Másnap reggel, nagyhét szombatján, Gábor úr panaszkodni kezdett, hogy ő
neki már elég volt a dicsőségből: annyi szent dolgot vett már be, hogy
egész életére beéri vele. Ezzel összhangzólag Dormándyné is magas fokú
migraine jelentkezésére kezdett példálózni s mind a ketten egyértelmüleg
constatálták, hogy a herczegnő szerfölött kimerültnek látszik.
Az értük jövő Manassé nagyot nevetett rajtuk.
– Ez rendesen így van. A nagyhétre feltóduló idegenek a két első
gyásznap látványaiban annyira kimerítik az erejüket, jól tartják a
kiváncsiságukat, hogy a harmadik napon már öthatod része otthon marad,
összeszedni képességei töredékét a főpompára, a húsvéti áldásra, s e
közben elmúlasztja a legegyszerűbbet és legnagyobbszerűt, a mai nap két
tüneményét: a valódi kereszt imádatát, s a Marcell pápa miséjét.
A hölgyek aztán nem hagytak békét Gábor úrnak, mennie kellett velük még
egyszer a Sixtinába; pedig bizonynyal állítá, hogy a lábai köszvényt
kaptak már a sok állás miatt.
A Sixtus kápolnája most már teljes pompájában volt meghagyva,
gyászleplek, fehér takarók nélkül, csak a zárt ablakok sötétje tartá még
befátyolozva fölséges pompáját. Nem világított más, csak a viaszgyertyák
az oltáron.
A mint Manassé előre megmondá: ma már sétálni lehetett a Sixtinában; ma
nem volt semmi látvány, a bámész tömeg otthon maradt.
Mert azt nem lehet látványnak nevezni, mikor a pápa legegyszerűbb papi
köntösében, a bibornokok csak a violaszín palástban jönnek elő, aztán
kihoznak eléjük egy fadarabot, melyen se arany, se ezüst, se gyémánt.
Egy három sing hosszúságú gerendatönk az egész. Azt leteszik az
oltárvánkosra.
De az a fadarab az igazi kereszt töredéke.
Valóságos darabja annak a nehéz fának, melynek terhe alatt a világ
Megváltója összeroskadt, melyen vére végig csorgott, megőrizve a
kősírban a rothadástól, felemeltetve egy császárnétól, darabokra törve a
hitetlenek elől megmentés közben, melynek egy darabját egy császár a
vállán hozta el gyalog és mezitláb Jeruzsálemből Alexandriáig, egy másik
császár szoborba rejteté, templomosok hordták magukkal hitetlenek
seregén keresztül, véres útat törve számára Konstantinápolytól Rómáig.
Ez az a minden nemes ércznél drágább fadarab, mely most oda van kitéve a
vatikáni oltárra.
S az egyházfejedelem, a kinek lábai királyok fejein járnak, atyja
kétszáz millió embernek, őrzője a mennyország kulcsának, mikor e tört
darab fához közelít, leteszi fejének ékességét, leölti magáról himzett
köntösét, leveti czipőit s egyszerű szőringben és mezitláb, meghajtott
fővel járul feléje, térdre veti magát előtte s alázattal megcsókolja
azt. Követik a többi egyháznagyok. A chorusok ezalatt folyvást zengik
Palestrina nagyszerű zeneművét, melynek neve «Marcell pápa miséje». Egy
világot átölelő zenemű, minő valaha emberi és angyali fülek számára
alkotva volt, melyet ihletett órákban egy költő ellesett az égből, s
mikor készen volt, dedicálta azt egy üdvezültnek, a meghalt Marcell
pápának és nem az élő fejedelmeknek.
