Azt a gőzmozdonyfütyülést is azért találták fel, hogy a mi tündér még
maradt a földön, azt is elkergesse.
Az alvó hölgy fölriadt rá, s mint a ki egy toronytetőről esik lefelé,
oly rémülten, kerekre nyilt szemekkel, egészen holdkóros elképedéssel
ugrott fel helyéről, kezeit maga elé tartva s kevés hija volt, hogy
szemközti utitársa karját meg nem ragadta. – Azután megszégyelte magát
előtte s mosolylyal akarta eltakarni heves szívdobogását.
Aztán csakugyan azt hivé, hogy álmodta azt, hogy utitársa egy
rajzalbumba az ő alvó arczát vázolja le: a mit az kezében tartott, az
egy térkép volt s azon húzogatott vonalakat veres irallal.
A mozdonyfüttyre a társaság többi tagja is visszatért a siralomvölgyébe.
– Hol járunk most? kérdezé a herczegnő az egyedül ébrenvirrasztottól.
– Bolognához közeledünk. Onnan a vonat Imola felé megy Anconának. S itt
én kegyelmességtektől búcsút veszek.
– Ön kiszáll itt? Hisz azt hallottam, hogy ön is Rómába utazik.
– Oda tartok, de nem ezen az úton. Málháimat hagyom futni az anconai
vonalon, onnan a szekérposta majd elszállítja Rómába. Én pedig az
Appennineken keresztül Pistoja felé megyek, Florenczre. Ez az út
fáradságosabb, de fölséges részletei vannak, a mik kárpótolják, hogy
sokszor gyalog kell menni a vetturino mellett s aztán egy nappal
hamarább ott vagyok, mint az anconai úton.
– Egy nappal hamarább! E szó megkapta a herczegnő figyelmét. Nem
mehetnénk mi is ezen az úton? Mit szólsz, Mária? Bolognában
észrevétlenül kiszállnánk s aztán hagynók a bőröndeinket magukban
vándorolni Rómába, mi meg a hegyeken át utaznánk magunk?
– De nem lehet-e a rossz emberektől félni a hegyek között? kérdé aggódva
a szőke hölgy Adorjántól.
– Erre egy igen szép dalban felel meg Fra Diavolo, szólt Manassé. A
rossz emberektől mindenütt lehet félni. Hanem ha azt értette nagysád,
hogy nem rabolnak-e ki bennünket? úgy sokkal valószinűbb, hogy akkor
rabolnak ki, ha nagy málhatömeggel utazunk, mintha egy oldaltáskával a
vállunkon teszszük az utat, a hogy én szándékozom. «Fiatal koromban»
sokat barangoltam ezen a tájon, soha se bántottak a brigantik; ha
találkozunk velük, én majd csoportosítom őket és lerajzolom az
albumomba. – Művészeket nem bántanak ezek soha.
– Aztán ketten vagyunk férfiak, s nem ijedünk meg tőlük! szólt bele
Gábor úr, kiben fölébredt a prókátor arra a szóra, hogy egy napi előnyt
nyerhet a birák informálására ellenfele fölött. Nálam vannak pisztolyok.
Hát te nálad?
– Én nem hordok fegyvert.
– Oh én nem félek rossz emberektől; mondá szeliden a herczegnő. Én nem
tudok egynél több rossz embert az egész világon.
Mindenki tudta, hogy ki az a herczegnő speczialis rossz embere; de Gábor
úr még illusztrálni is akarta a tételt.
– De hisz az ne próbáljon a hegyek közé jönni velünk, mert ha ott
kaphatom: a végórája ütött! Szerencséje, hogy Manassé barátom szép
udvarias felszólítására rögtön szót fogadott; mert ha még egy perczig
itt marad a waggonban, hát emberhalál történik.
– Haha! kaczagott a szőke hölgy; fog az bámulni, ha majd hiába keres
bennünket Anconában s onnan utazhatik a postakocsin együtt a
bőröndeinkkel.
