Alig távozott el a herczeg, midőn egy levelet hoztak Blankának. Az
aláirás nélküli levélben ez volt:
«Herczegnő! Legyen ön óvatos. C. herczegnek pokoli terve van ön ellen. Ő
is meg akarja semmisíttetni önnel kötött házasságát, de ugyanakkor
kegyenczéhez akarja önt adni nőül. Ez pedig olyan ember, a ki képes
eladni a feleségét. Eddig ön a herczeg felesége, Caldariva marquisnő
pedig a szeretője. C. herczeg meg akarja fordítani a viszonyt s akkor a
marquisné lesz a felesége, ön pedig a szeretője. Vigyázzon ön. Ez a
Borgiák szülőfölde!»
Blanka felháborodott a levél olvastára. Bármily szörnyeteg volt is ez
eszme, mihelyt e két emberrel jött kapcsolatba, már magán hordta a
hitelesség szinét. Megerősítették a gyanút a herczeg saját
nyilatkozatai, tettetett jósága: igéretei, hogy Blankáról mint atyja fog
ezentúl gondoskodni, hogy a kötelék nem lesz széttépve, csak
fölcserélve; a szokatlan hév, melylyel Vajdárt pártfogásába vette; a
kényszerítés, hogy Blanka személyesen értekezzék vele. Megerősíték ezt a
múlt rémséges jelenetei, mikre a visszaemlékezés is öngyilkossági
őrjöngésre vezet. A kéjencz és a boszúálló agyrémei nem vonhatók emberi
mérték alá: azok dæmonok testére vannak szabva.
De hátha ez a levél maga is egy kelepcze!
Kitől jöhet ez? Ki van az ő legmélyebb titkaiba így beavatva, itt az
idegen földön, a hol még arról is keveset tudnak, hogy létezik egy
Cagliari herczegnő? Kivel közölje a rettegését? Kitől kérjen itt
tanácsot?
Önkénytelenül elővette ismét az albumát. Végig lapozta újra. Hasztalan;
a lakásczím nem volt benne. Az a kitépett lapok valamelyikén ott hever
valahol a tarkalevelű acanthusok között.
Blanka azt mondta Dormándynénak, hogy miután délelőtt semmi teendőjük
nincsen, visszatérhetnének ismét a Colossæumba; ő meg akarja még egyszer
kísérteni a tegnap nem sikerült művészi merényletet, a világ csodájának
egy albumlapba bekényszerítését. Ez indítványnak pedig mind a ketten
nagy pártolói lettek: Gábor úr is, meg Dormándyné is. Gábor úrnak ma
nagy szaladásai voltak a városban, a herczegnő ügyében; aztán meg azt is
meg kellett tudni, hogy mi készül odakinn a világban? Egész Róma lázas
forrongásban volt a Pó mellől érkezett izgalmas hírekre; Dormándyné
pedig a tegnapi abbétól azt hallotta, hogy mára egy német utazó társaság
igérkezett a Colossæumot megtekinteni. Azok a rejtélyes épületszörnyeteg
földalatti rejtekeit is meg akarják tekinteni fáklyavilágítás mellett;
azokhoz nagyon kivánatos lesz nekik is csatlakozni. És így a herczegnő
indítványa elfogadtatott; Gábor urat hagyták futni, a két úrhölgy pedig
felült a rájuk várakozó hintóba, mely a Cagliari czímert viselte az
ajtaján s háromszögkalapú kocsist a bakon. Hajtottak a colossæumhoz.
Még nagyon korán érkeztek; – senki sem volt rajtuk kívül az óriási
terjedelmű arenán.
Blanka azt mondá társnéjának, hogy tegnap egy jegyzetet elvesztett
albumából itt a feszület körüli akántbozótban, azt mindenekelőtt meg
akarja keresni.
Jól emlékezett rá, hol hajította el a kitépett lapokat a tarka tövis
közé; egyenesen odatarthatott.
Hanem az eldobott lapokat mindkettőjük egyesített törekvésének sem
sikerült felfedezni. Azok már nem voltak ott.
Vajjon kinek lehetett kedve széttépett papirrongyokat a gaz közül
kiszedegetni és magával vinni? foszlányokat, a miknek semmiféle értéke
nincsen?
