megszorítja, eszébe sem jut, hogy ez fájhat is egy kicsit s aztán
mondani akar valamit, a mit a szerelmes ember hosszú távollét után
legelőször érez szívéből felfakadni. De elrémülve tapasztalja, hogy a
magyar tudós akadémia nagy szótárából egy betűt sem tud hangoztatni.
A birtokba vett kezet azonban el nem ereszti többé, úgy bánik azzal,
mint a rabló zsákmányával s bámulja a színműírókat, a kik ily
alkalmakból a legköltőibb eszmevirágokat adják a szereplők ajkára!
Kérdés: ha maguk is szerelmesek, szintén ily mesterei az ékesszólásnak?
Az elfogadó terembe lépve, a ház asszonya helyett a pózna-hosszú
«táblaterítő»-t találják, a ki elrettentő szigorral és fanyarsággal
hajlik meg, de megvesztegethetlen merevséggel csak azt jelenti, hogy ő
nagysága a báró urat a könyvtárban kivánja elfogadni.
A könyvtárban! a házi pirongatorium leghivatalosabb helyén! A harasztosi
szent inquisitio kínzó kamarájában, a hova csak azokat idézik, kik ellen
panasz van, kik gyalázatosan rossz fát tettek a tűzre.
Ámde nem volt szabadulás; Esztikének ki kellett menni a verandára, friss
szellőt színi, a bárónak pedig, mint vádlottnak, be a törvényszék színe
elé, ad audiendum verbum!
Ő nagysága udvariasan köszönté a belépőt. Helyet mutatott neki, de nem
az övéhez hasonló karszéket, hanem csak egy oda vetődött tabouret-tet;
elég jó volt ez a vallatás alá vont bűnösnek.
– Báró úr, örvendek, hogy látom. Szabad lesz nehány kérdést tennem?
– Méltóztassék parancsolni.
– Báró úr, igaz-e, a mit hallottam, hogy ön tanárságra készül?
– Én, asszonyom?
– Leányom mondja, hogy önt legközelebb egyetemi professzorságra hivják
meg, s a tapasztalati lélektant fogja eléadni.
– Asszonyom, – felelt Pál báró elnyomott mosolylyal. – Tetszhetett tán
Esztike kisasszonynak ily tréfát kigondolni, de én a nevezett
tudományban nem hogy szakember, de csak gyarló műkedvelő is alig vagyok.
– Ezt nagy sajnálattal hallom, mert az egyetemi tanárság diszes állás, s
a professzorok nagy kitüntetésben részesülnek. De ha nem lesz tanár,
akkor minő életpályát választ?
– Én, asszonyom? Én amolyan falusi báró vagyok, a kit az emberek, minden
három évben, tíz hordó pálinkáért képviselőjöknek választanak. Mint
ilyen eljárok a házba, hallgatom a bölcsebbek szónoklatát, szavazok
pártom érdeke szerint a haza javára, s majd ha több bátorságom s
tudományom lesz, magam is részt veszek a tanácskozásokban.
– Ezek nagyon távol időkre biztató kilátások. De legalább remélheti,
hogy a három évi ülésszak letelte után, kinevezik önt főispánnak vagy
államtitkárnak?
– Sajnálattal kell megvallanom, hogy ily fényes kitüntetésekre
egyáltalában nem számíthatok.
– És miért nem?
– Mert a főispánsághoz több tekintély és érettebb életkor szükséges;
államtitkár pedig csak a legkiválóbb szakértelemmel felruházott egyén
lehet.
– És nem szerezheti meg ezen kellékeket?
– Idővel tán igen, de most oly izgatott s folytonosan ábrándozó
lelkiállapotban élek, mely minden hideg tanulmány megkezdésére
képtelenné tesz. Asszonyom! én ma 26 éves koromban végtelen s minden más
érdeket megsemmisítő szenvedély hatalma alá kerültem; szeretek egy
leányt. Szeretem önnek leányát, s ha kezét el nem nyerhetem, többé e
világon semmi más nem érdekel.
– Szereti leányomat? De hiszen ön tudhatja, báró úr, hogy midőn
Esztikémmel Gencsre jöttem, már ezzel eléggé világos jelét adtam, hogy
szerelme ellen nincs komoly kifogásom. Azonban…
– Hah! azonban! oh mint rettegek ezen legirtóztatóbb szótól.
