– De hát hol van az a világrész, a melyből ön jő? a hol az emberek
egymást meg nem ölik, boszút nem állnak és csak egyszer szeretnek? Egy
sziget a holdban?
– Valóban, herczegnő, annak a vidéknek van valami hasonlatossága egy
olyan holdbeli tájképhez, a minőket a nagy refractorok hoznak
közelünkbe, egy olyan sziklaszigethez, mint a Plutarch vagy a
Copernicus; és azon a szigeten minden olyan sajátszerű, mintha egy
idegen csillagról származott volna oda. A térképen «Toroczkó» névvel van
e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s
egy bérczhasadékon át lehet eljutni.[1] Ez a két sziklakapu a völgy
természetadta erőssége. Az északi bérczoldalt egy őserdő borítja, a
délre néző egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerincz,
melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó
oduktól megszakgatva. E mezetlen fehér szikla adja az egész völgynek azt
a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta,
romjai most is láthatók s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár
hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római szinkör egymásra emelt
sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, a hol
emberkéz földet teremtett a sziklából s kényszeríté a bérczfalat
századról-századra hátrálni előtte és helyet adni az ő ekevasának. Ezek
a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a krater
fenekén egy város áll és abban a világ legboldogabb népe lakik. És
gyönyörű nép! Nem az önszeretet szól belőlem, nem az irlandi
nostalgiája. – Én rég elszakadtam onnan s alig képzelek olyan helyzetet,
hogy ismét visszatérjek oda. A mi nekik munka, az nem az én munkám, az ő
örömük nekem nem öröm; s a mi emlékezet róluk, az nekem mind fáj. Még az
is fáj, ha arra gondolok, hogy valaki szeret ottan. De így mondják azt
mások. Nevezetes angol és német utazók eljöttek messzeföldről az én kis
holdszigetemet meglátogatni s vaskos könyveket irtak róla, mint
Japánról, vagy Circassiáról. – S van benne mind a kettőből valami. Van
egy önmagából kifejlett, tökéletesülő industriája, mint Japánnak, és
vannak szép leányai, mint Circassiának; csakhogy az ő leányai nem eladók
pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a holdsziget lakói
számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is. A toroczkói leány
nem megy a mezőre dolgozni. Az férfimunka. A leány otthon a szobájában
(s az olyan, mint egy oltár) fon, sző, himez, vagy csipkét köt. És azt
mind saját magának; az az ő pompája. Mikor vasárnap egyszerre bejön a
templomba az egész leánysereg s elfoglal hat sor padot, az olyan, mintha
egy angol «book of beautys» elevenült volna meg. A szépség minden
változatai együtt. Naparanyozta barna Judit-arczok, gránátvillogású
szemekkel és liliomhamvasságú madonnafők a derült éggel szemeikben:
szőkék-e vagy barnák? azt nem tudni meg, mert hajuk gondosan el van
rejtve a kihimzett patyolat kendő alá. Minden öltönyük hófehér, maga a
finom báránybőrből készült ujjatlan ködmönke is; s aztán egy ilyen sor
tündéri fehér rózsa között ott pompázik két-három ragyogó virágszál.
Ezek már menyasszonyok. Kiválnak a többiek közül. Fejükön a korona alakú
párta, arasznyi széles aranycsipkéből, az alól széles selyemszalagok
omlanak alá, vállaikat eltakarva. És vállfüzőjük, kötényük, viganójuk
terhelve csipkékkel, mikért egy divathölgy irigy lehetne reájuk, öveik
aranynyal áttörve s abba tüzve a földig csüggő selyem jegykendő.
– Ah, tehát az ön holdszigetének a leányai egész fiatalságukat a
piperével töltik!
– Nem, herczegnő. Az én holdszigetem leányai egész ifju korukban
tanulnak. Van iskolájuk, kitünő tanárokkal. Annak a kis völgynek a népe
tart egy gymnásiumot a férfi tanulók számára s abban szegény sorsú
tanulóknak tápintézetet és külön leányneveldét. Az épület ugyan
alacsony, a mit így neveznek s az ajtaja szemöldökfájába még eddig
minden utazó, ki látogatóba jött, beleütötte a homlokát – emlékül; az
ugynevezett alumniumban a diákok egymás fölé épített nyoszolyákban
hálnak s egy közös cseréptálból költik el a «mensa ambulatoriát», a
sorban főzött ebédet; hanem részesülnek oly oktatásban, mely a kor
szinvonalán áll s kerülnek ki közülök tudósok, a kiket a honi világ
emleget s a kis holdszigeten minden ember bir annyi tudománynyal, a
mennyire az életben szüksége van.