Az igaz, hogy délután három óráig tartott a nagyszerű zenemű, a míg a
szertartás végén a processió a tegnapi kelyhet az ostyával ismét
visszahozta a sírboltból s a benne levő bort a pápa és bibornokai, az
apostolok példájaként, egy szalmaszálon át szürcsölék ki, mire
megkondultak a harangok a Péter-templom tornyaiban; arra a hangra
egyszerre lehullottak az ablakokról a takarók; a Sixtina kitünt egész
pompájában, Michel Angelo remekműveivel. A kivont kardok, az alabárdok,
mik addig lefelé voltak fordítva, most egyszerre hegyeikkel égfelé
emeltettek, s a chorusok, az egyháznagyok és a zarándokok egyhangból
rázendíték a halleluját!
– Hála legyen a Mindenhatónak, mondá Gábor is Manassénak; csakhogy már
vége van! Soha életemben még így nem untam magamat.
– Bátyám ne mondja hangosan, csitítá Manassé. Ez Palestrina zeneműve
volt.
– Mindjárt tudtam, hogy valami zsidó nóta, igazolá magát Gábor úr (a
kinek Palestrina, vagy Palæstina nem tett semmi különbséget). Már nálunk
Pesten csak szebbet hallani ennél a franciskánusok templomában.
Manassé nem vitatkozott vele tovább.
Gábor úr a hotelbe visszaérve, azon megmásíthatlan nézetét fejezte ki,
hogy ő már «kerékbe van törve», s hogy ő a holnapi parádén, ha mindjárt
szent János apocalipsisát mutogatják is, jelen nem lesz, a hölgyek is
jól teszik, ha meggondolják, hogy micsoda mulatság lesz holnap reggeli
öt órakor a vatikán kapujánál összecsoportosulva várni négy óra hosszat,
a míg a hölgykarzatokra felmenetelt megnyitják, s azután másik négy
óráig egymáshoz zsufolva lenni, míg minden szertartásnak vége szakad a
templomban s végre a pápa megjelenik a loggián, elmondani egy áldást, a
miből úgy sem értenek semmit, mert diákul van. Legjobb volna a holnapi
napon itthon maradni és kipihenni magukat. – A minthogy Dormándynét
csakugyan még az este utól is érte a bejelentett migraine: annak egész
éjjel szódát kellett inni és mustárszeszt alkalmazni. Nőkisérő nélkül
pedig a herczegnő magában nem mehetett a karzatra. (Magyarországi
fogalmak szerint; mások nem tartották ezt a szabályt.)
– Tudod, kedves öcsém; mondá Manassénak bizalmasan az ügyvéd. A mi a
lábaimat illeti, azok kiállnának még akár tíz napi marschot is: nem
vagyok én totya; a Dormándyné fejfájása is elmulnék, csak azt mondanám
neki, hogy doktort hozok. Nagyon fél az olasz orvosoktól, hogy mindjárt
eret vágnak rajta. Hanem az van a dologban, hogy épen most kaptam a
pápai curiától a kegyes engedélyt, hogy a herczegnőt velem együtt ő
szentsége kész elfogadni holnapután. Ez rendkívüli gráczia! ünnep
második napján. Igaz, hogy egy olyan szép diák levelet irtam ő
szentségének, a milyet nem olvasott egyhamar. De már most nekem is
készülnöm kell egy kicsit: össze kell szednem, hogy mit beszéljek ő
szentségének a cliensem ügyében. Tudod, diákul kell szónokolni. Hát csak
hadd maradjon most a parádé. Köszönjük a szivességedet, tudod?
– Mindent tudok. Fáj bátyámnak a Dormándyné feje, meg a maga lába.
Kapott engedélyt husvétmásodnapi kihallgatásra; a mi egyébiránt Rómában
nem ünnep, mint Kún-Agotán. A levele szépen volt irva. Ezt mint tudom.
Hanem azért mégis jó lesz egyszer egy udvariassági látogatást tenni
Rossi úrnál, a franczia követnél, a kinek az előszobájáig már
elvezettem, mert az is tud egy kicsit diákul, ha nem is olyan szépen,
mint bátyám. Tudja?
Ebből megtudhatta Gábor úr, hogy a gyors engedélyt a kihallgatásra
alighanem Manassénak köszönhetik, ki azt a nagy befolyású franczia követ
által kieszközölte.
