nagyvilágiasság, nem kevésbbé igaz az is, hogy itt-ott, legnagyobb
íróiban, gyöngén, de félreérthetetlenül egy ellenkező tendencia is
észrevehető. A hang alkalomadtán megváltozik, a csiszolt felszín alatt
bizonyos nyughatatlanság válik észrevehetővé, pillanatnyi homályos
kivétel az általános könnyű folyású szabály alól. A kor legkitünőbb írói
mintha nemcsak a korukat mozgató erők kifejezésére lettek volna képesek,
hanem az ellenük való reakcióra is. Ép úgy rebellisek voltak, mint
hódítók és ez a tény rendkivüli érdekességet ad művüknek. Legragyogóbb
írásaikat valami különös, mély nem-világias melankólika járja át és ez
adja meg finom izüket.
Mielőtt részletesebben vennők szemügyre ezeket a pompás művészeket,
ajánlatos röviden áttekinteni egynek közülük a művét, aki nem tarthat
jogot erre a címre, de figyelmet érdemel, mint a kor irodalmi
ideáljainak szószólója. _Boileau_ egykor az ízlés vitán felül álló
arbitere Európaszerte, ma már alig kerül szóba máskép, mint egy meddővé
vált tradició főpapja és mint néhány brilliáns sor írója, melyek mint
közmondások mentek át a francia nyelvbe. Eleven elméjű ember volt,
bátor, független, szenvedélyesen csüggött az irodalmon és szerfölött
ügyes volt a versírás nehéz művészetében. De nem volt meg benne a poétai
géniusz ereje és finomsága és nem is mint költő érdekes, hanem mint
kritikus. Mikor még bizonytalan volt, hogy mely vonalon fog fejlődni a
francia irodalom, mikor a klasszikai iskola még gyermekkorát élte és
nagy vezérei, Molière, Racine, La Fontaine még küzdöttek az elsőség
jogáért a jelentéktelenebb és ma már elfeledett költők tömegében, kiknek
munkái még az előbbi kor gyönge és éretlen tradicióit viselték magukon,
akkor hozta Boileau az új mozgalomnak segítségére csudálatraméltó
világos látásának egész erejét, megfélemlíthetetlen kitartását,
kausztikus, feledhetetlen elmésségét. A klasszikai iskola bizonyára
diadalmaskodott volna nélküle is, mint ahogy a végén minden jó dolog
diadalmaskodik, de nehéz volna túlzott szinekkel rajzolni azokat a
szolgálatokat, melyeket Boileau tett neki. Sok éven át, a szatirák és
levelek hosszú sorában, az _Art poétique_-ben és különböző prózai
munkákban szorította rá az olvasó közönségre a precieux és affektált
régi mesterkélt iskola értéktelenségét és nagy kortársai hatalmas
eredményeinek nagy értékét. Többet is tett: nemcsak egyesek műveit
támadta és dicsőitette, hanem általános elveket is formulázott s
kiélezett és nyomatékos kifejezést adott az új iskola ideáljainak.
Általa így a klasszicizmus öntudatot nyert, határozott elméletet kapott
és egy csoportja alakult az íróknak, kiket közös célok egyesítettek s
akik hivatva voltak végtelen hatást tenni nemcsak a francia, hanem az
egész európai irodalomra. Ezeknél az okoknál fogva Boileaut úgy kell
tekinteni, mint elsőt a nagy kritikusok ama fényes társaságában, mely a
francia irodalom különleges dicsőségeinek egyike. Műveinek zömét
valószinüleg sohasem fogják többé olvasni mások, mint kiváncsi kutatók,
de művének szelleme szerencsénkre össze van sűrítve egyetlen rövid
episztolában, – _À son Esprit_ – melyben józan elméje, elméssége,
világos ereje és lényeg szerinti humanitása befejezett kifejezésre jut;
ez a szellem még mindig eleven a francia irodalomban.
