Blanka úgy volt most, mint mikor egy gyermeknek, a ki félt egyedül
maradni otthon a háznál, az apja átadta bátorság-élesztőül a töltött
fegyverét. Az most maga kívánja, hogy bárcsak jönne hát az a rettegett
rabló, hogy fegyverét kilőhetné rá. Semmi kétsége felőle, hogy az a
fegyver okvetlenül megöl egy óriást is s bizonyosan czélba talál. Nem
fél már az egyedülléttől, a sötét szobától, az éjjeli titokteljes
hangoktól. Jőjjön, a kinek kedve van kisérteni. Itt a fegyver.
Egész kedélyhangulata megváltozott a túlbizakodottságban. Dévaj, jókedvű
lett.
Már a hotel kapujánál elkezdte az enyelgést a vendéglős irányában, ki
eléje sietett azzal az örvendetes hirrel, hogy itt volt ő excellentiája
a «conte».
Miféle gróf?
A kapus előadta a látogatási jegyet. Vajdár Benőé volt.
Blanka nem ránczolta össze szemöldeit; elmosolyodott.
– Hisz ez nem gróf.
– Engedelmet, szólt a maitre d’hotel. Az udvariasság előtt minden ember
gróf, addig, míg be nem bizonyítják, hogy nem az.
Blanka nevetett.
– Mint ahogy a törvény előtt minden ember becsületes ember addig, a míg
be nem bizonyítják róla az ellenkezőt. No hát csak küldjék fel hozzám
azt az urat, ha ismét eljő.
Fölvezették aztán a pompásabbik szállására. Nagyon meg volt vele
elégedve. Az előszobájában egy kövér, jól kiberetvált bérszolga
«bertáfolt», aranyosveres egyenruhában, ahhoz is volt egy tréfás szava.
– Önt én nemzetőr ruhában láttam husvétkor. Azt gondoltam, elment a
csatatérre.
– Herczegnő, felelt a tréfakész olasz, itthon is kell valakinek maradni,
a ki az osztrákok kabátját kiporolja.
Ez nyilván Gábor úrra czélzott, a ki a herczegnőt fogadta, legalább az
magára vette az élczet s nem késett a megoldással.
– Cospetto! Porolják biz a tieteket azok az osztrákok a Pó mellett.
A herczegnő azután rendeletet adott a bérszolgának, hogy hozassa föl
számára a villásreggelijét: theát, vajat, osztrigát, tengeri rákot és
ludmáj-pástétomot és sherryt hozzá.
– Nem tart ön velem? kérdé hamisan Gábor úrtól.
Az visszarettent.
– Herczegnő! kész vagyok önért a Vezuv torkába lemenni, ágyú
kereszttűzbe rohanni; de egy asztalt, a mely azokkal az ételekkel van
megrakva, a miket a herczegnő elősorolt, meg nem ostromlok, ha hátulról
belém kartácsolnak is.
– Jól van, hát fölmentem önt a mai napra s eleresztem a «Falcone»-hoz
gulyáshúst enni. Ugyan vigye el a szegény Dormándynét is egyszer
magával.
A szőke szépség készen volt rá.
– Tudja ön, légyottom van, mely nem kíván tanúkat, súgá ravasz
mosolylyal Blanka, mire Gábor úr visszahőkölt. Akkor aztán megmutatá
neki a tenyerében összegöngyölített névjegyet és csalfán kunczogott.
– Vagy úgy? mondá Gábor úr egészen megnyugtatva s aztán karját nyujtá
Dormándynénak, hogy elvezesse Falkonéhoz, a hová sietni kell, mert
különben nem kap az ember jó helyet.
– Kit vár a herczegnő? tudakolá tőle, a mint az ajtón kiléptek, a szőke
szépség.
– Hát csak azt a Vajdárt!
Ezt várhatja. Ez csak ellenség. S a pártfogók, gyámok és gondviselők nem
azért vannak a világon, hogy az embert az ellenségeitől megvédelmezzék;
elég, ha a jó barátaitól megvédelmezik.
A herczegnő, a míg a reggelit felhozzák, a fodrásznőért küldött, azután
a komornát hivatta: újra öltözött. Szép akart lenni. Az az, hogy
másformán szép, mint eddig.
S valóban, a mint készen volt a toillettjével s megnézte magát a földig
érő velenczei tükörben, magának is feltünt e változás. Karcsú alakja a
csipőn alól érő derék miatt sokkal magasabbnak látszott; emelte azt még
a feltűzött büszke hajfonadék is. Arczvonásait máskor a folytonos
csüggetegség, félelem lankadtakká tette, most az elbizakodottság egy kis
erőteljes gömbölyűséget kölcsönzött nekik s maga az arczszine is más
volt, mint tegnap. A délolaszországi napnak elég volt egy délelőtt az
arczára sütni ellenőrzetlenül, hogy azt valami egészséges aranyozással
futtassa be.
És a miről legkevésbbé ismert magára, ez a szemeiben ragyogó tűz. Honnan
vette ő mindezt kölcsön?
