A Colossæum egy fölséges álomkép, a mit csak két álmodó tudna elmondani
egymásnak: azt egyszerre látni és érezni kell. Leirásához hiányoznak a
szavak, a fogalmak.
Mikor Blanka a legfelső karzatra fölért s ott a sötét folyosóüreg alul a
boltozatcsarnok párkányára kilépett, az előtte feltáruló látványban
egyszerre elfeledé szivének minden fájdalmát, az egész külvilágot.
Valami édes szédülés állta el idegeit, mámor, gyönyörérzet és halálvágy
egyesülten. Az egyszerűen nagy rettentő magassága előtt eltörpül minden
gondolat. Az ember nem érzi magát különb lénynek azoknál a virágoknál, a
mik e falakon meghonosultak. (A Colossæum romjainak saját flórája van,
mint a tordai «hasadéknak», mint a tátrafüredi «virágos kertnek», –
növények, mik másutt nem jönnek elő, mint a gigászok alkotta körönd
romjai közt.) Az épen álló boltcsarnokokról keresztül látni az átelleni
rombadüledező részen, s ott a hajdani királyok Rómája, a palatinhegy
tavaszvirágtól ragyogó ligetei mosolyognak a napfényben; míg a közvetlen
közelben levő amphitheatrum öble opált játszó ködbe van burkolva, mintha
ez volna a távol; s ez örök ködfátyol megtöri a verőfényt és az éles
árnyékokat, s még szédületesebbé teszi a mélységet.
Blanka elábrándulva bámult alá e dicsőséggel teljes ürbe, s
elhallgatózott az isteni némaságban. Ki volna oly vakmerő, lefesteni
azt, a mit az ürben látott és elmondani azt, a mit a némaságban hallott!
Pedig ilyen vakmerő ember mégis találkozik. Ott fest egy a párkányon, a
ledőlt kőkoczkát használva zsámolyul s a kőmellvédhez támasztva
kifeszített vásznát, mintha az festő állványul volna neki oda rendelve.
A művész nem ügyel arra, hogy méh jár-e körülötte, vagy szép asszony,
mikor fest?
Egyszerű vitorlavászon zeke van rajta, néhol olajfoltos az is; a fején
széles karimáju szalmakalap, az is lyukas.
A háta mögé kerülő hölgy legelőször is nem a művészt látja meg, hanem a
művet s perczekig elnézi, hogy emelkednek ki az ecsetvonások nyomán a
ködhomály-alapból az élesen megvilágított travertin sziklatömbök. A
festő bírja a képet! A colossust meghódította tehetségével: a mű
egyetemes hatást igér.
A művész egészen belemerülve látszik; ecsetét gyakran a szájába fogja
keresztben, hogy gyorsabban cserélhesse meg. Annyi udvariasságot mégis
ismer, hogy a mint a háta mögött hölgyruha-suttogást hall, a kalapot
leveszi a fejéről s ledobja maga mellé.
«Manassé!»
Az ijedtség, az öröm kiszabadítá ezt a szót az ajkról, mielőtt a
megfontoló ész tilalmat vethetett volna rá.
Most a férfi is föltekintett.
– Herczegnő! hol jár ön itt?
– Nem önt kerestem!
Hivatlan mentség! Épen az ellenkezőjét árulja el vele, hogy őt kereste;
hogy örül a lelke, a szive a véletlennek, mely őt ide vezette; hogy
ujjmutatást, gondviselést vél feltalálni az ösztönszerű vonzódásban,
mely őt idehozta.
Manassé mosolygott.
– Nem engem, hanem azt a festőt, a ki a Colossæummal küzd itt a
magasban. Láttam önt tegnap herczegnő, a mint odalenn a keresztnél
küzdött e feladattal.
– Ön rám ismert? Ily nagy távolból?
– Igen jó látásom van. Azt is megláttam, hogy a herczegnő nem lehetett
megelégedve a vázlatával, mert kitépte a lapokat albumából és
elhajította.
– S ön találta meg a lapokat?
– Én kerestem meg herczegnő.
– Igen kérem önt: adja vissza.
– Itt vannak.
Egy bankár nem gyakorol különb nagylelküséget, mikor megszorult adósának
visszaajándékozza a váltóit, mint mikor Manassé odaadta a kitépett
papirfoszlányokat a herczegnőnek. Blanka félénken rejté azokat vissza
albumába; a keresett lakásczím csakugyan azok egyikére volt följegyezve.
