Mikor Gábor úr hazaért a hotelbe, akkor még természetesen nem volt
otthon a herczegnő. Annak még várnia kell, míg a tömegoszlásnál a
Rossiék hintójára kerül a sor.
Gábor úr legelébb is sietett magát czivilbe tenni. Azután bekoczogtatott
Dormándyné ajtaján: «szabad-e?»
Belülről erőteljes és kategórikus válaszul hangzott: «nem szabad».
Ez most duzzog.
Pedig, a hogy a szobaleány tanuvallomásából kiderült, már föl is kelt a
szép asszony és felöltözött s annyira elmúlt a fejfájása, hogy a table
d’hôte határideje után tudakozódott s addig is egy adag osztrigát
hozatott fel magának. Várni kell, míg magától kibékül. A herczegnő majd
kiengeszteli.
Annak a megérkeztét aztán türelmetlenül leste Gábor úr, bodor füstöket
eregetve tajtékpipájából ki az ablakon át, az utczára.
Egyszer aztán irtóztató néprivalgást hall közelíteni az utcza vége
felől, mintha valami vidám jellemű forradalom venné erre felé az útját.
A néptömeg megtölté az utczát, megkoszorúzott trikolor zászlókat
lobogtatva s e zászlók között gördült előre Rossiék hintója, a
grófnővel, leányával és a herczegnővel; az egész hintó tele volt szórva
virágcsokrokkal és koszorúkkal; hanem lovak nem voltak eléje fogva.
Férfiak vontatták és tolták azt a hotel kapujáig folytonos üdvriadal
mellett.
A hintóból leemelték a herczegnőt odasiető nemzetőrtisztek s fölvezették
a szobáiba, a hintót, Rossiékkal, vontatta tovább a felséges nép.
Gábor úr meg nem foghatta, hogy történhetik mindez? Türelmetlenül
csöngetett a szobapinczérnek.
A csöngetésre berohant hozzá egy nemzetőr; kardosan, a zöldágas keppivel
a fején.
– Nekem pinczér kell, nem gárdista!
– Én vagyok a pinczér.
– Mi történt itt?
– Nem tudok semmit. Talán a maitre du hotel tudja, az onnan jön.
– Hát küldje gyorsan a maitre du hotelt.
Percz múlva belépett hozzá egy nemzetőrkapitány; csákósan, vállrojtosan.
– Kit keres signore capitano? förmedt rá Gábor úr.
– No hát én vagyok a maitre du hotel.
– Ah, pardon! nem ismertem önre ebben a costumeben. Mi történt a
herczegnővel?
– Cz cz cz cz cz hn! czuppogatott a vendéglős; s aztán megint elől
kezdte; cz cz cz cz hn!
– Odáig tudom, vágott eléje Gábor úr, a mikor a herczegnő a pálmalevelet
megkapta, mert addig magam is ott voltam.
– Csak röviden mondhatom el signore, mert száz felé kell szaladnom. Hol
is kezdjem?
Ekkor kopogtattak az ajtón. Ugyan ki alkalmatlankodik most?
Már a nyelvén volt Gábor úrnak a «nem szabad!» midőn az ajtó, nyomban a
kopogtatás után fel is tárult s «nagyon is szabad!» annak, a ki most
belépett. A szép Dormándyné volt. A kiváncsiság meg is gyógyította, ki
is engesztelte. Azért, hogy megtudja a rendkívüli eseményeket, jégre
tette a haragját s maga lett Gábor úr látogatója.
