmakat, az egész évdíjat, a mit a herczeg
számomra szánt: hű fáradozásaiért önnek engedem át; magamnak nem tartok
meg mást, mint arany szabadságomat.
Vajdár arcza kigyulladt. Jó szinész volt! el is tudott pirulni, mikor
arra került a sor.
– A herczegnő megtartotta a régi megvetés hangját egy nyomorult iránt,
ki szemeit az elérhetlenek után meri fölemelni. Ez bűnöm és egyuttal
erényem is. Ha a herczegnő minden vagyonát nekem adná s még azon felül
ezt az egész világot: még akkor sem adna nekem semmit. Mindezt nem
fogadnám el cserébe egy nyájas, jó szava helyett. Vakmerőség tőlem, a mi
után törekszem, de a szenvedély mindenre jogot ád. Ön ismeri a gigászok
regéjét, kik hegyeket hegyekre raktak, hogy az istenek közé feljussanak.
Én képes vagyok hasonlót tenni.
A herczegnő kiváncsi volt megismerni azt a Peliont, Ossát, a mik az
Olympot ekként megközelítik s Vajdár kiolvasta kérdő tekintetéből ezt a
kiváncsiságot.
– A herczegnő nem nézne le engem, ha rangjabeli volnék. Az fogok lenni.
– Szerencsét fogok kivánni hozzá.
– A herczeg azt igérte önnek, hogy ha megszünik férje lenni, egyesség,
kibékülés szerint: akkor atyja fog lenni. Nekem is azt igérte.
– Hogy önt fiává fogadja?
– Hogy engem fiává fogad.
– S ugyan mi oka lehet rá?
Vajdár eltakarta félkezével arczát. Szeméremérzetével küzdött.
– Ne kivánja a herczegnő, hogy szegény jó anyám szégyenét bevalljam s
helyette piruljak. Ő szerencsétlen volt. Balsorsának szülötte én vagyok.
S kinek e balsorsot jóvá tenni kötelessége, – az a herczeg.
Blanka egymásba csapta tíz ujjait, a mi azt is fejezhette ki, hogy
fölöttébb meg van lepve e fölfedezés által; de ilyenformát is
fejezhetett ki, hogy «oh te országos gazember! Képes vagy az édes anyád
tiszteletreméltó hamvait meggyalázni, hogy becsületes származásod
helyett egy herczegi korcsnak hazudhasd magadat!»
– Ez valóban érdekes és meglepő fordulat ebben a mi regényünkben! mondá
a herczegnő csaknem pajkos kedvcsapongással. És én ezt annyival inkább
valószinűnek tartom, mert már láttam négy vagy öt drámát, a minek
ugyanez a kifejlődése. «Nincs a kis ujjad kitörve a ballábadon?» –
«Igen!» – «Ugy az én fiam vagy!» – «Nincs a nyakadon hátul egy nagy
anyajegy?» – «De van!» – «Hozd ide; te az én fiam vagy!» – «Hol kaptad
ezt a kettétört érem egyik felét?» – «Haldokló anyámtól.» – «Keblemre,
fiam!»
A herczegnő tapsolt a kis kezeivel.
– Ez nagyon derék! Nagyon derék! Ezért mondta a herczeg, hogy ha
elválunk, csak változni fog a viszony közöttünk, nem megszakadni. Ezért
ajánlotta hát fel jövendő lakásomul palotája felét. És így nekem még a
Cagliari-czímről sem kellene lemondanom. Mily meglepetés ez!
Vajdár csakugyan elhitte, hogy egy könnyenhívő gyermekkel van dolga, a
ki meg hagyja magát fogni együgyű mesékkel.
– És már most érteni fogja a herczegnő, honnan vette az én lelkem
kölcsön azt a vakmerőséget, hogy elinduljak üldözni a holdvilágot s
lessem azt a láthatáron, hogy elfoghassam, mikor feljön?
A szép holdvilág azonban még nem volt elfogva.
Mikor már minden meg volt neki magyarázva, akkor elővette oldalzsebéből
azt a ma reggeli névtelen levelet, a mit előbb ki kellett simítania a
térdére fektetve; mert bizonyos kézben nagyon összegyűrődött, sőt egy
olajfestékes hüvelykujjnak az önlenyomata is ott maradt rajta.
– Ugyan kérem, olvassa el ön ezt a levelet és magyarázza meg még ezt is.
Vajdár, a mint elolvasta azt a levelet, akkor vette csak észre, hogy ő a
szinleg hátráló ellenség által egy valóságos tűzakna fölé engedte csalni
magát s most mindjárt a levegőbe röpítik. – Itt teljes hadi készülettel
vártak rá!
Vakmerősége még most sem hagyta el. Tökéletes gonosztevő volt. Arcza
elsápadt az ijedségtől és boszúságtól; hanem azért nyugodt maradt.
– Ügyetlen bohózat az egész! szólt, az asztalra vetve a levelet.
– De kinek lehetne érdekében – az én rovásomra – ilyen bohózatot
kigondolni?
– Azt is megmondhatom. Én ismerem e kézvonásokat. Ezt a levelet
Caldariva marquisnő irta.
– Caldariva marquisnő? Hát ő itt van?
– Természetesen. A herczeg nem utazik sehova nála nélkül.
– Mit bánom azt! – De ugyan mi oka lehetne Caldariva marquisnőnek
rágalmazni saját magát? És azután megakadályozni azt, hogy a herczeg
felesége lehessen. Erre igen nagy okának kellene lenni.
– S az ok elég nagy. – A féltékenység.
– A féltékenység? kiálta fel bámulva a herczegnő s egy tekintet az
előtte álló arczára, megmagyarázta neki a többit.
Ez a szépsége tudatában elbizakodott, diadal-mosolygó férfi-arcz haragra
gyújtá vérének minden cseppjét. Eszébe jutott, hogy ez az ember, a ki
egy pillanatban elég vakmerő az ő ura feleségének kérőjeként megjelenni,
ugyanabban a pillanatban be meri vallani azt, hogy ő az ő ura
szeretőjére nézve féltékenység tárgya. S még mosolyog hozzá!
Ezért a mosolyért képes lett volna őt összezúzni!
Össze is zúzta.