Az az úr, a kit már most Gábor bátyámnak tisztelhetünk, mindenekelőtt
azt a kedvencz tajtékpipát tartá kötelességének dohányzacskójából
megtölteni, ezután belecsiholni az illatos bükkfataplóba és azt lezárni
a koronaalakú ezüst kupak alá: addig hiába terült el szemei előtt az
olasz paradicsomkert, melynek magasztalásában fiatal utitársa oly
kifogyhatatlan volt; a míg nem füstölt a pipája, addig oda sem tekintve,
mormogá: «mi ez egy ezer holdas szép egyforma búzavetéshez?» s csak
azután, hogy a kospallagi felszálló azur füstjén keresztül tekinthetett
rajta végig, ismeré el, hogy «biz ez gyönyörű egy ország: – kár a
németnek!»
– Bátyám! – tudja? – ne politizáljunk! jegyzé meg rá a fiatal úr.
– Hát szóltam én egy szót? A szép vidékről beszéltem. No hát beszéljünk
inkább a szép asszonyokról. Te nem is sejted, hogy micsoda kényes
húrokat pengettél oda lenn?
– Hogyan? Bátyám szénájába vágtam volna tán a kaszámat? – Ej, ej, ej! De
gonosz szemed van: mindent észre kell venned. Nem arról a szőke hölgyről
van szó; hanem arról a barnáról.
– Barna? Nem is láttam jól; úgy le van fátyolozva az arcza.
– Pedig az téged nagyon megnézett s akkor a fátyolát is feltakarta; de
te nagyon el voltál foglalva azzal, hogy a szőkének magyarázd az
asszonyok kötelességeit a férjeik iránt, s a valóperek természetét.
– No! és kellemetlen vonatkozásokat tettem volna ezzel?
– Annak nem, a kinek beszéltél; mert az már özvegy! hanem a másiknak, a
ki veled egy sorban ült s hallgatta, a mit beszéltél.
– Azt fogja hinni, hogy valami bonvivant vagyok s őrizkedni fog tőlem.
– Nagyobb bajt okoztál neki. Azon fog töprenkedni, hogy nincsen-e neked
igazad?
– Hisz ez meg épen nem lesz baj rá nézve.
– De igen nagy baj lesz rá nézve. Mert épen a válópere miatt utazik
Rómába.
– Ah! Már válópere van? Én azt hittem, hogy most hozzák valami zárdából,
a hol nevelőben volt.
– Mondom, hogy hamis szemed van; oda sem néztél, mégis megláttad, hogy
egész gyermek még. Ez az én védenczem: a szerencsétlen Cagliari
herczegné.
– A kinek férje indigenatust nyert Magyarországon.
– Ő maga egy Zboróy Blanka grófnő. A családot jól ismered. Nagy birtokuk
majoratus. Az első szülött dynasta lesz, fivérei pedig láthatnak utána,
hogy katonai, vagy papi pályán keressenek magoknak szerencsét, a mi az
utóbbin sokkal hamarább feltalálható, mint az elsőbbin. A leányok pedig
arra vannak utalva, hogy igyekezzenek gazdagon férjhez menni, ha pedig
ezzel elkésnek, menjenek zárdába. Volt azonban a családnak egy püspök
őse, a ki annak idejében olyan végrendeletet csinált, hogy vagyonának
kamatjai a tőkéhez csatoltassanak, s mikor egyszer annyira
felszaporodnak, hogy a Zboróy gróf család minden tagjára jut belőle
kerek egy millió, akkor osztassék fel közöttük. No ez a mostani ivadék
alatt teljesedésbe ment. Minden Zboróy családtagra jutott egy millió.
Ennek azonban az örökösök végrendelete szerint csak haszonélvezői, mert
a hagyományozó több kemény föltételt kötött jótékonyságához, mely
szerint ez élvezettől a családtag eleshetik s akkor az a többiekre
marad. Ilyenek: ha egy családtag a dynastia ellen lázadó lesz; – vagy ha
kiköltözik idegen országba; vagy ha elhagyja a római katholikus hitet,
vagy ha mint nő, botrányos életmódot követ. Képzelheted ennélfogva, hogy
az így együtt érdekelt családtagok milyen jó rendőri felügyelet alatt
tartják egymást? Egy millió nem potyapénz mai világban! Megérdemli, hogy
az ember utána lásson. – Blanka grófnőt, a mint a zárdából kikerült,
hozzá adták Cagliari herczeghez. A herczegnek hallhattad hírét. Nagy
szerepet játszik a politikai világban.
– Volt hozzá egynehányszor szerencsém.
– Bécsben, az udvari bálokban. – Nem fiatal ember már. És sokat élt.