– Tehát azok gazdag emberek?
– Egy úr sincs közöttük. Egy kastély nincs a városukban.
– Tehát bizonyosan nagy pártfogásban részesülnek az ország, a kormány
részéről? Ellenség sem dúlta fel városukat soha?
– Nem, herczegnő. – Ez a legjobban üldözött népecskéje a két magyar
hazának (a miről most azt állítják, hogy egygyé lett). A mi
szabadalmakat a nagy királyok adtak nekik, azt a «kis királyok»
elszedegették tőlük. Kitagadott nép voltak, mint a Salt Lake
mormonvárosának telepesei. Pusztította őket mongol, tatár, kurucz,
labancz, oláh; de legkeservesebb pusztítást követett el rajtuk saját
hazájuk e czím alatt «braččhium». Ennek az emlékére van most is a
toroczkói házak ablaka veres kerettel befoglalva. És ők mindig hívek
maradtak és békeszeretők. Fel voltak mentve a katonáskodás alól, azért
szolgálták a hazát fegyverrel; fel voltak mentve a jobbágyság alól,
azért szolgálták a földes urat robottal; fel voltak mentve a papi dézsma
alól és ők építettek maguknak olyan templomot, a hol nem a fejedelmi
alapítvány fizeti a papot. Egyszer egy juhász elment a szomszéd peterdi
templomba s ott meghallotta, hogy a lelkész magyarul prédikál. Ez
hazament, elmondta a többieknek s ez időtől elhatározták, hogy ők is
akként fogják ezután az Istent tisztelni, a hogy nekik jobban
megközelíthető s tornyukban a harang, mikor templomba hív, csak
egyet-egyet üt.
– Tehát ha e kis sziget lakói a leányaikat selyemben, csipkében
járatják, a fiaikat tudósoknak nevelik; ha a földjük oly kevés, akkor
valami talizmánjuknak kell lenni, a mi nekik kincseket terem.
– Úgy van, herczegnő: – az én szülőföldem fiainak van csodatevő
talizmánjuk: a két tenyerük s van egy kincsbányájuk: a föld alatti
bércz. Ők vasat termelnek. Erdélyben a legjobb, legnemesebb vasat. Ezek
nem pihennek akkor, mikor a természet nyugalomra tér. Más földmívesnek,
ha a hó leesik, ha a szántást, vetést elvégezte, kezdődik a nyugalma:
ezeknél kezdődik akkor a nehezebb munka. Mennek a föld alá. A kik
vasárnap hófehér, szironynyal, arany fonállal kivarrott ruhában, prémes
mentékben pompáztak a templomban, vigadtak a kalákában, azok a hétnek
hat munkanapját a föld alatt töltik, nehéz, izzasztó, kitartó fáradság
között. Minden munkát emberkéz végez ott alant. Gépeket csak a kohókban,
a hámorokban használnak. Az is mind saját alkotásuk, találmányuk semmit
sem kölcsönöztek az idegentől. Egyetlen jó barátjuk a patak, mely
városuk piaczán három sugárból ömlik elő, mint egy szökőkút, az siet
segitségükre a nehéz munkánál. – S így dolgoznak együtt a kis patak és a
kis emberek már hatszáz év óta. – Ez alatt a toroczkói vas harczolt a
csatatéren, harczolt a szántóföldön, viselték mint pánczélt a hősök,
mint bilincset a rabok s a fönmaradt vas-salakból mérföldekre elnyuló út
van építve: igazi «vasút». A hol ez a fekete országút elkezdődik, az már
Toroczkó emléke. – Tehát a toroczkói szép leányok tündérbájainak titka
ez a vas, a mit a férfiak törnek. – A másik titka pedig az a borszesz, a
mit a férfiak meg nem isznak. – Egész Toroczkó városában nincsen
csapszék. – De nem untatják még önt nagyon, herczegnő, ezek a
nemzetgazdászati diatribák?
A hold megvilágította a vidéket, melyen keresztül járt az utazó kocsi.