– Fiatal ember, sajnálom önt, de én attól félek, hogy leányom csak azért
hallgatott az ön igéreteire, mert hitte, hogy önre fényes jövő vár:
egyetemi tanár, főispán, vagy államtitkár lesz. Most pedig kiderül, hogy
mindez csalódás és álomkép. Bocsásson meg báró úr, de ily változott
körülmények között többé semmit sem igérhetek. Azonban…
– Hah! egy másik: azonban! Most látom, hogy nincs ennél felségesebb szó
a magyar nyelvben.
– Azonban, – folytatá a ház asszonya erőtetett komolysággal, – ha
részemről, ily helyzetben, kénytelen is vagyok határozottan tagadó
választ adni, azért, ha tetszik önnek, még _felebbezheti_ ügyét,
leányomra.
– Fölebbezem!
– Ime most épen két óra. Ebédig lesz még egy egész órája s ha elviszi
leányomat a kertbe sétálni s ha sikerül önnek vele úgy megalkudni, hogy
csekélyebb kilátások mellett is elfogadja ajánlatát, akkor…? Akkor majd
én is jobban meggondolom a dolgot.
A nyájas olvasó bizonyára kezdet óta jól értette e jelenetet, s nagyon
tudta, mit kell ebből szószerint magyarázni, mit nem?
Nem volt ez épen egészen tréfa, színjáték vagy rögtönzött mulatság a
Bogárdy Zoltán iskolájának modorában; de rideg, száraz komolyság annál
kevesbbé. A báróra nézve a ledkedvezőtlenebb magyarázat szerint sem
jelenthetett ez többet, mint hogy a család jogosan igényli, hogy a kérő,
ha férj lesz, nem fog tétlenségbe merülni, hanem rangjához és vagyoni
állapotához képest igyekezni fog a világban is oly állást elfoglalni,
mely rá díszt, a hazára hasznot hozand.
De midőn meghallotta Pál báró, hogy hova kell ügyét felebbeznie? s hogy
a harasztosi legfelsőbb biróságot karjára ragadhatja, viheti sétálni a
kertbe s ott egész óráig informálhatja, capacitálhatja: többé nem
tartóztathatá magát, hanem rohant a ház asszonyához, fél térdre hullott
s úgy megölelé és össze-vissza csókolá, mint csak egy háladatos fiú
teheti anyjával.
Szegény Dorozsmayné alig tudott kiszabadulni. Eléggé engedé át ugyan
magát e heves szorítgatásoknak, de asszonyi szokás szerint, mégis csak
fenyegetett öltözékének védelméről beszélt, mintha ez volna a
legfontosabb.
– Ah, ön tönkre teszi ruhámat… már fodraim is szakadoznak… szeleburdi
báró, ön miatt bizony még egyszer újra öltözködnöm kell.
Még egy csók az arczra s ezúttal befejezéskép oly csattanós, hogy a
verandára is kihallatszott s azután Pál báró megértvén az idő becsét,
értékét, kitántorgott az ajtón, bebotlott az elfogadó terembe, onnan ki
a verandára, sietvén itt elvesztett ügyét appellálni.
A helybeli septemvirátus és cassatiószék ezalatt szelid türelemmel várta
az alsóbb törvényszéknek végerővel biró itéletét s midőn Pál báró az
idvezültek mosolyával kijött, karját ajánlta, sétára hivta őt a kertbe,
mindketten három ugrással termettek lenn a kilenczfokú lépcsőn és
indultak a felsőség engedelméből kijelölt sétára.
Magától érthető, hogy augusztusban, délután két órakor a nap perzselő
sugarai miatt, nem a nyilt virágágyak, hanem a legmagasabb fák árnyai
felé törekedtek.
Nem tudom, ki volt a vezető ezen utjokban? de tény, hogy keresve a hűvös
tanyát, itt is mint Gencsen, láttak egy hatalmas diófát, melynek
levéllel sűrűn benőtt galyai alatt még sokkal szebben faragott és
fehérebbre festett padot találtak, a törvényszéki ülés és appelláta
megkezdésére.
A fiatal báró azonban nem tartotta meg szavát, s annyira megfeledkezett
helyzetéről és igéretéről, hogy mint vércse keze között tartván a pihegő
galambot, mindjárt levetette az alázatosan könyörgő álarczot, s mintha
semmi sem történt volna, újra csak tekintélyt követelő professzor
kezdett lenni, szemben hű, engedelmes és tanulékony tanítványával.
