Másnap volt a fogadtatás ő szentségénél.
Korán reggel meglátogatta a magyarországi jövevényeket a
Szent-Péter-egyház tizenkét gyóntatóinak egyike: a gyóntató «in lingua
hungarica», főtisztelendő Szerényi diakonus úr, kinek láttára nagyon
megörült az ügyvéd. Régi ismerőse volt, per tu pajtás, hajdan, mikor még
csak plébános volt, sokat tarokkoztak együtt.
A diakonus egyenesen küldve volt hozzá és védenczéhez a
főszertartásmester részéről, hogy őket a megjelenés helyéről, módjáról
és külsőségeiről értesítse. Még abba is beavatta őket, hogy a hölgyeknek
miként kell öltözve lenni. Magas ruhában, a ki nem gyászol, annak színes
öltönyben, vagy ha feketében, hát akkor selyemben; ékszert lehet
felrakni. Az elfogadási teremig veresbe öltözött lakáj fogja őket
elvezetni, folyamodásukat kezükben tartsák. A trónteremben (a hol a
hölgyeknek szabad lesz bámulatukat kielégíteni a nagyszerű japáni
porczellánműveken) a major domus két sorban felállítja az
elfogadottakat, kik ott várnak, míg ő szentsége megérkezik.
– Te! szól közbe Gábor úr. Tudja a pápa, hogy én – «vastag nyakú»
vagyok?
– Nem szokta kérdeni a kihallgatásért folyamodók hitvallását. Áldását
egyformán osztja mindenkinek: azt hiszi, hogy a ki kérte, annak szüksége
volt rá.
– No, mert azt mondom, hogy én meg nem csókolom neki a papucsát, ha azt
a Vatikánt nekem adja is.
– Azt pedig nem adja neked. Hanem hát nem kell annak a papucsát
megcsókolnod. Mikor odaér a kihallgatandó elé, az egyszerűen meghajtja
előtte a térdét s átadja a folyamodását.
– No majd úgy teszek, mint az egykori király (nem jut eszembe a neve), a
ki a pecsétnyomó gyürűjét ejtette a földre, hogy az alatt, a míg azt
fölveszi, úgy lássék, mintha térdet hajtana.
– Azt is teheted. Egyébiránt akármit csinálsz, nem tünik az föl abban a
nagy tömegben.
– Hát sokan leszünk a kihallgatáson?
– Ezuttal csak nyolczszázan.
– Hüh! Nyolczszázan! Hát akkor, hogy mondom én el azt a szép latin
orácziót, a miért egész éjjel fenn voltam?
– Sehogy sem. A pápához nem szokás a nyilvános kihallgatáson orácziót
tartani; ő szentsége szól, a kihez akar, s csak a megszólításra adnak
választ. Kérvényeiket a titkár veszi át a pápa kezéből.
– Jó hát, hogy a kérvénybe is beirtam, a mit el akartam mondani.
– Az nagyon jó.
– No hát köszöntetem ő szentségét. – Mondd meg neki, hogy én voltam az,
a ki megindítványoztam Pesten a Radikal-körben, hogy Pio Nono arczképe
aranyrámában kifüggesztessék, aztán, ha szokott dohányozni ő szentsége,
olyan hatalmas kospallagival szolgálok neki.
A diakonusnak dolga volt s búcsúzott, odább ment.
Eltávozta után Dormándyné keményen lehordta Gábor urat, hogy mit
figurázik ilyen ünnepélyes dolgokkal, még elront mindent.
– Nem kell tőle félni. Csak a régi czimbora előtt feszítettem egy kicsit
magamat. Azzal szabad tréfálózni. Mikor én védek valakit, akkor egészen
annak az alteregója vagyok; ügyvédi kötelességem, ha kriminálistát
védek, olyan furfangosnak lenni, mint az, úgy tagadni, a hogy az: esküm
kötelez rá. Ha egy asszonyt védek, olyan alázatosnak kell lennem, mint
egy asszony; s ha ő katholikus, én is az vagyok. Akkor én nem vagyok
Zimándy Gábor, hanem Cagliari herczegnő teljhatalmazottja. De bizony
csak kaphatnám nyolczszem között a pápát a herczegnő ügyében, fogadom,
hogy úgy összevissza csókolnám a papucsát, mintha az édes anyám
ábrázatja volna!