Langyos tavaszi lég volt, ki lehetett nyitni a kocsiablakokat. Az út
mellett épen olyan völgyek jöttek és maradtak el, a minőt Manassé leirt:
titokteljes csendes zugok, körülfogva meredek sziklákkal, a
hegyoldalokba amphitheatralis karzatok vágva s azok beültetve fákkal;
egy-egy pagony olajfákból, a miknek ezüstlevelű lombja olyan kinézést
ád, mintha megőszültek volna a tisztes vénségtől, a völgy fenekén
rejtett házak, feketezöld cziprusfák pyramidjaitól beárnyékolva, a
hegytetőkön ódon várak és kopasz várromok ernyős piniákkal környékezve,
a sziklapárkányokról zengő zuhatagok omlanak alá s a csendes völgy
fölött ezüst ködfelhő uszik, – mint az Úr lelke. – Milyen jó volna egy
ilyen völgy rejtett házikójában örökre elmaradni!
– S miért nem megy ön abba a szép völgyhazába, ha úgy szereti azt?
kérdé, önkénytelenül a saját kedélyhangulatának adva kifejezést, a
herczegnő.
– Azért, mert az ott lakóknak most nagy örömük van – s abban én nem
osztozom. Majd ha egyszer valami nagyon nagy bajuk lesz, akkor meglehet,
hogy odamegyek és megosztom azt velük.
Az út egyre magasabbra kapaszkodott fel, a hold el-elveszett a
bérczormok mögött s olyankor félelmes volt a hegyi pálya; a polgártárs
félni kezdett, nem a maga, hanem az utitársnői életeért.
– Dejsz ma nem megyünk Viterboig, arról szó sem lehet. Meghálunk a
legelső vendéglőben, a mit útban találunk.
Az indítvány plausibilisnek találtatott, a vetturino is meg volt vele
elégedve. Már most csak egy vendéglőt kellett találni, a mi különösen
akkor, mikor még minden ember kocsin utazott, sűrűen termett az
olaszországi országútak mellett. Éjfél tájon csakugyan utolértek egy
ilyen épületet fáradt lovaikkal, a mi csak azért sikerült nekik, mert az
épület egy helyben állt, ha ez is ballagott volna egy kicsit, soha utol
nem érték volna.
Az emeletes ház homlokzatára nagy betükkel volt fölmázolva a czím:
«Albergo di vino antico».
Mely czimben a «di vino»-t egy szónak olvasva, nagyon megörült a
polgártárs.
– Ez már sokat igérő ház! «Isteni» vendéglő! És hozzá még antik. Ennek
jó firmának kell lenni. Ennél tovább ne menjünk.
Antiknak, az igaz, hogy elég antik volt az albergo, hanem a di vino
grammaticaliter kétfelé osztva nem felelt meg a várakozásnak. Bora rossz
volt. Berendezve sem igen volt az ilyen úri vendégek elfogadására. Csak
két lakosztályból állt az egész. Földszint volt az ivószoba, annak egyik
fülkéje a cuccina, kívülről egy lépcső vezetett föl a felső lakrészbe,
ott voltak pokróczczal beterített nyoszolyák, meg egy nehéz asztal két
hosszú paddal a vendégek számára, a kik aludni akarnak. Az ajtókon
természetesen nem volt se závár, se kilincs, s az ablakokon semmi tábla
s a padláson keresztül besütött a holdvilág, sőt egy szőlővenyige a
háztetőről befurakodott a szobába s szépen kizöldülve csüggött alá a
szarufákba kapaszkodva.
A hölgyek nem kivántak semmit enni; nők tovább kibirják az éhezést.
Inkább pihenésre volt szükségük. A herczegnő nem sokat finnyáskodott:
ruhástul ledőlt az egyik nyoszolyára, míg utitársnéja elébb
természettudományi kutatásokat tett tarantellák és scorpiók után, a
mikkel az utasok képzelme az olaszországi vendéglőket megnépesíté. – A
két úr pedig odalenn maradt a vendéglőben vacsorálni.
A csárdás megérkeztük neszére rögtön feltette eléjük az asztalra a
csátéba fonott gömbölyű retortát a legfinomabb borral, a mire az első
korty után azt a megjegyzést tevé Zimándy Gábor úr, hogy «becsületes jó
vinkó! Jó esztendőben nálunk is van ilyen a csinger».
Arra a kérdésre pedig, hogy hát valami ennivalót kapni-e? épen
magnificus képet csinált a kocsmáros: «meghiszem azt!» s rögtön indult a
cuccinába tüzet rakni; sütött valamit, a minek az illata kellemes
előhirrel előzte meg a jövetelét; s nem telt bele tíz percz, hozta is
már egy óriási fatálon a világ legpompásabb eledelét: a sült árticsókát.