Ha azt Manassé meglátta, vajjon mit gondolhatott, miért van ott?
– A herczegnő nagyon megszerette Rómát, mondá Manassé, festményét
folytatva. (Az ocker és a sárkányvér gyorsan szárad: sietni kell vele.)
– Hogy olyan sokáig itt időzöm, nemde? – Mondhatnám, hogy igen, de nem
mondom, mert nem igaz. Kénytelen vagyok itt lenni.
S azzal leült a mellvédet képező kőpárkányra, háttal az arénának, s
szemközt Manassénak, a mi által annak a művészi perspektiváját nagyon
megrontotta.
A nap egyenesen az arczába sütött a herczegnőnek s ő nem hozott magával
napernyőt, a kocsiban feledte, lenn az arenában árnyék volt.
Manassé aztán odább tolta háromlábu napernyőjét, hogy annak árnyéka a
herczegnőt fedezze; a piros vásznon keresztül aztán valami oly bűvös
hajnalpír ömlött a hölgyre, mely az olympi hórák alakjainak egyikét
varázsolta elő, ahogy a napisten kocsija előtt lejtenek; öltönyük,
arczuk, még lehelletük is bibor és rózsa.
Adorján Manassénak minden kedve elment a köveket és az ő árnyékaikat
mázolni vászonra.
– Nagyon szeretem, hogy a véletlen összehozott önnel; kezdé a herczegnő.
A társaság, melylyel idejöttem, odaalant jár s a cunæi, a podium, a
vomitorium régészeti titkait magyaráztatja magának, a mik engemet mind
nem érdekelnek. Én azalatt ráérek önnel egy gondolat fölött vitatkozni,
a mit ön vetett föl s a mi fölött én azóta sokat töprengtem. Ön azt
mondá egyszer, hogy a honnan ön jön, ott a boszúállást nem ismerik. Hogy
önnek is van olyan fájdalma, a mit meg nem gyógyít semmi, és van eszköze
a fájdalomért azon, a ki ezt okozta, teljes boszút állni. És még sem
teszi azt. – Nekem is van. Az hozott ide Rómába. És én gondolkoztam
azon, a mit ön mondott. Letettem a visszatorlás eszközét, mikor kezemben
volt. – Föloldoztam az üldözőm kezeit, mikor az meg volt kötözve. – Jól
cselekedtem-e?
– Jól.
– Nem jól cselekedtem. Boszút kellett volna állanom. A boszúállás emberi
jog!
– A boszúállás istenek bűne, állatok erénye. A megtörtént rosszat jóvá
nem teszi. Ez különít el engem és maroknyi híveimet az egész világtól. A
háború: boszúállás. A párbaj: boszúállás. A halálitélet: boszúállás. A
forradalom: boszúállás. – A kik azt állítják magukról, hogy Jézus
követői: nem emlékeznek arra, hogy ő a keresztfán azt mondá gyilkosaira:
«bocsáss meg nekik atyám; mert nem tudják, mit cselekesznek!»
– Ezt Jézus mondta, az ember; de Jézus az Isten «fölméne mennyekbe s
onnan leszen eljövendő itélni eleveneket és halottakat!» s ez
boszúállás.
– S ez az, a mit én megtagadok! A legdicsőbb emberből csináltak egy
Istent, a ki folytassa azoknak a sorozatát, a kik lenyilazták Niobe
ártatlan gyermekeit – boszúból! Rémítő gondolat! Itélni a halottak
fölött! A kiből már régen por lett; a porából élőfa lett, a fából hamu
lett, a hamuból üveg lett! s hogy ez üvegdarabon egykor boszút álljon
valaki azért, a mit emberalakban vétkezett!
Blanka összeborzadt az ifju kitörésén. Az egyistenvallók, ha
kényszerítve vannak, fanatikusok.
Vajjon ennek a hitbuzgóságnak nincsen-e valami próbaköve?
Blanka oly hátra ült a mellvéden, hogy Manassénak figyelmeztetni kelle
őt, hogy le ne essék.
– Vannak az Úrnak őrangyalai, a kik vigyáznak rám.
És meg akarta tudni, hogy vajjon közel van-e «egy»?
– Én ma egy névtelen levelet kaptam, s miután oly tényeket tartalmaz, a
miket csak ön tudhat: a legelső gondolatom az volt, hogy ezt ön irta.
– Bizonyára nem irtam a herczegnőnek levelet soha.
– Olvassa el kérem.
És azzal odanyujtá Manassénak a reggel kapott levelet.
