Gyönyörü is az az Olaszország! Az ember elvesztette a paradicsomot, s
akkor azt mondta az Istennek: «már most csináljunk ketten együtt egy
másodikat!» S csinálták Olaszországot.
A gyönyörteljes táj hivogat és maraszt. Fáj megválni tőle, mint egy
kedves álomtól.
Adorján Manassé nagy lemondást tanusított, a mikor sietteté az utazást s
nem engedett pihenőt tartani sehol. Kevés ember tette volna meg azt a
helyében, hogy az isteni Arno-völgyön keresztül a rövidebb utat keresse,
hogy kikerülje Florenczet, s megrövidítse magának azt az időt, a melyben
a legszebb földet láthatja – és hozzá a legszebb eget: utitársnéja
szemeiben.
Ezek nem gyönyörűségre, nem szívhajlamok ápolására ajándékozott napok
voltak.
Manassé tetteté, mintha az ő részén volna a türelmetlen törekvés, mentül
hamarább czélnál lehetni. El nem árulta magát, hogy Blanka titkából tud
valamit, s hogy az őt érdekeli. Úgy tett, mint a kit saját fátuma
kerget.
Nem mutatott aggályt, szomoruságot; folytatta az ügyvéddel a scurrilis
tréfákat s került minden érzelgésre vezető társalgást, a mire az
olaszországi út olyan nagyon kinálkozik.
Ez az út az olasz földnek legszomorubb panorámája.
A hajdankorban hatalmas, most aláhanyatlott városok, félbehagyott
templomokkal, elhagyott várak, mikből kifogytak a herczegek; azután
kopár, homokdombokkal hullámos pusztaságok, mintha nem Olaszországon, de
köves Arábián vezetne át az út; ingoványok, miknek láttára az idegent
könnyű borzadály futja át, lankasztó kéjelmetlenség száll idegeire. A
közel Maremmák lázlevegője az; a malaria eltiltja az embert attól, hogy
felékesítse a földet. A hol az ember beteg, a föld is beteg lesz.
Széles, csendes tavak a völgyekben, miken nem járnak hajók;
szabályozatlan folyamok, mik kőrakásokkal terítik be a völgyeket;
vulkáni tájképek, miknek hegygerinczeire kigyótekervényben kúszik fel az
út; mély völgyek, hajdani tűzokádók kráterei fenekén sötétzöld
tengerszemek; sziklába vágott hosszú sor lépcsők; tanujelei annak, hogy
milyen mélyen kell leszállni a tűzisten országában egy ital iható
vízért? Vízrohamoktól aláásott sziklatömegek, tetejükön házakkal, mik
várják, hogy mikor zuhannak le a mélységbe; sötét gesztenyeerdőkkel
benőtt unalmas hegyoldalak, mocsárlapályok, rongyos tanyákkal, miknek se
ablaka, se teteje; síremlékek, a mik hasonlítnak elhagyott kastélyokhoz
és kastélyok, a mik hasonlítanak síremlékekhez.
Hanem a rövidségen kívül még egy előnye volt ez útnak, a járatlansága. A
mindenünnen északnak siető szabad csapatok kerülték azt; a csendes
városokban, miket ez út érint, nincsen mit keresniök. Olyan forradalom,
mely a sienai respublicát helyreállítsa, vagy Viterbót ismét a pápák
székhelyévé tegye, nem jön többet. Brigantik sem háborgatják ezt az
útvonalat: gazdag utazók nem járnak ezen.
Manassé ez unalmas úton hozta el az utitársait; de gyorsan és biztosan.
Este felé, mikor Róma közelébe érkeztek, elkezdett esni az eső; még
attól az élvezettől is meg lettek fosztva, hogy szent Péter templomának
kupoláját az alkonyégen lerajzolva lássák: egy hosszú, egyforma,
kertfalak közé zárt út, megszakgatva kápolnákkal, síremlékekkel és
csárdákkal, fárasztá a türelmet, míg egyszerre a postaszekér megállt s a
postiglione azt mondá, hogy itt vagyunk a porta del popolónál, – a hol
az embertől megkérdik, hogy mi járatban van?
Ez tehát már itt Róma!
Észre sem vette az ember.
Hanem a főczél el lett érve. Azon nap estéjére, melyre Manassé igérte,
eljutottak a világvárosba.
Vajjon ellenfelük nem előzte-e meg őket?
A postiglione azon kérdésére, hogy hová hajtson az utazóival? Gábor úr
előkereste a jegyzőkönyvét s kiolvasta belőle a hotel nevét, a mit még
Bécsben feldiktált neki a vendéglős.
Tudniillik, hogy a vendéglősök valóságos szabadkőmüves társaságot
képeznek egymás között; megvan közöttük a reciprocitás: vendégeiket
városról-városra, kézről-kézre adják, sőt ajánló leveleket is irnak
mellettük.
– Ebben a vendéglőben németül is beszélnek.
Ez volt az előnye a kijelöltnek.
– Te is odaszállsz, ugy-e bár, a hová mi? kérdé Manassét lekötelező
nyájassággal Zimándy úr.
– A hol németül is beszélnek? – Köszönöm. – Ha megmondom a hotelben,
hogy magyar vagyok, összecsókolnak, – s aztán felteszik a számlára a
csókot; ha azt mondom, hogy német vagyok, megvernek s felteszik a
számlára az ütleget. Olyan helyet keresek, a hol, ha beirom a
vendégkönyvbe a hazámat «Transsilvania», azt fogják hinni, hogy az
Amerikában van: szomszédja Pensylvaniának; a yankeet még respectálja az
olasz.
