KULTURA ÉS TUDOMÁNY
A FRANCIA IRODALOM FŐIRÁNYAI
IRTA G. L. STRACHEY
ÁTDOLGOZTA SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914
A FRANCIA IRODALOM FŐIRÁNYAI
IRTA
G. L. STRACHEY
ÁTDOLGOZTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1914
I. FEJEZET. A középkor.
Mikor a francia nemzet Galliában a római civilizáció romjain létrejött,
ugyanabban az időben lassankint egy új nyelv is fejlődött ki. Ez a
nyelv, ámbár nagyon sokféle hatások érvényesültek a francia nemzetiség
kialakulásában, egyszerü eredetű volt. A francia nyelvkincs minden
szava, nagyon kevés kivétellel, egyenesen a latinból származik. A római
kor előtti kelták befolyása csaknem észrevehetetlen, a frank hódítók
révén bejutott szavaknak a száma sem megy többre néhány száznál. Nyilván
ennek tulajdonítható, hogy a francia irodalom tökéletesen homogén
jellegű s a francia nyelv géniusza egyedül latin gyökerekből sarjadván,
az egyszerűség, egységesség, világosság és mérséklet irányában fejeződik
ki az irodalomban is.
E tulajdonságok némelyike nyilvánvalóan látható, a ránk maradt legrégibb
francia irodalmi művekben is: _Chansons de Geste_. Ezek a költemények az
elbeszélő versek számos csoportjából, vagy ciklusából állanak.
Valószínűleg a tizenegyedik és tizenkettedik században jöttek először
létre; aztán tovább alakultak, az ismétlés, átdolgozás és végül
lehanyatlás különböző formáiban, a középkoron át. Eredetileg nem is
írták le őket, hanem szavalták. Szerzőik azok a vándor énekesek voltak,
akik a nagy vásárokon és búcsújáró helyeken összegyülekezett tömegekben
hálás hallgatóságra találtak a latin krónikákból és szerzetesi
hagyományokból merített regényes és kalandos elbeszéléseik számára. E
költemények legrégiebbike, leghíresebbike és legszebbike a _Chanson de
Roland_, amely a Nagy Károly és lovagjai és a szaracén ellenségek között
vívott csata mithikus eseményeit mondja el. Leszámítva egy s más
csodálatos elemet – mint például Nagy Károly kétszázesztendős kora és az
angyalok közbelépése – a költemény egész atmoszférája a tizennegyedik
századi Franciaországé, arisztokratikus társadalmával, barbár erejével,
brutalításával és a jámborságról és becsületről való magas fogalmaival.
A költemény szépsége leginkább stiljének rendkívüli egyszerűségében
rejlik. Homeros gyöngédségének és változatosságának minden nyoma nélkül,
Vergilius vagy Dante befejezett irodalmi erejétől még távolabb esve, az
az ismeretlen énekes, aki a _Chanson de Roland_-t írta, mindenesetre
igazi művészi tehetség volt. Merész önbizalommal dolgozott. Tökéletesen
mellőzte a szavak ornamentikájának és rethorikai csiszolásának
segítségét és mégis sikerült neki rendkivüli leplezetlen elevenséggel
felidézni azokat a heroikus és harcias jeleneteket, amelyeket leír.
Némely helyeken – például azokban a sorokban, melyek Roland és Olivér
búcsúját tartalmazzák, valamint Roland halálának általánosan ismert
leírásában – olyan tömör és szigorú páthoszig emelkedik, amelyben valódi
fenség van. Ez a nagy mű – zord, dísztelen és méltóságos – a mai olvasó
szemében úgy meredezik, mint egy hatalmas ősi gránit-tömb a francia
irodalom messze horizontján.
Mialatt a _Chansons de Geste_ többféle különböző értékű ciklusokban
fejlődött, az elbeszélő költemények egy másféle hatások alatt
keletkezett csoportja jött létre. A _Romans Bretons_, a verses románcok
egy sorozata ez, melyeket a kelta mithoszok és hagyományok inspiráltak,
amelyek még mindig éltek Bretagneban és Angolországban. E költemények
szelleme nagyon eltérő a _Chansons de Geste_-től. Az utóbbiak a francia
géniusz tipikus sarjadékai voltak, pozitivek, meghatározottak,
materialisztikusak; az előbbiek a kelták álmodozásától, misztikusságától
és romantikus szellem hitétől voltak átitatva. A legendák, melyeken
alapultak legnagyobbrészt Arthur király és lovagjainak története körül
forogtak; beszéltek Lancelot különös kalandjairól, a Szent Grál
csodálatos kereséséről, Tristán és Isolda túláradó és végzetes
szerelméről. Ezek a történetek roppant népszerűségre jutottak
Franciaországban, de nem sokáig tartották meg eredeti jellemüket.
_Chrétien de Troyes_ a könnyed és sikerekben gazdag énekes
feldolgozásában, aki a tizenkettedik század vége táján dolgozott, új
alakot öltöttek; misztikus különösségük a varázslók és bűbájosok
köznapibb szemfényvesztésévé alakult át, a szerelemről való emelkedett
immateriális felfogásuk pedig világias galantéria finomkodó
affektációinak engedett helyet. Semmi sem bizonyítja nyilvánvalóbban,
hogy a francia irodalom legjellemzőbb tulajdonságai milyen korán és
mekkora erővel fejlődtek ki, mint az a mód, ahogy a francia írók a kelta
regék homályos képzelődéseit átalakították a civilizált élet világos
eleganciája szerint.
A _Chansons de Geste_ és a _Romans Bretons_ egyaránt arisztokratikus
irodalom voltak: a kor főnemeseinek élete és ideáljai körül forogtak, a
vitézség, derekasság, lovagi hódolat és a büszke becsület ideáljai
körül. Most azonban az irodalomnak egy új formája bukkant fel, amely
rövid verses elbeszélésekben a középosztály köznapi viszonyait rajzolta.
_Fabliaux_ volt e versek neve; nagyjában véve, mint művészi alkotások,
nem nagy értékűek, költői formájuk rendszerint szegényes és anyaguk
rendkívül vaskos. Legfőbb érdekességük abban a tényben van, hogy épp oly
világosan, mint az arisztokratikus Chansonsban a francia géniusz
legállandóbb tulajdonságai nyilvánulnak bennök. Veleszületett hajlama a
teljes realizmusra és az éles szatirára való sajátságos tehetsége – ezek
a jellemvonások a maguk teljességében nyilvánulnak a Fabliauxban.
