Blanka herczegnő megtette Rómában a kötelességszerű látogatásokat,
elment Rossiékhoz, megköszönni a ránézve jótéteménynyé magasult
szivességet; meglátogatta ** grófnét, egy nagykövet nejét, kinek férje
képviselte az osztrák és magyar alattvalók érdekeit, saját nagykövetük
távollétében; hanem aztán Blanka nem folytatta tovább az ismeretséget.
Finom érzéke megsugta neki, hogy egy ifju nő, a ki férjétől válik,
valami hidegséget sugároz ki a női társaságban, a hol megjelenik. A míg
itélete ki nincs mondva, addig vádlott, – és senki sem tudja, hogy mivel
van vádolva.
Kellemetes különben sem volt rá nézve a társalgás. Mindenki politikáról
beszélt előtte; mindenki azt akarta tőle megtudni, hogy mi történik
Magyarországon? mekkora haderővel rendelkezik a kormány? mikor ül össze
a parliament? van-e rá kilátás, hogy a magyar ezredeket visszahívják
Lombardiából? s több effélét, a mire Blanka mind nem tudott felelni. Ő
nem tudott egyebet, mint hogy egy napon Bécs utczáin magyar «éljen»
kiáltásokat hallott s ablakai alatt görbe kardos és attila-dolmányos
fiatalok csoportja vonult végig.
Azután nem is volt eszében, hogy Rómában letelepedjék, keresztül
utazónak tekintette magát, kit ősrégi emlékek, a bűbájos természetpompa
inkább hivogatnak a látogatásra, mint a magas körök. Nem is volt
egyedül. Gábor urat és Dormándynét magukra hagyni hálátlanságnak
tartotta volna. Jól esett mindennap hallgatni Gábor úr ömledezéseit azon
kedvencz théma fölött, hogy milyen jó lett volna, ha ősünk, Attila,
akkor, mikor itt járt a maga hunnusaival, Rómát elfoglalta volna, itt
telepedett volna, a keresztyén hitet felvette volna, mi most volnánk a
rómaiak, hisz diákul úgy is jobban tudunk, mint a hajdani Latium lakói.
Milyen nagy volt az öröme, mikor a Capitolium egyik folyosóján
felfedezte azt a kőemléket, a melyen egy valóságos czifra szűrös génius
támaszkodik egy elvitázhatlan rézfokosra, s aláirva a sok mondat között
e csalhatlan szó «Hungariæ».
Blanka pedig abban találta gyermekes örömét, hogy a classicus helyekről,
a miket bejártak, egy-egy kődarabkát, egy falevelet, falból kinőtt
virágot hordott össze: egész ártatlan emlékgyűjteményt csinált belőle
magának, s albumát telerajzolta vázlatokkal. – (Még akkor nem árultak
úton-útfélen fényképeket.)
A míg az ügyvéd a történelmi emlékeket kutatta, s a herczegnő albumát
megnépesíté, teltek a napok és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az
ügyet, a miért idejöttek, siettetni kellene. Az ügyvéd szabadságidőt
vett magának; otthon úgy is nagy törvényszünet volt. (Köztünk mondva:
Gábor úr hírhedett népszónok és oraculum, a kinek olyankor, mikor
keresik, nagyon czélszerű úgy intézni a dolgát, hogy ne találják.) A
herczegnő pedig szentségtörésnek tartotta volna egy áldásnak, melyet
fejére nyert, még a foganatját is sürgetni. Hogy «adja írásba» a
benedictiót!
Egy napon aztán, mikor a herczegnő azt mondá, hogy ő maga délután a
Colossæumba akar elmenni, s annak a belsejét rajzolni le az albumába,
Gábor úr kijelenté, hogy ő most ebben a mulatságban részt nem vehet;
csak méltóztassanak az úrhölgyek magukban meglátogatni az Antoniusok
circusát, neki fel kell sietni a Lateránba, s utána nézni a herczegnő
ügyének. Nyugtalanító levelet kapott Manassétől.
