kétséges, hogy mindjárt első tényeinek egyike különösképen baljóslatú
volt. Richelieu biboros vezetése alatt hasztalan támadást intézett az
ellen az egyetlen író ellen, aki egy fejjel kimagaslott összes kortársai
közül s akinek művei magukon viselték a géniusz félreismerhetetlen
jelét, a nagy _Corneille_ ellen. Corneille tragédiája, a _Cid_ 1636-ban
történt előadásával jött létre a francia dráma. Eddigelé két főirány
volt megkülönböztethető a francia drámai művészetben: az egyik a
középkori misztériumok és mirákulumok hagyományait viselte magán és a
tizenhetedik század elején érte tetőpontját Hardy nyers, erőteljes és
népies drámájával; a másik a renaissance iróitól eredt, tudós
könyvdrámák nagy számát eredményezte, melyek Seneca tragédiáinak pontos
utánzásával készültek, ennek Jodelle _Cléopatrá_-ja a tipikus
képviselője. Corneille műve mindannak kombinációja volt, ami a két
irányban a legjobb. Jodelle műve lényege szerint művészi célzattal
készült, de a szinpadon holt maradt, Hardy melodrámái ellenben,
bármennyire duzzadtak az elevenségtől, sokkal barbárabbak voltak,
semhogy komoly műterméknek lehetne őket tekinteni. Corneille kombinálta
a művészetet az elevenséggel s először alkotott olyan szindarabot, amely
egyszerre fényes irodalmi mű volt és roppant népszerű szinpadi sikert
aratott. Ettől fogva biztos volt, hogy a francia dráma azon az úton fog
fejlődni, amelyet a _Cid_ olyan diadalmasan nyitott számára. De mi volt
ez az út? Semmi sem mutatja érdekesebben e kor irodalmi közvéleményének
szigorúságát, mint az a tény, hogy rá tudott nehezedni még Corneille
hatalmas szellemére is. Abban alig lehet kétség, hogy Corneille
természeténél fogva romantikus volt. Tüzes energiája, lendületes
retorikája, a rendkivüli és a fenséges iránti szeretete legközelebb
hozza az összes francia írók között Victor Hugóhoz. De ő nem tehette
azt, amit az angol irodalomban megtett Marlowe: nem önthette bele a
népies dráma szabad formájába saját géniuszának szenvedélyét és
ragyogását. Nem tehette ezt, mert az egész művelt francia társadalom
irodalmi felfogása ellene támadt volna és mert ő maga is annyira át volt
itatva ezekkel a teoriákkal, hogy észre se vette, merre hajlik
szellemének igazi hajlama. Ennek tulajdonítható, hogy annak a drámának a
tipusa, melyet ő honosított meg a francia irodalomban, nem a romantikus
dráma lett, mint a milyen az Erzsébet királyné korabeli angol dráma,
hanem a Seneca-féle klasszikus tragédia, melyet már Jodelle is utánzott
és amelyen kívül mást a tizenhetedik század francia kritikusai nem
tűrtek volna meg. Ahelyett, hogy Hardy drámáját művészivé tette volna,
inkább elevenné tette Jodelle könyvdrámáját. Lehet, szerencsés dolog,
hogy ezt tette, mert ezzel utat tört a francia géniusz legjellemzőbb
termékének, Racine tragédiájának. Racineben a klasszikai dráma tipusa,
mely oly rosszul illett Corneille romantikus szelleméhez, megtalálta
tökéletes kifejezőjét, s ezért e tipus természetének részletesebb
vizsgálatát el kell halasztanunk addig, amíg eljutunk Racinehez magához,
mert az ő műveinek értéke elválaszthatatlanul össze van szövődve
formájukkal. Corneille uralkodó jellemvonásait könnyebben értékelhetjük.
