A herczegnőnek még az nap este levelet hoztak a herczegtől, melyben arra
kéri, hogy mondjon neki egy órát, melyben meglátogathassa. Blanka azt
válaszolta, hogy a herczeget, ha egyedül jön, holnap reggeli tizenöt
órától kezdve délig elvárja a szállásán. Más látogatója előbb az
ügyvédéhez van útasítva.
A herczeg nem váratott magára. Az első negyedórájában az engedélyezett
időnek már ott volt a sötét narancsszínűre festett hintaja, a skarlát
dolmányos kocsissal a hôtel előtt s a herczeg egy theafa-pálczára
támaszkodva jött fel a lépcsőn. Csak a jobb lába fungált, a bal
szolgálaton kívül volt helyezve, de ezt csak, ha lépcsőn járt, lehetett
észrevenni; teremben, társalgás között e nehézséget elütötte úrias
applombbal.
A herczeg most is igen szép ember volt; csak a fehér haja árulta el az
életkorát, de simára borotvált arcza piros volt és homloka ráncztalan,
szemei ragyogók s sűrű szemöldei még egész feketék; szép metszésű ajkain
örök mosoly. Egész magatartásában öntudatos büszkeséggel párosult
lanyhaság, mely hölgyek közelében ellenálláshoz nem szokott
bizalmassággal vegyül.
Az előtte szaladó főpinczér sietett őt a herczegnőnél bejelenteni, ki
maga jött ki eléje az előszobába s kezét nyujtá.
A herczeg jobbjával Blanka kezét szorítva meg, a baljában tartott
pálczát a pinczér előtt keresztbe tartá, oly formán, hogy annak vagy át
kell ugorni, vagy foglyul adni meg magát.
– Még mindig ez a herczegnő szállása?
Az inquisitus nem birt semmit a védelmére fölhozni; azonban a herczegnő
sietett őt kimenteni.
– Én magam óhajtottam itt maradni, herczeg.
Erre a vádlott a vizsgálati fogságból rögtön szabadon bocsáttatott, s a
herczeg be hagyta magát vezettetni Blanka szobájába, mely elég díszes és
kényelmes volt, ha nem is pompás.
– Igen sajnálom, kedves Blanka, hogy ön nem fogadta el gondoskodásomat.
Ez nem az ön rangjához méltó ellátás.
– Én az egyszerűséget szeretem.
– Azt tudom. De ön Cagliari herczegnő; s nevének fényét, ha teher is,
viselni tartozik. Aztán ön abban a helyzetben van, hogy ide s tova
előkelő látogatókat kell elfogadnia, s nincs egy bérszolgája, a ki
azokat bejelentse, nincs egy elfogadási terme, a hol azokat leültesse,
ha ön történetesen még akkor a hajdíszét rendezteti.
– Már korán reggel fel vagyok öltözve, herczeg, s kész látogatóimat
elfogadni.
– De nemcsak látogatók jöhetnek önhöz, hanem kalandorok, tolakodók,
kéregetők.
– Nem vagyok egyedül: van védnőm (garde des dames), van ügyvédem.
– Azokat is másként választhatta volna ön, kedves Blanka; ha azon a
szomorú emlékű napon, melyen ön házamat elhagyta, valamelyik
nagynénjéhez költözött volna, az maga eljött volna önnel Rómába, jelölt
volna ki az ön számára oly ügyvédet, a ki grata persona a befolyásos
helyeken. A helyett ön egy leánykori zárdabeli ismeretségéhez költözött,
a ki, megengedem, hogy igen distingvált úrhölgy, s az ügyvéd is, a kit ő
ajánlott önnek, lehet igen derék tabuláris fiscális; de a ki,
megbocsásson ön a hasonlatért, úgy találja fel itt magát Rómában, mint a
peleskei nótárius Budapesten. S azonfelül egy protestáns ügyvédnek a
választása az ön részéről egészen azt a színt adta a dolognak, hogy ön
teljes atrocitással akar ellenemben eljárni.
– És azt tettem-e? kérdé Blanka nemes szemrehányással.
– Nem. Nem azt tette ön. És ez bizonyosan nem ügyvédének a tanácsa volt.