Tanításának mindazonáltal, bármilyen értékes volt a maga idejében, nincs
fontossága, mint az eszthétika általános elméletéhez való adaléknak.
Boileau egyetemesen kötelező elveket próbált megállapítani a költőkre
nézve, de ehhez a feladathoz nem volt meg a hozzávaló készsége. Tudása
korlátozott volt, rokonszenvei szűkkörűek voltak s intellektuális
képességeiben nem volt mélység. Az eredmény az volt, hogy beleesett abba
a hibába, amelybe bele szoktak esni az egykorú kontroverziák dolgába
belemerült írók: azokat a szabályokat, amelyeket a maga generációját
illetőleg üdvösnek látott, egyetemes érvényű törvények magaslatára
emelte. Küldetése XIV. Lajos Franciaországának szólt, de ő úgy
jelentette ki, mintha egyedüli vezető volna az irodalom üdvösségére
minden korban és minden körülmények között. Igy esett aztán, hogy
körülbelül egy századra az ő saját értékelése szerint fogadta el a
civilizált emberiség többsége. Boileau megvetette – és joggal vetette
meg – a _précieux_ iskola extravagáns affektációit, Chopelain gyönge
pompázkodását, Corneille későbbkori stíljének nyakatekert, dagályos és
logikától csepegő hőseit és a klasszikai reakció ezek ellen az
eltévelyedések ellen úgy tünt fel neki, mint a természet, az ész, az
igazság alapvető elveihez való visszatérés. Bizonyos értelemben igaza
volt, mert az bizonyos, hogy Molière, Racine művei természetesebbek,
észszerűbbek és igazabbak, mint Cotin abbé vagy Pradon művei; tévedése
abban a felfogásban volt, hogy ezek a tulajdonságok a klasszikai iskola
monopoliumai. Átlátva a világosság, rend, finomság és egyszerűség
szépségét, ahhoz a következtetéshez jutott, hogy ezek a tulajdonságok
magának a természetnek karakterisztikumai és hogy nélkülük nem lehet
szépség. Tévedett. A természet sokkal bővebb, semhogy beleférjen egy
esztétikai rendszerbe s a szépség gyakran – talán gyakrabban, mint nem –
complex, homályos, fantasztikus és különös. Boileau minden teriájának
fenekén az egészséges józan ész szív szerinti szeretete rejtett. Nem az
imagináció volt az, amit – mint gyakran szokták állítani – nem
szeretett, hanem a különcség. Lelkes méltatást tudott írni például erről
a fenséges mondatról: «Isten mondá: legyen világosság és lőn
világosság», mert itt az imagináció átlátszó szépségbe volt öltözve és a
nagyság a legegyszerűbb eszközökkel van elérve. Boileau, tökéletesebben,
mint bárki nagy kortársai közül, képviselője volt a francia
középosztálynak.
Kétségkivül leghíresebbike és talán legnagyobbika azoknak az íróknak,
akiknek Boileau apologétája és magyarázója volt: _Molière_. A francia
irodalomban Molière olyanforma állást foglal el, mint Cervantes a
spanyolban, Dante az olaszban és Shakespeare az angolban. Dicsősége
egyetemes. Géniuszának teljességébe gyüjtötte fajának legszélesebb és
legmélyebb jellemvonásait s a tér, nyelv, és tradició határai fölé
emelkedett. A Franciaországon kivüli világra nézve egymaga ő beszél
kétségbe nem vont kivalósággal magának a francia nemzetnek autentikus
hangjaként.