Corneille mindenekfölött retorikus volt, ösztönszerű mestere a szavak
ama tulajdonságainak, melyek a szenvedélyes hév, az erőteljes
szabatosság és a megfeszített erő hatásait idézik elő. Hatalmas tirádái
magukkal ragadják az olvasót vagy a hallgatót (mert Corneille versei
elvesztik hatásuk felét, ha csak olvassuk s nem halljuk őket) a nyelv
hullámzó áradásával, melyben a versek hullámai egyre fokozódó erő gyors
egymásutánjával következve egymásra, a végén szinte bömbölve rohannak
ki. Különös költészet ez; nem az elképzelő látás, a plasztikai szépség,
a gyöngéd érzés költészete, hanem az intellektuális izgalomé és a
spirituális erőé. Malherbe költészete ez, ezerszer megsokszorozva
erőteljesség és géniusz dolgában és a számára legalkalmasabb formában
kifejezve: a drámai alexandrinus versben. Az anyag, amelyből szőve van,
nem érzéki képekből készült, hanem gondolati folyamatokból és
tulajdonkép nem egyéb, mint merő argumentum. Azt könnyű megérteni, hogy
az ilyen anyagból készült vers erőteljes és méltóságos lehet, de hogy
szenvedélyes is lehet, azt nehéz elképzelni, amíg az ember nem olvasta
Corneillet. Ekkor látja az ember a géniusz hajtó erejét. Corneille
tragikai személyei misztérium, atmoszfére, lokális szinezet nélkül
állanak, merőben csak az ész tiszta, fehér világításában és mégis
magukhoz szögezik figyelmünket s a végén szinte a lelkünket is
megragadják. Egyensúlyozott, súlyos és görgő mondásaik a végzet
borzalmait nyilvánítják ki, a szerelem fúriáit, a büszkeség bőszületeit,
az intellektuális biztosság olyan erejével, amely gyújt és elkápráztat.
Mennél jobban elmerülnek ezek a különös lények kínjaikba, annál
kiméletlenebbek lesznek az argumentumaik. Szörnyű szillogizmusokkal
bizonyítják borzalmaikat, minden következtetés mélyebben elmeríti őket
az örvénybe és elméjük a legmagasabb fokra lobban fel, mikor a hullámok
elborították őket.
Ilyen az a sajátságos szenvedély, amely eltölti Corneille tragédiáit. Az
alakok, akik megszólaltatják ezt a szenvedélyt, alig tekinthetők emberi
lényeknek; inkább megtestesülései az akaratnak, erőnek, észnek és
büszkeségnek. A helyzetek, melyekbe a költő juttatja őket, arra vannak
kiszámítva, hogy a végsőkig kifejtsék ezeket a tulajdonságokat.
Corneille mesterművei mind, egyetlen tárgy körül forognak: a
fékezhetetlen önzés és a végzet hatalmai közti harc körül. A _Cid_-ben
Chimène szerelme Rodrigó iránt halálos vergődésben küzködik a sors
ellen, a mely Rodrigót atyja gyilkosává teszi. A _Polyeucte_-ben ugyanez
a szenvedély küzd a vallás parancsaival. A _Horatiusok_ tragédiájában a
hazafiság, családi szeretet és a személyes szenvedély áll szembe a
sorssal, _Cinna_ tragédiájában az összeütközés Augustus lelkében zajlik
le, a nemes nagylelkűség ösztökélése és a bosszú vágya között.
Mindezekben a darabokban a főszereplők emberfölötti bátorságot,
állhatatosságot és önuralmat tanúsítanak. Eszményített alakok, a
mindennapi életben soha elő nem forduló erővel és emelkedettséggel
szólnak; soha nem rettennek vissza, nem ingadoznak, hanem tántorithatlan
szilárdsággal haladnak végzetük felé. Mindenkor kijelentik egyéniségük
erejét.
Je suis maître de moi comme de l’univers.
Je le suis, je veux l’être –
mondja Augustus; Medea pedig balsorsa tetőpontján ugyanily hangon szól:
Dans un si grand revers que vous restet-il? «Moi!
Moi, dis-je, et c’est assez!»
Az «én» szó az uralkodó ezekben a tragédiákban; hőseik pedig eltelve
ettől a rendkivüli egoizmustól, még magasabbra tornyosuló arányokat
öltenek önlemondásukban mint büszkeségükben. Ilyenkor dacuk harsogó
kürtszava a komor fenségnek és stoikus lemondásnak enged tért. A
gigantikus szellem önmagába rogy vissza, összezúzza önmagát és ezzel éri
el végső diadalát.
