A szokott, triviális történet. Az ideál, a szép hölgy, nagy veszélybe
keveredik, s abból őt a másik ideál, a hős, kiszabadítja; azután a hála
érzetéből kifejlődik a szerelem, végül egymáséi lesznek s az emberi
lehetőség határáig boldogok.
A rendkívüliségek tetszenek. Érdekkel olvassuk a történeteket, a miket a
költők irnak arról, hogy mi lesz a halál után? mi lesz a jövő században?
mi lesz a föld utolsó napjaiban? mi megkisértjük leirni, hogy mi lesz a
«házasság után?» van-e még ott is élet és poézis? Laknak-e még a holdban
is emberek? Igenis laknak. Annak az egyik oldalán még van valami zöld, s
a virányon öröm és szomorúság.
Ezt ugyan inkább illett volna egy «Előszóban» elmondani: ott senki sem
olvasta volna el, s nem lett volna az olvasó figyelmeztetve rá, hogy itt
egy fölöttébb unalmas történettel lesz dolga, a mi nem fogja megtéríteni
a ráfordított fáradságot.
A veszélyes helyzet a következő:
Képzeljünk egy olaszországi vasuti állomást 1848 tavaszán, a melybe egy
más vonat megérkező vendégeinek kell átszállítkozni, a kiknek a fülébe
ezt a halálitéletet mennydörgik: «due minute!» s azok aztán bőröndöt,
kalapokat, esernyőt marokra kapva, kis gyermekeket kezeiknél vonszolva,
félregyűrt kalapokkal, földön húzott shawlokkal, köpönyegekkel, rohannak
az ostromok leglehetetlenebbikét megkisérteni: helyet keresve utasokkal
csordultig zsúfolt waggonokban, egymástól elszakított összetartozók
kétségbeesve az elválás borzalmai fölött, s útban állók agybafőbe
taszigáltatva siető málhahordároktól.
Két úrhölgyet, meg egy urat nagy sietséggel tolt fel a kalauz egy zöld
kocsi börtönajtaján, a kik csak akkor vették észre, hogy hol vannak?
mikor már benn voltak. Heten ültek már a waggonban: mind férfiak és
olaszok, némelyek olyan szivart szívtak közülök, a melynek a füstje
savanyú; pálinkát már korábban ihattak s az a fokhagymás heringre nagyon
jól eshetett, s nehányan közülök aligha bagaria csizmát nem hordtak a
lábukon. Az újon érkezőkről tudomást sem látszottak venni; valami heves
vitatkozást folytattak fenhangon mindannyian.
Az újonérkezettek elszörnyedve protestáltak a kényszerhelyzet ellen.
A két úrhölgy közül az egyik nagyon fiatal volt, a másik valamivel
idősebb.
Az idősebb hölgy megragadá a kalauz karját s haragosan mondott neki
valamit először németül, azután francziául, – minek az a büntetése itt,
hogy senki sem felel rá: – azt akarta kifejezni, hogy itt már heten
ülnek.
A kalauz egy automat közönyösségével mutatott a waggon falán olvasható
feliratra «per dieci persone». Itt tíz embernek kell elférni.
«De mi első helyre váltottunk jegyet!» heveskedék az úrhölgy, előmutatva
a sárga papirszeletkét, mely a világ minden vasutainál az aristocratia
jelvényét képezi – hely dolgában.
A kalauz nem csekélyebb kiváncsisággal nézte meg a mutatott tárgyat,
mintha az úrhölgy azt mondta volna neki, hogy íme itt van egy scarabæus
a Pharaók sírjából! Furcsa állat! azzal vállat vont, s kimutatá helyét:
íme oda abba a szegletbe leülhet még egy; emebbe a másikba a másik, s ha
ennek a signorenak tetszeni fog azt a zsíros batyut az ölébe venni,
annak a helyében nyugtot talál a harmadik.
Mit volt tenni? Az egyik hölgynek le kellett ülni az egyik series férfi
közé, a másiknak a másik közé, s megnyugodni a sorsában. Hanem a velük
jött férfi úgy látszik még küzdeni akart a gondviselés ellen. Neki
sehogy sem tetszett a maga helye két disznókereskedő között; maga is
elég köpczös ember volt.