Most volt annak épen az évadja. Olyan ragyogó arczczal tette fel azt az
asztalra, mint a ki meg van felőle győződve, hogy most fejedelmi
munificentiával traktálja meg ezt a két – cane tedescot!
– Hát aztán tovább? kérdé Gábor úr elbámulva.
– Ez árticsóka! mondá Manassé.
– Látom, hogy árticsóka. Herczegnek való étel. De hát az én
parasztgyomrom mit kap még?
No ugyan szépen kinevették ezzel a kérdéssel.
Ez az úr olyan országból való, a hol az emberek négy öltönyt vesznek fel
egymás fölé: az ingre mellényt, a mellényre dolmányt, a dolmányra szűrt;
itt pedig, a ki inget hord, az nem hord mellényt s a ki mellényt hord,
az nem hord inget s ételt is csak egyfélét eszik. Most épen az árticsóka
hónapja van.
– Nem laknám itt, ha nekem adnák az egész Olaszországot! sóhajta fel
szomorúan a derék táblabiró s visszagondolt a jó bográcsos husra, a mit
otthon minden tanyán meg tud készíteni az utolsó juhász is, ha ott lepi
nála az utast az éjszaka. – Enni már nem tud az olasz, azt látom.
– Azért olyan gazdag, jegyzé meg Manassé.
– Meg azért, hogy csizmát nem hord. – Hidd el nekem öcsém, hogy mi
magyarok az által, hogy magas szárú csizmát viselünk, évenkint ötven
millióval többet adunk ki, mint más nemzet s ez száz év alatt öt
milliárdra rug. Ha fapapucsban tudnánk járni, mint a francziák, mink is
olyan gazdagok volnánk. De hát mi vagyunk a civilisatió úttörői a
barbarizmus bozótján keresztül: magyarok, lengyelek, a kik hosszúszárú
csizmát viselnek; ezért vagyunk arra kötelezve.
Félbeszakítá e kulturhistoriai és nemzetgazdászati értekezést egy
erélyes dörömbözés az útfelőli ajtón. Új vendégek érkeztek, hangosan
beszélő férfiak.
– Ezek brigantik! kiálta, felugorva a tál árticsóka mellől Gábor úr. Én
megyek fel, a hölgyeket megvédelmezni – a piros véremmel.
– Én pedig itt maradok a hölgyeket megvédelmezni – a piros borommal.
S míg a kocsmáros ment az ajtót kireteszelni, addig Gábor úr felsietett
a hölgyek szobájába, s azzal a vigasztaló szóval ébreszté fel őket, hogy
rablók érkeztek a tanyára, a kik ellen szükséges megtenni a
legerélyesebb előintézkedéseket.
S azzal neki veté a vállát a nehéz asztalnak, odataszítá azt az ajtó elé
s hogy még erősebb legyen a torlasz, maga is ráült. Azután elővette a
pisztolyait meg a bowie knifeot, meg a hatalmas casse tête-et s azokkal
mindenféle változatokat elkövetett, míg végre odatökélesíté a védelmi
rendszerét, hogy baljába az egyik dupla pisztolyt, jobbjába a másikat
fogta, az ólom buzogányt szijra akasztva biztosítá a kézcsuklóján, a
vívó kést pedig a foga közé szorítá, a min a szép Dormándyné minden
félelme daczára sem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon.
– Hát az utitársunk? kérdé a herczegnő aggódva.
– Az oda lenn maradt, a rablókat feltartóztatni.
– De csak valami baja ne legyen miattunk.
– Ha bántani találják, akkor segítségére sietek, monda nagylelküen az
ügyvéd.
A herczegnő aztán hallgatózva figyelt, hogy mi történik odalenn? A
padlat vékony volt, minden szót meg lehetett hallani. Lármás férfihangok
zürzavara volt oda lenn, a miből Manassé szavát vélte néhányszor
felhangzani. A férfihangok kaczagásra váltak, a mire Manassé szava adott
alkalmat.
– Most bizonyosan vallatják a brigantik; dörmögé Gábor úr.
– Hát nem siet ön a segélyére? kérdé a herczegnő, kit a felhangzó kaczaj
egészen megnyugtatott már a helyzet iránt. Míg az egyik utitárs
fegyverrel készül a védekezésre, az alatt a másik az idegeneket, akárkik
legyenek is azok, vidám ötleteivel mulattatja s az is védelem.