– Ön elmondá ez úrnak, hogy bennünket mi ügy hozott ide?
– Haragszik érte a herczegnő?
– Nem. Nem. Helyesen tette. Mit ir önnek?
– Felolvasom. Szörnyű macskakarmolás irása van. «Táblabiró úr! A míg ön
a katakombákban jár, a föld fölött is történik valami. Durando úr már
megkóstolta az osztrákokat Ferrarában, s úgy találta, hogy igen kemény
héjuk van. Most haragjában keresztes háborút hirdet ellenük, s katonái
mellére vörös kereszteket ragaszt s úgy indul neki a Pónak. Ő szentsége
rossz kedvű. Nem szereti, hogy a római sereg keresztes háborút hirdet
egy keresztyén állam ellen. Durandonak megtiltá a Pón átkelést. Ha mégis
átmegy, akkor mindazok az emberek, a kik az ön védenczének pártfogói
voltak, halomra buknak. S ha még meg is találják verni a Pó mögött, a mi
nem lehetetlen, akkor az ön védenczének minden ellensége felülkerül. Jó
lesz a halottakkal való beszélgetést egy kicsit abbahagyni, s az élők
után látni. Holnapután már csukva lehet ön előtt minden ajtó.»
– De hát lehetséges volna az, hogy azért, mert a csatatéren valami
baleset történik, engem büntessenek meg? kérdé a herczegnő.
– Hja. «Quid-quid delirant reges, plectuntur Achivi», mondá rá
eltávoztában Gábor úr, s még csak meg sem magyarázta a herczegnőnek,
hogy ez annyit tesz magyarul, hogy valahányszor a királyok dühbe jönnek,
mindig a szegény embereket verik meg. Ezt még Achaiában így szokták.
A herczegnő tehát Dormándyné kiséretében egy abbét kérve fel
ciceronénak, (kapni azt minden lépten-nyomon) látogatá meg a
Colossæumot, s míg az abbé Dormándynénak magyarázta a circus históriai
emlékeit, addig ő leült az arena közepén felállított kereszt talapjára
és megkisérté lerajzolni az előtte feltáruló képet.
Sehogy sem sikerült.
Azon vette észre, hogy el sem tudja kezdeni. Háromszor is hozzáfogott s
mindannyiszor félbe kellett hagynia az elrontott lapot. A Colossæum nem
engedi magát mindenkinek lerajzolni: azzal küzdeni kell.
Fenn a negyedik óriási karzat szédületes magasában, a párkányra kiülve
ül egy hangya, a ki fest. Innen alulról a szinházi látcsővel nézve sem
más az, mint egy hangya a hegytetőn. Széles szalmakalap van a fején s
mögötte nagy vörös esernyő kifeszítve a nap ellen: úgy dolgozik.
Blanka irigykedett erre az emberre. Az már meghódította a Colossæumot.
Legyőzte ezt. Belekényszeríté rámája keretébe. Vajjon hogyan kezdhetett
hozzá? Természetesen: felülkerült neki, felhágott a magasra, onnan
tekint le rá. Igy könnyebb volt az óriást legyőzni.
Föltette magában, hogy holnap korán reggel fog ismét idejönni, s akkor ő
is onnan a magasból kisérti meg a vázlat fölvevését; azzal kitépte az
albumából boszusan az elrontott lapokat s elhajította azokat a
tarkalevelű bogács közé, a mi az omladékokat körülnőtte.
Este volt már, vissza kellett térni a hotelbe, s aztán készülni a
szinházba.
A hotelhez rendesen azon az utczán kellett végigmenni, a melyen a
Cagliari palota állt. Blanka mindennap látta ezt a néma és vak épületet,
s mindannyiszor az a nyomasztó gondolat lepte meg, hogyha ő neki e
vastáblákkal elzárt ablakú termekben kellene lakni; e griffmadarakkal
kérkedő kapun belül, a mi soha nyitva nincsen!