Manassé is megtudott annyit, hogy a holnapi ünnepélyes látványról azért
kell elmaradni a herczegnőnek, mert az «ügyvéd» védelmi tervébe sehogy
sem illik az bele, hogy «védencze» nyiltan ország-világ előtt együtt
üljön és beszélgessen fél napon át egy idegen fiatal emberrel. Ez az
egész per folyamát alterálhatná. Eddig megjárta. A hölgy lefátyolozott
arczczal járt-kelt mindenütt, de holnap már le kell vetni a gyászt,
pompának öltözni; s ez a város tele van kémekkel, sanfedistákkal: azért,
ha a mult héten kikergették is a jezsuitákat. Az ügyvéd tanácsosnak
találta felmondani a barátságot. S ebben megint igaza volt.
Manassé megértette a dolgot s szépen búcsút vett a herczegnőtől, a ki
igazán szomorú volt azért, hogy a holnapi nap öröméről le kell mondania.
De hozzá volt szokva, hogy saját akarata ne legyen soha, s oda nyujtá
búcsúra a kezét. De azután kikönyökölt az ablakba s utána nézett az
eltávozónak, hogy legalább annyit tudjon meg, hogy mikor a hotelből
kilép, melyik irányban hagyja el az utczát, s mikor a szeglethez ér,
merre fordul el? Lehet, hogy soha sem fogja többé visszatértét látni.
Korán reggel, tizenegy órakor (római számítás szerint, a mi nálunk
hajnali öt óra) az Angyalvár ágyúi kezdték Gábor úr ablakait
megpróbálni, hogy jól be vannak-e téve? A nagy dörgésre kiugrott az
ágyából s rögtön felöltözött. Első gondja volt bekoczogtatni Dormándyné
ajtaján s megkérdezni az ajtón keresztül, hogy érzi magát? A szép hölgy
azt felelte neki, nyögdécselő hangon, hogy most az ágyúzástól megint úgy
a fejébe állt a mindenféle görcs, hogy reggelig aligha meg nem fog
halni.
Ezt nagyon helyeselte az ügyvéd. Meghalásról szó sincs; de legalább a
herczegnő nem mehet el a parádéra.
Neki csak parádé volt az, a kérges szivűnek. Mit tudta ő, hogy annak a
félénk lelke, mint kétségbeesése balzsamát óhajtja azt az áldást, a mit
a szívébe ojtott hit csodaerővel ruházott fel. A mi neki csak latin
flosculus volt, attól ő gyógyulását várta.
Azután elkezdtek Róma száz temploma tornyaiban megkondulni a harangok: a
város megelevenült, a nép mind tódult a Tiber felé, a hintók ünnepi
pompához öltözött néppel rakva, mind egy irányban, a mik visszajönnek,
azok mind üresek.
Blanka kihajolt az ablakon s nézte folyvást «azt» a szegletet.
A népfolyam egyre omlott végig az utczán: az órák tizenkettőt,
tizenhármat, tizennégyet ütöttek, akkor gyérülni kezdtek az utczánjárók;
a ki eleven volt, az már a Szent-Péter-téren van rég.
Ekkor egy nyitott kocsi áll meg a hotel előtt, egy bennülő férfival,
kiben Blanka Manassét ismerte fel.
Szíve nagyot dobbant. S az arcza elárulta már a szívét, piros lett.
Manassé sietve jött fel hozzá.
– Bocsásson meg herczegnő, hogy hivatlanul jövök. Láttam az arczából
tegnap, hogy nehezen mond le arról az áldásról, a mi ma a loggiáról fog
elhangzani, s találtam rá módot, hogy jelen lehessen.
A herczegnő megörült s megrettent egyszerre.
– De hisz elkéstem már; ünnepélyhez sem vagyok öltözve.