A vidám kaczagás egyszerre halk mormogásba ment át; az emberek alkudozni
látszottak: egy-egy kiváló felkiáltásból ki lehetett venni, hogy
pénznemekről beszélnek.
Egyszerre aztán egy hang azt mondá «andiamo!» s arra mindannyian
felkerekedtek, s a mint aztán a szabadba kiléptek, rögtön elkezdtek
énekelni; eddig is nagy önmegtagadásukba került, hogy azt nem tették.
– Lám, még sem voltak brigantik! monda a szőke szépség, mert dalolnak.
– Az nem bizonyít semmit! sóhajta fel Gábor úr. Az olasz énekel a
gyilkosság előtt s énekel a gyilkosság után. Nem tudom, az utitársunkból
mi lett?
A herczegnő azonban odalopózott az ablakhoz s daczára az ügyvéd indokolt
óvásának, hogy ne mutassa magát az ablaknál, mert a rablók észreveszik,
hogy mások is vannak az albergoban, azért még is kikémlelt a szabadba.
– Utitársunkat magukkal viszik; monda a herczegnő megijedve.
– Mondtam ugy-e, hogy brigantik? most elviszik az Abruzzok közé
(Abruzzok vagy Appeninok: az a polgártársnak mindegy volt), ott
becsukják egy barlangba s ott tartják, míg a rokonai le nem teszik érte
a váltságdíjt, s ha az első felszólításra nem küldik a kivánt összeget,
már a másodikhoz odamellékelik a fogolynak az egyik fülét. Ez igy szokás
ebben az – átkozott szép Olaszországban.
– Azt nem engedhetjük; monda a herczegnő.
– Kivánja a herczegnő, hogy utánuk fussak és kiszabadítsam?
Erre a különben sem komolyan tett indítványra meg a szőke delnő ijedt
meg.
– Az Istenért! egyedül ne hagyjon bennünket! Önök csak ketten vannak,
azok meg tizenketten.
– Csak hatan, igazítá ki a herczegnő. Én látom őket.
– De ugyan a szentek nevére, jőjjön el az ablaktól a herczegnő!
– Nézni akarom: hová viszik el?
– Hisz az ugyis csak egy pogány!
– De utitársunk.
A távozó csapat a legszebb összhangban énekelte a «la piccola
cenerentolá»-t, a míg egy mély hegyszakadék sötét útja elnyelte
valamennyit.
Ekkor a herczegnő odafordult az ügyvédjéhez.
– Ügyvéd úr, holnap, a mint megérkeztünk Pistojába, rögtön tegyen ön
jelentést a hatóságnál s bármi váltságdíjt kérjenek a rablók az
elfogottért, tegye le érte.
Aztán kis idő mulva, mintha szükségét látná, hogy ily budgetkérdésben a
virement indokolásra is vár, hozzá tevé:
– Hiszen a mi megszabadításunkért áldozta föl magát.
– Akkor szükséges, hogy magunk ép hajszálakkal meneküljünk meg innen.
A csendet semmi sem zavarta meg aztán, csak a kocsmáros horkolása, ki, a
mint vendégei elmentek, lefeküdt aludni.
A herczegnő ott maradt az ablaknál s kikémlelt a csodaszép éjszakába.
A hold lement már s a mint az átelleni hegyvágány egy helyen megnyitva a
vidéket, a távolba engedett látni, ott abból a kis völgyből feljött az a
csodaszép csillag, a mi a hajnal előtt szokott járni. Olyan fényesen
ragyogott, hogy szinte árnyékot vetett a fénye a sötét szobában.
«Vajjon hová vihették őtet? – Csakugyan megölik-e, ha ki nem váltja
valaki?»
Az ég lassan világosodni kezdett; apróra tépett felhők hirdették a
király jövetelét, mintha biboros aranygyapjú usznék a kék tenger tükrén.
Az olasz reggel csendes, még madárdal sem háborítja.
Az olaszok jó kertészek: kiirtották a bogarakat s azóta nincsenek énekes
madaraik. Fölöslegesek is, dalolnak ők maguk eleget. – A völgyi útból
ismét felhangzik a «la piccola cenerentola», most már csak solo
énekhangban s nemsokára feltünik az örökzöld cserbokrok közül a danoló –
Manassé az!
– «Ő» visszajött! kiált örvendezve a herczegnő.
Mire a szőke hölgy odafut hozzá s bátorságot vesz az ablakon
kitekinteni.
– De ugyan mit hozhat a hátán?
