A tenebrenek késő este van vége. A miserere véghangjai után a sötétben
mozgó alakok dübörögve hullnak térdre, sarkaikkal tombolnak a földön s
jajkiáltásaik jelzik a keresztrefeszítés pillanatának gyászát, mire
megnyilnak a Sixtina ajtajai s a közönség előtt feltárul a «királyi
terem» vakító fénynyel megvilágítva. A nap végződött.
Másnap nagyon korán reggel ott kellett már lenni Manassénak a híveivel,
hogy egy kis helyecskét kapjon számukra a királyi teremben.
A Vatikán már hajnal óta nyitva volt és minden terme tömve tolongó
csoportokkal; idegen utasok és olasz földnép összevissza keverve, a kik
azt sem tudják, hol kezdjék el a bámulást? e halmazában a kincseknek,
mikkel a világuralom, a kegyelet, művészi kéz és fejedelmi pazarlás
telezsúfolt egy óriási palotát, a melybe, a ki reggel bemegy, este jön
ki belőle s meg nem pihent sehol. S jól van intézve, hogy kincs és
művészi remek a tóduló nép özönét szétossza: így juthat a nap nevezetes
pompájához a választottak serege, mely még mindig legió.
Blanka és kisérői a királyi terembe csupán Manassé hadvezéri taktikája
mellett juthattak el ezúttal. Onnan egy pillantást vethettek a
Sixtina-kápolnába, mely e napra már egészen fehérrel volt bevonva, még
az oltár is (az Eucharistia emlékére) – s egy másik tekintettel a
Paulina kápolnába, mely ezen az egyetlen napon szokott megnyitva lenni.
Ez a szent sír. Megérkeztükkor már a pápa eltávozott a Paulinába a szent
kehelylyel, melyet ott a nagy hamvvederbe fog letenni. A chorus egy
része a Sixtinában énekelt, másika a Paulinában, egymásnak felelgetve. S
a királyi termen végig vonult az ájtatos processió.
Ott vonult el szemeik előtt az egész világ!
Az a világ, a mely volt ezer év előtt, és megmaradt olyannak, a milyen
volt ezer év előtt. Zarándokok a föld minden részéből, a hol csak hívők
laknak; Syriából és a délszigeti és chinai missiókból, Abyssiniából és
Oroszországból, szerzetesek, remeték, vitézi rendek, biborpalástban,
aranykoronákkal és hátratűrt csuklyákkal, szőrcsuhában és mezítláb,
faczipőkben, keresztvégű botokkal, mikről kobak függ alá s drágaköves
pásztorgalymókkal; öveikről lecsüggő olvasókkal, köpenyeiken szent Jakab
kagylóival; helveták, a kantonok pallosaival; minden fegyver hegye, s
minden tekintet a föld felé irányozva. S azután a nőszerzetek változatos
jelmezű alakjai: az a női köntös, a min a divatnak nincs hatalma;
szemek, a mikben nincs epedés, ajkak, a miken nincs nevetés soha. Egy
végeszakadatlan látvány, mely fogalmat ád arról a hatalomról, mely
körülövezi az egész földet, s egyenlősíti a századokat. Ez a menet most
is ugyanaz, a mi ezer év előtt volt, ez alakok most is ugyanazok. A
horizon egyik felén lemennek, a másikon visszajönnek.
A zarándoksereg hosszú menetét bezárja a tizenhárom apostol.
A föld tizenhárom nemzetéből választott papok, földet seprő hófehér
ruhában, turbán alakú fövegekkel, a kik letelepesznek egy kerek
emelvényre, míg odajön hozzájuk a Paulina sötétjéből fölmerülve, egy
szelid, folyvást mosolygó arczú alak, minden pompa, ragyogás nélkül.
