Ezalatt egy olyan állomáshoz érkezett a vonat, a mely csomópont volt egy
másik vasutvonallal. Itt étkezni is lehetett.
A polgártárs meg volt éhezve. Különben is jó constitutióval birt s az
utazás rendesen még fokozza az étvágyat. Azt mondta, hogy ő itt leszáll
valamit falni.
Adorján figyelmezteté, hogy gyorsan végezzen, mert a másunnan érkező új
vonat vendégei az átköltözésnél könnyen megteszik azt a barátságot, hogy
teli ülik azt a coupéet, a hol ők a hölgyeket magukra hagyták.
– Hát te mit fogsz addig csinálni?
– Előveszem az albumomat s lerajzolom innen a kakasülőről ezt a tájat.
– Nem is tudtam, hogy pictor is vagy.
– Egyéb sem vagyok már.
A másik vonalon ezalatt megérkezett a csatlakozó vonat, s az abból
átköltöző utasok siettek maguknak jó helyet foglalni a változásnál.
A szép szobor arcza némi nyugtalanságot árult el. A kalauz ő felőle
nyitotta ki a kocsiajtót s ő aggódva tekintgetett kifelé, hogy nem jön-e
valaki e kényelmes magányt megzavarni? Egyszer csak ijedten kapta vissza
a fejét. Már késő volt; meglátták.
A waggon lépcsőjén acrobatai gyorsasággal szökött fel egy fiatal férfi,
finom uti öltözetben, kezében egy kis utitáskát czepelve, oldalán
szij-általvetőn lógott a szivartartója; másik kezében pálcza volt,
melynek fogantyuja elárulá, hogy abban tőr van.
A fiatal ember veszedelmesen szép alak volt: gesztenyeszín hajú, eleven
szemű, deli termetű s látszott rajta hogy szépségének öntudatával bir;
tanusítá ezt a hajfürteire s öltözékére fordított gond, s a kiszámítás,
a mivel beszédközben kellemes mosoly alatt igyekezett ragyogó fogsorait
megmutatni.
– Ah, minő véletlen szerencse, herczegnő! szólt, kásztor kalapját levéve
s utitáskájával együtt letelepedve a herczegnővel szemközti ülésbe.
– Kérem, az egy úrnak a helye, a ki hozzánk tartozik, szólt a herczegnő
ingerülten.
Mire a szép férfi mosolygó impertinentiával felelte:
– A hely nem volt öltönydarabbal jelezve, s így a vasuti szabályzatok
értelmében akárki által elfoglalható. Én nem mondok le könnyen arról a
szerencséről, hogy a herczegnővel szemközt ülhessek.
A herczegnő nem tudott szavakat találni a haragtól, mely idegeit
elállta. Annálfogva utitársnéja tartá kötelességének segítségére jönni,
s megújítani e kisérletet annak a betolakodónak a kidobására.
– Vajdár úr! mondá, kemény accentusra hangolva szavát, önnek kellene
ismernie egy nevelt ember kötelességeit hölgyek irányában. Ön tudhatja,
hogy önt a herczegnő nem türheti s könnyen kitalálhatja az okát.
A deli ifju ez erős szemrehányásra egy czifra dobozkát huzott ki
oldalzsebéből, s felnyitva annak födelét, odakinálta azt megtámadójának.
– Frau von Dormándy! kegyed szereti a csemegét, szabad szolgálnom e
finom «persicaté»-val. Ferrarában készítik. Egyetlen a maga nemében.
Erre az úrhölgy boszúsan hátat fordított neki, s kidugta fejét a kocsi
átelleni ablakán, mérgében dörmögve, hogy «de ugyan hol a pokolban is
marad el ilyenkor az a prókátor?»
– Meddig akar ön még üldözni, uram? szólt indulattól reszkető hangon a
herczegnő a szemközt ülőhöz.
– Csak a sírig, herczegnő, ott aztán elválunk. Ön bizonyosan a mennybe
megy, a hova engem valószinűleg nem eresztenek.