Ittlétük alatt tegnap senki sem volt az amphitheatrum romjai között.
Csak egy művész festegetett vörös napernyő alatt odafenn a legmagasabb
karzaton. Ki jöhetett ide az ártatlan papirdarabkákért, kit
érdekelhettek az azokra rótt érthetlen karczolatok?
Ezalatt megérkezett a német utazótársaság az abbé vezetése mellett. Az
ismerkedés gyorsan megesett. A németek (gründlich nép) mindjárt a
földalatti helyiségek megszemlélésén akarták kezdeni; a fáklyák,
viasztekercsek meggyujtattak; a herczegnő kimentette magát, hogy neki
szédülést okoz, ha sötét üregbe megy, s inkább künn maradt egyedül,
saját sorsa mély örvényeibe nézni: – az nem okoz szédülést. Bátran
egyedül maradhatott. A Colossæumban nincsenek se rablók, se vadállatok,
s a kapuban őrök állnak.
Leült ismét a kereszt elé; nem rajzolni, arra nem gondolt most.
Gyermekjátékot játszott. A buján tenyésző oroszlánfog (Leontodon) üres
virágszáraiból csinált lánczot s azt nyakába akasztá. S a míg azt
csinálta, arra gondolt, hogy mindazon martyrok között, kiket e helyen,
hol ő most ül, a szent keresztyénség hitéért vadállatokkal
széjjeltépettek, oly rémületet egy sem állt ki, midőn a carcerek
tigriseit és hienáit magára rohanni látta, mint a minőt ő áll ki most,
midőn a maga szörnyetegeit közeledni látja, a kik széttépetésére
küldettek.
Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a
képrámája előtt és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon.
Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a
nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az
ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égi háború, tengeri
vihar rá nézve nem vész, csak modell; – a néplázadás csak tanulmányfők
csoportozata. Egész Róma a piaczon van és kiabál; ez pedig ül ernyője
alatt és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le
fogja festeni s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja
Rómát, ő azt is le fogja festeni s az még nagyobb hatású kép lesz. A
festő hidegvérű ember; – lefesti Vénust s nem lesz szerelmes; s lefesti
a Madonnát s nem lesz bigott. Lefesti az Istent és az ördögöt s egyiknek
sem hizelkedik.
S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához
nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt
imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni,
meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak;
– ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom, – se bevett vallás. Ha
lángesze van, – világot hódít vele!
Mennyivel jobban gondoskodott a sors arról, a kit a művész-genius szent
Elms-lángjával homlokán engedett születni, mint a kinek világrajöttekor
egy herczegkoronát adott!
S ez a művészet, a mi a nőt is egyenranguvá teszi a férfival!
A festőnő nem fele egy másik embernek, ő maga egy egész ember! Az nem
könyörög vagyont az irgalmas világtól, nevet a férfitól, áldást az
oltártól; odamegy és elveszi azt.
Hogyan lehetne ezt megtanulni? Hisz a tehetség és a lángoló vágy az
asszony ujjaiban, agyában, szivében is megvan hozzá.
Blankát valami ellenállhatlan tudásvágy ösztönözte, hogy fölmenjen oda a
karzatra, megnézni, hogy hajtja végre egy művész azt a föladatot, – a
mit ő el sem tud kezdeni?
Hisz egy művészt, mikor dolgozik, az idegennek megbámulni nemcsak
nemzetközi jog, sőt a művészet iránti hódolat önkénytes adója.
Blanka neki indult egyedül a karzatokra felvezető lépcsőknek.
Mehetett bátran. Nem jöttek rá szemközt Heliogabalus rózsa-koszorúzott
szabadonczai, nem piríták meg arczát a lenge öltönyű hetærák; a lázadó
római vazallok kézíjasai sem leskelődnek már az ablakmélyedésekben; a
széles lépcsőkön, miket a populus romanus sandaltalpai homorúra
koptattak, nem találkozik mással, mint a kőfalakra felrótt neveivel az
előtte ott járt látogatóknak.
Aztán, hogy félne embertől, állattól, vagy kisértettől egy gyermek, a
kinek nyakában egy láncz csügg pimpimpáré virágszárakból: – s maga se
tud róla?