– Sajnálom! szólt Zimándy úr. Annyi idegen közönyös ember között jól
esett volna egy…
– Egy ellenséget birni a közelben, egészíté ki mosolyogva Manassé a
phrasist. Hosszabb ideig akarok itt lakni, s nem maradok hotelben; hanem
mihelyt a málhámat megkapom a harminczadon, keresek valami kis
magánszobát a Colossæum körül, a hová besüt a nap reggelenkint s oda
rejtem el holttestemet.
Most egy fényesen kivilágított utczába fordul be a gyorskocsi. Egy
szegletház sarkán pompás szoborművű szökőkút okádta a vizet.
– Ez a palazzo Cagliari, jegyzé meg Manassé, minden emphasis nélkül.
Blanka önkénytelen kiváncsisággal dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy
meglássa azt a palotát, mely az ő férjének ősi lakhelye, a hová őt az
soha be nem vezette, s a minek belsejét nem is fogja meglátni soha.
Manassé nem sokára csengetett a kalauznak. A kocsi megállt. Az ifju
leszállt, kezet szorított az utitársaival, a kik közül az egyik, a
férfi, azzal bocsátá el, hogy még okvetlenül találkozni fognak, a másik,
a szőke szépség azon reményét fejezé ki, hogy talán még valahol látni
fognak együtt valamit, a mit látni érdemes; a harmadik, a herczegnő, nem
szólt semmit.
S ezzel az ismeretlen, a véletlen találkozó, eltünt a szeme elől. Elment
magát eltemetni abba a nagy sírba, a melybe annyi nagy emberek,
országok, népek és istenek vannak eltemetve, a hol neki is lesz helye
elrejteni valahová a holttestét. Csak hogy a holttestnek még élő szíve
van, s viszi magával a szivébe lőtt nyilat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A herczegnő pedig kiséretével együtt hajtatott a hotelbe, a hol németül
is beszélnek.
A hotelier érkeztükre lesietett a vendégek elé. Finom, udvarias ember
volt.
Gábor úr természetesen azon kezdé, hogy ők a bécsi vendéglőstől ide
vannak utasítva, s megmondá a herczegnő nevét.
E név hallatára a vendéglős összecsapta a kezeit s azt a betüt engedé
ajkain kiszaladni, a mit különben az olasz kimondani nem tud, csak a
nagy csodálkozás perczében képesül rá a nyelve.
«Cz! cz! cz!»
– S nem érte excellencziátokat semmi baj az úton?
– Minek ért volna?
– Megérkezésük jelezve volt bécsi ügynökünk által hotelünkbe a mai
napra, s mi a szállást készen tartottuk önök számára; de ugyanekkor még
egy másik vendég is volt előre bejelentve hozzánk; előkelő úr
Magyarországból, ki szintén első emeleti szállást óhajtott. S ma délután
kapjuk a tudósítást, hogy ezt a vendégünket, a vele utazó társasággal
együtt, Monte-Rossonál a szűk hegytorkolatban a rablók elfogták,
valamennyit magukkal vitték a hegyek közé, s most váltságdíj-fizetésig
ott tartják. Megrettenénk, hogy önök is ott vesztek.
– Nem. Mi Orvieto felé jöttünk.
– Az a szerencséjük.
– Mi a neve annak az úrnak, a kit elfogtak a rablók? kérdé
felvillanyozott tekintettel a herczegnő.
– Hja, az olyan czifra név, hogy én azt össze nem tudom szedni így könyv
nélkül, mondá a vendéglős; hanem majd kikeresem a levelezéseim közül, s
felküldöm kegyelmességednek leirva.
Blanka alig vetette le utiköpenyét a szobában, midőn a pinczér hozta az
ezüstfényű tálczán a leirt nevet.
«Conte Benjamino de Vajdár.»
Blanka balját feldobbanó szivére szorítá, s ragyogó szemekkel,
megdicsőült arczczal, csak e szót rebegé:
«Van!»
Maga sem vette észre, hogy a mikor e szót kiejté, jobbjának
összeszorított öklét kinyújtott hüvelykujjal emelé az égre.
Azután arra kérte a pinczért, hogy vigye át a névjegyet a vele jött
úrnak is.
Zimándy úr pedig e név olvastára egy arany borravalót nyomott a pinczér
markába.
Az pedig gondolta magában, hogy furcsa emberek lehetnek ezek, a kik egy
gyászhír hallatára hálát adnak az Istennek s aranyat a hirnöknek.
Blanka herczegnő egész lényét remegni érzé, mintha egy ismeretlen
szellem földöntúli igézete folyná körül. Üldöző dæmona e szóval rémíté
meg lelkét: «Rómában templom van sok; de Isten egy sincs!» – Olyan
káromlás, melyet nem birt lelkéből kiirtani többé. Együtt repült vele az
denevérszárnyakon. Most egyszerre megtörtek a dæmon-szárnyak s a kisértő
lehullt a porba.
Van. – Volt. – És talán még «Lesz» is?
Meg kell-e ismernie egykor, a ki őt idáig betakarta, azt, a ki «egy» és
«minden»? A kinek nem kellenek égő oltárok, sem hekatombák megtört
szivekből? – Vagy elhagyta őt az emberrel együtt, a ki «ŐT» ismeri és
senki mást?
Ave Máriára szóltak a harangok.
Blanka letérdepelt és imádkozott.