– Majd csinálok én itt rendet mindjárt!
Azzal fölkelt, leszállt a waggonból, sietett az állomásfőnököt
fölkeresni.
Az ott sétált a perronon, hátratett kezekkel, katonás egyenruhában.
Az utas elkezdte neki magyarázni a dolgot. Ő már tudott olaszul, ha
mindjárt keverte is egy kicsit latinnal és francziával.
Elmondta az illustrissimónak, hogy ő és még két hölgy az első helyre
váltottak jegyet egész Bolognáig; ez a nemzetközi törvények szerint
jogot ád még az idegennek is, minden konzuli közbenjárás nélkül
ugyanazon első helyi waggonnak használatára. Ennek daczára őt s még két
úrhölgyet betuszkoltak erővel egy már korábban elitélt gonosztevőkkel
teljes másodosztályu börtönbe, a mi ellenkezik a magyar Tripartitum
primæ nonusával, mely szerint magyar nemest birói itélet nélkül
bebörtönözni (nisi in flagranti) nem szabad; s minthogy az angol Habeas
Corpus acta is a mellett bizonyít, hogy minden ember birja a maga
testét, s másnak az ölébe ne üljön vele, annálfogva kér egy elsőrendű
waggont felnyittatni.
Az illustrissimo úgy nézett a debacchálóra, mint a hogy nézne rá a padra
kifektetett eleven tintahal két nagy szemével, ha annak magyarázta volna
a dolgot, s épen úgy nem felelt neki rá semmit, mint a hogy az nem
felelt volna. Hanem a helyett a fülébe ordított hátulról a kalauz, egy
hatalmas hangkifejtéssel előadott szót: «Partenzaaaa!» A mi annyit
jelent, hogy indul a vonat! (Mert az olasz még a csengetésben is
takarékos, a második csengetésnél már fut a kerék.)
A megriasztott úr erre ijedten futott vissza az elhagyott waggonhoz, de
alig talált bele; mert az alatt, míg ő leszállt a szóbeli tárgyalásra, a
kalauz még három új vendéget tolt be a ketreczbe: azok egy katonaiskola
nagy kamasz növendékei voltak, az egyik mindjárt leült az üresen hagyott
helyre, a másik kettőnek állva kellett maradni; azok hát nem tehettek
okosabbat, mint hogy a két közéjük szorult hölgyre mondogattak fönhangon
sikamlós élczeket, dévaj nevetéssel. A visszakerült úr már épen
tizenharmadik lett volna, a mi nagyon baljóslatú szám, kivált egy vasuti
coupéeban. Pedig a táskája, köpönyege már ott volt: az volt a hazája.
A hölgyek kétségbe voltak esve. Az uti társ dühében magyarul kezdett
beszélni.
Ekkor valaki megrántja a könyökét hátulról s szintén magyarul szólítja
meg:
– Polgártárs! Soh se hevítse ön fel a vérét. Nem oráczió kell ide, hanem
baksis. «Romanus sum civis: Cajum smucium vocant.» A míg ön capacitált,
addig én fel is nyittattam egy első osztályú rezervált coupéet:
csekélységbe került – ha tetszik önnek és hölgyeinek, megoszthatják
velem a birtokát.
– Köszönöm, de elkésünk, – csak két percz az idő.
– Ne féljen semmit. A due minute csak az utasoknak szól, a vonat ki nem
kászolódik innen fél óráig.
A két hölgy e megszabadítást nem kevesebb hálával fogadta, mint a
minővel Andromeda fogadta Perseus segélyét s a mint e rettenetes
fegyintézetből kiszabadíták őket s átszállították, most már
szolgálatkészszé, beszédessé, nyájassá vált kalauzok egy kényelmes,
tágas és tiszta első osztályú coupéeba, az ellentétek szerencsés
combinatiója folytán még e semmi jelentékenységet nem igérő helyzetben
is megtalálták bizonyos nemét az érdekeltségnek.