Hogy ez így van, az első sorban géniusza erejének tulajdonítható, de
bizonyos tekintetben tulajdonítható annak a sajátképeni formának is,
melyet géniusza öltött. Csak magát a tehetséget értve, nehéz volna
megmondani, hogy az ő műve alacsonyabb vagy magasabb fokán áll-e az
emberi tökéletességnek, mint Racineé, vajjon a látás széles köre,
komédiáinak változatossága és emberi volta ellensúlyozza-e vagy nem
Racine tragédiáinak költőiségét, intenzítását és tökéletes művészi
voltát. Annyi legalább is biztosnak látszik, hogy a két költő
világirodalmi hírneve közti különbség egyáltalán nem felel meg értékük
különbségének. Racine épen tökéletessége, diadalának teljessége révén
veszít. Olyan abszolut, olyan speciális terméke ő a francia géniusznak,
hogy csaknem lehetetlen bárkinek, aki nem született francia, teljesen
méltányolni őt s Molière épen tökéletlenségei révén nyer. Az összes
francia klasszikusok közt ő a legkevésbbé klasszikai. Folyékony szelleme
túlömlött a mintán, amelyben dolgozott. Művészete, midőn a komikus
emóciók egész körét végigsúrolta, a legtúlzottabb bohóckodástól a
legkeserűbb szatiráig és a legfinomabb élcig, sokkal közelebbről és
gyakrabban érintkezett az élettel, semhogy elérte volna azt a makulátlan
szépséget, melyre törekedni látszik. Nem volt meg benne a formának az a
szabatossága, amely a bevégzett művész ismertető jele, néha tapogatózó
és ingadozó volt, gyakran gondatlan, egyik-másik legszebb művének
strukturája felületesen van összehányva; gondolatainak hüvelye – nyelve
– egyáltalán nem hibátlan, verse gyakran közel ér a prózához, prózája
néha a vers ritmusát utánozza.
Munkájára nagy mértékben hatottak élete körülményei. Molière sohasem
ismerte a nyugodt életet, a külső gondoktól való mentességet, melyek
nélkül a művészet alig tud tökéletessé érni, egész életét a csata
sűrűjében töltötte s úgy halt meg, ahogy élt, a hivatásos szórakoztató
fegyverzetében. Fiatalsága évei a vándor falusi szintársulat durva és
szennyes környezetében teltek, melynek ő lett az igazgatója és első
szinésze s amelynek számára csinálta első szindarabjait. Későn fejlődött
ki. Megvolt már harminchét éves, mikor a _Les Précieuses Ridicules_-t
írta, első geniális művét s csak három évvel később jutott hatalmának
teljes birtokába a _L’École des Femmes_-al. Összes remekműveit az ezután
következő tíz évben írta (1662–1673). Ez alatt az idő alatt a király
pártfogása biztos poziciót szerzett neki, híressége lett Párisnak és
Versaillesnek, a siker embere lett. De még a jólétnek ezekben az éveiben
sem volt mentes a gondoktól. Folyton küzdeni volt kénytelen
ellenségeinek intrikái ellen, akik között a legdühösebbek az egyházi
tekintélyek voltak. Lajos király kegyének is megvolt az árnyoldala, mert
velejárt a folytonos erőpazarlás az udvar frivol és felületes
szórakozásaira. Emellett pedig még boldogtalan volt a magánéletében. Nem
úgy, mint Shakespeare, a kivel pályája különben több egyezést mutat, ő
sohasem érte meg munkája termésének nyugodt megérését, mert a munka
teljében halt meg, ötvenegy éves korában, saját _Malade Imaginaire_-je
címszerepének eljátszása után.
Amit első sorban elért: a francia komédia megteremtése. Előtte voltak
szilaj farceok, konvencionális cselszövény-vígjátékok, olaszból
kölcsönvéve és extravagans kalandos és burleszk darabok, spanyol minták
után. Molière azt tette a komikai elemmel a francia irodalomban, amit a
tragikaival Corneille tett: a komoly művészet magaslatára emelte. Ő
fedezte fel először azokat az esztétikai lehetőségeket, melyek a rendes
mindennapi életben rejlenek. Ő volt a legkevésbbé romantikus író,
realista annak rendje és módja szerint s ő értette meg, hogy a
komédiának igazi anyaga az emberi társadalom aktuális tényeiben
található; a bolondok affektálásában, a hóbortosok képtelenségeiben, a
rászedettek együgyüségében, a csinytevők vakmerőségében, a családi élet
hangulataiban és bolondságaiban. Mint minden kezdeményezőé, az ő hatása
is végtelen volt. Egy csapásra megállapította a komédiát igazi
mivoltában és megvetette az alapokat, amelyeken az utána következő
kétszáz év alatt fejlődnie kellett. Egész Európában a vígjáték
főjellemvonásai ma is visszavezethetők egyenesen Molière uralkodó
szellemére.