Ez már megint a másik túlságba menő hetvenkedés volt Gábor úrtól, miután
bizonyosan tudta, hogy nyolczszázad magával lesz a kihallgatáson s
fogadását nem lehet beváltania.
A kitűzött órára azonban pontosan ott kellett lenni, s a magyar embernek
az a szokása, hogy mikor idegen helyre, nagyon nagy úrhoz van híva, úgy
szokott sietni a megjelenéssel, hogy ha reggelre van hiva, ő segít az
inasokat felöltöztetni, s ha estére van híva, a gyertyákat a
csillárokban meggyujtogatni.
Mikor a várakozó terembe beléptek, még senki sem volt rajtuk kívül
jelen. Csak épen egy diakonus jegyző, a ki a bejelentő kamarás fennhangú
kiáltására egy hosszú lajstromban az érkezettek neveit kék irallal
aláhúzta. Elég idejük volt megnézegetni a nagyszerű festményeket, a
japán vértanuk canonisatióját, s egy kolostoromlást, a hol a pápa és az
egész szent collegium épen menekül meg a leszakadó falak közül.
Egy órával korábban jöttek.
És azután hallották az utánuk érkezők neveit a kamarás által bekiáltva;
mind hatalmas, nagy nevezetességű nevek: külföldi főpapok, nagykövetek,
fejedelmek, a kiket a terembe lépő major domus most már elkezdett
rangjuk szerint sorakoztatni; valamennyit a mi ismerőseink csoportja
elé. Aggódva lesték, vajjon jön-e egyszer olyan név is, a mi ő utánuk
soroztatik; de csak nem jött. Egyenruhás katonák, apáczafejedelemnők,
spanyol, franczia marquisk. Mind eléjük soroztattak. Azután zarándokok,
remeték, fapapucsban, kötéllel derekukon. Még azok is. Azután kiváncsi
angol touristák, kiket csak a curiositás hozott ide, büszke lenéző
myladyk tolták ismerőseinket mindig hátrább, úgy hogy ők, a kik
leghamarább jöttek, az óra beteltéig csaknem az ajtóig lettek szorítva,
a melyen bejöttek.
Kellemetlen érzés azt látni, hogy mindenki előttünk van, s utánunk nem
következik senki: mi vagyunk a legutolsók, a legkisebbek.
Gábor úrnak kezdett a nyakába melegedni a nyusztprémes kaczagány, s
attól az ő vastag nyaka még keményebb lett. Bántotta a boszúság, a
hátratétel érzete s most már magában igen kicsiny kis térdhajtást igért
az elfogadó egyházfejedelemnek.
Ekkor, midőn már csaknem tele volt a trónterem, belép az oldalajtón egy
kamarás, aranynyal himzett fekete egyenruhában s a terem végén várakozó
csapatokhoz siet.
«Serenissima principissa de Cagliari! Nobilis domina vidua de Dormand!
Egregius dominus de Zimand.»
A megnevezés után int nekik, hogy kövessék.
Ez azt jelenti, hogy magánkihallgatásban fognak részesülni.
Az egész hosszú teremen végig kell haladniok: nyolczszáz magas úr és
asszonyság sorfala között, a kik mind bámulva kisérik őket
tekintetükkel, úgy, hogy e három alaknak éreznie kell a mindenünnen
feléjük irányzott szemsugarakat, melyek körülfogják őket, mint egy
igézetes pókháló.
Az emberek közül néhányan ráismernek a szép herczegnőre, s a suttogás
előtte, utána zizeg, mint szél a száraz falevelek között: «ah la
beata!!»
Gábor úr azonban e nem várt fordulat alatt úgy elfelejtette az egész
latin oraczióját, hogy a megszólítás se jutott belőle eszébe, s úgy
tetszett neki, mintha harminczhárom kard volna az oldalán s az mind
keresztül akarna akadni a lábai előtt.