Az ilyen dráma nyilvánvalóan híjával kell, hogy legyen azoknak a
tulajdonságoknak, melyeket rendszerint kapcsolatba szoktak hozni, a
drámai művészettel. Nincs benne hely, a jellemrajz változatossága, az
érzés gyöngédsége, vagy az élettapasztalatok realisztikus megjelenítése
számára. Corneille nem is törekedett az ilyen hatásokra és pályája első
szakában szenvedélyének és retorikájának ereje, könnyen ki is pótolta
ezt a hiányt. Amint azonban megöregedett, inspirációja meggyöngült, az
anyag fölötti uralkodás elhagyta és többé nem volt képes képzeletének
alkotásait az egykori intellektuális fenséggel eltölteni. Hősei és
hősnői fecsegő táborrá lettek, akik a mesterkélt, dagályos szólamok
végtelen folyamát árasztották az okoskodó verseknek bonyodalmas
körmondataival. Későkori darabjai szánalomraméltó eltévelyedések.
Nemcsak, hogy kimutatják Corneille drámai módszerének veleszületett
gyöngeségeit, hanem ezenfelül még tele vannak a kor jellemző rossz
izlésével és affektálásával.
Mindazáltal Corneille, minden hibája mellett is, húsz évig uralkodott a
francia irodalomban. Ragyogó, szerencsétlen, törekvésében nemes,
eredményeiben egyenlőtlen géniusza jellemzi a kor kettős irányzatát.
Mert a _précieux_ irodalom áradata még mindig ömlött a sajtókból,
unalmas, kifacsart époszok, fellengző epigrammák az imádott hölgy
szemöldökéről és csillogó cifraságokkal telehimzett tudákos értekezések
és végeérhetetlen hosszadalmas regények. Ekkor hirtelen egy napon
megjelent egy levélformában írt röpirat Páris könyvesboltjaiban és ennek
megjelenésével a zavaros ideálok és kifacsart erőlködések hosszú unalma
örökre véget ért. _Pascal Lettres Provinciales_-jainak elseje volt ez a
röpirat, az a mű, amely bejelentette a nagy klasszikai korszakot, XIV.
Lajos nagy századát.
A _Lettres Provinciales_-ban _Pascal_ megteremtette a francia prózát,
azt a francia prózát, amelyet ma ismerünk s amely elevenségével,
elegánciájával és szabatosságával páratlan jelensége a világ
irodalmának. A korábbi prózaírók, Joinville, Froissart, Rabelais,
Montaigne, hol elbájolók voltak, hol festőiek, hol gyöngédek, hol
élettől duzzadók, de egyik sem ütötte meg az igazán jellemzően francia
hangot. Hiányzott náluk a forma, s az erőnek és világosságnak azok a
finom tulajdonságai, melyeket egyedül a forma tud megadni. Mondataik
határozatlanok voltak, hosszúk, bonyolultak, zsúfoltak és csak
kötőszavakkal voltak lazán összekapcsolva. _Précieux_ írók homályosan
sejtették a forma fontosságát, de fogalmuk sem volt az egyszerűség
fontosságáról. Ez volt Pascal nagy fölfedezése. Az ő mondatai világosak,
céltudatosak és határozottak; szabatosan artikulált szakaszok sorozatába
vannak összekapcsolva s nem a merőben véletlen egymásra következés
szerint vannak konstruálva, hanem a gondolat logikai kifejlődésének
megfelelően. Eszerint Pascal prózája ép úgy, mint Malherbe és Corneille
verse az értelemre van alapítva, első sorban intellektuális. Pascalnál
azonban még szabatosabban fejeződik ki az intellektus. A középkori
kétértelműségek utolsó nyomai is el vannak hárítva; a stílus tökéletesen
modern. Pascal oly csodálatraméltóan tudott bánni annak a nagy
hangszernek a lehetőségeivel, amelyet ő hozott létre, hogy bizvást azt
lehet mondani, hogy aki egyszer s mindenkorra tisztán akarja látni a
francia próza nagyszerű tulajdonságait, nem tehet okosabbat, mintha
egyenesen a _Lettres Provinciales_-hoz nyul. Itt meg fogja találni azt a
világosságot és erőt, azt a pompás csiszoltságot és elragadó elmésséget,
azt a szikrázó iróniát és hullámzó mozgalmasságot, amelyet semmiféle más
emberi nyelv ily teljes mértékben nem tudott produkálni. A levelek
tulajdonképen vitairatok, aktuális tartalmuk a Pascal korabeli jezsuita
etikai rendszer, távol áll a modern ember érdeklődésétől, de Pascal
művészete oly ragyogó, hogy a mű minden oldala még ma is lebilincseli az
olvasót. Az első levelek életteljessége ámulatot keltő, a hang a
nagyvilági ember derült, könnyed hangja. Amint a könyv tovább halad,
fokonkint gyarapodnak a fokozódó komolyság jelei; mind komolyabb
szándékot érzünk és a jezsuita morál szűkkörű kérdése körül
csoportosítva látjuk a jó és gonosz minden hatalmas erejét. A végén az
elmésség és vidámság fátyola teljesen el van távolítva és Pascal a harag
teljes indulatában tör ki. A düh szelepei kinyílnak, félelmes vád dörög
mennydörgő zuhatagban és a mű végén alig van a nyelv egész hangsorában,
a legkönnyedebb csevegéstől a legsötétebb átkozódásig olyan hang,
amelyet meg ne ütött volna.