Egyik-másik történetben, melyek szerzőiben igazi véna volt a
megfigyelésre és ízlésre, a megfigyelésnek meglepő erejét találjuk és
figyelemre méltó lélektani igazságot. Realizmus és polgári látókör
dolgában a Fabliauxhoz hasonló, de sokkal finomabb és elmésebb a
költeményeknek az a csoportja, mely a _Roman de Renard_ név alatt
ismeretes és előkelő helyet foglal el, a kor irodalmában. Az
emberiesség, a drámai ügyesség és az elbeszélő adomány, amely e kedves
szatirák némelyikében nyilvánul, amelyekben a férfiak és nők gyöngeségei
és ravaszkodásai átlátszóan vannak jelképezve az állati élet álarcában,
mintegy előre jelentik azt a bájos művészetet, amely négy századdal
később oly csodálatraméltóan virágzott fel La-Fontaine meséiben.
Még egy másik mű maradt ránk ebből a korból, amely tökéletes ellentétben
áll úgy a _Chansons de Geste_ nyers, vitézi szellemével, mint a
_Fabliaux_ realizmusával. Ez az _Aucassin et Nicolete_, vegyesen versben
és prózában írt _chante-fable_. Ebben minden csupa gyöngédség és
finomság, egy elragadó művészi munka egyszerre törékeny és soha el nem
muló szépsége. Ismeretlen szerzője könnyű, kristálytiszta verseivel és
még inkább ezeknél is bájosabb és költőibb prózájával, a gyöngéd
romantika igéző atmoszféráját teremtette meg. Két fiatal teremtés,
boldog, édes, csaknem gyermeteg szerelmét rajzolja meg, akik tökéletes
ártatlanságban mozognak, egy maguk teremtette csodavilágban.
Az ifju Aucassin, aki szerelmeséről álmodozva vágtat a csatába,
Nicoletteről, aki ragyogva tekint rá, az ég csillagairól:
Estoilette, je te voi
Que la lune trait à soi;
Nicolete est avec toi,
M’amiete o le blond poil.
(Kicsi csillagocska ott látlak,
Melyet a hold vonz maga felé:
Nicolette ott van tenálad,
Az én szőke hajú szerelmesem.)
Aucassin megveti a mennyek üdvösségét, mert nincsenek meg benne a
szerelem gyönyörei: «Mit keresek én a paradicsomban, nem akarok én oda
bejutni, csak maradjon meg nekem Nicolette, az én édes barátnőm, akit
oly nagyon szeretek… De a pokolba el akarok menni. Mert a pokolba jutnak
a nemes lovagok, akik vitézi tornákon és csatákban haltak meg és a bátor
katonák és a szabadnak született férfiak… Ezekkel akarok én menni, csak
maradjon Nicolette, az én édes szerelmesem velem.»
Ez az Aucassin egyszerre vitézi és naiv, érzékies és átszellemesült, ép
olyan tökéletes tipusa az igazi középkori szerelmesnek, mint a tüzes és
élettel teli Romeo a renaissance kori szerelmesnek. De a költemény –
mert a kis mű prózában írt részletei dacára is, valósággal igazi
költemény – nem áll csupa érzésből és álomból. Szerzője csodálatos
művészettel hintett el benne itt is ott is realisztikus és bohókás
epizódokat; élénk párbeszédeket szőtt folyamatos elbeszélésébe és éles
megfigyelő érzéke segítségével kapcsolatba tudta hozni, fantáziája
légies művét az aktuális élettel. Az a leírás, mikor Nicolette
börtönéből menekülve mezitláb szalad a füvön át, mialatt a
százszorszépek, amelyeken lépked, feketének látszanak az ő fehérsége
mellett – bámulatos példája a képzeletet részletezéssel, a szépséget
igazsággal kombináló fantáziájának. A _Chansons de Roland_ mellett, bár
végtelenül különböző stílusban, az _Aucassin et Nicolet_ e kor francia
költészetének legértékesebb alkotása.
A tizenharmadik századdal rendkívüli fontosságú, új fejlődés kezdődött:
a próza fejlődése. _La Conquète de Constantinople_, _Villehardouin_
műve, mely e század elejéről kelt, legrégibb példája azoknak a történeti
memoiroknak, melyek aztán később oly nagy bőséggel termettek, a francia
irodalomban; ha nem is az _Aucassin et Nicolet_ költői prózájában, de
mindenesetre a folyamatos elbeszélés egyszerű, tömör stílusában van
írva. E könyvet nem lehet a remekművek közé helyezni, de megvan benne az
őszinteség varázsa és az a kellemes zamat, mely az ártatlan ókort
jellemzi. A jó öreg Villehardouinben van valami Herodotos vonzó
naivitásából és mesemondó kiváncsiságából. Dacára írása józanságának és
szárazságának itt-ott szint és mozgalmasságot is tud belevinni szavaiba.
Mikor a keresztes vitézek nagy hajóhadának Korfú szigetéről való
elindulását írja le, ezeket a szép szavakat mondja: «A nap tiszta és
szép volt, a szél enyhe és kedvező. A vitézek neki eresztették a
vitorlákat a szélnek.» Leírása Konstantinápoly látványáról, mikor
először tünt fel a keresztény nemesek elámult szemei előtt, általánosan
ismeretes: «Nem birták elhinni, hogy ily gazdag város lehessen a
világon, mikor látták azokat a magas falakat és azokat a dús tornyokat,
melyekkel körös-körül el volt zárva és azokat a gazdag palotákat és
azokat a magas templomokat. És tudjátok meg, hogy nem volt köztük olyan
bátor, akinek teste meg ne remegett volna, ami nem is volt csoda, mert
soha ily nagy dologra nem vállalkoztak kicsiny emberek, mióta a világ
megteremtetett.» Ki ne érezné ki az ilyen szavakból, az évszázadok
távolságán át is, a hajdani vitézi kalandok izgalmát!
Magasabb rendű érdekességet ért el _Joinville Szent Lajos élete_ című
művével, mely a század vége táján iratott. Ennek a könyvnek a varázsa
emberies voltában rejlik. Joinville a bizalmas beszélgetés könnyedén
folyó hangján mondja el emlékezéseit a jó királyról, kinek szolgálatában
élete tevékeny éveit töltötte és akinek emlékét imádattal veszi körül.
Lajos tetteit, szavait, fenkölt érzelmeit, szent jámborságát vonzó és
elmés rokonszenvvel tárgyalja, de azért tökéletes szabadsággal és
föltétlen igazmondással. Joinville nemcsak mesterének jellemét szövi
bele műve lapjaiba, – könyve ép annyira önvallomás, mint életrajz.