– Mi pedig azalatt előre sietünk a szép hegyeken át. A herczegnő szép
arczát gyermeteg öröm kezdte megaranyozni; ezt a gondolatot köszönöm
önnek.
És önkénytelen bizalmassággal nyujtá kezét utitársának, a minek az
elfogadta – az ujjai hegyét.
Ez az eszme nagyon megtetszett a herczegnőnek. Volt benne valami a
kiszabadulásból: az a vasuti vonat olyan, mint a börtön!
– Nem viszünk magunkkal semmit, csak a mit kezünkben elbirunk; a hol egy
szép sziklát találunk, vízeséssel, azt lerajzoljuk, s a hol nagyon
félelmes lesz a vadon, ott énekelni fogunk.
– Akkor azt fogják hinni, hogy vándorszinészek vagyunk, szólt bele Gábor
úr. Ha megszorítanak bennünket a taliánok, minden kitelik belőlünk. A
herczegnő szépen énekel. Mária nagysád tánczol csárdást és tarantellát;
én acrobatai mutatványokkal állok elő; hát te Manassé miféle komédiára
vállalkozol?
– Én beszélni fogok a souverain népnek a constitutióról.
– Javíthatatlan!
– Hanem akkor ne hívjuk egymást a czimeinken, szólt a herczegnő
felelevenült kedélylyel. Ügyvéd úr az impresario, Marie a primadonna, ők
szinből egymáshoz tartozhatnak: mi ketten pedig testvérek leszünk. Mi
neve az ön nővérének?
– Anna.
– Ön kölcsön adja nekem e nevet, a míg az út veszedelmes része tart és
Annának fog nevezni. Nem sajnálja ön talán tőlem e nevet?
Manassé nagyon elkomorodott.
– A herczegnőt sajnálom e névtől. Annak a viselője egy igen
szerencsétlen teremtés.
– Akkor annál könnyebb a csere.
Abban tehát megegyeztek, hogy Bolognában kiszállnak s onnan szekéren
folytatják az utat tovább.
– De mégis nem előzhet-e meg bennünket az, a ki Anconának veszi az utat,
a vaspálya gyorsaságával? aggódék a herczegnő.
– A felől bizton lehetünk. Ma éjjel a vonat Faenzánál megállapodik, mert
a ravennai vonatot kell bevárnia, mely katonaságot szállít. Reggelig az
utasok mulathatnak. Riminiben ismét be kell várni a szemközt jövő
vonatot, s onnan délnél hamarább el nem indul a vonat. Erre Anconában az
utasokat mind szigorú motozás alá veszik, hogy nem visznek-e
proklamácziókat, forradalmi leveleket magukkal? s éjszaka a jesii úton
semmi postakocsi el nem indul. Ez által lesz rövidebb a Florenz felé
vezető út egy egész napi járóval.
Csak az volt még a feladat, hogy az az ember, a kit meg akarnak előzni,
észre ne vegye megszökésüket.
– Majd én fedezni fogom a szárnymozdulatot, mondá Manassé, előre
leszállva a waggonból, a mint a vonat az indóházba begördült. Csak
tessék a váróterembe bemenni. Az az úr nem fog sem a kocsiból kiszállni,
sem az ablakon kinézni.
Ezt olyan biztosan merte mondani, mintha valami talizmánja volna amannak
a megfékezésére.
És mindaddig ott állt a váróterem ajtajában, a míg a vonat ismét meg nem
indult.
– Elment már! szólt aztán benyitva a teremben várakozókhoz s
felismerhető volt az a megkönnyebbűlés, a mit érzett.
– Önt is érdekli ez az ember? kérdezé a herczegnő.
– Igen. Én félek tőle.
– Ön fél?
– Félek, hogy egyszer megölöm.