Tulajdonképen még semmi hálával sem tartoznak a közbelépettnek; mert
hisz az saját érdekében nyittatta fel a rezervált üres coupéet – s ők
csak jogos helyüket foglalták el benne; de azt mégis el kellett
ismerniök, hogy a gyors szinpadi átváltozás az ő rendezői érdeme. Még a
kalauz is szerepet cserélt egyszerre, s az automatból érző szivű ember
lett, ki a hölgyek számára frissítőül narancsokat hozott, s kikereste
azok közül a piros bélüeket, s azontúl mindig az ő waggonablakuk előtt
mászkált végig, s bemosolygott rajta, vagy felült a waggon tetejére s
barcarolát énekelt.
A két hölgy egymással szemközt helyet foglalt a zárt ablak előtt, míg
azon oldal szélső ülései, a hol a kocsit nyitogatják, a két úr számára
maradtak, s azoknak egyikébe a kiséretet képező hazafi elhelyezte magát.
Az a másik, a ki e kényelmes erősséget mindnyájuk számára kivívta, még
odalenn maradt: valószinűleg sokkal jobban érdekelte az, hogy a
szivarját végig kiszívhassa, mint hogy ismeretlen utitársnéival
ismeretséget kössön, s bevárta, míg a másodikat is elcsengetik, akkor a
szivarját odaajándékozta a facchinonak, s már indult a vonat, mikor
felugrott a lépcsőn s a furfangos zárt nagy tudománynyal bezárta maga
után. Azután levette uti sipkáját s letette maga mellé. Azt is csak
azért tette talán, mert melege volt a fejének. Olyan sűrű és erős haja
volt, hogy szerteszét állt a fején minden irányban. Egész arczán valami
szokatlan fajjelleg volt kifejezve, széles kidomboruló homloka, erős,
sűrű perzsa szemöldökei, s azokhoz egészen malayi metszésű szemei,
tiszta kék svéd szemszivárványokkal, egyenes görög orra, felvetett felső
ajkának sémita jellegű csigavonala, míg kétfelé osztott állán volt
valami lengyeles, mintha öt-hatféle nemzetnek az eszménye volna benne
összekeverve s mégis valamennyi egy összhangzó egészszé egyesítve.
Fiatal ember volt még; kevés bajusz az ajkán s csak a felső arczán
valami ütköző szakáll.
A szemközt ülő utitárs igazi magyar typus volt, zömök, erőteljes alak;
barna piros arczczal, kifent bajuszszal, a minek a pödörgetésével nagyon
sok tennivalója volt mindig.
A két hölgy közül a fiatalabbnak az arcza a sűrű kalapfátyol alá van
rejtve, mely csak a classikus remek körvonalakat engedi kivenni, a másik
azonban egész szabadelvűséggel hátracsapta a kalapja fátyolát szőke
hajfürteiről, s egy őszinte, kigömbölyödő arczot enged a közszemlének,
melynek beszélő vonásai kárpótlást szereznek az ajkaknak, a miknek
nehezükre esik az a hallgatás, a mire jónevelésű ember kötelezve érzi
magát, mikor egy idegen lép a közelébe, a kivel önkénytelen együtt kell
maradnia.
A férfi kisérő igen nyügösködő utitárs volt. A megindulás első perczében
azt mondá átellenesének, hogy ő nem tud háttal a mozdonynak ülni, rögtön
tengeri betegség előjeleit érzi magán. A fiatal ember aztán megkinálta a
maga helyével, hogy cseréljenek. Mikor az megvolt, akkor meg azon
panaszkodott, hogy a légvonat egészen a szeme közé hordja a
kőszénfüstöt, meg kell vakulnia. Akkor a fiatal ember azt ajánlotta,
hogy húzzák föl a kocsiajtó ablakát. Arra meg az a baja lett, hogy meg
kell az embernek fulladni ebben a ketreczben! Akkor aztán a telt arczú
hölgy, azzal a még most jól illő kellemes kettős tokácskával, kelt fel a
helyéről, a tisztelt úrral cserélni, a ki elvégre meg lehetett elégedve;
nem úgy a csereajánló hölgy, ki már most átellenese lett annak az
idegennek, a ki iránt a kötelezettség ellenszenvét érzi.