Ellentétben Villehardouinnal, kinek krónikája alig mutatja nyomát is a
személyes érzésnek, Joinville szüntelenül önmagáról beszél és
eltörülhetetlenül rányomta művére saját egyéniségének bélyegét. A mű
varázsa nagyrészben abban az ellentétben is rejlik, amelyet csaknem
öntudatlanul elárul, önmaga és mestere között: az élénk, józaneszű,
mindenben emberséges nemes úr és a méltóságos, fenkölt, eszményies
király között. Beszélgetéseiben, melyeket Joinville oly részletesen és
oly élvezettel mond el, ez az ellentét teljes erejében nyilvánul.
Mintegy összesűrítve és szimbolizálva látjuk a két jóbarát jellemében az
érzék és a szellem, a világiasság és önfeláldozás ellentéteit, a
legravaszabb éleslátást és a legvizionáriusabb ekzaltációt, melyek a
középkor sajátszerűen jellemző ellentétét adják.
Nem kevésbbé teljes, bár más természetű ellentétet találunk a
tizenharmadik század legfontosabb költői művében: a _Roman de la
Rose_-ban. Ennek a sajátságos költeménynek első részét _Guillaume De
Lorris_, egy fiatal diák írta, aki annak az arisztokratikus közönségnek
dolgozott, amely az előbbi nemzedékben Chrétien de Troyes udvari
románcaiban gyönyörködött. Részint ennek az írónak, részint pedig
Ovidiusnak hatása alatt Lorris valami kora divatjának megfelelő Szerelem
művészete-félét akart létrehozni, arisztokratikus hallgatósága ízlésének
megfelelőt, mindazzal a mesterkélt tudóskodó cicomával és formai
galanteriával, ami akkoriban divatban volt. A bonyodalmas allegória
formájába öntött költemény leginkább roppant népszerűségénél fogva
nevezetes, továbbá azért, mert kútfeje lett az allegórikus költészet
iskolájának, amely sok századon át virágzott Franciaországban. Lorris
meghalt, mielőtt befejezhette volna művét, mely azután sajátságos módon
fejeztetett be. Negyven évvel később egy másik fiatal diák, _Jean de
Meung_, ahoz a 4000 sorhoz, amit Lorris hátrahagyott, nem kevesebb, mint
18,000 saját készítményű sort csatolt. Ez az óriási hozzátoldás nemcsak
aránytalan volt, hanem tónusban is elütött az eredeti műtől. _Jean de
Meung_ teljesen elhagyta elődjének raffinált és arisztokratikus
levegőjét és a korabeli középosztály realizmusával és nyerseségével
dolgozott. Lorris légies allegóriája háttérbe szorult, merő ürüggyé vált
a rendkívül változatos elmélkedések óriási tömegéhez. A középkor
skolasztikus tudománya mint egy zavaros folyam ömlik végig ezen a
nevezetes és mélyen érdekes művön. De Jean de Meung költeménye nem
csupán mint a középkori tudományosság tárháza érdemel figyelmet, hanem
könnyű benne észrevenni egy korát megelőző intellektuális célzatot, egy
olyan szellemet, amely bár lenyügözve az elavult konvencióktól, mégis
csak rokona Rabelais vagy épen Voltaire szellemének. Jean de Meung nem
volt nagy művész, válogatás és formaérzék nélkül írt; a francia
irodalomban merész és lendülettel teljes szelleme szerez neki előkelő
helyet. Az ismeretek enciklopedikus halmazának népszerűsítése és az
ezalatt rejlő tanítás, a természetimádás révén, valódi előfutárja a
renaissance nagy mozgalmának.
Abból a szellemi mozgalomból, melyet a _Romans de la Rose_ második része
mintegy előre bejelentett, nem lett semmi. A százéves háború pusztításai
és zűrzavara nagyon kevés erőt hagytak meg Franciaországnak a
művészetre, vagy elmélkedésre; erre a polgárháború szörnyűségei
következtek. Ezért a tizennegyedik és tizenötödik század talán a
legüresebbek a francia irodalom évkönyveiben. A tizennegyedik században
egy nagy író testesítette meg a kor jellemét. _Froissart_ «a dicsőséges
háború pompájával» töltötte be ragyogó lapjait. Ámbár sok évet töltött a
Franciaország és Anglia közti háborúk történeti anyagának
összegyüjtésében és ráköltötte vagyona nagy részét, mégsem mint
történettudós vált emlékezetessé, hanem mint nagyszerű próza-író.
Krónikái a dolgok mélyére való látás nélküliek, nem ragadják meg
igazában a kor mozgalmait, de rendkívül ragyogóak és mozgalmasak bennök
a leírások, erőteljes a jellemrajzuk és áradóan festői a stilusuk. Mint
valami hosszú szőnyegkép gördülnek le, kalandos és lovagi jelenetekkel
vannak hatalmasan átszőve, lobogókkal és dárdákkal és csatalovakkal,
valamint nemes születésű hölgyek orcáival és páncélba öltözött lovagok
alakjaival. Bámulatos leírásai mellett Froissart leginkább csataképeivel
tünik ki. Ilyenkor siető mondatainak lendülete megkettőzödik, s a harc
izgalma és bátorsága sebes és szikrázó áradatban ömlik tollából. Az
ember szinte látja a szabályos csatasorokat és a fénylő páncélokat,
szinte hallja a fegyverek csörgését és a kapitányok kiáltását, szinte
érzi a forgatagot és a tolongást, sajnálja a legyőzötteket, ujjong a
győzőkkel és a nagyurak, grófok, bárók, lovagok csillogó vértezetei
közt, hangzatos címeik és lovagi vitézségük közt elfelejti mindennek a
dicsőségnek a visszáját; az elpusztított mezőket, a füstölgő falvakat, a
tönkretett parasztokat, Franciaország egész pusztulását.
Froissart krónikái egy kürtös szemével látott történelem; _Philippe de
Commynes_ memoirjai ellenben szintén történelem ugyan, amelyet azonban
egy politikus és diplomata látott. Mikor Commynes írt a tizenötödik
század vége felé, a zűrzavar és harc, melyről Froissart oly nagy
kedvteléssel beszélt, már a multé volt és Franciaország mint
megállapodott és centralizált állam kezdett belőle kiemelkedni. Commynes
maga is, XI. Lajos bizalmas minisztereinek egyike, fontos szerepet
játszott ebben a fejlődésben és könyve e fortélyos és okos uralkodó
diadalmas politikájának összefoglalása. Finom históriai mű, világosan és
erőteljesen írva, olyan embernek kezével, aki egész életét a szinfalak
mögött töltötte. Commynes éleslátása és furfangossága teszi művét
érdekessé, lélektani tanulmányai által és azáltal a megvilágítás által,
amelyet annak a ravasz állampolitikának az elveire vet, mely e kor
diplomáciáját áthatotta és utóbb _Macchiavelli_ műveiben talált végleges
kifejlődésre. Nyugodt, okos, szenvedélytelen lapjain végignyomozhatjuk
annak a különös mozgalomnak első nyomait, amely utóbb átváltoztatta a
középkor régi Európáját egyetemes császárságával és egyetemes egyházával
együtt, a független nemzetek új Európájává, – a mai Európává.