Ah, hogy gyulladt ki az egykedvű arcz a levél olvasása alatt! Hogy
támadtak fel az égő lángfoltok a homlokon, hogy vonaglott át arczának
minden vonásain az az indulat, a mi az istenek bűne s az állatok erénye!
A martyrok megbocsáthatták azt, a mit önmaguk szenvedtek; de ha
szerettek valakit, megbocsáthattak-e azért, a mit az szenvedett?
Manassé ujjai között összegyűrődött az a levél, mintha mindazok benne
volnának, a kiknek terve oda van irva, oly tekintetet vetett Blankára,
mintha kedve volna őt megragadni és vele együtt e százötven lábnyi
magasból alázuhanni.
Azonban hát, mi joga van neki boszút állni Blankáért ugyanazon az
emberen, a kin nem állt boszút – Annáért?
Anna: testvér; tehát szeretett nő! – Egész élete meg lett mérgezve azon
ember által – és Manassé mégis azt mondhatta: «mi nem szoktunk boszút
állni!» holott annyira módjában van az, hogy arczának felé fordításával
elűzheti ez embert a helyéről. S mi neki Blanka? Egy álomkép! – És az
álomkép mégis jobban uralkodik rajta, mint a családi bú?
Jobban!
De azért az alapgondolat mégis ingatlan marad. Ha tiltva is a boszú, de
a védelem kötelesség azok iránt, a kik azt nálunk keresik.
Manassé visszanyujtá a levelet a herczegnőnek.
– Kitelik tőlük; dörmögé mély hangon.
– Cagliari herczeg már itt van.
– Tudom. Találkoztam vele. Megszólított és megköszönte, hogy nejét
pártul fogtam a nagyheti ünnepélyek tolongásai közt.
Blankának nagyon jó volt a veres napernyő verőfényében lenni: nem
látszott meg, hogy arczába szökik a vér.
– Ma reggel meglátogatott; monda Blanka. Nagyon kegyes volt. –
Megköszönte, hogy nem használtam fel kényszerített távollétét pörömnek
eldöntésére s igérte, hogy ő is kegyelemért fog folyamodni a legmagasabb
helyre, s úgy tekint, mint atya leányát. – Pedig az ő helyzete most
erősebb. A curia ügyeit oly kezek vezetik, a mik ő neki kedveznek.
– Ezt is tudom.
– Kitől?
– Oh nekem vannak széles összeköttetéseim. A házi gazdám csizmadia.
«Messere Scalcagnati» egész nap a piaczon ácsorog, s annálfogva be van
avatva a magas politikába s engem minden este informál a nagy
változásokról a Vatikánban.
A herczegnő felkaczagott. Mint valami égi zene hangzott e csengő
asszonynevetés e komor romtömeg között. Egy nő, a ki elneveti magát, a
míg a szédületes mélységbe és még szédítőbb balsorsába alátekint. Hanem
hát ha a szív húrjai művészükre akadtak, az úgy játszik rajtuk, a hogy
akar. Most nevetni kellett azon, hogy Manassé leghitelesebb diplomatiai
tudósításait a csizmasarkak nagy mesterétől szerzi be. Aztán egy kis
öröm is vegyült belé: Blanka megtudta e névből, hogy Manassé még mindig
ott lakik azon a szálláson, a mi nála föl van jegyezve.
Azután nagyot sóhajtott s összetette kezeit ölében.
– De hát, Istenem! én nem viselek senkivel háborút. Én kegyelmet kértem
s biztatva lettem vele.
– Herczegnő! A hajósok elutaznak az éjszaki passat-széllel s aztán
megvárják a déli monsun-szelet, azzal meg visszautaznak. Pedig a szél az
Isten lehellete.
– Tehát az emberi szó sem más, mint lehellet? Az oltár előtt adott eskü
csak lehellet? A trónról lehangzó kegy, a nép üdvkiáltása, mind, mind,
csak lehellet a légben? Ah ne mondja ön! Ne akarjon ettől a hitemtől
megfosztani. Ha ön azt mondaná valakinek: én tégedet megvédelek! mikor
az hivatkoznék rá: «váltsd be hát szavadat!» nem felelné azt neki: «csak
hangos lélekzetroham volt!»
Manassé reszketett; pedig verőfényes hőség volt körül.