Utazó hölgyek gyanakodók és hálátlanok. Az idegent, ki hozzájuk
szivességgel közelít, vagy zsebmetszőnek, vagy kalandornak nézik, s
egyik kezöket a tárczájukon, másikat a szivükön tartják, nehogy
hevenyében ellopja tőlük valamelyiket.
Növelte a gyanút az ismeretlen irányában az a körülmény, hogy az első
megszólítás után itélve, az is magyar. És mégis az ő kisérőjük és az
ismeretlen nem tesznek egymással úgy, a hogy két magyar szokott tenni,
mikor külföldön véletlenül összetalálkozik: kezet szorít, elmondja
kölcsönösen kinek híják? hová való? mi járatban van? s aztán közli
egymással, mi hírt tud hazulról? megkérdezi egymástól, nem ismeri-e ezt
az urat, ezt az asszonyságot? s nagy az öröme, ha talál egy olyan
harmadik nevet, a melyik mind a kettőnek ismerőse; s végül
összeesküszik, hogy egy vendéglőbe szálljanak! E helyett ez a két férfi
az első üdvözlés után semmi mondanivalót nem talál egymáshoz, semmi
közleni való ujdonságot – most! 1848 márczius végén! a mikor csodákkal
van tele a levegőég. Talán ismerik egymást? Ha ismerik, kisérőjük miért
nem mutatja be a hölgyeknek a honfitárst? Miért kárhoztatja őt e néma
szerepre? Talán fáj nekik valami abban az ismeretségben?
A hölgynek tetszett tüntetőleg kimutatni azt, hogy mindezekre nem
kiváncsi. Úgy tett, mint a ki tudomást sem vesz a vele szemközt ülőről.
A nap a szemébe kezdett sütni, a szél az arczába fútt; az ellen
különböző stratagémák vannak a waggon ablakára alkalmazva, a miknek
kezeléséhez azonban gyakorlottság és physikai erő kell; a furfangos
mechanismusba a hölgy egészen belevesztette minden erőlködését, utoljára
is megszánta az utitársa s elintézte a függöny és ablakváltoztatást
kivánata szerint.
A hölgy még ezt sem köszönte meg neki, hanem e helyett boszúsan veté
magát kerevetébe, ingerülten ejtve ki e zúgolódást:
– Oh milyen nyomorult teremtései az Istennek az asszonyok!
– Maguk az okai, asszonyom.
Ez volt az átellenes válasza.
Pedig a szép utitársné felfohászkodására a kötelezett válasz az a
trivialis bók lett volna, hogy «oh asszonyom, önök gyöngeségük által
uralkodnak mi fölöttünk, erőseken». E helyett egy ilyen kihivó mondat, a
mi még paradoxon is!
A bókot egy fanyar mosolylyal elutasította volna a delnő; de ez a vágás
meglepte.
– Par exemple? ez úgy látszik, szavajárása volt.
– Például, mikor egy hölgy elhagyja azt a kényelmes helyet, a mit a sors
rendelt számára, hogy felcserélje azt egy kényelmetlennel, a mit egy
férfi ajánl neki: szabad akaratból.
A hölgy nem tilthatta el magának, hogy elpiruljon. Ez a válasz
vonatkozott csupán a waggonban megcserélt helyekre; de az sem
lehetetlen, hogy ez az idegen annál többet is tud s egyéb helycserére is
czéloz. Nem lehetett arczából kivenni. Azok a szép, őszinte kék szemek
olyan ártatlanul tekintének szemközt, míg az ajk olyan ravaszul
mosolygott. – A társalgás most már kezdett érdekkel birni.
– A szabad akarat nem a nők számára van feltalálva, mondá a hölgy,
elhatározási jogunk csak látszat: mindig kötve vagyunk valakihez, a ki
erősebb.
– De az a kötelék eltéphető, mihelyt kiállhatatlanná lesz, s ez ismét
csak önakarattól függ: – a nőnél. A férfinál nem; azt fogva tartja az
igézet.
– Csakhogy ez igézetet nem azok a nők gyakorolják a férfiakra, a kiknek
joguk van hozzá; hanem mindig mások.