Commynes tehát a modern világ küszöbén áll; stílusa a maga korának
stílusa, anyaga azonban a jövőhöz tartozik: előre tekint a
renaissanceba. Ezzel a gazdag és hatalmas diplomatával szemben, a
társadalmi fokozat ellenkező végén, _Villon_ adott kifejezést megragadó
szépségű nyelven, az elmulóban levő kor legmélyebb érzelmeinek. Csavargó
volt, rabló és gyilkos, Páris legaljasabb helyein ólálkodott, menekülve
az igazságszolgáltatás elől, elítélve, börtönbe zárva, csaknem
kivégeztetve és végül eltünve, nem tudni hogyan, nem tudni hova; – ez a
rendkívüli szellem ma is él mint poéta és mint álmodozó, mint művész,
aki feledhetetlen versekbe tudta foglalni a lélek legbensőbb érzelmeit.
Műveinek mennyisége nem nagy, _Grand Testament_-ja mintegy 1500 sorra
terjed és számos beleszőtt balladát és rondeaut tartalmaz, _Petit
Testament_-ja és csekély számú vegyes költeménye megmond mindent, ami
mondani valója volt. A legközlékenyebb költő, aki rányomja egyénisége
bélyegét minden sorra, amit írt. A rondeau és rondel, a ballada és a
kettős ballada merev és komplikált formáiban nemcsak a szépség szellemét
tudta meghonosítani, hanem az egyéniség szellemét is. Nem volt egyszerű
jellem, melancholiája át van szőve iróniával és kacagással; érzékiség és
érzelmesség vegyül legfinomabb képzelődéseibe és legmélyebb vizióiba,
mindezek a tulajdonságok pedig váltakozva és csillogva tükröződnek
verseinek magikus szövevényében. Egy gondolat azonban örökké kisérti, a
nevetés vagy a szenvedély minden muzsikája alól könnyű kihallani
egyetlen uralkodó hangot. Ez a halandóság gondolata. A síró, vigyorgó,
mélázó teremtés soha egy pillanatra sem tud megfeledkezni erről a
szörnyű árnyékról. Ezt látja mindenfelől, mint a gúnyolódás, megbánás,
belenyugvás tárgyát. Úgy látja, mint szomorú, kikerülhetetlen végét
mindannak ami szép, mindannak ami szeretni való a földön.
Dictes moi où, n’en quel pais
Est Flora, la belle Rommaine;
Archipiada, ne Thaïs –
és így tovább szól a fényes felsorolás, szomorú, feleletet sohasem nyerő
refrainjével:
Mais où sont les neiges d’antan?
Még makacsabbul emelkedik előtte a halál fizikai rettenetességeinek
viziója, – közeledésének borzalmassága; hiába mosolyog, hiába sír, a
zord képzelet sohasem hagyja el. Legvadabb tivornyái közepett hirtelen
eszébe jut az elmuló élet szörnyű rémképe és megbánja, amit tett, de
ekkor közvetlenül maga előtt látja az elkerülhetetlen bitófát és a saját
testét, amint a varjúk károgják körül.
Villonnal a középkori francia irodalom egyszerre tetőpontjára és
befejeződésére jut. Érces és fájdalmas hangja azoknak a messze távoli
nemzedékeknek összegyülemlett szenvedélyével és lihegésével és
fájdalmával rezeg, majd rejtelmesen, hallgatásba merül egy új és
boldogabb világ születésével.
II. FEJEZET. A renaissance.
A késő középkor légkörében van valami zordon sötétség. Villon
költeményei, valami sívár, puszta vidék képzetét keltik föl, hófödte
háztetőkkel és fagyos utcákkal, ködbe borulva és fenyegető remegéssel a
levegőben. Ilyenkor
Sur la morte saison,
Que les loups se vivent de vent,
Et qu’on se tient en sa maison,
Pour le frimas, près du tison.
Ekkor hirtelen fölemelkednek a szürke ködök és a tavasz szinei, napfénye
és rügyező elevensége közt vagyunk. A nagy intellektuális változás, mely
a tizenhatodik század elején egész Nyugat-Európára rávirradt, számos
együttható ok eredménye volt, melyek közt a legfontosabbak: a törökök
fegyverei alatt felbomlott bizanci birodalomból kiáradó ismerete a
klasszikai irodalmaknak, az itáliai városállamoknak ragyogó
civilizációja s Franciaországban, Spanyolországban és Angliában hatalmas
monarchiáknak berendezkedése, melyek biztosították a rend fenntartását
és a belső békét.
Igy esett, hogy az ókori világ szépségben oly gazdag és gondolatokban
oly jelentős költészete olyan kezekbe jutott, amelyek méltók voltak
hozzá. Tudósok, művészek, gondolkodók vetették magukat a csodás
örökségre és sohasem képzelt egyetemességét találták benne a tanulságnak
és gyönyörűségnek. Ugyanabban az időben a fölfedezők és tudományos
kutatók fizikai fölfedezései az elmélkedés és a kalandok frissen feltárt
nagy vidékeit nyitották meg. Az emberek elámulva látták, hogy apáik régi
világa eltünik s bennük és rajtuk kivül egy új ég és új föld derül fel.
Ezeknek az erőknek az irodalomra való hatása óriási volt. Különösen
Franciaországban I. Ferenc erőskezű és ragyogó uralkodása alatt
valóságos áradata volt az eredeti és eleven írásnak. Ez az irodalom,
amellyel tulajdonkép megkezdődik az, amit _modern_ francia irodalomnak
lehet nevezni, két feltünő pontban különbözik a középkorétól. A
renaissance nagy írói egyfelől a művészettel, másfelől a gondolattal
szemben elfoglalt új álláspontjukban kezdtek új korszakot a francia
irodalomban.
