Manassé még az nap délután meglátogatta a herczegnőt.
Érdekes ujságot is hozott neki, a mit megtudnia szükséges volt. A
herczegnő málhái megérkeztek s már a harminczadon vannak. A gyorskocsis
által hozott hír szerint a rablók nem a diligenceot tartóztatták föl,
melyet carabinierik kisértek, hanem csak egy urat, a kinek nagyon sietős
útja volt, s a ki külön fogattal vágtatott Jesiből Róma felé. Ezt
magukkal vitték a hegyek közé, s azután egy levelet hoztak tőle, melyet
az utánuk jövő postillionnak adtak át. E levél Cagliari herczegnek szól
Bécsbe. Valószinűleg a váltságdíj iránt szól. Minthogy pedig a levelezés
most a Romagna és Bécs közt sok akadálylyal jár, valószinűleg a kiváltás
késni fog odáig, a míg – – ez a mostani népszerű kormány a helyén marad.
Ez figyelmeztetés volt a herczegnőnek, hogy az ő ügyének az alatt jó
lesz eldöntéshez jutni, mert nagy különbség lesz az itéletre nézve, hogy
milyen légáramlat jár a Vatikán körül?
Manassé egy szóval sem árulta el, hogy tud valamit arról, hogy a
herczegnőt válópöre hozta ide. Ez már szabadságot ad egy férfinak a
válni készülő nőt független nőnek tekinteni. Manassé úgy közelített
Blankához, mint a kiről azt tudta, hogy herczegnő és hitves.
A málhák megérkezte nagy zavarból szabadítá ki a hölgyeket; most már
tökéletes toillettet csinálhattak, a mi kedélyhangulatukat meglehetősen
megjavította.
Manassé két dolgot került nagyon: a herczegnőnek udvarolni s a szent
dolgokból gúnyt űzni.
Mikor legelső óhajtásukra estenden körülvezette őket kocsin az ünnepi
pompától ragyogó templomokba, maga kiült a bérkocsis mellé, s onnan
figyelmeztette a hölgyeket az útba eső monumentális épületekre. S aztán
elvezette őket abba a templomba, a hol megláthatták az idvezítő testétől
emlékezetessé lett három szeg másolatait; miknek egyik eredetije a
Szent-Péter templomában őriztetik, a másika a vaskorona abroncsát
képezi. Maga is vásárolt ez utánzatokból egyet emlékül a cistercita
atyáktól; onnan elvitte a hivőket szent Ágota madonnájához, és a
drágakövekkel elhalmozott Krisztus-bábhoz, a bambinohoz, s elmondá nekik
a szép legendákat, a mik a két szoborhoz vannak kötve.
– Minden gyöngy, minden drágakő, a mi e szobron ragyog, egy teljesült
óhajtás emléke; de a költészet, a mi azokat körülsugározza, még a
gyémántoknál is fényesebb. Az olajfák hegyén nőtt békefa gyökeréből
faragva, maga az evangelista kezével; aztán a tengerbe dobva, a hullámok
által a Tiber torkolatáig szállítva, s onnan kegyeletes kéz által az Ara
Cœliba elhelyezve. Ez a szobor legendája, a mihez a népköltészet
folyvást újakat told. A templomból ellopták, kicserélték, helyette
másikat készítettek; de az igazi «pólyás gyermek» éjszaka visszatért
magától a szent lakhelybe s zörgetett a templomajtón. Pedig se keze, se
lába. Az imádat költészete örök szépség!
Magasztalás és hitetlenség ugyanazon szóban!
Azután elvitte a herczegnőt az edessai képhez. Gyönyörű legenda van
ahhoz is fűzve. Halálos beteg asszonyhoz hítták a Megváltót, hogy
csodatevő erejével gyógyitsa. Nem mehetett már. Híva volt. A Golgotára.
De mégis segített a benne bízó betegen. Halálveritéktől izzadó arczára
teríté kendőjét s a kendőn ott maradt az arcz, töviskoronájával együtt.
Azt küldé el a haldokló nőnek, s ez meggyógyult tőle. Ez az edessai kép.
Manassé oly pietással mondá el a legendát Blanka előtt, mint a ki tudja
szeretni azt, a mit hinni nem tud.