– Elég ideje van, herczegnő. Rossi úr neje olyan jó volt, hogy felajánlá
önt magával vinni a franczia követség külön hölgykarzatára, mely csupán
huszonnégy hölgy számára van felállítva, külön bejárással a katonai
sorfal közül, legközelebb a loggiához. Egy óra mulva eljön önért saját
hintajával a grófnő. Addig felkészülhet a herczegnő.
– Ön is eljön?
– A grófnőt elkisérem idáig leányával együtt, a kiben ön igen
rokonszenves alakot fog megismerni, de oda nem kisérhetem önöket, mert a
külön karzatra csak hölgyeket eresztenek, hanem majd valahová
befurakodom én is, felmászok valamelyik obeliszkra, a mit még meg nem
szálltak mások.
Azzal sietett vissza a követségi palotába.
Ez ajánlat ellen aztán az ügyvédnek sem lehetett semmi kifogása. Inkább
kapni kell két kézzel a magas pártfogáson. Nagy megnyugvására szolgált,
hogy ezúttal Manassé elmaradt a herczegnőtől s az kizárólag hölgy
társaságában fogja tölteni a napot.
Most aztán Dormándynénak még jobban megfájdult a feje, hogy a herczegnő
nélküle ment el a benedictióra. De hisz őt csak nem híhatta, mikor be
volt kötve a feje.
De még annál nagyobb bántalom is történt Dormándynéval; mert a mint
Manassé visszatért a grófi családdal, s aztán a hölgyeket egymással
megismerteté és magukra hagyta: ez alatt átment Gábor úr szobájába s azt
is elkezdé csábítani.
– No, bátyám. Ha a lábai beleegyeznének, ha az etiquette-szabályok nem
gátolnák, ha hite és vallása nem tiltaná, s ha a latin allocutio már be
volna tanulva, tudnék ám egy olyan csendes kis helyet, a honnan
árnyékban ülve lehetne meglátni azt, a mit ezernyolczszáz esztendeig nem
látott emberi szem s letelik új ezernyolczszáz esztendő, hogy nem fog
újra látni.
– Micsodát?
– Egy római pápát, a ki élére áll a népszabadságnak, s ki a Szent-Péter
templom loggiájáról, a tiarával a fején, benedictiot mond az előtte
felállított római hadseregre, a mely megindul harczolni a
népszabadságért. Ott van felállítva Durando egész hadteste a téren; s a
római pápa megáldja a szabadságért, a felvilágosodás győzelmeért kivont
fegyvert. Bátyám álmai ezek, s most ébren nem nézi meg?
– Hüh, öcsém, ez valami! mormogá Gábor úr. Az egész római hadsereg! Maga
Durando! Ezt lehetetlen meg nem nézni! Várhatsz addig, a míg a
díszruhámat fölveszem?
Gábor úr mindent elfelejtett erre a csábszóra, a mit eddig impedimentum
dirimensnek talált saját személye s a szentpétertéri nagy szertartás
között s sietett magyar vitéznek öltözni karddal, panyókával.
– De halkan lépegessünk, mert Dormándyné alszik.
Nem aludt biz az; sőt inkább nagyon mérges volt, mikor azt hallotta,
hogy lassan, csoszogva osonnak el az ajtaja előtt s halkan teszik be az
ajtót. Felfogadta haragjában, hogy ezért Zimándyhoz kegyetlen fog lenni,
Manassét pedig szeme elé nem ereszti többé. Különben is ez az oka a mai
fejfájásának is, mert ez előtt hat nappal rávitatta a pálinkát. Az
akkori borszesztől kapta most ezt a migrainet. Haragudott a herczegnőre
is, a miért az egy most eléje toppant idegen asszonynyal kész elmenni
inkább, hogysem egyetlen kipróbált barátnéja mellett ott maradna
ápolónak; – sőt a pápára is haragudott, a mért épen olyan napot
választott erre az ünnepélyre, a mikor ő neki az ágyban kell maradni; s
haragjában félre tette az imádságos könyvet s elővette a patience
kártyát, azt rakta ki a paplanára, s a mint az első ágyúdördülés
jelenté, hogy az ünnepély kezdődik, sírva fakadt, s felfogadta, hogy a
mint haza megy, rögtön kalvinistává lesz.