Ez az ön saját nemes szivének a sugallata volt. Ön nem használta fel azt
az időközt, melyben nekem személyesen Rómába jönnöm erkölcsi
lehetetlenség volt; meghatalmazottam pedig tettleg akadályozva volt a
megjelenésben; a curia irányadó helyein mind politikai ellenfeleim
ültek: ha ez idő alatt ön sürgette volna, hogy legyen harcz, – az
ellenem dőlt volna el. Ön nem azt tette; ön a kegyelem útjához
folyamodott, s most nem mint két harczoló fél állunk egymással szemben,
hanem mint két osztályos atyafi, a kik kölcsönösen föltették magukban,
hogy visszaadják egymásnak azt, a mi nem az övék. Cagliari herczeg most
nem a feleségét jött reklamálni, – hanem a leányát. – Elfogad-e ön
atyjának?
Blanka közel volt hozzá, hogy még azt is elhigyje. Szerencséjére, sokkal
több fájdalmat okozott neki ez az ember, mint hogy ezt egy színpadi
jelenettel helyre lehessen hozni. – Mozdulatlanul maradt.
A herczeg pedig nagyon meg szokta figyelni a beszéde hatását.
– Gondolja meg, kedves Blanka, hogy most a helyzet kulcsa az én kezemben
van. A nagy világmozgató eseményekben oly fordulatok álltak be, melyek
engemet a Vatikánban nagyon szivesen látott alakká tesznek, s az
utczahősök uralkodását is egyúttal megszüntetik. Önnek a pártolói útra
készülnek.
– Nekem csak egy pártfogóm van; az nem készül útra. Én nem kértem
igazságtételt: én csak kegyelmet kértem és áldást. Az igazság lehet
alávetve a változásnak, de a kegyelem és az áldás soha.
– Ki tudja? Sokszor következett már az áldásra anathema; – ugyanarra a
fejre, ugyanattól a kéztől. Egy megszorúlt földi ember sok
változandóságra képes; hát még egy megszorúlt földi Isten? Azonban
maradjunk annál, hogy békét és kegyelmet óhajtunk mind a ketten. – Ennek
az első föltétele az, hogy ön fogadja el az én intézkedéseimet, a mikkel
önről atyailag gondoskodom itt tartózkodása alatt. Ha békével akarjuk
megoldani ügyünket, az ellenségeskedésnek minden látszatát el kell
távolítanunk magunktól. Az pedig ellenséges tüntetés, ha Cagliari
herczegnő egy számozott bérkocsin járja végig Rómát (a hol a bakon a
fiakker mellett ül annak a kis kutyája), s harmad magával egy négy
szobás szállást foglal el; a míg Cagliari herczegnek egy palotája van a
szomszéd utczában, melyet mindenki ismer. Ez által ön engemet sújt, mert
magát, mint áldozatot tünteti fel. Nekem legalább is azt lett volna
kötelességem önnek fölajánlani, hogy szálljon be a Cagliari-palotába; az
két külön lakosztályt képez, két külön kapubejárattal, külön lépcsővel,
még a kert is két osztályra van rekesztve. Nem én vagyok az első
Cagliari herczeg, a ki úgy lakik egy házban a feleségével, hogy egymást
soha se lássák. Ön ez ajánlatot, tudom, hogy visszautasította volna.
– Vissza.
– Tehát nem maradt más választásom, mint itt ebben a hotelben rendelni
meg az ön számára azon lakosztályt, melyet külföldi uralkodó herczegek
szoktak elfoglalni; ez tőlem nem ajándék; ha békében szétválunk,
tartozásom kiegyenlítésénél be fogom ezt önnek számítani.
– Köszönöm, herczeg. Magamnak is van vagyonom. Ha ezzel önről
kellemetlenséget háríthatok el, meghozom ez áldozatot.
Blanka, kinek kedélye nagyon is hajlandó volt a bizalomra, tartott
magának olyan embereket is, a kiknek ne higyjen. Ez megengedhető
fényűzés egy asszonynak, a ki már ily fiatal korában annyi szenvedésen
ment keresztül.