– Hát, signore és signora, két szóval elmondom. A benedizione után, a
mint a «beata ungherese» (mert nálunk azt, a ki a husvéti áldásnál a
«palmá»-t megnyeri, «beata» névvel szokták megtisztelni) tehát, a mint a
palmát megkapta, levette a brilliántos karpereczét a karjáról s azt a
közkedvességű népvezér, a szentelt barka áruló Beppo Comincio kosarába
veté e szavakkal: «a szent ügy elősegítésére!» mely példájára a többi
úrhölgyek mind egymás után lekapcsolták kösöntyüiket, hasonló szent
lelkesedéssel; a gyujtó szikra körül futott a tribuneökön, a szentelt
barka-árulók kosarai köröskörül jártak s egy percz alatt tetézve lettek
ékszerekkel, miket a derék Ciceruacchio vett át a nemzeti kincstár
számára: begyült egy millió scudi. A szikrából láng, aztán lángoszlop
lett; olyan, mint a Vezuv kitörése, – (a mit önöknek is meg kell
tekinteni, szurta közbe a «maitre du hotel» egy pillanatra elfeledve a
capitano-de-la-guarda nazionalét; ajánlhatom Nápolyban a hotel du
Danemarkot, ott németül is beszélnek) – tizenkét ezer fiatal ember
iratta be magát az önkénytes seregbe rögtön. Nekem minden pinczérem
nemzetőr lett. Holnap a szobaleányok fognak felszolgálni az asztalnál. A
pápának két unokaöcscse is beállt az önkénytes legióba. A bibornokok
pompás lovaikat odaadták a hadsereg ágyúihoz való fogatnak; hasonlót
tettek a herczegek, grófok, nagykereskedők, mind kifogatták hintaikból a
nemes paripákat: allo az ágyúk elé. Rossi grófné is odaadta a maga
lovait. A nép azután maga ragadta meg a rudakat s vontatta a hintókat a
palotáig! A balkonokról koszorú! cz cz cz! virág! cz cz cz! ohi! ahi!
A derék férfi úgy kifáradt a lelkesülésben, hogy már csak jajgatni
tudott és nem várta az «addiot», hanem szaladt ki a szobából.
– No lássa ön; szólt Gábor úr Dormándynéhoz, e nagyszerű jelenet
elbeszélése után. Milyen jól járt ön, hogy nem volt ott; most megmaradt
a szép karperecze, a mit bizonyosan ön is elhagyott volna.
– Prózai ember! monda a szőke delnő, elsietve s boszúsan csapta be maga
után az ajtót.
A dolog nem egészen úgy történt pragmatice, a hogy azt a capitano
előadta. Ilyen kezdeményezéshez a szelid Blanka lelkében minden erély és
routin hiányzott. Hanem úgy volt az, hogy a mint a pálmalevelet keblébe
rejté, karperecze lekapcsolódott karjáról s leesett az embertömeg közé.
A ki azt megtalálta, csakugyan a derék Beppo Comincio volt, ki egy kis
ketreczet ütött fel a szegletben, s ott árulta a husvéti emlékvirágokat,
a mihez neki szabadalma volt. Ez a karpereczet hosszú pálczájának hármas
keresztű végére akasztva, nyujtá fel a herczegnőnek, ki azonban a
véletlent égi intésnek véve, azzal a szóval utasítá azt vissza, hogy az
elvesztett ékszert a «szent ügy oltárára» kivánja letenni. Ő bizonyosan
az egyházat értette. A virágárust, aranyos casulájában, bátran a pápai
cortegehez tartozó bussolantének tarthatta. «Szent ügynek» azonban az
esztendő folytán Rómában a «szabadságharcz» ügyét tartották s a
népszónok Beppo Comincio ily értelemben proclamálta a «beatától» jött
ajándékot. Az eredmény csakugyan az lett, a mit a vendéglős elmondott.
Blanka jó maga még csak sejtelemmel sem bírt arról, hogy mit tett? A
dicsőség, az ovatió diadalzaja, mely körülvette, érthetlen talány volt
rá nézve: megrettent tőle, reszketett. A lelkesedés felfoghatlan zaja,
az ölébe repülő koszorúk oly hatással voltak rá, mintha temetési
pompáját látná és hallaná élve. Mikor haza ért, alig volt annyi ereje
még, hogy szobájába tudjon támolyogni. S ott rögtön levetkőztetteté
magát és lefeküdt. Úgy rázkódott egész teste, mintha a hideg lelné.
Mikor Dormándyné bement hozzá, hogy meghívja a table d’hôte-hoz, már
fekve találta, s az arcza égett, mint a lázbetegé. Nem kivánt mást, csak
czitromvizet. Meg volt törve a rendkívüli izgalom alatt. A keskeny
pálmalevelet odarejté az inge alá, keblébe s kezeit összefonva fölötte
imádkozott.
De sokszor elringatá álomba ez a pálmalevél!