A kor művészi nézetei természetesen a költészet birodalmában
nyilvánultak először. A változás az öntudatosság és a megfontolt,
önkritikán alapuló erőfeszítés irányában való volt. A középkori költők
szépeket daloltak, de a renaissance költői ezzel nem érték be: nekik az
volt a becsvágyuk, hogy ne csak szépség, hanem gondosság is legyen a
dalukban. A mozgalom _Marot_ verseiben kezdődött, melyeknek világos,
művelt, nagyvilági költészete először mutatja a válogatásra és
csiszolásra való törekvést, a könnyedség és őszinteség szeretetét, az
igyekezetet arra, hogy ne mondjon semmit, ami nincs szépen mondva. Ezek
a tulajdonságok váltak aztán alapvető sajátságaivé mindannak, ami a
francia költészet legjava volt a következő háromszáz évig. Olyan pompás
kis műremekben, mint Marot _À une demoiselle malade_ három szótagos
versekben írt episztolája, már megvan egész teljességében az
előkelőségnek, a vidámságnak és bájnak a hangja, amely az érett francia
költői géniusz páratlan terméke. Marot tehetsége azonban nem volt elég
széleskörű a kor hatalmas energiáihoz képest s csak egy generációval
később a _Pléiade_ – egy költői csoport, melynek _Ronsard_ volt a feje s
amely a tizenhatodik század közepe felé virágzott – költészetében
találta meg teljes kifejeződését a francia renaissance szelleme.
Maga az a tény, hogy a _Pléiade_ egy meghatározott iskola volt, közös
elvekkel és megállapított poétikai hittételekkel, sajátságos módon
elkülönbözteti ez iskola tagjait az előttük járt költőktől. Hivatásuk
dicsőségéről való magasztos fogalmakkal dolgoztak és azzal a nemes
elszántsággal, hogy csak képességük legjavát ajánlják fel a muzsának,
akinek áldoztak. Merészen síkra szállottak – nevezetesen Du Bellay _La
Défense et Illustration de la Langue Française_ című csodálatraméltó
tanulmányával – a francia nyelv joga mellett, hogy az ókori nyelvek
mellett állhasson, mint a költői kifejezés eszköze s életüket tanításuk
bebizonyítására szentelték. A saját nyelvük iránti tiszteletük azonban
semmikép sem jelentette a klasszikusok elhanyagolását. Ellenkezőleg,
teljes mértékben osztoztak kartársaiknak az ókori világ műveltsége és
irodalma iránti csodálatában. Ép annyira tudósok voltak, amennyire
költők s nagy céljuk volt olyan hagyományt teremteni a francia
költészetben, amely összhangba juttassa a halhatatlan görög és római
mintaképekkel. A klasszikai irodalmak utánzásának ez a vágya két
eredményre vezetett. Első sorban az új poétai formák nagy számának
kitalálására és a régi szűkös és bonyolult konvenciók feláldozására,
amelyek a középkor költészetében uralkodtak. A klasszikusok bő és szabad
formáit látva maguk előtt, Ronsard és iskolája felszabadította a francia
verset. Technikai ügyességük igen nagy volt s aligha mondunk túlsokat
azzal, hogy erőfeszítéseik eredménye olyasvalaminek a megteremtése lett,
ami eladdig hiányzott a francia irodalomból: egy költői hangszer
megteremtése, amely erejében, szabadságában, metrikai forrásainak
változatosságában és művészi befejezettségében igazán elég erős volt
arra, hogy teljesítse a géniusz legmagasabb kivánalmait. Ebben az
irányban legfontosabb eredményük az volt, hogy az _alexandrinus_, a nagy
tizenkétszótagos rímes verset – felemelték a többi mértékek fölé,
vitathatatlan elsőségre, amelyet azóta is megtartott a francia
irodalomban.
A _Pléiade_ hódolata a klasszikai minták iránt egy más, sokkal kevésbbé
szerencsés eredményre is vezetett. A költők annyira belekeverték
műveltségüket költészetükbe, annyira igyekeztek visszhangoztatni az
ókori hangokat, hogy nagyon is gyakran nem tudták ettől észrevenni a
saját nyelvük és a saját tehetségük hajlamát. Ez különösen Ronsard
hosszabb költeményeiben – ódáiban és _Franciade_-jában – nyilvánvaló,
ahol a költő minden erőlködése és ügyessége nem birta megóvni a művet az
unalmasságtól és a dagálytól. A klasszikusok a dicsőség olyan vakító
fényében lobbantak bele ezeknek a korai felfedezőknek a látókörébe, hogy
a szemük elkáprázott és a lábuk megbotlott bele. Épen nagy buzgóságuknál
fogva, hogy pontosan utánozzák nagyszerű mintaképeiket, nem tudták
megérteni a klasszikai művészet igazi belső szellemét.
Rövidebb költeményeikben, mikor a klasszikai utánzás bénitó hatása
elfelejtődik az egyéni géniusz felhevülésében, Ronsard és követői
önmagukra találtak. Ezekben a szép lirai művekben megvan minden varázsa
a tiszta áprilisi reggelnek, gyöngéd virágaival és dalos madaraival. Az
ifjúság hangja ez, amely könnyű és változatos dallamokban szólal meg.
Szerelemről és természetről, rózsáról, égbe röppenő pacsirtáról és
csókokról, kék égről és a természet gyönyöreiről szólnak a dalok. Néha
búsabb hang szólal meg bennük s a gyöngéd zene figyelmeztet a gyönyörök
végességére és az idő siető lépteire. De mennyire másképen, mint a sötét
és nyughatatlan Villon dala! Ezeknek a kedves dalosoknak nincs szavuk
ilyen brutalitásokra.
Quand vous serez bien vieille, au soir, à la chandelle –
így szólítja meg Ronsard a hölgyét, s a kép a nyugodt és finom öregkor
elragadó képe, félig mosolygó emlékezéseivel a régi szerelmekre. Ami
Villon kezében komor tréfák és borzalmas leírások tárgya volt, ugyanaz
Ronsardnak egyszerűen alkalmat adott a megbánás gyöngéd páthoszára.
Aztán megint változik a hangnem és fülünkbe cseng _Louise Labé_ tiszta,
feszes szenvedélye:
Oh! si j’étais en ce bean sein ravie
De celni-là pour lequel vais mourant.
Majd _Du Bellay_ nagy szonett-sorozatában – a _Les Antiquités de
Rome_-ban – egy eladdig ismeretlen ragyogó hangot hallunk a francia
költészetben: a büszke és pompázó vers hangzatos zengését.
