Gábor úr azzal igyekezett a szép Dormándyné duzzogását kiengesztelni,
hogy mikor az étterembe levezette, azt mondá neki:
– Ez a mai nap eseménye véghetetlen sok előnyt adott a herczegnő
ügyének.
– No hát, ha azt akarja ön, hogy ki legyek engesztelve, mondja meg ön
nekem, de egész maga valóságában, miben áll ennek a mi herczegnőnknek az
ügye, a miért mi ide Rómába jöttünk? Azt tudja ön, hogy nekem is
tisztában kell lennem minden eshetőség irányában; minthogy saját
elintézendő ügyeim vannak.
– Tudom, igen is; majd odalenn a table d’hôtenál hegyéről tövire mindent
elbeszélek; a szomszédaink nem értenek a nyelvünkön.
Ezért aztán megnyerte azt, hogy megcsipték a karját s teljes
bűnbocsánatot kapott a gyónás után, az eddig elkövetett bűnös tettekért.
Ezúttal Zimándy urat és Dormándynét ültette a maitre d’hőtel az óriási
virágbokréta mögé, melynek az asztal közepén az a rendeltetése volt,
hogy a vendégek savanyú képét eltakarja, a mit azok egymásra
fintorgatnak, ha az ételek nem tetszenek nekik. S a suttogó párnak
ezúttal jól esett a rejtegető bokor.
– Tehát a míg a levest hozzák, röviden beavatom nagysádat abba a
tudományba, a mire kivánom, hogy soha se legyen szüksége életében. A
herczegnő ellen a férje válópört indított. Ő lenne a felperes. A római
katholikus vallás a házasságot felbonthatlan szentségnek tartja. Olyan
esetekben, a mik az együttélést lehetetlenné teszik a házasfelek között,
csak a külön lakást engedi meg, de a sacramentum maga csak a halál által
bontható fel.
– Ne beszéljen ön halálról, mikor az ember épen levest kezd enni.
– Én – köszönöm – nem eszem levest. Ki nem állhatom a sárgarépametéltet
a levesben. Egyáltalában nem szeretem a sárgarépát. Ugy-e bár, nagysád
nem szokott ezt odahaza főzetni soha? Ez is egy ok a separatióra, ha nem
is a thoro, de a mensa.
– Ugyan ne fecsegjen annyi hiábavalóságot, hanem értekezzék a
válóperről.
– Hiszen azt teszem. Tehát az egyszerű különválasztásba sem a herczeg,
sem a neje nem akarnak belenyugodni; a nő még «gyermek»; még nem is élt,
a herczeg pedig alkalmasint nőül akarja venni a kedvesét.
– De hát miért akarja épen azt nőül venni? Miért «nőül?» és miért «őt?»
– Jaj, lelkem, szép nagysád; ne kivánja ezt olyan könnyen megérteni,
mintha arról volna szó, hogy miért szippantja be a szomszédom a maga
tizenkét darab eleven osztrigáját olyan delicziával, a mitől engem a
hideg kilel, ha a tányéromra találják tenni? Ez a herczeg és a marquisné
közötti ügy. A tökéletes elválást szonban csak akkor engedi meg a római
katholikus egyházjog, ha magát a megkötött házasságot nem létezőnek
tekinti, a minek az esélyeit igen szépen versbe szedte valaki a diákok
számára. Lehet válogatni a menüből, egyik rosszabb a másiknál.
– A table d’hôte-t érti ön, vagy a házasságbontó okokat?
– Talán mind a kettőt. Ezen okokat a tridenti zsinat alapította meg. A
pápai curiának aztán van egy titkos instructiója, a mely a válóperekben
dönteni szokott. Ez instructiónak 13-ik kacscsa az, a mire mind a két
fél alapítja a keresetét, a herczeg is és neje is.
– S mit mond a 13-ik kacscs?
– Diákul van. Ugyan, signore, nem kaphatnék egy kis házi kenyeret?
Grázia! Nagysád is szereti a házi kenyeret? Ez itt «pane francese». A
13-ik §-a az instructiónak nem létezettnek mondja ki a házasságot; hanem
egyúttal halálitéletet is mond ki. Az a fél, a melyik az itéletre okot
szolgáltatott, meg van halva a világra nézve: annak többé házasságra
lépni nem szabad.
– És miért nem?
– Vigyázzon kérem, nagysád! Mikor az ember halat eszik, akkor nem kell
beszélni, mert szálkát nyel le. Csak én hadd beszéljek, a ki nem eszem
halat.
Gábor úr aztán kitisztogatott szépen minden szálkát ebből a kényes
themából, a mely egy gyöngéd hölgynek a torkán akadhatna.
– Ez egy igen kellemetlen, gyűlöletes per, a mi az embert mélyebben
lealázza, a pap lába alá, mint a hogy Henrik császár volt megalázva
Canossában; ez csak mint «bűnbánó ember» hajtá porba a fejét, a váló fél
pedig: mint «bűnbánó állat».
– Ügyeljen ön! A szomszédja koczintani akar önnel a pápa egészségére.
– Ah! Evviva Pio Nono! Igazán mondom: örömest ittam az egészségére.