Ami a géniusz tisztaságát illeti, Pascal a legnagyobb írók közé
sorakozik, akik valaha a földön éltek. Géniusza nem volt merőben
művészi, ép úgy nyilvánult jellemében és gondolkodásának minőségében.
Lényének ezek az oldalai nyilvánulnak rendkivüli fénnyel
_Gondolatai_-ban, abban a gyüjteményében a megjegyzéseknek, amely arra
volt szánva, hogy alapja legyen egy a kereszténység védelméről szóló
értekezésnek, amelyet azonban Pascal korai halála miatt már nem bírt
befejezni. Ezeknek a gondolatoknak a stílusa ragyogás és erő dolgában
felülmulja még a _Lettres Provinciales_-t is. Itt hallja az ember Pascal
benső hangját is, amint a lét legmélyebb kérdéseiről szól, a
legnagyszerübb tárgyakról, amelyek az ember elméjét mozgathatják.
Gondolatmenete két nagy témából alakul: az egyik mindannak nyomorúságos
jelentéktelensége, ami emberi, az emberi észé, az emberi tudásé, az
emberi becsvágyé; a másik, Isten felfoghatatlan dicsősége. Soha még az
emberi nem nyomorúságát nem rajzolták szenvedélyesebb erővel. A fizikai
világegyetem egész végtelensége felidéződik Pascal mondataiban, hogy
lesújtsa az ember fennhéjázását.
«Milyen chimera – mondja – az ember! Micsoda szörny, micsoda káosz,
micsoda tárgya az ellenmondásoknak, micsoda szörnyszülött! Minden
dolgoknak bírája, hitvány férge a földnek, letéteményese az igazságnak,
klóákája a bizonytalanságnak és tévelygésnek, dicsősége és förtelme a
világegyetemnek!» Hallhatatlan intenzitású szavakkal szól a halál
mindenhatóságáról. «Örömünk telik benne, ha megpihenhetünk a hozzánk
hasonlók társaságában. Nyomorultak ők is, mint mi, tehetetlenek, mint
mi, nem lehetnek segítségünkre, egyedül halunk meg.»
Máskor egyetlen kisérteties mondatban foglalja össze a kikerülhetetlen
vég látományát: «Az utolsó jelenet véres, bármily szép volt máskülönben
a komédia. Végre is port hintünk fejünkre és vége mindörökre.»
Amilyen modern Pascal írásának stílusa, a gondolkodása ép oly mélyen át
van itatva a középkor szellemével. Csaknem egyaránt a jövőhöz és a
multhoz tartozott. Kiváló természettudós volt, hírneves matematikus, de
visszariadt Kopernikus rendszerének megfontolásától; fontosabb ennél,
ugymond, a halhatatlan lélekre gondolni. Rövid élete utolsó éveiben a
babona kábulatába sülyedt, aszketikusan, önkinzón és sajátságos
ekzaltációktól elragadtatva élt, mint valami középkori szerzetes.
Jellemében van valami tragikai ellenmondás, egy feloldatlan
disszonancia, amely újra meg újra feltünik _Gondolatai_-ban. «Az ember
állapota, mondja egy helyen, állhatatlanság, unottság, nyughatatlanság.»