A _Pléiade_ költészetével egyidejűleg a renaissance szellemének hatása
még figyelemreméltóbb erővel jelent meg _Rabelais_ prózájában. A
_Pléiade_ nagy vívmánya annak a tanításnak megállapítása volt, egyszer s
mindenkorra, hogy az irodalom lényege szerint művészi. Rabelais
megmutatta, hogy még egy másik tulajdonsága is van: hogy hatalmas
hangszere a gondolatnak. A középkor szellemi erőfeszítései nagyon ritkán
öltöztek művészi irodalmi formába. Az emberek saját nyelvük
költészetével vagy prózájával nevettek vagy sírtak, de skolasztikus
latinsággal gondolkoztak. Jean de Meung műve kivétel volt, de a költői
forma nála is darabos és gyönge, a művészi és gondolati elemek nem
olvadtak össze. Egyesülésüket Rabelais hajtotta végre. Messze túlhaladta
Jean de Meung-t gondolatainak lendületével és erejével s emellett
végtelenül fölötte áll mint művész is. Első látásra nagy könyve alig
teszi ezt a benyomást, a felületes olvasóra szinte úgy hat, mint egy
bohóc vagy egy bolond műve. Ilyetén felfogása azonban teljesen
elhibázott volna. Mennél közelebbről vizsgáljuk, annál erősebben hat
ránk roppant elmebéli ereje és befejezett irodalmi ügyessége. A
renaissance egész hatalmas szelleme össze van gyüjtve lapjain: hallatlan
vitalitása, roppant műveltsége, elámító optimizmusa, bátorsága,
leleményessége, humanitása ennek a rendkívüli kornak. Mindezt pedig nem
valami lelkiismeretes pedáns vagy valami együgyü enthuziaszta közli
velünk, hanem egy született író, – olyan ember, akinek egész lénye a
szavak fölötti bámulatos uralkodásban koncentrálódik. Rabelais
szellemének termékenysége szavainak sokaságában mutatkozik meg
legnyilvánvalóbban. Könyve a szavak valóságos orgiája, nyakra-főre,
vadul ömlenek örvénylő mondatokba és óriási felsorolásokba, melyek
zsúfolt oszlopokban áradnak el a lapokon. Nem egészen vadul mégsem, mert
mind e zuhogás és kavargás alatt van valami hatalmas művészet. Ennek a
bámulatraméltó prózának ritmusai hosszúk és bonyolultak, – de vannak
ritmusai és egy mester föltétlen ügyességével tartja össze őket.
Rabelais művének tartalmát nem lehet csak úgy egy mondatban
összefoglalni. Azt lehet mondani, hogy egy bizonyos szempont ábrázolása,
de micsoda szemponté? Ebben áll a kérdés nehézsége és számtalan kritikus
vitázott megoldásán. Az igazság az, hogy ennek a szempontnak egyedüli
teljes meghatározása magában a könyvben rejlik; sokkal bővebb és
többágú, semhogy bárhol másutt elférne. Mégis, ha hiábavaló dolog volna
megkisérteni Rabelais filozófiájának pontos és kimerítő meghatározását,
ennek a filozófiának a fővonalai mégis eléggé szembeötlők. Az
óriás-hősben, Pantagruelben, apjában, Gargantuában, kísérőjében és
cimborájában, Panurgeben fel lehet ismerni a renaissance szellemét, ezt
az expanziv, humoros, erővel teljes és mindenekfelett eleven szellemet.
Rabelais könyve kora reakciójának megtestesülése a középkor babonás
homálya és rideg aszketizmusa ellen. Gazdag, visszhangzó hangján egy új
világfelfogást hirdet; tagadja, hogy e világ siralom völgye s azt
hirdeti, hogy dicsőséges energiától duzzad, ragyogó reménytől és hogy
természeténél fogva jó. Az ostobaság iránti gyűlöletével teljes
lendülettel repül el a kolostorok pedáns nevelése felett és felállítja a
tudomány és humanitás legfőbb ideáljait. Undorodik az aszketizmustól,
kigúnyolja magukat a szerzeteseket és a thelemei apátság leírásában ízzó
vizióját rajzolja meg az utópiai szerzetesrendnek. Gondolkodása merész
volt, de olyan időben élt, mikor a legszelidebb spekuláció is
veszedelemmel terhes volt s mondanivalóját az élc és allegória bujkáló
és kétértelmű formáiban mondja el. De egyáltalán nem csupán rejtőzködés
céljából tette művét azzá a sajátságos keverékké, ami: a terjengős
elbeszélés, lazán összekapcsolt események, szeszélyes okoskodás és nyers
humor keverékévé. Minden bizonnyal ez volt a mód, amely szerint a
szelleme dolgozott és lényének lényeges eleme épen ebben a vaktában való
és változatos lazaságban rejlik. Rendkívüli vaskossága maga is szelleme
leginkább alapvető tulajdonságai egyikének kifejeződése: annak a
jovialitásnak, amellyel az élet fizikai tényeit fogadja. Ugyanennek a
jellemvonásnak másik oldala az evés-ivás glorifikálása; az ilyen dolgok
az ember természetes alkatának részei, tehát hadd élvezze az ember
fenékig. Ki tudja? Talán a világegyetem rejtvényeit az _isteni butykos_
orákuluma oldja meg.
Rabelais könyve óriások története és maga is gigantikus mű, olyan
széles, mint maga Gargantua. Mintha a világ hajnalához tartoznék, a
jókedv és várakozás idejében, mikor a föld csodás gazdagsággal volt
viselős és az istenek az emberek között jártak.
_Montaigne_ essayiben, melyek mintegy egy nemzedékkel később irattak, a
renaissance szelleme, mely oly túláradó energiával töltötte el Rabelais
művének lapjait, nyugodtabb és kultiváltabb formában nyilvánul. Az első
elragadtatás elmult és a teremtő gondolat impulziv hevét a kritika és
elmélkedés nyugodt derültsége helyettesítette. Montaigneben nincs meg
Rabelaisnek sem vaskossága, sem dévaj vígsága, sem szertelen
optimizmusa, ő egy finom gentleman, aki inkább elbájolni akar, mint
felvillanyozni, aki a meghitt beszélgetés nyugodt, könnyű hangján
beszél, aki mosolyog, töprenkedik és aki kételkedik. Az essaynek a
formája, melyet ő használt először, igen jól illett gondolkodásmódjához.
Ebben a laza alakban, amely lehetővé teszi a leghatározatlanabb
szerkezetet és a terjedelem minden változatát három oldalastól kezdve a
háromszáz oldalasig, elmondhatott mindent, ami mondanivalója volt, az ő
kalandozó, következetesség nélküli és keresetlen modorában. Könyve úgy
ömlik, mint valami csobogó patak, mely szelid fűzfák között kanyarog.
