Blanka herczegnő azért imádkozott oly áhitatosan, hogy védjék meg őt az
égiek a varázs ellen, mely lelkét tőreiben tartja. Ne engedjék többet
közelébe jutni azt a férfit, ki vakmerő homlokkal azt meri mondani: «én
azt követelem a nőtől, hogy a férjének ne csak hitvese, de szeretője is
legyen!» a ki puszta ránézésével képes ellenfelét elűzni; – a ki nem
imádkozik, nem esküszik s mégis teljesül az, a mire gondol s mégis
megtartja azt, a mit kimond; ki még az ellenségén sem áll boszút, ha a
szívének azt fogadta, hogy nem teszi.
A herczegnő azt hitte, hogy varázslat az, a mi a szívét fogva tartja:
több volt az annál, egy felébredő szenvedély volt az, a mit táplálnia
kell éjszakai könyhullatásaival, s vagy idvezülni, vagy elveszni miatta.
Azt hitte, hogy küzdhet ellene. Mennyei segítséggel.
Az a kisértő tájkép, a holdszigeti völgy egyszerű lakóival, majd el fog
mosódni lassan emlékezetében a világváros pompája közepett.
Megérkezésük a nagy hét első napjaiban történt. Blanka egész tervet
készített magában a következő napokra.
A templomokat végigjárni: meghallgatni a Sixtinában a tenebrék magasztos
ünnepélyét; meglátni a lábmosást, végig nézni a cœnát, elfogadni az
egyházfő bűnbocsánatát a trónteremben, érinteni a szent ereklyéket,
együtt térdelni a hivőkkel a feltámadás nagy ünnepélyén s aztán
elzokogni a panaszát az Isten helytartója előtt s bűnbánatos könyeivel
nedvesíteni a szent ember lábait. – Ez talán visszaszerzi majd azt a
nyugalmát, a mi az üdvösség alapja.
Másnap korán reggel hivatta a maitre d’hotelt; elmondta neki, hogy
szerezzen hármuk számára mindezen magasztos helyekre bebocsátási
engedélyt.
Erre hallatott még csak a becsületes olasz számlálhatatlan sokaságú «cz»
betűket.
– A Sixtinába! A tenebréhez! A benedictiohoz! Sőt még a glorificatiohoz
is! Cz cz cz cz cz cz! Nincs annyi millió forint! S még épen három
személyre! Cz cz cz hnn! Hamarább lehetne egyenesen a paradicsomba
belépti jegyet kapni! Angol myladyk, spanyol herczegasszonyok, német
fejedelemnők könyörögnek térden állva az ilyen gratiáért: még sem
juthatnak hozzá! Az csak kevés választottnak adatik, rettentő protectio
mellett. Legfeljebb a szentpétertéri karzatok valamelyikére lehet még
három jegyet kapni; de azt is hátul! cz cz cz; leghátul cz cz cz; nagyon
hátul! és igen nagy árért! Majd megpróbáljuk, onnan is rettentő szépet
látni, oh, oh, oh! A benedictio a loggiáról! A három tiara! Ő szentsége
meg fogja áldani a római seregeket, a mik az osztrákok ellen indulnak a
háborúba. A derék Ciceruaccio fogja vinni a trikolor zászlót. Ott is
rettentő tolongás lesz! Rendesen agyonnyomnak tíz-tizenkét asszonyt. De
a Sixtinába! Óh, az lehetetlen. Most! Cz cz cz hhn!
Az olasz szaladt is, nem várt több beszédet, hogy legalább karzati
jegyet kaphasson azoknak a vad embereknek, a kik azt hiszik, hogy
Rómában a Vatikánban is olyan könnyű a husvéti ünnepélyre bejutni, mint
odahaza – Bukarestben!
Blanka leverten panaszolta el sikertelen jó szándékát ügyvédjének, a ki
aztán azzal vigasztalta meg, hogy nem is nőknek való abba a tolongásba
belekeveredni; majd sokkal kényelmesebben el lehet mindazt olvasni a
hírlapokból.
A herczegnőnek pedig annyira kegyeletes ohaja volt ez, hogy
meghiusultára könyek tódultak a szemébe; hanem azokat ő el tudta
titkolni.
Zimándy úr aztán elment egy kis kémszemlészetre.
Alig telt bele egy óra, midőn diadaltól ragyogó arczczal tért vissza a
hotelbe, s köpczös termete daczára futott fel a lépcsőkön. Nem is igen
törődött vele, hogy a herczegnő épen akkor fodroztatta a haját. (Mért
nem sietett vele jobban!)
– Megvan minden! Kiálta örömtől és szaladástól elfuladtan; a
lehetetlenség ténynyé változott. Itt vannak a bebocsátási engedélyek
mindhármunk számára.
E szóra Dormándyné is kiszaladt a szobájából, a herczegnő is felugrott a
székéről s közre fogták a jó hír hozóját.
– Hová? Merre?
– Hát mindenüvé! A tenebréhez, a lábmosáshoz, a tizenhárom apostol
vacsorájához, a feltámadáshoz, az ereklyékhez, a benedictiohoz; a hová
csak fentartott helyeket különösen kegyelt személyeknek osztogatnak.
Mindenütt jelen lehetünk.
– De hát hogy jutott ön ezekhez? kérdé mind a két hölgy kiváncsian.
– Hm. Nagyon furcsa dolog ez. Hát a mint sétálok nagy dühösen végig a
korzón s taszigálom le az embereket a szűk járdáról, egyszer csak megfog
valaki hátulról s azt mondja magyarul, hogy «festina lente!» Hátra
nézek: hát az én arianusom áll előttem.