Manassé egy vállravetett fustélyon czepelt egy gyékényszatyorformát.
A herczegnő elnézte, milyen könnyed, ruganyos léptekkel halad a
sziklaúton – ez a holt ember.
– Hátha csak előre küldték a brigantik, hogy bennünket kicsaljanak
biztos positiónkból? jegyzé meg a mindig óvatos ügyvéd.
Hanem a herczegnő nem ügyelt a figyelmeztetésére semmit; a mint Manassé
a közelbe ért, hirtelen kinyitá az ablakot s onnan üdvözlé:
– Jó reggelt.
– Jó reggelt, herczegnő! Hát önök már fenn vannak?
– Hát önt visszaereszték a brigantik? kérdé viszont a herczegnő.
– Brigantik? szólt önkénytelen elnevetve magát Manassé. Ah, ki keresne
brigantikat a jámbor Emilia lakosai között? Becsületes kőfejtők voltak a
szomszéd kőbányából.
– De hát hol járt ön velük?
– Szabad felmennem önökhöz?
– Kérjük.
Szabad volt ugyan bemenni, de nem lehetett, mert az ajtót úgy
eltorlaszolta az asztallal Gábor úr, az asztalt meg úgy leczövekelte,
összeeszkábálta, hogy maga se tudta kiszabadítani, míg Manassé kívülről
ki nem emelte az ajtót a sarkából.
– Gábor úr, monda Manassé. Ez nagy könnyelműség öntől. Gondolja meg,
hogy ha csakugyan Fra Diavolo talált volna e zárt ajtóra jönni: mi
történt volna önnel?
– Védtem volna magamat! szólt daczosan Gábor úr, ökölre szorítva a bowie
knifeot.
– Kényszerítette volna önt, hogy e hölgyek egyikét nőül vegye.
– Akkor nem védtem volna magamat, szólt, letéve a kést az asztalra. A
miért aztán a szőke szépség boszúsan földuzta az ajkait; hanem azért
mégis elpirult.
– Ejh, polgártárs, ön úgy látszik, hogy megérezte, mit hozok? s már
előre elkészítette a felszelő kést. Enyelgett Gábor urral Manassé.
– Hát ugyan hol járt? kérdé a szőke hölgy.
– A kőbányászokkal elvezettettem magamat a legközelebbi majorházig s ott
bevásároltam az utravalót, hogy többször meg ne szoruljunk.
Azzal letette az asztalra a vállán hozott fonott kosarat s kirakta
belőle annak nagybecsű tartalmát: egy hatalmas sonkát, egy lopótök
formára bőrbe varrt sajtot, meg egy-egy gerinczessé vagdalt kenyeret s
aztán különféle palaczkokat.
– E szerint csakugyan a haláltól mentett ön meg bennünket; – az
éhhaláltól, tréfálózott Dormándyné.
– Szabad hadi zsákmányomat az önök lábai elé raknom, úrhölgyeim?
– Elébb hagyjanak egy perczre magunkra; én imádkozni akarok, mondá a
herczegnő.
– No hát gyerünk ezalatt mi is imádkozni, mondá Manassé Gábor úrnak.
Dormándyné kiváncsi volt rá, megtudni, hogy hogyan imádkoznak a
pogányok? s utánuk lesett az ajtóhasadékon keresztül.
Biz az elég pogány ritus volt. Manassé elővett a zsebéből egy lapos,
pálmaháncsba fonott palaczkot, s azt ajkaihoz illesztve, nagyot húzott
belőle; azután Gábor úrnak nyujtá azt s az is hasonlóul cselekedett.
Már ezt is elcsábította.
Dormándyné első férje beteges ember volt, soha sem hallotta tőle, hogy
«imádkozni» annyit jelent, mint pálinkát inni.
S Manassé még oly vakmerő volt, hogy mikor megengedtetett a férfiaknak,
hogy ismét belépjenek abba a szentélybe, melyet a hölgyek ájtatossága
csillagvilági athmosphærával kitisztított, még egy második hasonló
palaczkocskát vett elő a kosarából, s azt is felnyitva, az asztalra
tette.
– Imádságos könyv ez uram? kérdé Dormándyné csipősen.
– Nem. Ez præservativa. Olaszországban utazóknak elengedhetlen a borlél,
hogy reggel meg ne hűtsék magukat, a miből makacs váltóláz támadhat. A
maremmákon keresztül utazva pedig valóságos prophylacticus gyógyszer a
malaria ellen.