Mindjárt is, szép csinosan elhelyezkedve a padon, hozzá kezdett
leczkéjéhez:
– Diximus…
– Ah, diximus, – szakítá félbe a tudnivágyó leányka, – Gencsen hallottam
e szép hangzású szót először, de nem tudom, mit jelent?
– Csak annyit: mint mondtuk. Így szokták a legtudósabb tanárok, hajdan,
leczkéiket kezdeni, hogy jelen előadásukat szoros kapcsolatba hozzák a
korábban eléterjesztett alapelvekkel.
– Értem.
– Tehát ott hagytuk el lélektani buvárlatainkat, hogy a férfi a szive
mélyéből szeretett leánykát keblére szorította s aztán elkezdte
csókolni: elébb a hajába füzött rózsabimbót, aztán a leomló hajfürtöt, a
felhőtlen homlokot, végre a két szemet s azalatt a leányka hallgatott és
tűrni tanult.
– Vagy boldog volt.
– Vagy boldog volt. Ezer köszönet érte, mert e kijavítás a végtelenségig
szellemdús ötlet! Ámde most magasabb és fellengzőbb tanok következnek,
mert elérkezett ama legédesebb percz, hogy az ajkak is érintkezzenek.
Esztike nem felelt, kissé tán vissza is húzódott.
A professzor pedig folytatá.
– A mi az első csókot illeti, egyenesen és közvetlenül a két ajkon,
annak sajátszerű természete van. Úgyis kimondhatlanul sokat ér, ha a
férfi rabló módjára, kérés és engedelem nélkül, jut hozzá; hanem hogy
már e földön érezhesse a menny minden gyönyörét, elkerülhetlenűl
szükséges, hogy a lányka hasonló ellenállhatlan vágyat érezzen, ő maga
is szomjazza az ajkak találkozását s aztán boldogságukban feledkezzenek
el az egész világról.
[Illustration: – Diximus…]
Pál báró vas karjai közt tartá a sebzett galambot, de most egyik kezével
az égő arcz melegéhez nyúlt s úgy vonszolá maga felé az ellenkedőt, hogy
lassú és észrevétlen közeledés után, egyszerre csak összetalálkozott a
két forró ajk s aztán meg nem számlált perczekig összeforradva maradt.
Nem lehetetlen, hogy az ily fellengző lélektani elmélet- és kisérletnek
kellő felfogására, az ismétlés is szükségesnek mutatkozott. Tény
azonban, hogy a midőn a boldog pár még csak perczeket vélt átélni,
elmult az óra, s a kastélynak sivító hangon ebédre hívó csengetyűje
felrázá őket álmaikból.
A veranda lépcsőin Dorozsmayné, Zoltán és kanonok bácsi fogadták az
elésietőket.
– Nos, báró úr, – kérdé az anya vidám hangon, de szemében örömkönnyekkel
telve, – megnyerte pörét?
– Asszonyom, – felelé, – a föld legszerencsésebb embere vagyok, most már
semmi sem hiányzik boldogságomból.
– És hogy szól a végső itélet?
– Esztike kisasszony a jövőt feltétlenül rám és férfiúi becsületemre
bízza; jelenben pedig szerényen megelégszik azzal, hogy képviselő s az
én drága jó Zsuzsi nénémnek engedelmes fia vagyok.
– Akkor Isten áldása rajtatok, gyermekeim.
Az alatt pedig, hogy az anya karjai közé zárá gyermekét, Zoltán bácsi a
főtisztelendő úr mellé lépett s mondá:
– Papom, hallottad a szép imádságot s mégsem mondtad rá: amen.
Kanonok bácsinak forgó karikákra nyilt a két szeme. Még csak most kezdé
észrevenni, mi történik a házban és körülette? A jámbor lélek ezen
utolsó pillanatig csakugyan hitte, hogy Pál báró egyszerűen átutazóban
van Harasztoson s az özvegy őt, mint annyi más járó-kelő vendéget,
ebédre marasztotta.
– Gyermekek, – szólt most teljes anyai és háziasszonyi tekintélylyel a
kastély úrnője. – Halljátok megmásíthatlan határozatomat. E naptól fogva
minden héten egyszer, szombaton, ide jöhet Pál báró s maradhat hétfőig.