Ma este, midőn kocsija e palota előtt ismét elhajtatott, megdöbbenve
látta, hogy a palota ablakain a vastáblák ki vannak nyitva, s az egész
első emelet fényesen kivilágítva; a kapu is tárva van, s azon keresztül
a kertté alakított udvarba látni.
Vajjon ki tette a kisértetek palotáját egyszerre lakottá?
Mikor a hotelbe megérkezett, még több meglepetés is várt rá. A maitre
d’hotel egyébkor is igen udvarias volt a herczegnő iránt, de azt még
soha sem tette, hogy maga siessen a kocsija ajtaját kinyitni s őt a
földre lesegíteni és azután felkisérje a szállására.
– Köszönöm, uram; ne fáradjon, kérlelé Blanka. Eltalálok a szobámhoz
magam is.
– Cz, cz, cz! ohi! az lehetetlen!
S hogy bebizonyítsa a herczegnőnek, mennyire lehetetlen neki saját
helyismerete után eltalálni a már hetek óta lakott szobáiba, egy más
lakosztály kettes szárnyajtaja elé érve, azt a hátával, két tenyerével
és az egyik sarkával egyszerre ügyesen feltárta s kényszeríté a
hölgyeket belépni. Az pedig még csak egy előszoba volt, de már az is
herczegi fényűzéssel butorozva; abból egy nyitott szárnyajtón keresztül
egy választékos pompával diszített terembe lehetett látni, melynek
falait művészi olajfestmények diszíték; s a nyitott erkélyajtó mellett
jázminbokrok fogták fel a besütő holdvilágot, mely összevegyült a
tejüveggel fedett lámpák fényével. A teremből jobbra-balra fénymázas és
szőnyeges ajtók nyiltak, miket nagy hajlongások között egy vörösbe és
aranyba öltözött bérszolga sietett a herczegnő előtt felnyitogatni.
– Távolléte alatt ide költöztettem át a herczegnőt, mondá lekötelező
nyájassággal a maitre d’hotel. Remélem, megnyeri a tetszését.
– Nem, uram, ez a szállás nekem drágának látszik; maradok a régiben;
csak hordassa vissza a holmimat. – Hát ez az úr mit keres itt? kérdé, a
vörös-arany bérruhás emberre mutatva.
– Ez a mi saját bérszolgánk, a ki herczegséged livreéjét viseli, mondá,
kezét dörzsölve a vendéglős; s ezentul herczegséged szolgálatára fog
egyedül állani, egy hasonlóul öltözött fehér parókás kocsis fog ezentul
itt lenni a kapuban, födött hintóval herczegséged szolgálatára. Mindez
magas rendelet következtében történik így. Egy excellencziás úr volt
itt. Cz, cz, cz! nagyon haragudott, mikor megtudta, hogy herczegséged
egész udvarával együtt csak négy szobát foglal el hotelünkben! Cz, cz,
cz! Rögtön intézkedett mindenről.
– Hol a látogatójegye, Beppo! – Ezüst tálczán hozd, Beppo.
De Blanka rá se nézett a jegyre. Tudta, hogy kinek a neve van ráirva.
Eltitkolta izgatottságát. Az asszonyok bámulatos nyugalmával felelt
(férfinak a szava elakadt volna a dühtől): «Kérem önt, rám vonatkozó
intézkedéseket ne fogadjon ön el mástól, mint ügyvédemtől; különben
rögtön kiköltözöm a hoteléből. Adassa vissza az eddigi szobáimat s ne
tartson számomra külön bérszolgát.»
A czifra bérszolga elámulva tartá kezében a tálczát a névjegygyel.
Számára is volt kategórikus utasítása a herczegnőnek.
– A ki utánam tudakozódik, utasítsa ön ügyvédemhez; az az úr meg fogja
mondani a kérdezősködőnek, hogy lehet-e velem beszélni és mikor? – Mától
fogva nem fogok a vendégasztalnál étkezni, hanem idefenn a szobámban.