Senki se mondaná róla, hogy ez a fejedelmek fejedelme: a pápa. Oly
szerényen, oly alázatosan közeledik «társaihoz»; lehajlik lábaik elé,
leoldja sandaljaikat, a bussolantik arany medenczét visznek előtte,
izsóp-illatos langyvízzel; azzal mind a tizenháromnak megmossa a lábát,
megtörülgeti lágy gyapotkendővel és aztán megcsókolja; a kincstárnok
mindegyiknek átnyujt egy piros selyem erszényt, abban egy nagy arany és
ezüst érem, egyfelől a pápa arczképével, másfelől a lábmosási
jelenettel.
Az egyházi menet után tóduló tömeg aztán, mint a zuhatag ragadta magával
Blankát és kisérőit, nem kellett már útmutató, az ár vitte őket az igaz
úton, keresztül a vestibulumon, a királyi lépcsőn, Constantin tereméig,
a hol a «Cená»-hoz volt megterítve.
Ott ült már a tizenhárom apostol (a tizenharmadik az «angyal», a ki
szent Gergely lakomáihoz meg szokott jelenni), előttük egy kosár tele
virággal, ezüst tányérok és kések, az asztalon a húsvéti bárány. Az
egyházfejedelem körül jár s arany tálból ételt oszt nekik: ráklevest és
sült halakat. Minden, a mi az asztalon van, a vendégeké: étel, virág és
ezüst. Azt kosaraikba rakják és elviszik.
Innen az embertömeg cataractái sodorják tova a hivőt és hitetlen
bámulót, míg a nagy tengerbe beomlanak: a Szent-Péter templomába.
A tömeg nagy részét elvonják a szent Veronka-szobor előtt kirakott
legnagyobb ereklyék: a zarándokok körülfogják Szent-Péter sírját.
Manassé Blankát, ki, hogy el ne tépjék tőle, két kézzel kapaszkodott a
karjába, egy oldaltransepthez igyekezett eljuttatni, melyhez egy
kimagasló trónmennyezet volt a jelmutató pharos. Az ügyvédet és
Dormándynét egy másik ága a népfolyamnak elszakítá tőlük s elvitte más
embertömeg örvényébe. Ők eljutottak a nagy vezeklés látványához.
A transept közepét lépcsőzetes emelvény foglalja el, beárnyékozva
aranyszövetű mennyezettel.
Ezen a napon, ősszokás szerint, egy halálos bűnt elkövetett vétkes kap
bocsánatot s a bibornokok egyike adja meg neki a nép előtt a feloldást.
A pápa választja ki a szertartást végrehajtó bibornokot, s a bibornok
választja ki a szabadon bocsátandó gonosztevőt.
A megkegyelmezett orgyilkos volt, ki politikai fanatismusból le akarta
szúrni a miséző papot az oltár előtt Hogy ezt bocsátják szabadon,
mindenki tudta már s Manassé előre figyelmezteté rá a herczegnőt. Hanem
azt, hogy ki lesz a kegyelmet osztó bibornok, csak akkor lehetett
megtudni, mikor a mennyezet kárpitjai közől kilépett.
Blanka Manassé karjára támaszkodott. Mikor a bibornok fellépett az
emelvényre, a herczegnő úgy érzé, hogy kisérője megrendül,
összerázkódik. Bámulva nézett fel:
– Ezt magát akarta a gyilkos megölni! súgá oda Manassé Blankának.
Az áldozat maga jött fölmenteni az ellene vétkezőt.
Még sápadtan a vérvesztéstől, mit a rosszul irányzott tőrütés okozott,
még reszketve a borzalomtól, mit a gyáva test érez, mikor az erős lélek
parancsol vele, hogy közeledjék a halála helyéhez, foglalt helyet a
főpap a trónszékben s inte, hogy hozzák eléje a bűnöst.
Egy mellék-sekrestye ajtón bevezették azt a terembe, nehéz szövetü
szőrcsuhában; nyakán a kötél. A bűnösnek felesége is volt és három kis
porontya. Azok is vele jöttek.