Mélységes nyughatatlanság emésztette. Kétségbeesetten menekül elméje
gőgjétől a vallás vigasztalásához. De ott is? Akár ült asztalánál, akár
járt, mintha egy nagy szakadék tátongott volna előtte, amely
áthatolhatlan örvénybe nyilt. Fölnézett az égre és onnan is az örökös
rémület nézett vele szembe. «Ezeknek a végtelen tereknek a csöndje
borzalommal tölt el.»
IV. FEJEZET. XIV. Lajos kora.
Mikor XIV. Lajos kezébe vette az uralkodás gyeplőjét, Franciaország
hirtelen és csodálatraméltóan éretté vált, mintha az egész nemzet
hirtelen felvirágzott volna. Az emberi tevékenység minden ágában, a
háborúban, az államigazgatásban, társadalmi művészetben, életben és
irodalomban egyforma energia nyilvánult s egyforma dicsőséges siker.
Franciaország egy csapásra Európa élére ugrott s mikor aztán leveretve a
harcban és politikailag megrendülve kénytelen volt lemondani a világi
hatalom álmairól, a béke műveiben való első rangja akkor is
rendíthetetlen maradt. Több mint egy századon át uralkodott irodalmával
és műveltségével az egész civilizált világon.
Semmi más korban nem voltak a társadalom állapotai mélyebb hatással a
nagy írók műveire. Lajos trónraléptével a nemesség hatalma végleg
lehanyatlott ugyan, de Franciaország egész társadalmi szervezetében
tökéletesen arisztokratikus maradt. Lajos tudatos politikával
kiélesítette az osztálykülönbségek eddig is megvolt merevségét azzal,
hogy ragyogó versaillesi palotája körül központosította a társadalmat.
Versailles XIV. Lajos korának csúcspontja. A hatalmas, csaknem végtelen
épület, amely oly méltóságos és oly dicsőséges, terjedelmes mesterkélt
kertjeivel, messze erdőkből kapott nagy fáival, bámulatos szökőkutaival,
melyek milliós költséggel készültek a sivatag talajban, kisebb
mellék-parkjaival és palotáival, a kincsek, a nagyszerűség és hatalom
egész felhalmozott tömegével, mindez sokkal többet jelentett, mint csak
az uralkodó falusi tartózkodó helyét: az volt az összesség, a korona,
látható kifejezője egy nagy kor ideáljainak. És mik voltak ezek az
ideálok? Az a tény, hogy az a társadalmi szerkezet, amely Versaillest
lehetségessé tette, szűkkeblű és igazságtalan volt, nem tehet vakká az
iránt az igazi nemesség és igazi dicsőség iránt, amelyet létrehozott.
Igaz, hogy Lajos és udvara ragyogása mögött ott sötétedett az
elszegényedő Franciaország, a tönkrement parasztság sötét szakadéka, a
türelmetlenség, a kiváltságok, a rossz közigazgatás egész rendszere, de
ép úgy igaz az is, hogy az a ragyogás eredeti ragyogás volt, nem hamis
és gyönge csillogás, hanem meleg, fénylő, erős fény, melyet egy nemzet
életének tüze árasztott. Ez az élet s mindaz, amit azoknak jelentett,
akik élték, azóta rég eltünt a föld szinéről, csak költőinek lapjain
maradt fenn ránk. Hogy olyan tökéletesen eltünt, az egészben véve
kétségkivül örvendetes, de ha visszatekintünk rá, még mindig érzünk
valamit régi varázsából s talán annál erősebben, mennél idegenebb
tőlünk, mennél jobban különbözik a mi napjaink tapasztalataitól.