– Ez ismét az ő hibájuk; miért nem teszik azt? Ha tudják, hogy azt a
szivet, mely jog szerint az övék, csak az igézet tudja fogva tartani,
miért nem hatnak rá e varázszsal? Ha tudják, hogy abban van a hatalom,
miért szégyenlik ezt a koronát viselni? A szép szoborarcz, mely nem tud
mosolyogni, sok boldogtalan életnek volt már okozója. De hát miért
engedte át a vidám kaczagás varázsát másnak?
E szavaknál a másik ifju hölgy felveté fátyolát, tán hogy jobban lássa a
beszélőt, s kitünt az alól egy ép oly gyönyörű szoborarcz, mely nem tud
nevetni; két nagy bámuló szemmel, hallgató ajkakkal. De az ifju nem
láthatott reá, mert átellenesével volt elfoglalva, kit egészen hadilábra
állított ez a merész okoskodás.
– Ah, ön tehát azt hiszi, hogy egy nőnek egyenesen az a feladata, hogy
ha a férj gyönyörvadász, legyen számára a hitves az, a mi az őrjöngés
eszményképe; kövesse őt érzéki deliriumainak minden phantasmáin
keresztül: ne szégyeljen előtte csábító, agaçant, kaczér lenni, s ha a
férj Circe philtraját keresi, találja meg azt otthon a saját poharában?
Ezt kivánja ön egy hitvestől?
A szép hölgy tűzbe jött már.
Az ifju pedig azt felelé rá:
– Valóban nem látom át, hogy mit vétenék vele, ha ezt kivánnám?
A szép szobor arczán annyi változás történt, hogy szemöldei
összehuzódtak.
A vitatkozó szép hölgy pedig el volt szánva rá, hogy most mindjárt
kicsavarja a fegyvert ellenfele kezéből, aztán a mellének fogja szegezni
a hegyét.
– Jól van. De már most egyet megenged ön. A hitestárs nemcsak
szeretőtárs, hanem – családanya is. Mikor a nőnek legfenségesebb
hivatása méla aggodalmat, sejtő várakozást parancsol arczára – hova lesz
akkor önnek az elmélete?
Az ifju ellenfél erre a lesujtó támadásra teljesen és föltétlenül
capitulált.
– Akkor asszonyom, megszünik a jog és kötelesség kölcsönös felosztása, s
az egyik félnek jut egészen a jog a másiknak a kötelesség. A nő, a ki
előtt a római consulok a lictorokat tisztelegni parancsolták, korlátlan
úr a maga országában, s a férj annak föltétlen rabszolgája, a ki
kötelezve van a szentek életére, lemondásra, együttérzésre és imádatig
menő hűségre. S a ki nem úgy tesz, annak követ nyakába s a tengerbe
vele!
E föltétlen megadás kiengesztelni látszott a szép asszonyt: győzelme
érzetében, nagylelkűséget akart gyakorolni s a capitulált várőrségnek
megengedni, hogy kibontott zászlókkal tovább vonulhasson, azt kérdezve
tőle:
– Ön Rómába utazik? (mintha eszmetársulás volna ez a római consulok és
lictorok adomájával).
– Igen, oda utazom.
– A világhirű nagyhéti szertartásokra?
– Azokhoz nekem semmi közöm.
– Hogyan? önnek nincsen semmi köze a vallás legmagasztosb ünnepélyéhez,
mely Krisztus Istenné lételét jelvényezi? szólt a hölgy hitbuzgó
szemrehányás hangján.
– Mert én azt nem hiszem, felelt rá az ifju, de feleletében nem volt az
a kihívó, káromló tagadás, mely a skeptikus sértő szándékát árulja el:
arcza olyan nyugodt maradt mellette, mint a ki meg van győződve felőle,
hogy azzal, a mit mondott, se a földön, se az égben nem sértett meg
senkit.