Kétszer annyit, mint más ember hasonló idő alatt; mert még az éjszakákat
is keresztül élte. Mikor Blanka grófnőt elvette, igen közel ismeretsége
volt egy Caldariva marquisnővel, a kit a legfiatalabb korában «Cyrene»
név alatt ismertek a czirkus látogatói, a hol magas fokra vitte a
choreographia művészetét, míg egy olasz marquis olyan szives nem volt,
hogy a czímerével megajándékozza, s aztán rövid idő mulva főbelője
magát. Ennek a Caldariva marquisnőnek igen pompás palotája van Bécsben,
a mit a herczeg iratott a nevére. Ennek a palotának a kulcsait még
azután is elfelejtette a marquisnőnek hazaküldeni a herczeg, hogy Blanka
grófnőt feleségül vette; sőt azt mondják, hogy mikor az esküvőre ment,
akkor is a szép Cyrene kötötte csokorra a nyakravalóját. – A herczeg
elvette Blankát, mint a hogy megszerez magának egy gazdag úr egy ritka
szép paripát, egy drága szobrot; azért, mert ritkaság és drága. Blanka
pedig irtózott a hozzá kötött férjtől. Gyermek volt. A nász napjáig
fogalma sem volt arról, hogy mi különbség van a párta és a főkötő
között? A herczeg egy óráig sem volt vele boldog. A mint ifju nejéhez
egy gyöngéd propos-val közelített, az rögtön ideges görcsöket kapott,
arczát elhagyta a szín, rángások vették elő s elájult. S ez így volt,
valahányszor magukra maradtak. A kéjsóvár herczeg fűnek-fának panaszolta
a baját, orvosokkal consultált, tapasztalt rouéktól kért tanácsot: úgy,
hogy a család titka egészen köztudomásuvá lett. A «parere» az volt, hogy
a nőnek természetes hajlama van az epilepticus rohamokhoz. – Gavallér
ember az ilyen kényes helyzetben iparkodik nagylelküen eltűrni a rá mért
keresztet s keres magának kárpótlást compromittálás nélkül. – Van
azonban a herczegnek egy totumfacja: valami «Vajdár Benjámin».
E névre akkorát ugrott ültéből a fiatal utitárs, hogy a fejét beleütötte
a faköpönyeg ernyőjébe.
– Mi lelt? Le akartál esni?
– A szivarom ejtettem le, felelt az, s utána kaptam.
– De majd utána ugrottál. – Hát a mint mondám, ez a totumfac az, a ki
ennek a családnak a rossz szelleme. Ketten tesznek a herczeggel együtt
egy ördögszámot. A herczegben megvannak a dæmonhoz való rossz indulatok,
a hóbort, a kéjsóvárgás, a dölyf, a boszúvágy; emennél pedig a
mindezeket életreköltő ész, furfang, leleményesség. A herczeg
vigasztaltatni akarta magát régi barátnéjával; de a szép Cyrene valaki
által nagyon jó tanácsokkal lett ellátva. Élni akart felismert
hatalmával. És élt is vele. A herczeg minden megaláztatást megszerzett
fiatal nejének a marquisnő kedveért. Utoljára, hogy a mű meg legyen
koronázva, megindította a válópert neje ellen. Ez volt az ára annak,
hogy a szép Cyrene ismét kegyébe fogadja a herczeget. De én meg vagyok
felőle győződve, hogy a terv Vajdár Benjámin fejében fogamzott.
– Hisz ez a válóper csak felszabadítja a herczegnőt helyzetéből, jegyzé
meg a fiatal utitárs.
– Jó volna, ha úgy végződnék, de épen itt a bökkenő. Az ellenfél arra
alapította támadását, hogy a nő epilepticus idegrohamokban szenved, s
így házaséletre képtelen. Én azt nem engedem meg. Azt elhiszem, hogy a
herczeg közeledtére görcsöket, rángatózásokat kap; hisz én sem vagyok
nyavalyatörős, rugni, harapni sem szoktam rendes körülmények között, de
mikor ezzel a Cagliarival szemközt állok, érzem, hogy valami csendes
hydrophobia kerülget, a nyakamban az erek felduzzadnak, az állam
rángatózik s az ökleim alig elnyomható vágyat éreznek valakinek az
oldalbordáival érintkezésbe jönni. Pedig hát nekem nem férjem a jámbor,
nem kell tőle félnem, hogy megölel. Én azt allegálom, hogy csak ő előtte
esik ájulásba védenczem, s kérem a házasságot egészen megsemmisíteni.