Pillantást nyerünk a pompa és ragyogás, a szertartások és a dekoráció
világába, egy kicsiny, szenvedélyesen élő világba, mely rendszerezett
szépségbe öltözött, tudta a könnyen, csillogón élés finom módját és
bűbája alá kerülünk valaminek, ami ma minekünk nem egyéb, mint fellengző
képzelődések roppant fantomja, egy király istenítésének. Mikor a nap
hajnalban felkelt és a kürtök megszólaltak a hosszú avenueken, ki ne
kivánt volna, ha csak képzeletben is, belevegyülni a csillogó
lovasmenetbe, melyben a fiatal Lajos vezette a vadásztársaságot kezdődő
dicsősége napjaiban? Később szeretnénk ott időzni a végtelen terraszon,
figyelni a nagy uralkodót, piros cipő-sarkaival és arany tubákos
szelencéjével és tornyos parókájával, amint kijön udvari emberei között
vagy valami mesterséges grottában tapsol Molière egy balletjének? Mikor
az est leszáll, tánc van és muzsika az ezer tükörtől fénylő galériában
vagy álarcos ünnepély van a kertekben, ahol a fáklyák különös árnyékokat
vetnek a mesterkélt figurákba nyírt fák közé és vidám főurak és büszke
hölgyek csevegnek a csillagok alatt…
Ilyen volt az a környezet, amelyben a francia klasszikai költészet
létrejött és amely sokféle úton-módon volt rá mély hatással. Ez az
irodalom formájában és lényegében arisztokratikus irodalom volt, ámbár
irói csaknem kivétel nélkül a középosztályból való emberek voltak,
akiket a királyi kegy juttatott felszinre. A nagy drámaírók, költők és
prózaírók ebben a korban afféle különleges engedély alapján egy
válogatott közönség gyönyörködtetésére dolgozó művészek voltak, amelyhez
tartozni nekik maguknak semmi igényük nem volt. Benne voltak az előkelő
származás és ragyogó viselkedés világában, de nem tartoztak hozzá s
ennek tulajdonítható, hogy alkotásaik visszatükrözték azt, ami legszebb
volt a kor társadalmi ideáljaiban, de kikerülték a főrangú személyek
irodalmi produkciójának legrosszabb hibáit, a felületességet és az
amateurködést. Ennek a kornak az irodalma valóban épen az ellenkező
tulajdonságaival tünik ki rendkivüli módon: pszichológiai alapvetésének
szolidságával és mesterségbeli fölényes kiválóságával. Mély és finom
művészek munkája volt, akik kicsiny, ráérő, előkelő és kritikus
hallgatóság számára dolgoztak, de megőrizték azt a szélesebb látókört és
azt az arányosság-érzéket, melyet saját élettapasztalataikból szereztek.
Az a tény, hogy ez az arisztokratikus hallgatóság már nem volt érdekelve
a politikai hatalomban, egy további hatással volt a kor íróira. Az
arisztokrácia régi érdeklődésének tárgyai, a cselekvés romantikája, a
lovagiasság és a harc ekzaltált szenvedélyei a háttérbe szorultak:
helyüket elfoglalták a béke és civilizáció raffinált és gyöngédebb
törekvései. _Madame de Sévigne_ asszony pompás levelei a modern
szervezetű társadalmat mutatják, amelyben a nők válnak az ízlés és divat
bíráivá és a szalónok az élet központjaivá. Ezek a tendenciák
tükröződnek az irodalomban és Corneille hatalomtragédiáinak helyét
Racine szív-tragédiái foglalták el. S nemcsak a nagy körvonalakban volt
a változás nyilvánvaló, a z élet egész temperaturája minden részletében
fölvette a jólneveltség szelid, illedelmes, előkelő tónusát; lehetetlen
volt, hogy ettől az írók inficiálatlanok maradjanak. Műveik kiválók
lettek világosság és elegancia, kecses egyszerűség, könnyed erő
dolgában, a tökéletes jó modor finom anyagából voltak mintázva,
méltóságosak voltak igényteljesség nélkül, kifejezők dagály nélkül,
egyszerűek gondatlanság nélkül és gyöngédek affektálás nélkül. Ezek az
uralkodó tulajdonságok abban az irodalomban, amelyet igen találóan
neveztek el a francia _klasszikai_ irodalomnak.