Manassé ez alatt bemutatta a grófnőnek az árpádkori hősnek öltözött
Zimándy urat, kinek a mentekötő lánczán akkora emberfejes medaillonok
lógtak, hogy elbujhatott mellettük minden Calatrava érdemrend; azzal
együtt lementek a grófné carosseáig, annak volt egy hátulsó inasülése,
abból a lakájt leszállították, s átdelegálták a kocsishoz; a két úr
pedig beült az expropriált inas-ülésbe, a hölgyek háta mögé; így minden
akadály nélkül jutottak el a Szent-Péter-térig, a hol a követségi firma
oltalma alatt a katonai sorfalak között minden furakodás nélkül érték el
a föntartott franczia tribunet, melyen a választott hölgyek csak most
kezdtek letelepülni, míg a «confessio» két oldalán emelt karzatok lakói
már hajnal óta helyeiken ülnek és szenvedik a keresztyéni csendes
martyriumot.
A hölgyek tehát könnyen helyeikhez jutottak, a férfiaknak ez kissé
nehezen ment. Nekik a tribunet emelő keresztgerendázat között kellett
elhelyezkedniök; Gábor úrnak átengedé Manassé a legjobb positiót,
tudniillik azt az ülőhelyet, a mit két hegyes szöget képező gerenda
kinál; a mi olyan volt, mintha valaki egy V betűbe ülne bele; hanem neki
magának már csak egy arasznyi kiálló szarufavég jutott, a min csak egy
lábával állhatott meg, a másik az alatt pihent, s a félkarjával a
czölöpökbe kellett fogóznia: valóságos æquilibrista tornagyakorlat volt
az. De meg volt érette a jutalma. Egy kartávolnyi magasban láthatta épen
maga fölött Blankát, s maga előtt az egész Szent-Péter-tért, a
templommal együtt.
S az nagyszerű látvány volt, mely megszégyenít minden képzeletet.
Jól volt mondva: új ezernyolczszáz év kell ahhoz, hogy ezt emberi szem
még egyszer meglássa.
A Szent-Péter templom előtt föl egész a lépcsőkig, felállítva egy egész
hadsereg; gyalogság, lovasság, ágyúk. Minden ezrednek két zászlója van,
az egyik a római egyházállamé a mennyország kulcsaival, a másik a piros
fehér zöld: Olaszország és a szabadság lobogója.
S a hadrendbe állított fegyvertest azt az óriási tért csak végig éri, de
nem tölti meg; a drága keretben, melyet a Szent-Péter templom, s a két
félkörű oszlopcsarnok képez, egy kép van foglalva, melyet megmérni
hiányzanak az emberi fogalmak.
Mindaz, a mi pompa és ragyogás, az öt világrészből egy tömegbe gyűjtve:
egy tenger – selyemből, csipkéből és aranyból! Díszjelmezei minden
népnek, zászlói minden országnak, ragyogó sisakok, arany süvegek, vésett
művű mellvértek, tollas barettek és nyusztkalpagok, arany és ezüst
vállrojtok ezernyi tömegekben; a körülfutó karzatokon a szépség népe, az
egyedül egységes nemzet, a hölgyek nemzete. Az emberiségnek az a fele,
mely nem visel egymással háborut, mely nem részese az átoknak, mely az
égre kiált; mely nem irtja ki a szomszédot, nem épít várakat,
börtönöket: – a nők.
Még hátrább, egész a Borgoig, a kocsik özöne, megrakva sokasággal s maga
a souverain nép a háztetőken, a falakon, az obeliszk mellett, festői
népviseletében; egy szent szobor helyén most egy ember-pyramid emelkedik
s az élő szobor tetején a római nép kedvencz alakja: a hirhedett
Ciceruacchio, kezében egy roppant tricolor zászlóval.