E ritka emberek közé tartozott – maga a férje. Megtanúlta már, hogy
ennek egy szavát se kell úgy venni, a hogy az adva van.
A szálláskérdés valami olyan hiábavalóság, hogy azon bámulatos dolog
volt annyi szót elvesztegetni. Tehát legyen úgy, a hogy a herczeg
akarja. – Hanem annak a háta mögött kell lenni valami egyébnek.
– Annak tehát nagyon örülök, kedves Blanka, hogy ön ezen óhajtásomnak
engedett. A szállása berendezését tehát bizzuk a vendéglősre. Az önnek a
házunk bérköntösét viselő szolgát is fog szerezni, hányat kiván? kettőt?
– Elég lesz egy.
– Ha nem fog önnek tetszeni, bocsássa el s fogadjon mást. Ne legyen az a
gyanúja, mintha kémet akarnék ön körül tartani cselédalakban.
– Nem volna semmi feljegyezni valója körülöttem.
– Kedves Blanka! Az ember soha se látja a saját arczát tükör nélkül; más
pedig mindig látja.
– Lehet önnek valami kifogása ellenem?
– Nekem nincs, en ismerem önnek szilárd elveit. Én önt most nem azon a
sárga üvegen keresztül nézem, a mit féltékeny férjek fordítanak
feleségeik felé, hanem a rózsaszínűn át, melyet kegyes atyák alkalmaznak
leányaik ellenében. Én nem vádolója, hanem védője vagyok önnek, a ki azt
mondom: «eh, balgaság! ha együtt utazott ön valakivel, az lehetett egész
véletlen; ha hirtelen utat vesztettek együtt, az történhetett jól
értesült óvatosságból, a veszélyes útvonal kikerülése végett. Ha Rómában
ismét összetalálkoztak, az igen természetes kötelezettsége egy, a helyi
viszonyokkal ismerős honfitársnak járatlan szülötteföldiei irányában; ha
karöltve jártak együtt, az a sokaság közötti tolongás miatt történt, a
mikor egy nő fel van jogosítva a legelső férfinak a karjába kapaszkodni
s tőle oltalmat követelni, a kit maga mellett talál.»
Blanka idegeit zsibbadás állta el. Hát ebből már fegyvert kovácsoltak
volna ellene!
– De lássa ön, én védem önt, egészen atyai módon. Azt mondom: ez
semmiség. Ha nekem nincs közöm hozzá, másnak ne legyen. Csak arra kérem,
hogy jövőre legyen óvatosabb! Mert ellenségei vannak; nem is tudja, hogy
hol? Érdekből mindenki árulóvá lesz, – kivált itt! S azok a semmiből
tudnak teremteni egy alvilágot. De legyen ön meggyőződve felőle, hogy én
vagyok az, a ki önt minden rágalom ellen védeni fogom. – Mit akartok? –
Én ennek a hölgynek atyja vagyok – s akarom, hogy ő boldog legyen.
Blanka nem hitte volna, hogy jöhessen elő valaha olyan helyzet, a
melyben ő Cagliari herczeg jóakaratára legyen utalva.
El kellett hallgatnia. Égő arcza meghazudtolta volna, hogy mindez merő
rágalom. S lehetett-e elmondani, hogy valóban napokig kisérte őt, mint
az árnyéka, egy boldog ábránd fantomja; hogy álmodott, hogy sóhajtott
róla titokban, de imáinak, könyhullatásainak sikerült leküzdeni a
varázslatot s ime eltünt az és nem maradt fenn belőle semmi? Semmi, csak
az emlékezet fehér silhouettje; körrajzai egy betöltetlen ürnek. –
Inkább hallgatott és tűrt.
– N’en parlons plus! mondá a herczeg, észrevéve diadalát. Cagliari
herczegről senki se mondhassa azt, hogy őt nagylelkűségben felülmulta –
még a saját neje se. A mit ön éreztetett velem, azt fogom én éreztetni
önnel. A hogy ön leborult kegyelemért esdve, úgy fogok én is leborúlni
közös atyánk szent lábaihoz. A mit ön irt folyamodásában, azt aláirom én
is: «mi nem vagyunk férj és feleség: mi atya és leány vagyunk». S ön
tapasztalni fogja, hogy ez több, mint üres szójárás. Én nem tépem el,
csak fölcserélem a köteléket közöttünk.