– Manassé! szólt ijedten a herczegnő.
– Igen, Adorján, mondá Gábor úr, kinek sehogy sem tetszett az, hogy a
herczegnő a keresztnevén említi az ifjú embert. – Kérdi tőlem, hogy
rendben vagyunk-e már a dolgainkkal?? Dehogy vagyunk, mondám; s aztán
elpanaszoltam neki, hogy a nagyheti ünnepélyekre se kaptunk
engedélyjegyet. Teljes lehetetlen még csak közelíteni is a Vatikánhoz.
– No hát én lehetővé teszem! szólt azzal a fatalis komoly pofával, a
miről az ember soha sem tudja, hogy tréfál-e vagy imádkozik? «Csak nem
képzeled, hogy a mi annyi igazhivő spanyol herczegnek meg nem adatik,
azt megadják neked, bukott osztrák diplomatának, a kinek még a
nagykövetjét is elkergették Rómából s hozzá még a ki ariánus vagy!» –
«Majd meglátod.» Szólt, s azzal hónom alá öltve karját, vitt magával
egynehány tekervényes utczán keresztül, míg egy palota elé ért velem,
mely előtt fegyveres őr állt; ott átadta a látogatójegyét a kapusnak,
arra bebocsátottak mindkettőnket egy szobrokkal körülrakott előszobába.
Adorján ott elhagyott; őt egy titkárforma ember bevezette a
mellékszobába, a honnan nem sokára kijött s kezembe nyomta ezeket a
jegyeket: tessék! «De hiszen te bűvész vagy!» mondám neki elbámulva.
Mire ő azt mondta: «Ne higyje pedig, bátyám, hogy Cagliostro vagyok, s
magam is csodákat tenni jöttem Rómába, egyszerű a magyarázat. Ez itt a
franczia követség palotája. Rossi úr nekem korábbi időkből kegyes
pártfogóm: családjához járatos voltam. Most felkértem őt, hogy szerezzen
nekem két magyar utazó hölgy és kisérőjük számára jegyeket az
ünnepélyekre. S ő rögtön adott, a mennyit csak kivántam. Most már aztán
csak «szemesé a vásár»; mert hát annyi jegy van kiadva, mint a mennyi
ember a sixtini kápolnába befér. Azon legyenek önök, hogy bejussanak.
A herczegnő úgy örült a jegynek, mint egy gyermek.
Legbensőbb óhajtása teljesült! Megadatott az alkalom lelkét elmeríthetni
a szent szertartások szenvedélyoltó hűs forrásaiba, odamenekülhetni
forró szenvedélye elől a bűnbocsátó, lélektisztító oltár közelébe; s a
mi örömét növelte, az volt, hogy ezt az üdvre vezető útat épen azon
ember nyitja meg előtte, a ki elől ő odamenekülni óhajt; pedig ha az is
érez iránta valamit e szívdobbantó szenvedélyből, akkor tudnia kell,
hogy a lelki kibékülés őket elválasztva tartja, s csak a végső
kétségbeesés, a megtört hit, az összeomlott remények tehetik lehetővé,
hogy valaha hozzá közeledjék.
És ő még segít neki a menekülésben!
Blanka úgy tapasztalá, hogy mentül messzebb távozik tőle, annál
magasabbá válik annak az alakja.
– S hogyan hálálta ön meg neki ezt a szivességet? kérdé meleg
hangulattal Gábor úrtól.
– Nagyon rosszul. Mikor már kezemben voltak a milliókat érő drága
engedélyjegyek, akkor vettem észre, hogy ez reánk nézve mind halott
kincs. «Ugyan édes ellenfelem, mondék neki, ha már ennyi szivességet
tettél velünk, tetézd meg még egygyel. Eredj vissza s kérj még egy
jegyet a magad számára is, s aztán légy vezetőnk.»
– Ön meghítta őt, hogy legyen kisérőnk? kiálta fel a herczegnő
megrettenve.
– Persze, hogy furcsa dolog volt az; szólt nevetve Gábor úr. Egy ilyen
Krisztus-tagadót arra kényszeríteni, hogy az egész passiót és
glorificatiót végig nézze; olyan, mintha az ördögöt tömjénfüsttel
traktálnák meg. Nagyon húzódott tőle, azt mondta, hogy mi jogon
tolakodjék ő fel kisérőnek két hölgy mellé, a kik őt erre nem kérték?
hogy az lehet azokra nézve kifogás alá eshető ajánlkozás s más efféle
haszontalan ürügyeket; de utoljára categorice elfogtam: no hát ne a
hölgyeket kisérd, hanem engem vezess, mint hazámfia, barátom; a ki
magamban sehova oda nem találok, s nálad nélkül a Vatikán helyett
beletévedek a katakombákba; soha ki nem találok belőle. Utoljára is meg
kellett adnia magát a hitetlennek, s jönni fog velünk templomot járni.
A herczegnő úgy tapasztalá, hogy az angyaloknak szárnyaik vannak; egy
percz alatt elrepülnek a halandó mellől s itt hagyják azt a földön.
A helyett, hogy a csábító varázs elől a hűs regiókba menekült volna, a
hová nem süt a nap, csak a csillagok s a martyrok fejének gloriái, még
oda is kisérőül nyerte maga mellé azt, a kitől édes irtózattal van
eltelve egész valója; a kinek lelkével úgy összezavarta a saját lelkét,
hogy nem bírja azt kiszabadítani belőle. A kitől fél; úgy fél, mint egy
szűz attól a férfitól, a ki azt kivánja tőle, hogy legyen nő: egy más
világ lakója, a mely talán boldogság, de mégis csak egy halálon
keresztül lehet hozzá jutni.