A herczegnő annyira hitt neki, hogy megkóstolta a tűzitalt. Dormándyné
aztán csak nem engedhette, hogy a herczegnő egyedül menjen előre: ő is
követte.
S ez nagy bűvészet, mikor egy férfi rá birja venni a hölgyet, hogy
megizlelje a borlélt. Magyarországon az úrhölgyek nem élnek azzal. Midőn
ez az édes folyó láng, ez a csiklandó méreg érinti ajkukat, olyan ideges
borzongással rázkódnak meg tőle, s szemöldeiket összevonva,
szeretetreméltó utálattal fejezik ki a késő bánatot az elkövetett
bűntett után. Egy szürcsölet borléltől a szentből földreszállt emberi
lény válik s az elárulja magát rögtön a szemek ragyogásában.
Ennek az embernek csakugyan talizmánnal kell bírnia, hogy rá tudott
venni erre egy hölgyet, a kit csak tegnap óta ismer, s a ki oly magasan
állt fölötte és oly elérhetetlenül, – mint a szentek a hitetlenek
fölött.
Aztán hozzáfogott a beszerzett delicatessek felszeleteléséhez,
kölcsönkérve hozzá a polgártárstól a bowie knifeot.
Gábor úr nagylelkű akart lenni, s azt mondta, hogy neki ajándékozza a
kést.
– Nem, nem! tiltakozott a szőke hölgy; kést nem szabad ajándékozni: az
ellenségeskedést jelent.
– Hát nem vagyunk-e régi ellenségek?
– Épen most itták meg a békepoharat.
A herczegnő is közbeszólt.
– Ha valaki kést ajándékoz valakinek, hogy a rossz omen el legyen
távolítva, mind a kettőnek mosolyogni kell egymásra.
És a két férfi mosolygott egymásra, míg a kést átadta és átvette.
Akkor aztán Manassé elővette az olasz sonkát, melyen még a sertésnek a
négykörmü lába is meg volt hagyva s neki mérte a kést mindjárt a sonka
lábának keresztbe.
– Hisz úgy eltöröd a kést! rivalt rá Gábor úr.
– Miben?
– A csontban.
– Nincs olyan az olasz sonkában. Az olasz nem eszi meg a csontot, hanem
megtöri lisztnek s a földét trágyázza vele.
S azzal egy metszéssel ketté vágta a rejtélyt.
Olyan sonka volt az, a minek előbb lehúzzák a bőrét, mint egy keztyűt, s
aztán úgy töltik meg hússal.
Gábor úr visszahőkölt tőle.
– Dejsz akkor én ebből nem eszem. Az olasz szamárhúst tett bele.
– Ne ijedjen meg tőle bátyám, mondja, hogy «Cannibal ante portas!»
– Uram, ez magasfoku sértés! Cannibal az, a ki a magához hasonlót
megeszi. Ha most úton nem volnánk, s ha egy palaczkból nem ittunk volna,
ezért pisztolyra mennénk.
– Az ön pisztolyaival ugyan fölöttébb keresztyéni párbajt lehetne
vívnunk!
– Hogyan hiszed ezt?
– Nincsenek golyóra töltve.
– Ah, azt kikérem magamnak!
Gábor úrnak olyan zsebpisztolyai voltak, a mikről a csövet le lehetett
srófolni, s a lőkamrát akként megtölteni. Harczképességének
bebizonyítására rögtön lecsavarta az egyik pisztolyáról a lőhengert s
bámulva látta, – hogy nincs biz abban se lőpor, se golyó.
– Megfoghatatlan! Én magam töltöttem meg mind a kettőt. Azóta a táskámat
el nem hagyták. Én a táskámat le nem tettem sehol. Hol tehették ezt?
A szép Dormándyné arcza olyan piros lett, mint a pipacs. Panaszkodott,
hogy mind az arczába ment a vér attól az erős pálinkától.
Mire aztán Manassé még egy pohárkával töltött neki, azt állítva, hogy az
első pohár hevít, a másik hűsít, – s a szép hölgynek nem volt bátorsága
azt visszautasítani.
(De hát rosz lelkekkel van ez az ember társaságban, hogy azt is tudja, a
mit csak egy ember tud?)