A vétkes háttal volt fordulva Blanka és Manassé felé, addig nem
láthattak az ő arczába, míg a bibornok trónja előtt térdepelt és gyónt;
csak a főpap arczát látták, a mint szelid biztatással suttogott ahhoz
vigasztaló szókat; végül reszkető kezét fejére tette, megáldá, levette
nyakáról a kötélhurkot, s azt saját karjára csavarta s aztán megölelte a
feloldott gonosztevőt.
Mikor a bibornok felállt a székéből, a megkegyelmezett is felemelkedék
és megfordult, hogy a hét lépcsőn leszálljon. Ez alatt arczába lehetett
látni.
Olyan arcz volt az, a mit egyszer látva, nem lehet többé elfelejteni.
A széles, magas homlok két szeglete annyira kidomboruló, mintha szarvak
akarnának rajta kinőni, s az üstök közepén egy csipetnyi rögtön őszült
hajtincs, mint egy fellövelő sugárkéve a fekete haj között. Sötét,
tömött szemöldei, mint két kigyó huzódnak alá szemeire. Felvetett ajkait
göndör bajusz és szakál veszi körül; a római szabású sasorr középcsontja
valami ütéstől betörve látszik.
A félelem igézete jár e tekintet előtt.
Maga a nagyobbik fiú, mikor apját leszállni látja az emelvényről, félve
huzódik anyja mellé, csak a kis ölbeli csecsemő vet feléje csókot a
kezével.
A baljóslatú alak lassú, daczterhelte léptekkel halad végig a számára
nyitott fegyversoron, s félre sem tekint senkire, még nejére és
gyermekeire sem. Blanka sokáig fog álmodni a szörnyű alakról!
Ezzel a nap ünnepélye végződött. A gyilkost szabadon bocsátják, míg a
Megváltó a Golgotán kiszenved. Legnagyobb emberi gondolat ez: könnyű
volt Istent találni benne! – A harangok megnémultak; a kereplők szólnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor hazavezette a herczegnőt Manassé, azt kérdé tőle: «Nem fáradt ön
ki, herczegnő?»
«Új erőt nyertem». Felelé neki Blanka.
És akkor forrón, erősen megszorítá Manassé kezét. Senki sem volt jelen.
Ügyvédjét, társalkodónéját a népörvény hurczolta magával, s a
kézszorítás alatt gondolta magában: «nem foglak elbocsátani!»
És Manassé elérté a kézszorítást és gondolta magában:
«Szegény asszony! Milyen nagy kincseket kellene elvesztened: millióit a
világi vagyonnak, siklusait és talentomait a szívbeli kincsnek, hogy
megnyerj érte egy ilyen ágról lehullott, lábbal taposott, széltől
elkapott falevelet, a melyre az én nevem van irva. Dobj el engem, – s
maradj «ilyen» gazdag!»
Azután még ott maradt nála mindaddig, míg hozzátartozói haza kerülnek s
ez idő alatt elmondá a herczegnőnek a látott szertartások mély értelmét,
a miről a nézők nagy része fogalommal sem bir, a vallási mysteriumokat,
miknek közlésével a mai nap áhitatos gyönyörét az üdv érzetéig fokozta a
herczegnő szivében. Ő, a profanus, mind jól ismerte azokat.
S mikor azt hitte a herczegnő, hogy a felmagasztaltság régióiban
feltalálták lelkeik azt a paradicsomi tájat, a melyben boldog találkozót
adhatnak egymásnak, akkor Manassé ezzel a szóval: «gyönyörű költészet
mind ez!» – leveté magát az égből hanyatt-homlok a földre s otthagyta a
herczegnőt egyedül a paradicsomban.
Gábor úr és Dormándyné megérkeztek s áldották azt a csengetyűszót, mely
jelt ád – nem a feltámadáshoz, hanem a table d’hôte-hoz, az igaz
hivőknek, a kik reggel óta se nem ettenek, se nem ittanak, se nem
ültenek vala.