Attól a fegyvertől, a minek birtokába jutott.
«Az instruktiók 14-ik kacscsa!»
Mit bánta ő, mit kérdezte ő, hogy mi lehet a tartalma ennek a kacscsnak?
Elég volt neki azt tudni, hogy ilyen van. «Ő» mondta, hogy ilyen van,
tehát van. – Mit bánta ő, hogy mi lesz a következése annak, hogy ő erre
hivatkozni fog? Harag, perpatvar, vagyonvesztés, elitéltetés. Elég volt
azt tudnia, hogy van egy érczbevésett sor, egy letörülhetlen sor, mely
azt parancsolja, hogy az az ember, a ki őt szenvedélyével üldözi, a kit
ő gyülöl, – őt nőül ne vehesse. – Hogy ez a parancs benne van abban a
§-ban, az bizonyos. «Ő» mondta, hogy ott van, tehát ott van. Ez
megvigasztalta egészen. – Köröskörül betakarva érezte magát általa s
elbizakodott lett. – Alig várta, hogy jőjjön már az az ember.
A komornyikká öltözött férfi jelenté, hogy az étszobában fel van adva a
reggeli.
Blanka máskor annyit szokott enni, mint egy betegnek készülő gyermek;
most olyan étvágya volt, mint egy betegségből felgyógyult gyermeknek, a
ki siet helyrepótolni azt, a mit elmulasztott. Rendkívül ízlettek neki
az inyenczségek.
Mikor javában szedegeti ki az ezüst villácskával az osztrigákat
természetes csészéikből, jelenti a komornyik, hogy itt van az az úr, a
ki mindaddig gróf, a míg ki nem sül, hogy nem az.
– Hadd jőjjön be!
Azért Blanka nem zavartatta meg magát az étkezésben.
A «szép» ifju belépett.
A helyzet, a melyben a herczegnőt lelte, úgy látszott, hogy nem talált
bele a tervébe. Reggeliző asztal mellett; körüle sürgölődő egyenruhás
inassal. – Ez leront minden páthoszt.
– Ugyan kérem, adjon egy széket ez úrnak! mondá Blanka a bérszolgának –
s mintha szórakozottságból tenné – magyarul, mire az nagyot bámult. –
Ah! most elfeledtem, hogy az olaszok nem tudnak magyarul. – Grazie! –
(Kedves zavartan mosolygott.) Üljön le, uram. Megengedi, hogy
reggelizésemet végezzem? Az alatt értekezhetünk. Ez az úr egy szavunkat
sem érti; olyan, mintha négy szem között beszélnénk.
Ez metaphysice áll, de physice nem. Az olasz a magyar szöveget ugyan nem
érti meg, de a melodiát fel tudja fogni; a párbeszéd mimikai része pedig
egészen elesik, ha néző van jelen.
Vajdár hamisan fogta fel a helyzetet. Azt hitte, a herczegnő fél tőle,
hogy a régi iszonyat hatása alatt áll, ha őt látja; azért tartja maga
körül a bérszolgát s ez még táplálta rossz indulatait. A kitől félnek,
az hatalmat gyakorol. Pedig csalódott.
Megnyugtató szóval akarta kezdeni.
– Olajfa-levéllel jövök önhöz, herczegnő.
Erre a herczegnő hátrahajolt az inashoz.
– Igen! Beppo. A pinczér elfelejtett olajfabogyókat feladni, a mit
nagyon kedvelek. – Azután látogatójához fordult: «figyelek, uram».
Vajdár megütközött a hangon és beszéden. A herczegnőnek az ő
olajfa-leveléről nem annak metaphorai értelme, a békekötés jut eszébe,
hanem a becsinált olajbogyók?
Már maga a helyzet, hogy egy hölgy eszik az alatt, a míg egy férfi
beszél hozzá, nagyon egyenlőtlenné teszi a küzdelmet. Minden tányér egy
redoute. A beszéd versenytársra talál a csemegében. A jó izű falat
paralyzálja a hatásra szánt rhetori phrasist. A hölgy fogai alatt ropog
valami s ez bizonyítja a közönyt a beszéd iránt. S ez nem gátolja abban,
hogy minden váltott tányért és pohár vizet kegyteljes leereszkedéssel
köszönjön meg annak a bérruhás szolgának, a ki a napi zsoldért vette fel
háza cselédjelmezét. Míg a ház benső mindenese az előkelő felsemvevés
egész hideg sulyát érezheti.
Vajdár leült az odatolt székre s közelebb huzta azt.
– A herczeg, igérete szerint, követni kivánja a herczegnőt a kegy
útjára. Elküldte általam a legmagasabb helyen átadandó folyamodást, hogy
ismertessem azt meg.
Úgy hiszem, latinul van, s azt én nem érteném meg.
– A magyar szövegét felolvashatom.
– Fölösleges. A mily bizonyos vagyok a felől, hogy a magyar szöveg hű
fordítása az eredetinek, oly bizonyosan hiszem azt, hogy az eredeti rám
nézve a legelőnyösebb. Vegyük felolvasottnak.