S e kép oly óriási nagy, hogy annak, ki egyik keretétől a másikra
áttekint, a tulsó részen nyüzsgő embertömeg úgy tünik fel, mint egy
czifra hangyaboly.
S benn a Szent-Péter temploma is tömve néppel. A ki a pápa
pontificatióján akar jelen lenni, ugyan az nem részesülhet a loggiai
benedictióban.
Az órák tizennyolczat ütnek, dél van, midőn megkondul a harang a nyugoti
toronyban, s az angyalvár bástyáin elkezdenek dörögni az ágyúk. A
templomi szertartás végződött: a bronz templomajtók bőrfüggönyei
megnyilnak, s előjön a zarándokok menete, elfoglalva a kolosszális
lépcsőzetet; a magasból titokteljes zene hangzik alá, az idegen nem
tudja, honnan jön az? A kupolában elhelyezett katonai zenekar
harsogtatja a dicsőítő zsolozsmát. Olyan az, mintha a bezárt égből
hangzanék alá, elpárolva a felhőkárpitoktól. A hivők szerint a zenészek
ezüst trombitákat fujnak. Minden arcz a loggia felé van fordulva most.
Ez egy páholyszerű oszlopcsarnok a Szent-Péter templom homlokzatán,
toronymagasságban.
A myriadnyi néptömeg ide alant zúg; mindenki látni óhajt és
nyugtalankodik; úgy hangzik az, mint a tengermoraj.
Egyszerre megelevenedik a loggia. Pompa, mely túlragyog minden fejedelmi
fényt, tárul elé. Bíbornokok sorai, középkori pánczélos lovagalakok,
szolgaruhának szegődött királyi palást. A koronahordók jönnek a két
hármas koronával: az egyik I. Napoleon, másik a spanyol királynő
ajándéka, brilliántokkal terhelt koronák. A harmadik: a legrégibb, mely
előbb egyszerű volt, azután kettős lett, utoljára hármassá növekedett,
az egyházfejedelem fejét ékesíti, kit aranytrónusban ülve hoznak a
loggia párkányáig, hová a másik két koronát letették; hordszéke mellett
főpapok csoportja, a háttérben magasra emelt páva- és
strucztoll-legyezők.
A mint a pápa a loggia párkányához ér, feláll a trónjáról, a nap teljes
fényében megvilágítja alakját.
Öltözete csupa fehér és arany. Vakító fényalak. És az a jóságos mosoly
az arczán, a mi ragyogóbb koronája minden köveinél.
Manassé nem a pápát nézte, hanem Blankát. Milyen boldog volt e perczben
ez a szegény asszony! Valamennyi úrhölgy között ő hozta el magával a
legszebb gyémántokat: azt a két örömkönyet nagy sötét szemeiben.
A pápa kezében nem volt sem pásztorbot, sem kereszt. Annak az emlékére,
hogy Péter apostol tanítványa Maternus feltámasztására odaadta
pásztorbotját, a pápának nem lehet másutt azt viselni, csak Trier
kerületében, hol Maternus meghalt.
Mellette állt a két legifjabb bibornok, a dékányok; kezükben egy-egy
pálmalevéllel.
S akkor, a miriádnyi nép elcsendesülése alatt aláhangzott a koronás
főpap áldása.
Csengő, hatalmas, érzéstől áthatott férfihang volt az: vontatott
énekléshez hasonló. S az áldás tartalma is egyszerű, emberi, malasztos.
Bűnbocsánatot, időt a megtérésre, bűnbánó szivet, megjavult éltet,
kegyelmet, vigasztalást s kitartást a jó munkában kér az Istentől a
jelenlevőknek s nem zár ki belőle senkit.
Egy köny odahullott Blanka szeméből Manassé arczába, a mint egymásra
tekintettek. Ez a könycsepp jegyezte el őket egymásnak. Vagy az egyiknek
kell leszállni, vagy a másiknak kell fölemelkedni! De találkozniok,
egyesülniök kell.