A szép hölgy aztán találgatta magában: hogy vajjon mi lehet ez az ő
átellenese? vajjon zsidó-e, vagy atheista? – Ha zsidó, akkor egészen
rendén van, hogy ne higyje azt, a mi a keresztyének hitágazatát képezi;
ezért a különállásért aztán megvannak neki a maga társadalmi hátrányai,
s ha neki tetszik azokat a hitéért elviselni, az igen tiszteletreméltó
hűség az ősi hagyományokhoz. Hanem az egészen menthetetlen, hogy valaki
elfogadja mindazon előnyöket, a mik együtt járnak azzal, ha az «Atya,
Fiu és Szentlélek» nevében megkeresztelték, ennélfogva földbirtokot,
házat vásárolhat, hivatalt viselhet és mégis előáll, mint rationalista,
kutatni a dogmákban az anyagi lehetőséget és philosophi exactságot. Ez
már stellionatus. Szeretett volna tisztába jönni a maga emberével.
– Úgy tudom, hogy a római curia most egy eddig szokatlan kölcsönkötéssel
foglalkozik.
Az ifju nem rejthette el mosolyát. Észrevette, hogy útitársnéja azt
szeretné belőle kivenni, hogy – csakugyan semita eredetű-e?
– Nem, nagyságos asszonyom: én nem is a bankárok csődülésére megyek
Rómába, a pápai kölcsönben résztvevés végett. Engem egy válóperem hajt
ide.
– Válóper? szólt a szőke hölgy érdekelten, s most már a szép szobor is
egész teljében felé fordítá arczát és szép ajkai, mint egy feslő rózsa
nyíltak meg egy pillanatra.
– Igen, válóper egy olyan kedves lénytől, a ki engem elűzött,
megtagadott, máshoz pártolt, a kit kerülnöm kell örökre, birnom nem
lehet soha többé, s a kitől még sem tudok soha elszakadni, a kit még sem
tudok mással felváltani soha. Azért megyek Rómába, mert az egy halott
város: mindenkié – és senkié sem.
A vonat megállt, új állomás jött; a fiatal férfi kinyitotta a kocsiajtót
és kiszállt s a kalauzzal kezdett el beszélgetni, s aztán elment
valamerre, mert nem látták többé.
– Ismeri ön ezt az urat? kérdé a szőke hölgy az ott maradt kisérőt.
– Nagyon jól.
– És még sem szóltak egymáshoz.
– Mert ez nekünk nehezen megy.
– Ellenfelek önök?
– Nem ellenségek; de ellenlábasak.
– Zsidó ez az úr, vagy atheista?
– Egyik sem; hanem «egy Istent valló».
– Mi az?
– Egy törvényesen bevett vallásfelekezet Magyarországon. Keresztyének, a
kik egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik
fel az égre.
A hölgy csodálkozva rázta szőke fürteit.
– Hogy én ezekről soha nem hallottam.
– Nagyobbrészt Erdélyben laknak; hitsorsosaik Angliában, Amerikában
települtek le, s ott hatalmas befolyásuk van. Kevesen vannak, de
összetartanak; nem terjeszkednek, de nem is engednek.
A szép szobor ismét arcza elé vonta a fátyolát, s a fátyol alatt
észrevétlenül keresztet vetett magára.
A szőke hölgy pedig kiváncsian dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy
lopva végignézzen az irtóztató útitárson, azzal a kiváncsisággal, a
mivel nézheti valaki azt, a kiről felfedezték előtte, hogy ez a
rejtélyes subjectum, a ki most vele utazik, valamikor megölt két embert;
– hisz ez még többet tett: ez megölt két Istent. – Borzalom arra
gondolni!
Hisz még a kik közelükben laknak is ott Erdélyben az egy Istent
vallóknak, azt hiszik felőlük, hogy azoknak szarvaik vannak, s
keresztelőjükhöz embervért használnak.
Mind a két hölgy buzgó orthodox volt.
A vonat nem sokáig időzött ezen az állomáson; a kalauzok ordították a
«partenzát!» s csengettek, trombitáltak, a mozdony fütyölt; a kiszállt
utitárs még sem tért vissza. Úgy látszik, annyira hitetlen ez, hogy nem
hisz ez a kalauzokban és gőzgépekben sem.
«Bár csak lemaradna!» gondolá egyszerre mind a két hölgy magában.
S ime az igazhivők óhajtásainak van sikere: a vonat csakugyan megindult,
a nélkül, hogy a fiatal utitárs visszatért volna.