Az út nem olyan rövid odáig, a hová ismerőseinket vezették.
A római pápa magánkihallgatási szobája nem nyílik mindjárt az
összegyűlési teremből, a hogy más e földi uralkodónál szokott.
Terem terem után, folyosó folyosó után tárul a meghívottak elé és minden
terem és folyosó tele van királyinál felségesebb pompával. – Az arany
maga a legszegényebb kincs abban. – Remekei a lángésznek, miknek
alkotója is király és messiás volt a művészet országában, képezik a
római egyházfejedelem termeinek diszét. Kincsek, a miknek oly magas az
ára, hogy azokat megvenni nem, csak meghódítani lehet, vagy királyi
lelkek mennybeli üdveért cserébe hódolati díjul adományozni. Római
császárok, világ urai, országalapító hősök előszobáznak az ő
csarnokaiban, hosszú sorokban egymás mellé állítva, s örökké nyitott
szemeikkel egymásra meredve; fenkölt istenszobrok, a classicus hitrege
bálványai állnak ajtaja bejáratainál; istenek, a kik nem mondhatják
magukról, hogy «voltak, vannak és lesznek» – ők csak «voltak»! A mi
túlélte istenségüket, az az emberalak: «örökké való emberek» lettek.
Blanka reszketett az elfogulástól, láza volt, szép arcza égett; mentől
előbbre hatolt ez ihletésteljes lakosztályokon, a mik egyetlen egy
embernek a lakása – és az egész világnak otthona. E palotaóriáshoz
háromezer évnek van joga a múltból s megannyinak a jövőből! – Tévedtünk:
– még új folyosók nyílnak meg előttünk hosszú perspectiváikkal; azokban
már a háromezer évet is megelőzött korszakok népe sorakozott, a nem
számlált idők koronás tanui: balzsamozott királyi mumiák, az örök
pyramidok örök halottjai. A hogy a hosszú korridorok múltja eltünik az
időtlen időkbe, úgy távozik azoknak a jövője is a végtelenbe.
A nagyszerűség képe meghatja azt is, a ki érez, azt is, a ki
gondolkozik.
S még mindig nem állapodunk meg: egy újabb folyosó nyílik elénk; egyik
oldala mythoszi szobrokkal és domborművekkel rakva, de ezek iránt már
mostoha lesz a figyelem, az átelleni falon erős versenytársuk akadt: egy
rácsajtó, melyen át a Vatikán kertjébe lehet látni. A tekintet elfordul
a kőmosolygású Canephorától, s gyönyörrel szívja fel a boscareccio bűvös
látványát. A természet és az emberi művészet együtt pazarolnak. A fák a
tavasz első pompájában, százados törzsek, lilaszínű virágokból szőtt
aureolával koronáik körül, nyíló bokrok, mintha rózsából rakott oltárok
volnának, a fal egy oldala arany almákkal látszik megrakva, az egy
csodálatos édes naspolya gyümölcse, mely itt ápril elején érik, ennek
tavaszszal van az ősz. És közöttük az örökzöld délvirágok, a ragyogó
levelű pálmák, miknek hímporos virágfürtei most törnek elő lombkoronáik
alól; kipattanó bimbóiknak sporája, mint arany köd szállong a
napsugárban. Szentelt ligetek virágzó narancsfákból, a Gecsemane-kert
olajfáival összeborulva, mik közül magasra tör fel, mint egy élő
münstertorony, a századokat számláló sötétzöld cziprusz. A déli meleg
szellő a nyitott üvegtáblákon át belopózik s ezernyi virág illatával
tölti meg a Faraók hullacsarnokát s a kőistenek szobor-karzatait.
Itt, a kertre nyíló csarnokok egyikében, IV. Pius pápa casinojában
szokta fogadni a pápa azokat, a kiknek magánkihallgatást engedélyezett,
ha hölgyek is vannak az esedezők között.
A szögletből nyíló ajtónál két svájczi testőr áll: ismerőseink czélnál
vannak.