Tudott pedig az még többet is. Tudta ez már azt is, hogy a szép
herczegnő két hónap mulva oly egyedül fog állni a világban, mint – mint
ő maga; – elhagyva és eltemetve. – Nagyon sokat tudott előre, a minek
még ekkor más boldog ember az ellenkezőjét álmodta. Hajlamánál fogva
skeptikus volt s ezt még jobban kifejté benne a pályakör, melyet eddig
megfutott. Minden nap érintkezett azokkal az emberekkel, a kik azért
beszélnek, hogy a gondolataikat eltitkolják. Látta a népszerűvé lett
papokat és főurakat keservesen izzadó homlokkal betanulni a nép számára
készült beszédeket, s látta, hogy seprik ki az inasok a babérkoszoruk
leveleit a szobából. Csókolta a kezeiket a szép asszonyoknak, a kiknek a
kegyetlensége nem ismer határt; látta eszeveszetten lótni-futni a
hivatalszobákon keresztül az excellentiás urakat, mikor az utcza
megzendült, s hallotta őket kaczagni az ijedelmükben tett fogadások
fölött. Be volt avatva Cagliari herczeg családi titkaiba is épen úgy,
mint világbontó cselszövényeibe. Azt is tudta, hogy mi vár a herczegnőre
Rómában? Azt is tudta, hogy ez az egész föld itt a lábuk alatt hogy
készül megrázkódni nemsokára s földindulásában torlaszokkal temetni el
az utakat, a mik Rómába vezetnek.
És ezeknek az utitársaknak még arról mind sejtelmük sincsen. Ők most
jönnek a boldog Magyarországról, a hol még most a népcsoportok
testvéresülési banquetteket rendeznek; azok még csak az általános
csókolódásig vitték a forradalmat, s mikor demonstrálni mennek, esernyőt
visznek magukkal. Ezek az utitársak még nem látnak Olaszországban
egyebet, mint a classicus népbölcsőt. Még csak azt tudják, hogy a mit
kiálltak, az vasuti calamitás; – nem sejtik, hogy az már forradalmi
zűrzavar. Már az éjjeli lármából az útféli csárdában csak a brigantik
szavát lesik ki, s nem is álmodják, hogy azok szabadcsapatok zarándokai,
kik Olaszország minden útjain, ösvényein, vizein tódulnak észak felé s
az a «la piccola cenerentola!» a miről dalaik énekelnek, nem egy árva
leány, hanem egy árva ország!
Manassénál nem volt puszta véletlen ez a találkozás. A mit megtudunk
később.
A herczegnő behunyt szemmel, egy gyermek ártatlan bizalmával rohant
legnagyobb veszedelmébe.
Csak egy esélye volt rá nézve a szerencsés megszabadulásnak: ha
ellenségeit, a kik üldözik, megelőzheti.
Ma még, és talán napokig, talán hetekig a boldogság mámorában úszik Róma
is. A pápa megáldja a népet, s a nép megáldja a pápát, a bibornokok
hintaiba koszoruk röpülnek az erkélyekről, a papok a szószékben hazáról
és szabadságról prédikálnak. Olyan idő van, a mikor még egy üldözött
asszonynak is meg lehet a többi foglyokkal együtt menekülni a
börtönéből.
De holnap, holnapután, vagy egy hét mulva már mindez másképen lehet, – s
akkor újra becsapják a börtönajtót s jaj annak, a ki elkésett kijönni,
elbámulva a remekműveken, a mikkel a börtöne fel van diszítve.
Azért siess, siess szép hölgy! Meg ne állj Rafael stanzái, loggiái
előtt, mikor a Vatikánon végig haladsz; hátra ne nézz a sixtini
kápolnában a végitélet óriási képét megbámulni; hanem siess a saját
itéletedet kikönyörögni, a míg azt kegyes mosolyra széthúzott ajkak
mondják ki, s aztán igyekezz kimenekülni a tulsó ajtón, a mit nyitva
találsz; mert a te börtönöd az!
Manassé azért választotta az Appennineken keresztüli utat Rómába, mert
ez az egy még nyitva volt; a többi már mind akadályokkal elállva, a
mikben Blanka üldözői okvetlenül megfogják magukat. – Utjukat állják
császári seregek, felkelő csapatok és kóbor rablók, mik a zűrzavarban
egymás sarkára taposnak. S addig Blanka ügyvédjével még a napfényes
időben rendbe hozhatja azt az ügyet, mely rá nézve vagy szabadság, vagy
holtig tartó kínszenvedés.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gábor úr, miután a sonkát, megismételt kisérletek folytán, tökéletesnek
találta, azt mondá:
– Most már ki vagyok békülve Olaszországgal.