Mindazonáltal volt az éremnek másik oldala is, mert az ilyen
tulajdonságok szükségszerűen hiányokat hoztak magukkal, melyek alig
észrevehetőek és kevés fontosságuak voltak a klasszikai iskola korai
mestereinél, de feltünőbbekké váltak a kisebb emberek kezén, s utóbb az
egész tradiciót rossz hírbe hozták. Elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos
szűkkörűség ne legyen az olyan irodalomban, amely lényege szerint
megfontolt, raffinált és válogatós volt. A világosság, egyszerűség és
könnyedség szépségeire törekedett ez az irodalom s ezek elérése magával
hozta bizonyos más szépségek mellőzését, melyek bármi vonzók is,
amazokkal összeférhetetlenek. A homályos célzás, a gondolkodás
sokrétűsége, a képzelet rendkivülisége – a mi számunkra a költészet
megszokott ornamentumai – olyan tulajdonságok voltak, melyektől írtóztak
XIV. Lajos korának mesterei. Lemondtak a különösség és a misztérium nagy
hatásairól, mert ezek félrevezették volna őket törekvésük magas útjáról:
a kijelölt határokon belül makulátlan művészi munkák alkotásától. S épen
az, hogy ez oly tökéletesen sikerült nekik, teszi nehézzé a másféle
hagyományban nevelt modern olvasónak, hogy teljes mértékben élvezze
műveiket. A mi szélesebb látókörünk, bonyolultabb érdekeink,
szeszélyesebb hangulataink számára az ő kicsiny, fényes világuk szinte
érdektelennek és elavultnak tünik fel, ha nem szánunk egy kis
rokonszenvező türelmet valódi varázsa és valódi szépsége felfedezésére.
Ez nem is csupán a mi hibánk: a klasszikai hagyomány, mint minden más
hagyomány degenerálódott, erényei modorossággá merevedtek, gyöngeségei
dogmákká dagadtak és néha nehéz különbséget tennünk a művész között, aki
uralkodott a konvención, amelyben dolgozik és a mesterember között, aki
rabja e konvenciónak. A konvenció maga, ha nekünk szokatlan, elfoglalja
figyelmünket, úgy hogy elfelejtünk a mögötte lélekző szellemre figyelni.
S valóban a későbbkori klasszicisták munkáiban nagyon is gyakran nem
volt szellem, amelyre figyeljünk. A hüvely megmaradt, a finomkodó,
pretenciózus keret, rég elviselt ideálok rongyaival teletömködve. Minden
nagy tradiciónak van valami módja, ahogy meghal és a klasszikai tradició
félénkségben halt meg. Félt az élet húsától és vérétől, túlságos
udvarias lett, hogysem szembenézzen a realitásokkal, sokkal
emelkedettebb akart lenni, semhogy rálépjen a tények és részletek
hétköznapi talajára, nem akart máshoz hozzányulni, csak az
általánosságokhoz, mert csak ezek biztosak, ártalmatlanok és
tiszteletreméltók s ki tehet róla, ha egyúttal üresek is? Kimerülten
roskadt magába, régi szólamokat dadogva s dadogta ezeket automatikusan
tovább, még miután kimult is.
XIV. Lajos korának virágában azonban az irodalom nem mutatta semmi jelét
az ilyen betegségnek, ámbár a csirái tagadhatatlanul benne voltak.
Ellenkezőleg ennek a kornak a mesterművei csak úgy duzzadnak az
elevenségtől és erőtől. Egy szóval úgy foglalhatjuk össze őket, hogy
nagyvilági művek, nagyvilágiak a szó legszélesebb és legmagasabb
értelmében. Teljesen kifejeződve képviselik annak a világnak a
szellemét, nagyságát, ragyogását, intenzitását, az emberi drámaiságot,
amely átlelkesíti s a rendezett szépséget, mely felé törekedett. Mert
olyan kor volt ez, melyben a világ ragyogásának minden teljességével
jutott a maga jogaihoz, mikor a középkor sötét spiritualitása végre el
volt felejtve, mikor a görög és római irodalom kifejtette jótékony
hivatását, mikor a civilizáció egy időre élvezhette új érettségét,
mielőtt egy szélesebb látás addig ismeretlen kérdéseket és egy belső
látás addig ismeretlen aspirációkat kapott volna. Ezeknek a napoknak az
irodalma egy általános megegyezésen alapult, megegyezésen a politika és
filozófia szféráiban egyaránt. Adottnak tekintett egy megállapodott és
autokratikus társadalmat, hallgatagon fölvette a római katholikus egyház
orthodox tanítását. A tizennyolcadik század irodalmával összehasonlítva
spekuláció nélküli volt, a középkoréval összehasonlítva pedig
spirituálitás nélküli. Hiányzott belőle a természeti jelenségek ama
csodás és borzalmas jelentőségéről való felfogás, amely a romantikus
megujulás irodalmán uralkodik. Végzet, örökkévalóság, természet, az
ember rendeltetése, – az ilyen misztériumokat csaknem teljesen
ignorálta. Még a halál is, mintha kívül lett volna látása körén.