Ha csorbát szenved ideális klasszicitás dolgában, ha szellemének
széleskörűsége és sokfélesége által áthágta, ezzel szemben tény az, hogy
drámai módszerének lényege alig volt kevésbbé klasszikai, mint magáé
Racineé. Anyaga gazdag és változatos volt, de bánásmódja ez anyaggal
szigorú korlátok közé volt szorítva a művészetről való klasszikai
felfogása által. Mindig választékosan dolgozott. Nagyon kevés,
rendkívüli gonddal kiválogatott esemény, melyek bámulatos erővel
ragadják meg a nézőt és pompásan vannak elrendezve, hogy a leghatásosabb
módon következzenek, egymásra. Az események változatlanul egy szempont
szerint vannak megválogatva: aszerint a világosság szerint, amelyet a
jellemekre vetnek. Maguk a jellemek csak kevés számú gondosan
megválogatott szempontból tünnek elénk. Molière jellem-ábrázolásának
összeszűkített és választékos természete megvilágosító ellentétben áll
az olyan romantikus stílusú mester részletező módszerével, mint
Shakespeare. Az angol drámaíró minden oldalukról megmutatja alakjait,
megszámlálhatatlan faszetta csillantja fel az egyik jellemvonást a másik
után, jelezve vannak a temperamentum legfinomabb és legnehezebben
megfogható árnyalatai, míg végül az egész alak kiformálódik előttünk,
ellátva mindazzal, ami magának az életnek komplexitásakép és
rejtelmességekép hat ránk. Tökéletesen más a nagy francia költő
eljárásmódja. Ahelyett, hogy kiterjesztené látását, szándékosan
összeszűkíti, két-három lényeges vonást ragad ki egy jellemből s aztán
minden művészetét arra használja, hogy ezeket kitörülhetetlenül belénk
sugallja. Harpagonja zsugori és öreg, – mindössze ennyit tudunk meg
róla. Milyen sajátságosan korlátozott ábrázolás, ha összehasonlítjuk
Shakespeare keserű, büszke, kapzsi, bosszúálló, érzékeny és csaknem
patetikus Shylockjával! Tartufe, Molièrenek talán legnagyobb alakja,
kevésbbé komplex alakot mutat, akár Shakespearenek olyan könnyedén
odavetett vázlata, mint Malvolio. Három jellemvonást árul el és nem
többet: vallási képmutatást, bujaságot és hatalomszeretetet s nincs egy
szava, amely ezek egyikének vagy valamennyinek bélyegét ne viselné
magán. Egy Falstaff hatalmas kidolgozása mellett úgy tünik fel első
látásra, alig valamivel szilárdabbul, mint valami csodálatraméltó
silhouette-kép és mégis – ilyen hatalma és intenzitása van Molière
művészetének – mennél jobban nézzük, annál kevésbbé vagyunk biztosak
abban, hogy Tartufe kevésbbé hatalmas alkotás-e, mint maga Falstaff.