– Ez bizony lemaradt! mondá a szőke delnő.
– Se baj, nyugtatá meg a hegyes bajuszú úr; a másik vonattal majd
utánunk jön. Nem is hozott magával semmi utitáskát, s a felső kabátja
rajta volt.
Ennek aztán nagyon örültek, hogy megszabadultak egy embertől, a kinek
köszönhetik, hogy most kényelmes helyen ülnek s nincsenek
katonatiszt-növendékek és lócsiszárok közé bebörtönözve tizenharmad
magukkal, s már most megszólhatják kedvükre azt, – a ki hozzájuk olyan
jó volt.
– Ön közelről ismeri ezt az embert? kérdezé a szőke hölgy a zömök úrtól.
– Nagyon jól ismerem. Neve Adorján Manassé.
– Ah! kérem! Melyik a vezetéknév, s melyik a keresztnév?
– Adorján egy régi székely törzs családi neve. Manassét kapta a
keresztségben; ebben a felekezetben nagy előszeretettel vannak az
ótestamentomi nevek iránt. Manassé apját Adorján Izraelnek hítták.
Kívüle még hét fia és egy leánya volt. Mind idősebbek Manassénál, a
leányt kivéve, a ki ikertestvére. S ezek mind otthon vannak most is az
ősi háznál s gazdálkodnak együtt; nehány meg is házasodott s ugyanannyi
család lakik egy födél alatt az ősi kastélyban.
– Az rettenetes háztáj lehet!
– Az egy igen patriarchalis ház. Jákob fiai nem éltek nagyobb
egyetértésben, mint ezek. Soha sincs közöttük semmi czivakodás.
– Még az asszonyok között sem?
– Csak annyiban nem hasonlítanak a bibliai Jákob fiaihoz, hogy ők nem
adták el egyiptomi kereskedőknek a legifjabb testvért, azért mert
szülőik kegyencze volt; pedig ez is az volt; hanem inkább azt tették,
hogy ők maguk dolgoztak, fáradtak, nélkülöztek, hogy a legfiatalabb
testvért magasabb pályára neveltethessék. Ez látszott örökölni
valamennyiök osztályrészét szellemi tehetség dolgában. A többiek mind
igen derék, természetes eszű székely lófők; de ez maga egy lángész, ki
húsz éves korában már egyike volt azoknak, a kiket az unitáriusok a
betöltendő consiliariusi hivatalra candidáltak; mert Erdélyben az volt a
szabály, hogy mind a négy bevett vallásfelekezet, tehát katholikus,
helvét és ágostai protestáns és egy Isten valló részről kell a magasabb
kormányzati hivatalkart összeállítani. S így oda Manassét meg is
választották. S ettől fogva kezdődik ellenségeskedésünk.
– Önök tehát még is ellenfelek?
– A koreszmék terén igen. Én mindig a haladó párthoz tartoztam, ő pedig
minden újításnak ellene volt.
– Ah, ilyen fiatalon?
– Csak az érti ezt meg, a ki Erdélyt ismeri: a négy vallás és négy
nemzet hazáját, a kik alatt még egy ötödik vallás és egy ötödik nemzet
mozgatja a földet, mely számra nagyobb, mint együtt ama négy. De nem
akarom nagyságtokat államtani fejtegetésekkel untatni: folytatom eltünt
utitársunk jellemrajzát. Mint hirtelen felkapott s főnökei által
tenyéren hordott fiatal ember, nagyon elbizakodott lett; előtte állt egy
fényes pálya, melyen nyitva volt előtte az út egész a cancellárságig;
sőt még a kormányzói méltóság polczáig is. Ekkor beüt a nagy politikai
rázkódás. A magyar országgyűlés eltörli a rendi alkotmányt, behozza
helyébe a képviseleti felelős kormányt. Erdély kimondja az uniót, s
ezzel az egész hatalom és dicsőség, melyet Adorján Manassé huszonkét
éves korával szerzett magának, mint a jégvár elolvad, s lesz a fiatal
emberből egy élő halott; a ki ifjusága kezdetén már a lomtárba van
dobva, s ha azt nem akarja, hogy őt, ki előtt tegnap még nagyságos és
méltóságos urak kapartak hátra a lábaikkal, ma az utolsó mesterlegény is
insultálja, hát keresheti, hogy hová temesse el magát? Volna ugyan még
más választása is. Tehetné azt, a mit pályatársai közül többen, hogy
feltűzze a mellére a trikolor szalagcsillagot, s a győztesek élére
állva, túlárverezze eddigi ellenfeleit, vagy pedig azt tegye, a mit
pályatársai közül még többen, hogy felmenjen Bécsbe, összesúgni-búgni
azokkal, a kik az új korszak tartósságában nem hisznek s segítsen ásni a
földalatti folyosókat, a mikkel az új építményeket hiszik romba dönteni.