Azzal felnyittatta a régi szobáit, visszahordatta a bőröndjeit s
félreérthetetlenül bezárta maga után az ajtót.
Dormándyné mind ebből nem értett semmit. Sejtette, hogy valami nagy baj
van s ilyenkor sietett visszavonulni, nehogy kénytelen legyen osztozni
benne, mielőtt tudná, hogy mi az?
Blanka türelmetlenül várta az ügyvédet, a ki csak nagy későre érkezett
haza.
Olyan bűntudatos arczczal került elő, mint mikor egy férj elkártyázta a
pénzét, s aztán tudja jól, hogy azt hiába titkolja; az asszony le fogja
olvasni az arczáról.
– Nos, hát mi hírt hoz ön ügyvéd úr? kérdé eléje sietve Blanka.
– Semmit, semmit, épen semmit. Egész álló nap lótottam, futottam. Vagy
korán mentem, vagy későn jutottam oda. Megvárakoztattak mindenütt óra
számra. A kit kerestem, végre sem találtam, kiket már informáltam,
azoknak a helyein már más emberek ültek, s azoknak fogalmuk sem volt
arról, a mit nekik beszéltem; Pontiustól Pilátushoz küldöttek; de a
folyamodásunknak semmi nyomára sem akadtam. Holnap elől kezdhetem. Már
most a perokmányainkat nyomozom, azok majd útba vezetnek. – Csak én
azokat a katakombákat ne jártam volna egy hétig! – Csak legalább azt
tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!
(«Én tudom!» mondá magában a herczegnő. – De nem mondta senkinek.)
– No ha ön nem tud semmi hírt, akkor én tudok valamit, szólt Blanka;
nézze meg azt a névjegyet azon a tálczán.
Gábor úr elővette a szemüvegét s belenézett.
«Vajdár!»
– Az van ráirva? Meg sem néztem. Csak gyanítottam Cagliari herczeg is
itt van.
– Vajdár volt itt? Találkozott vele?
– Nem. De holnap el fog jönni. Előre is önhöz utasítottam. Nekem nincs
vele semmi beszélni valóm.
– No hiszen csak az én kezem közé kerüljön, türkőzék neki Gábor úr.
Hanem aztán fejcsóválva tette hozzá: Bár csak tudnám, hogy hol lakik az
az ördöngös Manassé!
(«Én tudom!»)
Alig is várta, hogy egyedül maradjon Blanka, s előkeresse azt, a mit
csak ő tud és senki más.
Különös módon jutott ő ehhez.
Mikor Manassé kiséretében a Sixtina pompáját nézni ment, elébb a
«Cortile di Damaso» irodájában egy nagy könyvbe be kellett mondatolni
kinek-kinek, a ki engedélyt kapott, a nevét a szállása czímével együtt.
Itt hallotta meg azt Blanka, hogy Manassé hol fogadott szállást, s akkor
azt hirtelen feljegyezte az albumának egy lapjára, a mit szüntelen
oldaltárczájában hordott. Az utczanevek és számok könnyen elvesznek az
emlékezetből. A papir megőrizte azt.
Sietett elővenni az albumát.
Kereste. És nem találta meg.
Újra meg újra végigforgatott minden lapot. Manassé lakásának czíme nem
volt egyiken sem.
Ekkor jutott eszébe, hogy ő két-három lapot kitépett ez albumból, miken
a Colossæum rosszul sikerült vázlatai voltak, s azokat elhajította a
lapu-bozót közé. Bizonyosan azok egyikének a hátára volt feljegyezve a
keresett lakásczím.
Azt pedig már most azon a helyen, a hol egyszer megtudta, véletlenül,
még ha volna is bátorsága, hogy odamenjen azt kutatni, meg nem kapná,
mert a nagyhéti iroda a jövő nagypéntekig nyitva nem lesz.