Mindenütt nyilvánvalók a széleskörű olvasottság nyomai és
megszámlálhatatlan latin idézet szövi át lapjait. Érinti az élet minden
oldalát, az irodalom vagy az illem legfelületesebb dolgaitól az
emberiséget foglalkoztató legmélyebb kérdésekig és mindig ugyanazzal a
tapintattal és szerencsével, a tudós példáknak ugyanazzal a
gazdagságával és ugyanazzal a megnyerő bájjal.
Az essayk alapjában véve csak két tárggyal foglalkoznak. Először a
legváltozatosabb módokon illusztrálják Montaigne életfilozófiáját. Ez a
filozófia tökéletesen szkeptikus. Az ellenmondó vélemények tömege, a
dühös hitbeli ellentétek, a hangosan erősítgetett dogmák ellenmondásai
közben Montaigne megtartotta a nyugodt semlegesség középútját. _Que
sçais-je?_ – ez az állandó mottója és essayi ennek az egy uralkodó
témának megszámlálhatatlan variációi. A legnagyobb és legjobban
kidolgozott közülük, az _Apologie de Raimond Sebond_ roppant szemle az
emberiség tévedései, következetlenségei és tudatlanságai fölött,
amelyekből Montaigne levonja az egyetemes kétség elkerülhetetlen
konkluzióját. Bármilyen ennek a tanításnak a filozófiai értéke,
fontossága a praktikus életre való hatás szempontjából igen nagy volt.
Ha semmiféle véleménynek nincs semminemű bizonyossága, akkor ebből az
következik, hogy a véleményért való üldözés eszeveszett bolondság.
Montaigne igy mint a fanatizmus első ellenfeleinek és a türelem első
apostolainak egyike emelkedik ki az európai gondolkodás történetében.
A másik tárgy, melyről az essayk szólnak, hasonló behatóan és a
magyarázat hasonló gazdagságával, maga Montaigne. A legkevésbbé
zárkózott író, felvilágosítja olvasóit saját történetének minden
részletéről, jelleméről, külsejéről, egészségéről, szokásairól és
ízléséről. Ebben van könyvének különös varázsa: vallomásainak végtelen
csevegésében, mely humorral és nyájassággal egyenesen meghitt, bizalmas
együttlétbe juttatja az olvasót egy igéző emberrel.
Ezért bizonyára nincs író, akiről annyit áradoztak volna, mint
Montaigneről és nincs író, aki annyira megrémült volna ettől a
bánásmódtól, mint ő. Bámulóinak hizelgése bizonyos tekintetben
elhomályosította azt a tényleges helyzetet, melyet az irodalomban
elfoglal. Nem lehet tagadni, hogy mint írónak és mint gondolkodónak
egyaránt megvannak a hibái és pedig súlyos hibái. Stilje minden elragadó
bősége, utánozhatatlan könnyedsége és kedves régies zamata mellett is
híjával van a formának; nem volt meg benne a nyelv fölötti legfőbb
uralom, amely egyedül vezethet az irodalmi művészet nagy műveire.
Szkepticizmusa nem fontos mint a filozófiai gondolkodás gazdagodása,
mert szellemében nem volt meg sem a rendszeresség, sem az erő, amely
igazán jelentékeny intellektuális igazságokhoz vezet. Ha ilyen
kiválóságokat tulajdonítunk neki, azzal túllövünk a célon és elvonjuk a
figyelmet attól, amiben igazán kitünik. Montaigne nem volt sem nagy
művész, sem nagy gondolkodó, egyáltalán nem volt _nagy_. Elragadó volt,
csodálatraméltó emberi lény, a legvonzóbb adományával a nyomtatott lapok
útján való végeérhetetlen bizalmas társalgásnak, amivel csak ember bírt
akár előtte, akár utána. Még önmaga kinyilatkoztatásaiban sem mély.
Milyen felületes, milyen jelentéktelen az ő eredeti szókimondása
Rousseau megdöbbentő önvallomásai mellett! Lehet, hogy jobb ember volt,
mint Rousseau, bizonyosan bájosabb ember volt, de sokkal kevésbbé
érdekes. Az ő természete az élet szelid, személyes, mindennapi dolgaiban
diadalmaskodott. Ez az egyszerű jóság essayiben itt-ott tisztán és
világosan hullámzik fel és a barátságról szóló csodálatos lapokon egész
varázsában és édességében láthatni azt a szép humanitást, amely
Montaigne belső lényege volt.
III. FEJEZET. Az átmenet kora.
Az alatt a hetven év alatt, amely Montaigne halála (1592) és XIV. Lajos
hatalomra lépte közt eltelt, a francia irodalom iránya ide-oda hajló és
bizonytalan volt. A változás, a habozás, sőt a visszafejlődés kora volt
ez és mégis, ezek alatt a kétséges, egymással összeütköző mozgalmak
alatt egy nagy új fejlődés csirázott lassan, biztosan és csaknem
észrevétlenül. Egy bizonyos szempontból ez a kor tekinthető
legfontosabbnak az irodalom egész történetében: ez készítette elő az
útját a próza és költészet legfényesebb és legjellemzőbb
felvirágzásának, amelyet Franciaország valaha ismert; nélküle nem
lehetett volna a _grand siècle_. Valóban ebben a korban fejlődött ki
fokozatosan az a nagy koncepció, amely meghatározta azokat az alapokat,
amelyekből a jövő francia irodalma kiindult. Alig lehet kételkedni,
hogyha a termékeny és változatos renaissance-mozgalom, amely a
_Pléiadet, Rabelaist és Montaignet_ szülte, megszakadás és akadály
nélkül fejlődött volna tovább, a jövő francia irodalma szorosan
hasonlított volna az egykorú spanyol vagy angol irodalomhoz, továbbra is
a tizenhatodik századi mesterek kisérletező merészsége és laza áradozása
jellemezte volna. Franciaországban azonban ez a fejlődés akadályokra
talált s az eredmény nemcsak a legnagyobb értékű, hanem az európai
irodalmakban egymagában álló jellemű irodalom lett.