Ott állnak a lelkek nagy fejedelme előtt, a kinek birodalmát nem
korlátozza a láthatár, a ki ura az ő alattvalóinak nemcsak ezen a
földön, hanem a túlvilágon is, a kinek egy szavától a halott szentté
lesz s az élő ember halottá, a rettenetes, a félelmetes, az óriási nagy,
szelid, mosolygó arczú emberalakba öltözve. Oh e mosolyra még emlékeznek
sokan, hogy az való volt. Egy boldog ember mosolygása, a ki tudja
magáról, hogy ő egy király, a kit szeretnek.
A szerencsétlen gyermek ott térdelt leborulva e fényes alak lábainál, s
boldog volt, hogy könyeivel áztathatta azokat.
Talán jobban hitt benne, mint az Istenben. Hisz az Istenszobor, ha a
kétségbeesve hozzáfolyamodó átölelheti térdeit, megnyugtatást,
vigasztalást ad annak; de az imádkozó még is aggódva gondolhat rá, hogy
ez hideg kő, kemény fa; tán nem is érzi a csókot, tán nem is hallja a
sírást; s a kinek képét viseli, az messze van talán, nagyon messze; ime
ez pedig egy élő alak, a kinek szíve van, a kinek szemében megjelenik a
rokonszenvező köny; a ki megért, meglát s kezét kinyujthatja, hogy
megáldjon.
Blanka a boldogságtól sírt.
A világ fejedelme lehajolt hozzá és felemelte őt kegyesen. Kezét fejére
tette s vigasztaló szavakat rebegett hozzá. Biztatta.
Oh mily szentségül zárta ő e szavakat szívébe. – Kinek volna bátorsága
kétkedni azokban? – Kétkedhetik a menyasszony vőlegénye
szerelemesküjében az oltár előtt; – kétkedhetik valaki a napsugárban,
hogy az meleg helyett lefagyasztja virágait, – kétkedhetik valaki az
anyaföldben, hogy az az elvetett kenyérmagból bürköt fog teremni, –
kétkedhetik valaki szülői szeretetében, a bölcsek tudományában, –
kétkedhetik a csillagászok mathematikai számításában, – kétkedhetik a
saját józan eszében, öt érzékeinek helyes felfogásában: de e mosolygó
ajk jóságos szavaiban kétkedni lehetetlen volt.
«Tu es petra!»
Úgy építette e kegyes szavakra, mint a sziklára, jövendője fényes várát
a szegény asszony.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gábor úr nem tudott magának számot adni róla, mikor vége volt az
elfogadtatásnak, hogy mi történt vele? vajjon csakugyan letérdepelt ő az
egyházfejedelem előtt, s csakugyan megcsókolta annak a lábát? csakugyan
belesült a dictiójába, s nem tudott tovább hatolni annál, hogy
«beatissime pater»? vagy mind ez álom volt? (Majd megmondja Dormándyné
otthon.)
Annyi bizonyos, hogy védencze könyörgő levelét kegyes kezek vették át és
így minden czél el lett érve, s ez mégis az ő ügyvédi sikeres
működésének az eredménye.
Csak Dormándyné tartotta meg mind végig az asszonyoknál annyira
bámulatos és kiváltságos lélekjelenlétét, hogy még azt is el tudta
mondani odahaza, hogy ő szentsége az alatt, a mig Gábor úr összevissza
hebegett valamit (de azt senki se tudja, hogy zsidóul volt-e, vagy
görögül?), hátulsó zsebéből egy burnót-szelenczét vont elő, s abból
mosolyogva kettőt szippantott; a burnótszelencze egyszerű tojásdad alakú
teknönczhéj volt, zománczfestéssel a tetején, s azután ő szentsége
ugyanazon zsebéből, a selyem és aranyhimzés közül, egy zsebkendőt vont
elő, mely durva gyapotvászon volt, veres és kék koczkákkal, a minőket
otthon a franciscánusok használnak.
Mindebből a herczegnő és az ügyvéd semmit sem láttak.