Valóban, Molière jellemeiben diadalmaskodik leginkább. Módszere
szűkkörű, de mély. Az emberi való lényegébe markol bele s onnan ragadja
ki élet-szerveit és néhány ismételt mesterdöféssel átdöfi a leplezetlen
lelket. Lobbanó fénye sohasem téved: az affektált piperkőc, a tudatlan
orvos, az együgyü kereskedő, a szívtelen divathölgy, mindre és még száz
másra rávetíti kérlelhetetlen mosollyal, épen a kompromittáló
pillanatban; aztán megint elfordítja s otthagy minket, olyan látvánnyal,
amelyet sohasem felejtünk el. S arcképező művészete nem is csak
elevenségével tünik ki. Legjava műveiben fölemelkedik a fenség légióiba,
új látványait nyújtja a nagyságnak, melyet az emberi szellem el tud
érni. Azt szokták néha mondani, hogy Molière lényege józanságában
rejlik, hogy alapvető tanítása a mérséklet értéke, az okos világi ember
– _l’honnéte homme_ – átlagos felfogása a világról. S ezt a tanítást
tagadhatatlanul meg is találni mindenütt műveiben, amelyek azokkal az
excentricitásokkal és túlzásokkal foglalkoznak, melyek az emberiséget
megszállják. De ha nem lett volna semmi több, mint az arany középszer
józan propagálója, akkor sohasem emelkedett volna való nagyságáig. Senki
sem érezte át tisztábban a józan ész fontosságát, de ő ennél tovább is
látott: beletekintett a lélek mélységeibe és megmérte azokat a
titokzatos erőket, melyek mint a pelyhet tolják félre az emberi
bölcseség gyönge szabályait és épen kompromisszum-nélküliségüknél fogva
méltóságot és csaknem mondhatni, nemességet adnak a bolondságnak, sőt
magának a bűnnek is. A hitvány, nyomorúságos Harpagont bizonyos piszkos
fénnyel vonja be és a gazember Don Juant az értelmi erő és büszkeség
ijesztő képévé emeli. A tudós nőkről szóló szatirájában – a _Les Femmes
Savantes_-ben – a nevetségesség szüntelen és könyörtelen; az abszurd,
pedáns, öntelt nők belülről kifelé vannak fordítva előttünk a kacagás
kataraktái közben és ha Molière épen csak az a jól egyensúlyozott
moralista lett volna, amilyennek némely kritikusai feltüntetik, akkor
kétségkívül beérte volna ennyivel. De az igazi Molière nem érte be
ennyivel. A benyomás, melyet a végén ránk tesz a darab, nemcsak épen az
oktalan tudákosság nevetséges volta; Philaminteben, a darab fő női
alakjában lerajzolta az emelkedettséget, amely megvan abban, ha valaki
még oly félszegen és visszásan szereti azt, ami kitünő s mikor
Philaminte a végén eltünik szemünk elől, nevetségesen, csuffá téve, de
törhetetlenül a nyelvtan és asztronómia iránti áhitatában, majesztétikus
abszurdításával szemben szinte tiszteletet érzünk Még szembeötlőbb
Molière rajza az emberi szellem kiválóságáról Tartufe esetében. Itt a
bűn a maga legalacsonyabb és legvisszataszitóbb formáiban magasztalódik
fel borzalmas nagyságra. Tartufe, a képmutató, a csaló, jótevője
feleségének elcsábítója, olyasforma borzalmas nagyságban mutatkozik
előttünk, mint Milton Sátánja, ha véletlenül a tizenhetedik századi
Franciaország egy polgári családjában élt volna.
Molière géniusza sokszerű; nemcsak a mosolynak volt a mestere, hanem a
kacagásnak is. Ő a legvidámabb író és farce-ai kicsapongó jókedvükben,
ragályos képtelenségükkel, tökéletes mintái annak, hogy milyennek kell
egy farcenak lenni. Ezeket a könnyed, frivol, derült dolgokat ép oly
örökkévalókká alkotta, mint az ember legszigorúbb és legsúlyosabb
dolgait. Csodálatraméltó bölcseséggel töltötte el őket, egész generációk
nevetséges dolgait foglalva össze egy-egy mondatba. Humorával úgy se
tudta balzsamozni a maga korának egészen időhöz kötött félszegségeit,
hogy olyan frissen jutottak ránk, mint mikor először jelentek meg és a
_Précieuses Ridicules_ – az 1650 körüli idők piperkőceinek affektált
modorára és beszédbeli divatjára irott gúnyirat – még ma is
ellenállhatatlanul kacagást kelt.