Mert ha az ellenfél győz, ha az ő indokai lesznek elfogadva, akkor a
szentszék itélete egyuttal ki fogja mondani az asszonyra, hogy soha
többet férjhez mennie nem szabad. Már most gondold el azt a sorsot, a mi
erre a nőre vár, a kit ifjusága virágában, alig húsz éves korában, a
törvény és a társadalom kitilt az életből, s elitél egy hosszú, hosszú
tetszhalálra, a miből nincsen feltámadás, elveszi tőle a napvilágot, a
levegőt, s azt mondja neki: te neked nem szabad többé nevetned, nem
szabad örülnöd, nem szabad reménylened, a te szívednek nem szabad
dobogni, a te arczodnak kigyulladni, a te lelkednek nem szabad álmodni!
Hanem azért nézned kell tovább is, hogy jön az ősz a tavasz után, a mi
számodra se virágot, se gyümölcsöt nem hoz.
Mikor az ügyvéd pathetikus szónoklata végén félretekintett ifju
utitársára, azt vette észre, hogy annak a szemeibe valami vízcsepp
lopózott.
Hisz ez az itélet az ő fejére is ki van mondva. Abban a perben, a mit ő
a maga válóperének nevezett. Ő is ki van már tiltva a világból, a
társadalomból, ő is meghalt már és semmi sem vár rá többé: neki is
megmondták azt, hogy: «te neked nem szabad többé szeretned, reménylened,
álmodnod! Hanem azért nézned kell tovább, hogy jön az ősz a tavasz
után!»
– Valami esett a szemedbe?
– Igen; a kőszénfüst csapódott bele.
Azzal megtörlé a szemeit, s aztán nem volt semmi baj.
Az ügyvéd folytatá a beszédét:
– Most azért megyünk Rómába, hogy megkisértsük a herczegnőnek személyes
esdekléseivel hatni a birákra. Lehetetlen, hogy meg ne essék rajta a
szivük, ha van bennük emberi érzés. Az idő most nekünk kedvez. A pápa a
reformok terére lépett: a római curia vezetését új emberek vették
kezükbe, a régiek befolyása megszünt; Rómában is a szabadság szele
fujdogál s alkotmányosság csirázik a földből.
– Hahaha!
– Mi az ördögöt nevetsz?
– Én? Dehogy nevetek. A szivarfüst szaladt a torkomra. Eh – hahaha! Oh
be csiklandja a torkomat!
– De sok bajod van a füsttel. Hol megríkat, hol megnevettet. Én egészen
bízom a pápa igéretében. Csak nem tartasz bennünket valamennyiünket
idiótáknak, a kik a napokban lepleztük le ünnepélyesen a «radikal
körben» Pio Nono arczképét egyhangú határozat folytán. Ha valaha, úgy
most lehet a szegény herczegnő ügyének kedvező fordulatot adni. A milyen
grata persona volt ezelőtt Cagliari herczeg a Vaticánban, annyira
elvesztette ott most minden befolyását. – Mégis csiklandja a torkodat az
a füst? – Csupán egy embertől tartok. – Ettől a furfangos Vajdártól.
Velenczében összetalálkoztam vele. Kérdeztem: hová megy? Azt mondta
Milanóba. Tudom bizonyosan, hogy hazudott. Ő is Rómába siet. Meg akar
bennünket előzni. Vagy legalább is utolérni. – Csak egy nappal előbb
érkezhessünk Rómába, mint ő: s akkor nyert ügyünk van. De félek, hogy
már is magunkkal viszszük valamelyik kerekes ketreczben. – Ej, de
meleged van, hogy izzad a homlokod. – Tán az én pipám füstjét nem
állhatod? Ha megkapnám azt a ficzkót, kitörném a nyakát! Képes egy ilyen
angyalt örökre szerencsétlenné tenni, élve eltemetni.
– De hát ne engedje magát.
– Alázszolgája! Hát hiszen, ha tudsz valami jó tanácsot adni, miért nem
mondod? a kalapom is leveszem előtted. Hogyan ne engedje magát a
herczegnő élve eltemetni?
– Columbus tojása! Legyen protestánssá, s akkor nem parancsol neki a
római szentszék.
– Servus humilimus! Hát az egy millió, a mit a püspök nagybátyja
ráhagyott?
Adorján Manassé széttörte a szelelni nem akaró szivarját az ujjai
között, s azt mondá egykedvűleg:
– Hát én csak azt mondom, hogy ha a te herczegnődnek igazán van szive,
el fogja dobni az egy millióját, mihelyt találni fog egy férfit, a ki
megér harmincz ezüstpénzt. Úgy hiszem, ez a legmagasabb becsára egy
férfinak; miután a mi urunk Jézust is annyiért adták el.
– Te! A Jézust hagyd ki a discursusból; mert az nekem Istenem, a kit én
imádok.
– Nekem pedig emberem, a kit követek.