Szerzett az ájtatos hölgyek számára szentelt pálmákat, aranyozott
levelekkel, s a három szent fa őreit megvesztegeté, hogy egy-egy
levélkét engedjenek nekik elvinni az apostolok ültette narancsfákról.
Nem mutatott hitetlen képet a sekrestyések előtt, kik az ereklyék
csodaerejét magyarázták, s midőn Blanka térdet hajtott a sokszor
felékesített madonna-szobor előtt, félrevonult mellőle, tudta, hogy az
is fogadást tesz most és imádkozik.
Soha nehezebben teljesíthető imát nem sóhajtottak fel a szent szűzhöz.
Blanka azt könyörögte az égi királynétól, hogy szabadítsa őt meg
üldözőitől, s ne engedje eltántorodni a kisértetben. – És ugyanarra a
kézre volt bízva a megszabadítása is, a melyre az eltérítése. A kisértő
és a megszabadító egy személy volt. Ott állt mögötte.
A különben is oly fogékony, gyermeteg kedélyű hölgy, ki folyvást
kolostori légkörben növekedett, s onnan egyenesen a szenvedések
iskolájába lépett, titokteljes ihlettségtől áthatva járt a nagy emlékek
között, mik a megszentelt mult égig érő alakjait hozzák közel, s azt
hivé, hogy e szent borzadályt a tagadóknak is érezniök kell.
Mikor elmondá előtte Manassé a szent lándzsa történetét a
Veronika-kápolnában: hogy ütött sebet azzal a római lictor Longinus a
Megváltó oldalán, s hogy vakult meg abban a pillanatban; de Mária fiának
négy csepp vére hullott szentségtörő kezére, s a mint e vért szeméhez
dörzsölé, visszanyerte látását és megtért, szentté lett: akkor az a
gondolatja támadt Blankának, hogy hasonló csoda nem történhetnék-e meg
másodszor is az életben?
E napnak az éjszakáján erről álmodott.
S most már alakot tudott adni a fogadásának.
Ha a szent anya kiszabadítja őt e nagy szorongattatásából, ha
kötelékeiből kimenekülhet, hogy ismét szabad legyen, akkor oly gyémántot
fog neki megszerezni, a minél fényesebb nem ragyog fejének koronáján: –
ezt az ifjut.
Azt hitte, hogy elég gazdag egy ilyen gyémántot megvenni. Szivében egy
egész világ – és semmi adósság rajta. Most már nem félt tőle. A
csodatevő ereklyéből annyi erőt merített, hogy már most ő gondolt a
hódításra.
A következő napon már korán reggel eljött védenczeiért Manassé. Sietni
kell, hogy a sixtini kápolnába jókor bejuthassanak.
A világ legnagyobb piaczára, a Szent-Péter-térre jutva, kocsijukból le
kellett szállni s úgy törni utat a néptömegen keresztül a Vatikán
bejárásaig. Most már Blanka kényszerítve volt vezetője karjába fogózni
és szorosan melléje simulni. Egészen rábízta magát. Az már tudta itt a
járást, s meg tudta válogatni, hol használ a szép szó? hol az erélyes
tiltakozás? kit kell ököllel félretaszítani az útból? kit lehet
megszelídíteni egy pár markába kent lirával? Sikerült neki elvégre a
legjobb szegletek egyikét elfoglalhatni a Sixtinában s Blankát
felállítani egy zsámolykára, melyet összehajtott állapotban, eldugva
hozott magával a felső kabátja alatt. Onnan mindent jól láthatott a
herczegnő, s egyúttal meg volt védve attól, hogy az embertömeg által
órákig összesajtolva tartassék.
Szegény herczegnő, még akkor nem tudta, csak később a gyóntatója
világosította fel róla, hogy ez által is nagy vétek elkövetésére
csábíttatott el: ez az elrejthető zsámoly az angol eretnekek találmánya,
kik enyhíteni akarják ez által asszonyaik szenvedését a szent
szertartások alkalmával; holott azt mindenki türelemmel végig tűrni
köteles, s mikor Megváltója a kereszten függ, a saját kényelmére nem
szabad gondolnia. Ezt nem tudta a herczegnő s a gondos figyelem tetszett
neki.