– Miért esküdött ön az én elvesztésemre?
– Mert ön maga úgy akarta. Csináltam-e belőle titkot valaha? Nem nyilt
kártyával játszom-e ön előtt?
– Kényszeríteni akar ön, hogy elhagyjam e kocsit, s beüljek a kofák és
halárusnők közé?
– Nem fosztana meg vele a herczegnő attól az élvezettől, hogy közelében
lehessek. Az egész úton Rómáig minden vetturinónál, minden postaháznál,
a hol a herczegnő számára utazó szekér van megrendelve, fönn van tartva
a számomra egy fölösleges hely.
– Mit akar ön velem?
– Azt, a mit ön választani fog. Vagy olyan boldoggá tenni önt, a minővé
valaha férfi tett egy asszonyt, vagy olyan szerencsétlenné, a milyenné
valaha ördög tett egy embert.
– Én védem magamat mind a kettő ellen.
– Ájult védelem! Nekem kezemben van minden eszköz önnek az életét úgy
elrontani, hogy az ne legyen egyéb, mint egy befalazott sírbolt.
– Azt Isten nem fogja megengedni!
– Ah, herczegnő! Rómába megyünk, s ott sok a templom; de Isten egy
sincs!
A hölgy úgy összeborzadt e szóra, hogy szinte fázva húzta magán
szükebbre shawlját; míg a deli ifju egyik lábát a másik térdén átvetve,
öntetszőleg mosolygott tréfás calembourghján.
«De ugyan hová lett az a másik két ember?» dörmögé a szőke hölgy,
hasztalan keresve a két utitárst a lótófutó közönség között.
Hát biz azok közül az egyik, a pogány, most is odafönn ül az imperialon,
s rajzolja a piniáktól körülvett várromot, mely a folyamban
visszatükröződik; a másik pedig bement az étterembe megebédelni, ott
azután az történt vele, hogy a mint igaz keresztyénhez illő módon,
begyűrte az asztalkendőt a nyakravalójába, s neki ült kényelmesen a
megrendelt rizottónak, még alig dugta bele a villáját, midőn a fülébe
ordítja a kalauz a halottébresztő jelszót: «partenza!» Erre a polgártárs
megijed, hogy mindjárt elfut nála nélkül a vonat, s otthagyva rizottót,
maccaronit, a késsel, villával kezében, az asztalkendővel nyakában rohan
ki a waggonját felkeresni; akkor azután először végig szaladgálja az
utóbb érkezett vonat minden kocsiját, míg észreveszi, hogy az a másik,
az övé a tulsó vágányon áll.
Akkor meg ott nem talál rá az elhagyott waggonra, mert a vonatot az
alatt megfordították: a mi elől volt, az most hátul van; kérdez, kiabál,
szitkozódik, könyörög, diákul beszél; míg végre az imperialon ülő
utitársa észreveszi a veszedelmét s leszáll a megszabadítására, a mikor
aztán egy pinczér segítségével, a ki az asztalkendőt és kést, villát jön
reclamálni, sikerül a földönfutót kézrekeríteni, mire aztán kölcsönös
magyarázatok folytán kiderül, hogy még épen húsz percznyi ideje lett
volna a rizottót is, meg még egy branzinót is elkölteni, a mit előre
kifizetett; de már köszöni, nem kell semmi; úgy jól lakott az
ijedtséggel, s nem kíván egyebet, mint hogy a coupéejába visszavezessék.
Ott várt azután csak rá az igazi meglepetés, a mint meglátta a helyén
ülve azt az embert, a kit szeretett volna nagyon megkapni, hogy kitörje
a nyakát.
Most tehát megkapta, még pedig a tulajdon jogszerinti helyének a
bitorlásában kapta, szemközt ülve az ő védenczével.