A renaissance-mozgalmak megszakadása nagyjában politikai okok eredménye
volt. Az állandóság és béke, mely olyan szilárdan megállapítottnak
látszott I. Ferencz ragyogó monarchiája alatt, eltünt a vallásháborúk
rettentő kitörésekor. Mintegy hatvan évig a nemzet rövid szüneteket
leszámítva zsákmánya lett a polgárharc minden szőrnyűségének. És mikor
végül Richelieu biboros hatalmas uralma valahára helyreállította a
rendet és az írás művészetét kezdték megint buzgón művelni, a
renaissance szellem fiatal, dús dicsősége már visszahozhatatlanul oda
volt. Már a tizenhetedik század elején _Malherbe_ költészete új
elméleteket és új ideálokat fejezett ki. Mint erőteljes, bár szűkkörű
intelligenciájú férfiú, szenvedélyes theoretizáló és buzgó szakembere a
nyelvtannak és a szavak használatának, Malherbe egyaránt visszariadt a
_Pléiade_ mesterkélt finomkodásától és lírai költészetének közvetlen
kitöréseitől. Célja volt megtisztítani a francia nyelvet, még azon az
áron is, hogy csökkenti zamatát és megszorítja kifejező képességét,
erőteljessé, hajlékonnyá, szabatossá tenni, olyan nyelvet teremteni,
amely talán képtelen kifejezni az egyéni szenvedély hevét és az
álmodozók légies képzeleteit, de tökéletes eszköze a nemes igazságok és
finom képzelődések kinyilvánításának s formákban egyszerre egyszerű,
ragyogó és őszinte. Malherbe fontossága inkább hatásában rejlik, mint
tulajdonképeni munkájában. Ódái közül néhány – köztük a legmagasabb
helyet a XIII. Lajoshoz intézett felszólamlás érdemli meg, La Rochelle
lázadása dolgában – csodálatraméltó példái az egyensúlyozott, mértéket
tartó és súlyos retorikának, mely nem az egyéni felindulás zenéje, hanem
a magasztos gondolatok szépsége és nagysága iránti általánosított érzés
felé hajlik. Malherbe lényege szerint szónoki költő volt, de
szerencsétlenségére egyedül csak a lírai formák estek keze ügyébe, úgy
hogy szelleme sohasem talált képességeinek teljesen megfelelő teret. Így
hát tanítása fontosabb, mint példája. Poétikai elméletei csak nálánál
nagyobb és szerencsésebb utódainak műveiben nyertek teljes igazolást és
XIV. Lajos korának mesterei úgy tekintettek vissza Malherbere, mint
fajtájuk intellektuális atyjára.
Malherbe közvetlen hatása azonban korlátolt volt. Arra a nemzedékére az
íróknak, akik rá következtek, az ő tanításai a józanságról és
egyszerűségről nem tettek semmiféle hatást. Az ő ízlésük tökéletesen
eltérő irányú volt. Ekkor a tizenhetedik század második negyedében
szélsőséges és hirtelen erővel ütött ki az irodalmi csürés-csavarás, az
affektálás és ügyeskedés. A költő értékét aszerint mérték, hogy mennyire
tud bukfencet vetni versében, mennyire tud túlzott érzelmeket kifejező
elmés szórejtvényeket faricskálni, és nem tartották elolvasásra méltónak
azt a próza-írót, aki nem tudott legalább féltucat oldalon végighúzni
egy bonyodalmas, sokfelé ágazó hasonlatot. Ezekben a mesterkedésekben
nem volt meg a renaissance íróinak bájossága, bőséges erejük és
leleményes ügyességük. Hidegvérű mesterkedések voltak, vesződséggel
kidolgozva, merőben az önmaguk céljául. Az új iskola kifacsart
észjárásával és finomkodó választékosságával akart hatni s a _précieux_
iskola néven vált ismeretessé. Ez alatt a név alatt tette a rákövetkező
kor íróinak szatirája az utókor nevetségének tárgyává. Az átható szem
azonban még ezekben az izetlen és képtelen munkákban is megláthatja a
fejlődés jeleit: legalább is az igazi előrehaladás lehetőségét. A
_précieux_ írók csürés-csavarása nem annyira jól írni nem tudásuk
eredménye, mint kétségbeesett erőlködésüké, hogy jól írjanak.
Megpróbálták, ahogy tudták, beledolgozni magukat a szép prózába és elég
természetes, hogy siker nélkül. Szóval túlságosan tudatosak voltak, de
épen ebben a tudatosságban rejlett a jövő valódi reménye. Malherbe
tanítása, ha nem volt is hatással munkájuk valóságos formájára, legalább
rávitte őket a tudatos erőfeszítésre _valami_ forma felé, nem tudták
többé beérni az alaktalansággal és a véletlennel. Ez az új tudatosság
különösen két irányban mutatkozott meg. Egyfelől az irodalmi _szalónok_
alakulásában, melyek közül a legnevezetesebb a Hôtel de Rambouillet
híres kék fogadóterme volt. Ezekben a szalónokban az ízlés és művészet
minden elképzelhető kérdését szenvedélyes buzgalommal vitatták meg.
Másfelől még inkább abban mutatkozott meg a tudatosság, hogy Richelieu
hatása alatt megalakult az irodalmi szakértők hivatalos testülete, a
francia akadémia.
Hogy az akadémia létezése mennyiben volt hatással akár jó, akár rossz
irányban a francia irodalomra, ez nagyon kétséges dolog. Arra a célra
alakult, hogy állandóságot és szabatosságot adjon a nyelvnek, fentartsa
az irodalmi ízlés magas szinvonalát és autoritativ központot teremtsen,
amelyből a kor legtehetségesebb írói sugároztathassák hatásukat az
ország felé. Ezeket a célokat nagy részben el is érte, de ezzel
megfelelő hátrányok is jártak. Az ilyen intézmény természeténél fogva
csak konzervativ lehet és nem bizonyos, hogy az akadémiának, mint a
tisztaság és ízlés centrumának az értékét legalább is nem
ellensúlyozta-e az a végletekig menő ellenszenv, amelyet a merészség és
újítás minden formájával szemben tanusított, holott ezek nélkül pedig
semmiféle irodalom nem menekül meg a megkövesedés veszedelmétől. Az
akadémia egész történetén át félénk és ósdi volt. Az eredménye ennek az
lett, hogy épen a legnagyobb francia írók közül számosan, köztük
Molière, Diderot és Flaubert, kívül maradtak s a francia irodalmi
elmélet leggyümölcsözőbb vívmányai csak az akadémia keserű és
kétségbeesett ellenállásának leküzdésével érvényesülhettek. Egészben
véve az akadémiának talán a legfontosabb funkciója közvetett volt. Maga
az a tény, hogy volt az íróknak egy – állami tekintély által elismert –
testülete, kétségkívül különös tekintélyt szerzett az irodalmi
foglalkozásnak Franciaországban. Nyomatékot adott az írásművészet
komolyan vevésére való törekvésnek, amely annyira jellemzi a francia
írókat; előmozdította azt, hogy az irodalmat úgy tekintsék, mint a
leglelkiismeretesebb, hivatásszerű munka és a megfontolt műgond tárgyát.
Ezért oly ritkaság a francia irodalomban az amateuríró.