De úgy látszik, hogy egyiket sem választotta: hanem a helyett keres
magának egy «holt várost, a melyik semmi nemzeté», hogy abba
eltemetkezzék.
A szőke hölgy közbeszólt eleven észszel:
– Akkor hát megtudom oldani azt a rejtélyt is, a mi e mondatban volt:
«megyek válópert indítani egy kedvesem ellen, a ki eltaszított, a ki
mással szövetkezett, a ki megtagadott, és a kit mégis kénytelen vagyok
holtig szeretni». Ez a kedvese a saját nemzete.
– Valószinűleg az; mert neje nincsen.
– Ez magyarázza meg azt is, hogy két honfitárs, mint önök, mikor
véletlenül összetalálkoznak, hogy nem kezd egymással beszélgetni; a
szomszéd-waggonokban hogy vitatkozik minden ember a napi politikáról:
majd áttörik a kocsi falát.
– Valóban úgy van. Kettőnknek a mai idők eseményeiről együtt társalogni
vagy kegyetlenség volna, vagy hóbort.
– Már most kezdem sajnálni azt a fiatal embert, daczára annak, hogy
pogány. Bár csak le ne maradt volna.
S az igazhivők óhajtásainak van sikere; még ha a hitetlenek javára
szolgálnak is azok: ime, a mint a vonat újra megállt, az elveszettnek
hitt fiatal ember arcza felbukkant a waggonablak előtt s nyájasan
mosolygott a bennlevőkre.
– Ah, mi azt hittük, hogy ön elveszett, mondá a szőke utitársnő.
– Az lehetetlen. Elveszni csak annak lehet, a ki valakié. Odafenn ültem
az imperialon. «Polgártárs!» – szólt a köpczös honfihoz azután, nem
mászik fel velem a kocsi tetejére? Onnan gyönyörű a kilátás.
A polgártárs tétovázott.
– Aztán ott pipázni is lehet.
Ez döntő indok volt a köpczös utitársra. Eddig is tantalusi kínokat
állhatott ki. Elővette időszakonkint a gyönyörűen barnára szítt
tajtékpipát, megtörülgette a kabátja ujjával a kifaragott névelőbetűt
rajta, megfordította a tüllanglaiset a szára végén, fölnyitotta az ezüst
kupakot rajta s boldoggá tette a kisujját azzal, hogy beledugta az üres
kráterbe; aztán fogai közé szorítá a csutoráját, hogy legalább egy
hangot adjon rajta, megpróbálva, ha szelel-e még? s éljen abban az
illuzióban, a múltak emlékét szippantgatva, mintha most is pipáznék! – s
aztán csak megint szomorúan visszadugta a drágaságot az oldalzsebébe.
Annálfogva a tett indítványt sem irásban nem kivánta beadatni, sem a
sectiókhoz nem utasította elébb tárgyalás végett; hanem stante sessione
elfogadta s ment a fiatal utitárs után azon a macskahágón föl a waggon
tetejére, a hol a kalauz kukulloriumát kisajátították és beleültek. Csak
itt jutott eszébe azt az észrevételt tenni, hogy: «de talán a hölgyek
meg is neheztelnek, hogy őket magukra hagytuk?»
– Ne féltse őket, Gábor bátyám. Utazó hölgyeket azzal kötelez le a
férfiember legjobban, ha elpárolog közülük.