Hanem azért dehogy törte ki a nyakát! Nincs gyávább katona az ilyen
vasutról lemaradástól demoralizált pasasérnál; még azt mondta neki, hogy
alázszolgája! s aztán körülnézett, hogy hol találna a maga számára egy
üres helyet?
S a délczeg ifju még azzal az impertinentiával élt, hogy azt kérdezte
tőle:
– Talán az ön helyét foglaltam el, spectabilis?
A mire a polgártárs zavarában azt felelte, «oh, dehogy; kérem alássan».
A miért aztán a szép dandy részéről egy gúnymosoly, a szőke hölgy szép
szemeiből pedig egy ezerágú villám lett a jutalma.
A következő pillanatban a herczegnő azt a gúnymosolyt egyszerre
átváltozni látta az ijedtség elképedésévé. Manassé lépett fel a
waggon-lépcsőn.
A herczegnő csak annyit vett észre, hogy a két ifju egy pillantást
váltott egymással, mely olyan volt, mint két kard összeczikázása.
Azzal Adorján a kocsiajtóban megállva, azt mondá Vajdárnak:
– Ez a hely el van foglalva.
A megszólított arcza mélyen elvörösödött; vonásain, mint a pohárban
felkavart méregiszap, fellegzett végig a rossz indulatok egész salakja.
Szemeinek nézésében gyűlölet, félelem és düh ólálkodott. Egy pillanatig
jobb kezének egy görcsös rándulása a pálcza markolatát annyira
felcsavarta, hogy az aczéltőr kezdete kivillant alóla; s akkor ajkába
harapott.
Az előtte álló másik ifjunak az arcza pedig akkor is hideg maradt és
nyugodt, csak a homloka kidomborodásain jelent meg két pirosló tűzfolt,
a mi olyan volt, mint a viharjósló vörös felhő az égen.
Mindez csak egy rövid perczig tartott. A másik pillanatban a
megszólított férfi felkelt a helyéről, vette utitáskáját és elhagyta a
coupéet.
E kényszerített meghunyászkodás olyan kínzó látvány volt egy nőre nézve,
mint mikor egy állatszelidítő parancsolja egy pompás vadállatnak, hogy
csúszszék a lábaihoz.
Mi adja neki ezt a hatalmat? Azt jó volna tudni.
Manassé aztán leült az üresen hagyott helyre, s nem kinálta meg vele
többé a polgártárst; hanem kinézett az ablakon mindaddig, a míg azt a
másik ifjut láthatta. És addig mindig ott égett a homlokán az a két
vörös folt. Arról tudhatá a ráfigyelő hölgy, hogy üldözője még közel
van. Egyszer aztán eltüntek a vörös foltok az ifju homlokáról. Az a
másik nem volt látható többé.
Mindez annyira érthetetlen rejtély volt a herczegnő előtt, hogy semmi
természetes magyarázatát nem birta kitalálni. Fátyolát szemöldökéig
emelte, hogy jobban beleláthasson a rejtélyes arcz titkaiba.
Az elűzött rossz szellem azt mondá neki: «hiába sietsz Rómába, ott
templom sok van, de Isten egy sincs». Ennek a másiknak meg az a
jelmondata: «egy az Isten»; – s ez az egy vele jár mindenüvé. Még
Rómában is ott lesz…
Ezen az eszmén aztán valami olyan földöntúli megnyugvást érzett, hogy
szempillái lecsukódtak. Büvkör fogta körül. Elszenderült. A vonat
megindult újra; hosszú, unalmas állomásköz következett. A halk robaj és
izgalom hatása alatt nemsokára a coupée minden utazója aludt, csak
Manassé maradt ébren.
Egy perczben a herczegnő szemei felnyiltak, s akkor úgy tetszett neki,
mintha az, a ki vele szemközt ül, térdére tett albumába rajzolna
valamit.
Blanka egészen félrehárítá a fátyolt arczáról, hogy homloka is
kiszabaduljon. Talán nem is tudta, mit tesz? csak álmodott.