A mint a pápa áldása elrezgett a légben, egy stentori szó az
emberpyramid tetejéről fölkiáltott:
«Evviva Pio Nono!»
S erre a miriádok néptengere oly óriási kiáltásban tört ki, hogy azt
semmi tenger utána nem csinálja. Egy itéletnapi hozsánnakiáltás volt az,
a halottak fölébresztésére szolgáló; a megáldott nép visszarivallja az
áldást a főpapnak, kit e napon a szivében hordott mindenki. A szabadság
Péter apostola volt ő e pillanatban s Szent-Péter kulcsainak egyikével a
mennyei, másikkal a földi paradicsomot nyitá meg népei előtt.
A népáldás hangja elnyelte a két bibornok-dékány utóbeszédét; nehány
pillanat mulva megint egyszerre, mintha kettévágták volna a zajt,
elcsendesült minden. A bibornokok a kezükben tartott pálmaleveleket
hajíták le onnan a magasból a nép közé.
A két leszálló levél egyszerre magára vonta a figyelmet. Vajon hová
fognak leszállani? Ki lesz a boldog halandó, a kinek az áldás és
bocsánat jelvénye jutni fog?
A lenge pálmalevél lassan szállt alá a magasból, s mint minden, a mi
ívalakra hajlott, szeszélyes kanyarulatokat tett a légben.
A nyugat felé szálló pálmalevél végre orsóalakú örvénylő forgással
hullott alá magára az olasz önkénytes ezred zászlajára, ismét felköltve
a dörgő diadalkiáltást, míg a kelet felé szálló levél ringatózva,
kanyarogva, szeszélyes lengéssel csalogatta a ráváró tömeget; egy
szellőfuvallat egyszerre a franczia páholy felé ragadta azt. Száz kéz
nyult föl eléje, hogy elfogja a lehulló jelvényt.
Hanem a százegyedik hosszabb volt a többinél. Az tudniillik Manasséé
volt, ki az állvány szarufájára hágva, az egész tömeget megelőzte egy
karhosszával s az odalebbenő pálmalevelet szerencsésen elragadta. S
ugyanabban a perczben odakinálta azt a feje fölött ülő hölgynek,
Blankának. S ezzel ismét ki lett víva egy újabb üdvriadal a közönség
részéről.
Blanka szép volt, de az a percz, melyben a bűnbocsánat és áldás
pálmalevele kezébe jutott, valami oly megdicsőülést kölcsönzött
arczának, hogy a rátekintő ezernyi szem előtt úgy tünt fel, mint egyike
azoknak a szent alakoknak, a kik fölemelkednek az égbe.
Ez a pálmalevél annyi volt neki, mint egy egész fejére omló mennyország.
Mikor eszébe jutott, hogy megköszönje azt annak, ki merész kézzel
közvetítője volt az égi ajándéknak, már akkor az nem volt közelében.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Bizony Isten nagy dolog volt ez, öcsém! mondá Gábor úr, a mikor
Manassé annyira útat tört előtte, hogy valami szekérbe elhelyezhesse
magát. A római pápa áldást mond a szabadságharczba induló seregekre!
Ilyen még nem volt!
– Hanem most azután, bátyám, sietve hajtsa keresztül a herczegnő perét,
a míg ezek a csillagképletek uralkodnak.
– Mit? csak nem hiszed, hogy a pápa játékot űzzön ilyen nagy eszmékből?
förmedt rá Gábor úr, valódi haraggal.
– Azon nem kételkedem, hogy Pio Nono szelíd, jó szívű, őszinte ember,
kegyes uralkodó, felvilágosodott fő, hanem hogy a jámbor keresztény
Durandot a pogány osztrákok, nem tekintve a szent atya őszinte áldását,
kegyetlenül meg fogják verni az első találkozásnál, azt nagyon
valószinűnek tartom; s hogy akkor milyen időváltozás fog Rómában
bekövetkezni! azt halandó előre nem tudhatja. Jó lesz sietni, míg el nem
szárad az a pálmalevél!