A «tenebre» (a sötétség olaszul) egyike a vatikáni pompa legmeghatóbb
jeleneteinek. A gyász pompája. A sixtini kápolna egészen feketével
behúzva, csupán tizenhárom viaszgyertya sárga fénye küzd e sötétség
ellen, melynek mélyéből, mint sírboltból felhangzó zsolozsmák, zendülnek
fel a zsoltárok: a lamentatiók, a búbánatos antiphona szavai láthatatlan
alakok ajkairól. Emberarczokat alig lehet kivenni. A kik ott a kereszt
körül mozognak, mintha élő árnyékok volnának.
Azután elkezdik a gyertyákat eloltogatni. Tizenkettőt, a sárga
viaszgyertyákat mind. Utoljára csak a középső marad égve, a nagy szál
fehér viaszgyertya, az a Jézus.
S e napelsötétülési világgyászban megzendül a láthatatlan chorusból a
Miserere, Allegri világhírű zeneműve; melynek mysticus hangjai a
golgotai jelenetet beszélik el, hangok, mikben a kínzott Megváltó
halálos végmondatai vannak kifejezve, a liktorok átkos hahotája, s a
szent asszonyok siralma, közéjük zendül a megnyílt sírhalmok halottainak
irgalomkiáltása, a recsegés, melytől az égkárpit végtől végig hasad s a
megnyilt égből az angyalok panaszos hymnusa. Mindez oly ellenállhatlan
malaszttal tölti el az emberi kedélyt, mely alól semmi skepsis nem képes
megóvni. Megráz, megreszkettet az minden erőt, megbénít minden
gondolatot, úrrá teszi a képzeletet a bölcseség fölött.
Mikor a nagyszerű gyászszertartás végeztével a közönség elhagyta a
Sixtinát, Blanka gyászfátyolán keresztül figyelemmel vizsgálta kisérője
arczvonásait, ki őt karján vezette. A szokott mélaság volt azokon, mely
ellentéte a tompult (blazirt) egykedvűségnek, de még sem rokona az
ihlettségnek. A mélaság azt árulja el, hogy a gondolatok túljárnak a
láthatárokon.
– Ön többször is hallotta már a Misererét? kérdezé a herczegnő
Manassétől.
– Most harmadszor hallom. Másodszor a Sixtinában. Egyszer a bécsi
István-templomban.
– Én úgy tudtam, hogy ezt nem szabad másutt előadni, csak Rómában.
– Nem is szabad. Mert Allegri partituráját nem adják senkinek. Hanem a
bécsi karnagy megtette egyszer, hogy a tenebre alatt a sötétben a
kalapjába dugott papirra lehangjegyezte az egész melódiát s aztán otthon
Bécsben betanította. Ennek az előadásán voltam jelen. A jó bécsi nép
nevetett rajta.
– Hogyan? nevetett?
– Nem dæmoniacus rohamból tette, hanem azért, mert ugyanez a zene, a mi
a Sixtina tenebrejében oly megragadó összhang: a Sixtina nélkül egy
groteszk zűrzavar.
– Engem, megvallom, hogy nagyon meghatott e magasztos szertartás, szólt
közbe Zimándy úr. Az ilyen magamforma eretneket holmi gyönge convertitai
rohamok környezik ilyenkor.
Manassé odatekintett; de nem Gábor úr arczára, hanem a szép
Dormándynééra, a miért az szeretett volna neki – egy töviskoszorút
nyomni a fejébe. – Tetőtől talpig hitetlen pogány.
Blanka pedig arra gondolt, hogy a mi sugár az egyik «Saulus» szemeit
felvilágosítja, lehetetlen, hogy a másikat is látóvá ne tegye.
Manassé látta is jól, a mi Gábor urat úgy besugározta, de azok nem
voltak szent sugarak.
Régóta megfigyelte ő azt, hogy a herczegnő két kisérője érti egymást. –
Jöhetnek olyan külső körülmények, a mik a tenebre és benedictio hatását
oda tökéletesítik, hogy Gábor úr mint a katholikus egyház híve tér haza
– s a herczegnő egyedül marad!
Blanka nem is álmodott ily lehetőségről; annyira hívő volt, hogy még a
jó barátokban, sőt még a jó barátnékban is hitt!