Szellemének legrejtettebb tulajdonsága, töprengő melancholiája, mely át
van szőve keserűséggel és kétséggel, kerüli el leghamarabb első látásra
az olvasó figyelmét s ez kárpótol a legmélyebb figyelemért. Legnagyobb
művei közel érnek a tragédiához. _Le Tartufe_, dacára mondvacsinált
szerencsés befejezésének, a borzalom benyomását hagyja lelkünkben. _Don
Juan_ mintegy a fatalisztikus szkepticizmus leckéjét oltja belénk. Ebben
a sajátságos darabban, mely Molière összes darabjai közül a
legmesszebbre esik a klasszikai ideáltól, a vallás és erkölcs
konvencionális szabályai vannak keserű gúny tárgyává téve; Don Juan, az
elme arroganciájának valóságos megtestesülése és szolgája, Sganarelle,
az illem és törvény fecsegő és babonás képviselője, mint az egyedüli két
lehetőség lépnek elénk; az ellentét nem oldódik meg és bár a végén a
cinikus egy coup de théâtre segitségével elpusztul, a bolond a maga
egész bolondságában áll előttünk, mikor a függöny legördül.
_Don Juan_, – amilyen enigmatikus a jelentése és laza a szerkezete –
lehetne akár a tizenkilencedik század vége valamelyik írójának műve is,
de a _Le Misanthrope_ csakis XIV. Lajos korában jöhetett létre. Minden
valószinűség szerint ebben jutott Molière géniusza tetőpontra. A darab a
férfiak és nők kicsiny csoportját állítja elénk, kik közt egy ember –
Alceste, – válik ki érzésének intenzitásával és gondolkodásának
becsületességével. Szerelmes Célimènebe, egy ragyogó és igéző nagyvilági
nőbe s a darabnak a tárgya a férfi kiábrándulása. A cselekvény a
legegyszerübbek egyike, az esemény nagyon kevés. Molière csodás
művészettel juttatja végre az elkerülhetetlen katasztrófát. Célimène nem
akar lemondani a világról Alceste kedvéért, ő neki pedig nem kell, csak
e feltétel alatt. Ez minden. Mégis, mire a darab véget ér, mennyi
mindenféle revelálódott előttünk! Alceste alakját nem egyszer fogták fel
mint önarcképet és valóban nehéz nem gondolni arra, hogy Molière nem
szőtte bele legalább némely jellemvonásait ennek a finom és rokonszenves
alaknak a szövetébe. Alceste lényege nem mizantrópiája, (ebben a darab
címe bizonyos mértékig félrevezet), hanem érzékenysége. A darab összes
szereplői között csak neki vannak intenziv érzései. Csak ő szeret,
szenved és csak ő ért meg, Melancholiája a mélységes kiábrándulás
melancholiája. Azt gondolja az ember, Molière is épen így nézhetett a
világra, «de ce petit coin sombre, avec mon noir chagrin». A világ!
Alcestenek mindenesetre a világ a nagy ellenség, a hiú ideálok, hideg
szívek és haszontalan vigasztalások világa. Ellene rugaszkodott és
belebukott. A világ könyörtelenül robogott tovább és ott hagyta őt
egyedül egy zúgban. Ez az ő tragédiája. Vajjon a Molière tragédiája is?
Nem királyok és birodalmak, hatalmas katasztrófák és nagyszerű
elképzelések tragédiája, hanem valami nem kevésbbé megható és nem
kevésbbé fenséges: egy mindennapi élet tragédiája.