És ez mind oly édes hangon, oly belső indulatkifejezéssel volt mondva,
hogy könyekre kellett volna fakadnia annak, a ki a herczeget úgy nem
ismerte, mint a legravaszabb tettetőt s a legkitanúltabb színjátszót.
Blanka ismerte már őt jól. – Lehetetlen, hogy ebben a szívben egy
őszinte nemes gondolat támadhasson valaha. Ez megcsókolgatja az
áldozatát, mikor a méregpoharat készíti számára, ez képes kegyelmet
kérni annak, a kit az ő árulása juttat a vérpadra; ez képes fegyverrel
védni egy áldozatának a becsületét, a mit alattomban maga tett tönkre.
Cagliari Jeromotól akkor kell félni, a mikor nemeslelkű.
A herczeg győztes fölényének teljes öntudatában kelt föl a kerevetről, s
mintha a legközönyösebb dolgot mondaná Blankának, veté oda:
– Délután elküldöm önhöz titkáromat.
– Hozzám? kérdé Blanka megdöbbenve.
– Egyedül önhöz. Azt igen természetesnek fogja ön találni, hogy nem az
ügyvédéhez küldöm. Ügyünk a kegyelet, a kegyelem, az áldás útjára tért;
ide prókátorokat nem eresztünk be. El kell közöttünk intézni a
mellékügyeket, miket csak a leggyöngédebb kéz érinthet, mik nem tűrnek
prózai jogfeszegetést.
– Nem bánom, küldjön ön hozzám akárkit, szakítá félbe türelmetlenül a
herczegnő, egy közjegyzőt, egy idegen jogtudóst, egy irnokot, egy
szolgát, elfogadom tőle az ön utasításait; de ettől az embertől soha!
– S miért nem?
– Mert gyűlölöm.
– Akkor azt gyűlöli ön, a ki önnek legjobb barátja a földön. Még
nálamnál is jobb! Csak egy nemes lelket ismertem férfiban e világon, s
ez az. Ha arra kérhetném az eget, hogy ajándékozzon meg egy fiuval, őt
választanám ki. Én szeretem, tisztelem ezt az ifjut. Érti ön? tisztelem!
– Ha tudná a herczeg, mondá Blanka reszketve, az okot, a miért én az
ellenkezőt érzem iránta.
– Jusson önnek eszébe, mielőtt bevádolná, hogy nem férje, hanem atyja
előtt beszél.
Blankát ez a válasz zavarba hozta. Ha a herczeg maga úgy fogja fel a
dolgot, hogy egy válni készülő asszony egyúttal férjhez menendő leány,
hisz akkor a mi szentségtörő vakmerőség volt tegnap, holnap már csak
vágyterhes hódolat lesz; és ezt szabad észre nem venni hideg közönyből;
szabad elutasítani ellenszenvből; de nem szabad megboszulni haragból,
sértett szeméremérzetből.
– S ne felejtse ön el szavamat. Én önt nem csak szabaddá, de boldoggá is
akarom tenni. Délután huszonkét órakor Vajdár Benjámin úr meg fogja önt
látogatni, hogy ügyünkben egyértelmű eljárást hozzon létre. Fogadja őt,
mint teljhatalmazottamat, kiben hatalmam összpontosul. S kérem, hogy
ügyvédjét ne avassa bele. Ha megengedi, látogatásomat ismételni fogom.
A herczeg kezet csókolt Blankának és búcsút vett. Alig húzta ki a lábát,
midőn jött Gábor úr, megtudni, hogy miben járt itt ő kegyelmessége?
Blanka igéretéhez híven, titokban tartá beszélgetésük lényegét, s azzal
elégíté ki Gábor urat, hogy felkérte, rendeztetné be a tegnap ajánlott
nagyobb és pompásabb szállást a számára. Ezt a változást meg kell tenni
a herczeg jóindulatáért, melyet – a jelen körülmények között –
megtartani maga Gábor úr sem tartá fölöslegesnek.