Azzal, mintha sajnálta volna, hogy annyit mondott, sietett ki a
teremből, egy vetturinót fogadni, ki mind a négyüket elszállítsa Vergato
felé.
Távolléte alatt aztán felvilágosítá a herczegnőt az ügyvéd az iránt,
hogy az egyistenhivők vallása tiltja az emberölést; – még aztán többet
is hozzátett, mint a mennyi igaz, hogy vannak az unitáriusok között, kik
a vérontás tilalmát még az állatokra is kiterjesztik; csupán növényi
étkekkel élnek, nehogy megöljenek egy lényt, a minek a teremtő életet
adott.
A herczegnő hitetlenül rázta fejét. Megfoghatlan volt előtte, hogy
lehessen világfi, gentleman, a kinek elv szerint nem szabad fegyvert
emelni embertársa ellen: hát akkor mivel védi becsületét, szerelmét, az
oltalmára szorult gyönge nőket?
Kiváncsi volt ezt tőle megkérdezni.
Mikor a fedett kocsiban ismét egymással szemben ültek, belekötött e
tárgyba.
– Ön azt mondá: fél, hogy ezt az embert egyszer meg fogja ölni. Tiltja
önnek – a vallása az emberölést?
– Csupán egy esetet kivéve, felelt Manassé. De az kettőnk között nem
fordulhat elő.
Ezen azután soká eltöprenkedett a herczegnő, hogy minő eset lehet az az
egy?
– Ön közelről ismeri azt az embert?
– Gyermekkora óta. Velem együtt növekedett fel. Ha volt egy darab
kenyerem, fele az övé volt. Apja tiszttartója volt az apámnak; egyszer
elkártyázta a rábízott pénzt, s főbe lőtte magát. Árváját apám fogadta
fel kilencz gyermeke mellé tizediknek s nem tett közöttünk különbséget.
Tűz esze van és deli alakja. Első találkozásra mindenkit megnyer. És jaj
annak, a kit megnyert; mert azt megrontja. – Szegény hugom! kedves jó
Annám! ő is hitt e csábító szép szemeknek. Esküvőjükre minden készen
volt már, s akkor megszökött tőle; elhagyta az oltár előtt.
Manassé arczán még az alkony homálya sem takarhatá el a szívből jövő
fájdalmat e szavaknál.
– Mikor történt ez? kérdé a herczegnő.
– Tavaly februárban.
– Akkor vitt engem a házához Cagliari herczeg, akkor láttam ezt az
embert először.
És aztán kereste az összefüggést a két eset között.
Vajdár elhagyta menyasszonyát, a mint a herczeg feleségét meglátta. S a
herczeg neki ura volt. Mint titkár szolgált nála.
S azóta válóper van férj és asszony között.
– Tehát a rossz lelkiismeret kényszeríté őt helyét elhagyni, mikor ön
szembelépett vele?
– Nem. Lelkiismeret ő nála nincsen. Ha valami czélt akar elérni, nem
válogat az eszközökben: nem bánja, ha annak, a mi neki élvezet, mások
keserve lesz is az ára. Ez nem ismer fájdalmat, nem ismer szégyent.
– És mégis egész a gyávaságig meghunyászkodott ön előtt.
– Mert tudja, hogy kezemben van életének egy titka: okiratokkal
bebizonyított titok, a mit ha én napfényre hozok, nincs az a magas
polcz, a honnan le ne essék rögtön; nincs az a hatalmas pártfogó, a ki
védelmére kelhessen: el van temetve elevenen.
– S ön nem használja azt föl ellene? kérdé Blanka hevesen.
– Hisz az boszúállás volna; felelt Manassé nyugodt hangon.
– S a honnan ön jön: ott az emberek nem állnak boszút?
– Nem.
– És testvére: a szegény megcsalt leány, vigasztalást talált-e?
– Nem, herczegnő; a honnan én jövök, ott az emberek csak egyszer
szeretnek…