A Shakespeare hatásán nevelkedett ízlés csak nehezen tudja beleélni
magát abba a csodálatba, mellyel a franciák _Racine_-t illetik. Racine
darabjai még ma is élnek a szinpadon és foglalkoztatják a legnagyobb
szinészek tehetségét s kétségkívül Racine neve jönne a művelt francia
ember ajkára, ha ki kellene keresnie a tökéletes művészt fajának összes
írói közül. Franciaország itélete szerint Racine nemcsak a legnagyobb
drámaírók egyike, hanem a legnagyobb költők egyike is. Hogy
Franciaországon kívül nem tudott annyira népszerüvé válni, annak oka
elsősorban az, hogy a dráma Shakespeare szellemében fejlődött tovább,
amely lényegesen különbözik, sőt a legfontosabb pontokon homlokegyenest
ellenkezik Racine szellemével és drámai módszerével.
Racine főkövetelménye a koncentráció. Neki nem a rendkívüli nagy complex
mű létrehozása volt a célja, hanem a kifogástalan műé; az ő felfogása
szerint a dráma valami hirtelen, egyszerü, kikerülhetetlen; egy
cselekvény a krízis pontján megragadva, minden kitérés nélkül,
bármennyire érdekesnek kinálkozik is az, minden komplikáció nélkül,
bármi szuggesztiv volna is, minden fölösleges nélkül, bármi szép volna
is, egyszerű, erős feszültségű, erőteljes és ragyogó csakis saját
magában rejlő erejénél fogva. Abban sem lehet kétség, hogy Racine
felfogását a drámáról igazolta a szinpad további fejlődése. Ma a
krizis-dráma, amilyennek Racine képzelte, uralkodik a szinpadon. S ebben
a kapcsolatban említjük fel a régi vitát, amely néha még most is
föltámad a kritikában: a hármas egység kérdését. Ebben a vitában mindkét
fél olyan argumentumokat ismétel, amelyek valójában irrelevánsak és
felületesek. Egészen irreleváns dolog, hogy a hármas egységet előírja-e
Aristoteles vagy nem és felületes dolog azt kutatni, hogy a valószínüség
sérelmet szenved-e vagy nem azáltal, hogy harminchat óra alatt folyik-e
le valamely cselekvény vagy huszonnégy óra alatt. A hármas egység értéke
nem függ sem a tradicionális tekintélytől, sem a valószinüségtől. Igazi
fontossága abban áll, hogy hatalmas eszköze a koncentrációnak. Így nézve
nyílvánvaló, hogy abszolút értelemben véve a hármas egység se nem jó, se
nem rossz; jósága vagy rosszasága attól függ, hogy minémü eredményt
tüzött ki céljául a drámaíró. Ha mozgalmas cselekvényü, sokágú drámát
akar, olyat, amilyet az Erzsébet-kori angol irodalom művelt, amely
lehetőleg sokat öleljen fel az emberi élet változatos jelenségeiből,
akkor a hármas egység megtartása nyilvánvalólag korlátozó és megszorító
hatással volna s így nem volna helyén való. Másfelől a krizis-drámánál a
hármas egység nemcsak hasznos, hanem csaknem elkerülhetetlen. Ha a
krizis igazi krizis, akkor nem szabad a végtelenig elnyúlnia, nem szabad
néhány óránál, vagy hogy szoros korlátot vonjunk, egy napnál tovább
tartania, tehát az idő egységét meg kell tartani. Továbbá, ha a
cselekvénynek sebesen kell lefolyni, akkor egy helyen is kell lefolyni,
mert nincsen arra idő, hogy a szereplők ide-oda járjanak, így tehát a
hely egysége szükségszerűleg következik az idő egységéből. Végül, ha
szellemünket az író teljesen egy bizonyos krizisre akarja koncentrálni,
akkor nem szabad mellékcselekményekkel elterelni a figyelmet; az
eseményt kell ábrázolni és semmi mást; más szavakkal a drámaíró csak
akkor éri el célját, ha ragaszkodik a cselekvény egységéhez.