– Herczegnő, szólt halk, szakgatott szóval, én nem állhatok ön és
ellenségei közé; mert akkor az árnyékom önre esnék s az ön alakját nem
szabad semmi árnyéknak elhomályosítani! – De kezébe adhatok önnek egy
eszközt, a mivel önmaga megvédheti magát az ellen, a mivel fenyegetve
van.
– Azt még jobban szeretem.
– Ha el akarja ön azt érni, hogy azon ember, a kitől fél, a ki önt
üldözi, úgy el legyen öntől taszítva, hogy soha ne is közelíthessen
többet, akkor várja be, a míg az elmondja azt az ajánlatot, a mitől ön
retteg, akkor felelje neki ezt: «köztem és ön között canoni akadály van,
házasságsemmisítő, melyet a titkos instructió tizennegyedik szakasza
meghatároz».
– Mi az a 14. §?
– Azt ő nagyon jól fogja tudni, mint a hogy tudom én. Folytatása nem
lesz a párbeszédnek. – A mint ön e szót kimondta előtte, el fog tünni az
ön közeléből úgy, hogy soha nem fogja többé azt a helyet keresni, a hol
ön jár.
– Ah, hisz ez varázslat lesz! – Ez csodatétel!
– A siker okát talán soha se fogja megtudni a herczegnő; se a seb
mélységét, a mit e szóval ütött valakin, nem a megaláztatás fokát, a
melybe őt letaszítá. Hanem azontúl aztán kegyelemre ne számítson ön
többé: – kérjen itéletet s legyen rá készen, – hogy az nagyon terhes
lesz.
– Köszönöm! monda Blanka, egész forró kezét nyujtva Manassénak, kinek
keze oly hideg volt most, mint a jég. «N’en parlons plus!» (utánzá a
herczeg mondását) s azzal, mintha csak ezért jött volna, könnyedén
odatelepedett a kőre, – mely előbb Manassénak szolgált ülőhelyül s
elővéve albumát, – elkezdé az előtte levő kész képről lemásolni a
Colossæum vázlatát, nem is kérdve elébb, hogy szabad-e ily flagrans
jogsértést elkövetni a művészi tulajdonon? – A kész rajz után lemásolni
már természetesen könnyebben ment, mint az élő természetről, mely «fut»
a dilettans festő szeme elől.
Manassé odaállt a háta mögé s nézte – talán nem is a képet. Egy helyen
valami hibát ejtett Blanka s kérte Manassét, hogy igazítsa ki.
Az ifju kezébe vette az iralt; – de úgy reszketett a keze, hogy csak
fűrész-vonalakat tudott vele csinálni a papiron.
– Ecsethez vagyok szokva, az iral nem áll a kezemben, menté magát.
A herczegnőnek tehát a maga erejéből kellett elkészülni a vázlatával, a
mi sokkal több időt vett igénybe, mint ha segített volna neki más, úgy,
hogy ez alatt az ősrégészeti társaságnak teljes ideje volt minden
földalatti rejtekét összejárni a Colossæumnak s ismét napfényre kerülni.
– A herczegnő csak akkor riadt fel, mikor már odalent zajosan kezdték
keresni az eltüntet. – Szerencséje, hogy épen azon az oldalon bukkantak
föl, a hol rajzolt, onnan nem láthattak föl rá.
– Sietek! Azt hiszik, hogy elvesztem. – Ah, haha! szólt galambnevetésre
fakadva, a mint észrevette a nyakába akasztott oroszlánfog-kocsánfüzért.
Majd szépen kinevetnének, ha ezzel a nyaklánczczal mennék eléjük.
S azzal levette a nyakából a pimpimpáré-lánczot s letette arra a helyre,
– a hol ült.
Aztán egy búcsú-üdvözlet után futott vissza a sötét boltozatok alá, mik
a karzatokat a lépcsőkkel összekötik.
Manassé utána nézett, míg alakját tündökölni látta maga előtt. Minden
karzatnál újra előtünt az, – mindig kisebb volt; – mire leért az
arenára, már csak akkorának látszott, mint a mesebeli másvilág parányi
lakói.
Minek legyen az ember szerelmes egy másik világ tündér lakójába?
Hanem azért Manassé mégis összerakta az ott hagyott virágláncz karikáit
s eltette a keblébe.
A társasághoz visszatért herczegnő pedig közszemlére bocsátá az albumába
fölvett vázlatot, melyért aztán sok magasztalást kellett eltűrnie.
Még Dormándyné maga sem vette észre a nagy kedélyváltozást a herczegnőn,
– az idejövetel és az eltávozás időköze alatt.