Pedig bizonynyal mondom, éhomra ittam. Ugyan adjanak már valami
húsfélét! Hiszen elmúlt a nagy hét. Nem kell már bőjtölni. – Minden
reménységünk ő szentségében van most. A válóper ez alapon sok
veszélylyel jár, s a mikor az egyik félt megszabadítja, a másik félt
megsemmisíti. És itt épen olyan nevezetes ember ügyéről van szó, mint
Cagliari herczeg. Ez nem csak gazdagsága miatt nevezetes, hanem
diplomatai befolyása miatt is. Többet lakik Bécsben, mint Rómában s
palotája van mind két helyen, téli s nyári. Ott is nagy földbirtokos,
itt is. Tevékeny tagja annak a pártnak, mely ellensége minden
alkotmányos szabadságnak. Mikor a római curia az olasz mozgalom által
elhagyta magát ragadtatni, akkor a herczegnek tanácsos volt Rómát
elhagyni s a palotája ablakaira vastáblákat tétetni föl. Ő és az osztrák
nagykövet csak egy napon térhetnek vissza Rómába. S ez a herczegnőre
nézve a legkedvezőbb helyzet. Ha az itélet eldöntését siettetni lehet,
akkor a herczeg vesztett. Ő most az idézésre nem jelenhet meg Rómában.
Itt a nép megkövezné – «most». Tehát itéletet nyerhetünk ellene «in
contumaciam». – Még az is a szerencsénk, hogy meghatalmazottját,
Vajdárt, a derék, jó, becsületes haramiák elfogták s valami barlangban
fogva tartják, s míg azt a herczeg kiváltja, addig itt elverjük rajta a
port. – No, ha az olasz ezt nevezi sült húsnak, akkor szeretném tudni,
hogy milyen nála a nyers? Igazán mondom, bégetett, mikor belevágtam. –
Mi volt ez az izé, signore, a mit most lenyeltem? – «Cardi!» Bogáncs!
Azzal nálunk a szamarakat tartják, köszönöm a komplimentet.
– Ugyan folytassa, kérem! Nem a gastronomiai értekezést, hanem a
cánonjogit.
– Mondom, hogy a körülmények kedvezése mellett módunkban áll a
herczeggel oly kegyetlenül elbánni, a hogy csak kivánjuk. Nyerhetünk
ellene olyan itéletet, mely a herczegnőnek rangjához illő életjáradékot
biztosít, még új férjhezmenetel esetére is; választhatunk a herczeg
palotái közül, hogy melyikben lakjék? míg másfelől a herczeget érheti az
a balsors (akarám mondani: szerencse!), hogy nem nősülhet meg többé.
– Uram, ön elfeledi, hogy ki előtt beszél?
– Ez «ad hominem» azaz: «ad fœminam» volt mondva. Bizonyosan szerencse
lesz rá nézve, ha a marquisnőt nem teheti nejévé. – Azonban hát az egész
ügyvédi szép tervem egy nagy akadályba ütközik. S az a herczegnő
kedélye. Arra nézve, hogy magának kedvező itéletet kapjon, neki kellene
a herczeg ellen oly vallomásokat tenni, a miktől iszonyodik. Azt mondja,
hogy készebb meghalni, mint ajkain egy szót kiejteni, a mi a családi
élet titka. És azután azt tudva, hogy ezen önvédelme által a herczeget
oly élve eltemetett alakká tenné, a milyennek az szánta őt, visszaborzad
tőle a jó szíve, mint egy gyilkosságtól. Nincs bátorsága a szívének
szegezett tőrt kivenni megölője kezéből s annak a szívébe ütni. Annak a
vagyonából sem akar részt kapni. Fél a maga fájdalmától úgy szabadulni
meg, hogy ezt odaadja másnak.
– De hát akkor minek jöttünk ide Rómába?
– Azt is elmondom. A titkos instructióknak van egy záradéka, mely azon
esetekben, a hol a birák bölcsesége az igazságot eltalálni nem
elégséges, a pápának, mint Krisztus helytartójának, adja meg a
kegyelmezési jogot. Ez épen oly királyi jog, mint a haláltól
megkegyelmezésé. A törvény határain túl megteheti azt a pápa, hogy
rendkivüli esetekben, különös kegyelemből semmisnek nyilatkoztatja ki az
egész házasságot, s mind a két félt feloldja az itélet terhei alól. Ezt
a jogot nagyon ritkán használja egy pápa; rendkivüli idők kellenek
hozzá; – én azt hiszem, hogy épen ilyen eset és ilyen idők vannak most,
s ezért siettünk olyan nagyon. A mai nap után semmi aggodalmam, hogy a
herczegnő óhajtása teljesülni fog: megmenekül a herczegtől, a nélkül,
hogy annak vesztét okozná, a mit nem tudna a szívén elviselni. – Holnap
fogad bennünket ő szentsége kihallgatáson.
A szép szőke hölgy egészen meg volt elégedve az ebéddel, nem úgy, mint
Gábor úr, a ki a table d’hôte után rögtön egy rostélyost rendelt fel
magának a szobájába.