Mához hat hétre pedig, ha Isten is úgy rendelte, mint mi óhajtjuk,
lakodalom lesz Harasztoson!
TARTALOM.
PÁLFFY ALBERT. Irta. _Mikszáth Kálmán_ V
ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA 1
ELSŐ RÉSZ.
I. A család eredete, viszontagsága és felvirágzása 3
II. A kastély és vendégei 12
III. Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang
között. Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek
tetszését 22
IV. Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak
pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése 29
V. Egy pár képviselő megy az országgyűlésre 34
VI. Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit
a páholyban 41
VII. Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily
odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki 49
VIII. Aláirás egy tánczvigalomra, mely létre sem jő; a nagy világ hiú
szédelgéseibe merült uracsot megemlékeztetik a csendes, egyszerű s
boldog otthonra 59
IX. Szokatlan ünnepélyes szertartással végbement leánykérés; a roham
sikert igér, de még semmi sem bizonyos 67
X. A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik
vissza; a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő
méltóságát 76
XI. Azon fejezet, melyben az «első leczke» bölcseségeivel ismerkedünk
meg 85
XII. Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok
merülnek elé. Még egy kis leczke 92
XIII. Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly
termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát 98
XIV. Pál báró hazulról kétségbeejtő levelet, utána mindjárt nem kedves
vendégeket kap, kik hitelét épen ott rontják le, a hol építkezni
szándékozott 106
XV. Szerencsétlen szemköztülés a szinházban, a mi azonban egy más
férfinak reménytelen győzelmet szerez 113
XVI. A lovagias és nagyuri vőlegény, a ki semmitől sem irtózik inkább,
mint nyomorú pénzről beszélni menyasszonyával 122
XVII. Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték
foly, melynek tárgyát csak ketten értették meg 130
XVIII. A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a
szép honorárium csodákat művel 140
XIX. Rövid fejezet, mely mesés igérettel végződik 149
XX. Honnan kerül a segítség a végső szükségben? de ideje is volt, hogy
az ezeregyéji mesék újra fölelevenüljenek 154
MÁSODIK RÉSZ.
I. Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos
emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is
elhatolnak 165
II. Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még
Porczogh bárónak is megáll az esze 175
III. A professzor leczkéjéből a tanítvány megint plágiumot csinál, s
ezzel elismert vőlegényét szörnyűkép elkedvetleníti 184
IV. Szól egy öreg nagy úrról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de
kérdés, megtartja-e végrendeletében? 194
V. Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű
boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden
lányszívet és minden pénzszekrényt megnyit 203
VI. Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának
lakói rögtön fellázadnak 213
VII. Igen szerencsés nap, melyben egymás után két különös véletlen
követi egymást 223
VIII. Két hűséges jó barátnak bizalmas levelezését foglalja magában 233
IX. A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik
ismeri a másikat 244
X. Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba 257
XI. A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit
266
XII. Egy üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir 284
XIII. Melyben Spuller Jeannette saját személyében lép fel és rangjához
méltó állásába visszavonul 296
XIV. Az illem még ma tiltja a szív hangján megszólalni, de megengedi,
hogy üzleti ügyeket tisztába hozzunk 308
XV. Rövid leczke után a hosszú történet véget ér 319
KÉPJEGYZÉK.
1. Pálffy Albert arczképe II
2. Dorozsmay Tóbiás kínos halállal mult ki 3
3. A fogatból egy idősb s egy fiatal nő lépett le 14
4. Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta 55
5. – Először úgy fogtam fel a vállalatot 70
6. – A legkegyesb anyós is csak anyós marad 83
7. Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja 104
8. Varjas Andoriás… megdermedve csodálkozik 123
9. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale
első ütemeihez 145
10. Karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá 167
11. Porczogh báró meghajlott 183
12. Egyedül áll egy ablak bemélyedésében 207
13. Legelől két kisasszony lépdelt 225
14. – Azt kiáltják, – felelé a gróf 247
15. Oda vitték, a hová leginkább vágyott, a konyhába 269
16. – Drága papom 284
17. – Isten vezérelje, Jeannette 307
18. – Diximus… 326
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
15 |ynelni |nyelni
27 |szaladgalás |szaladgálás
57 |eltalátjam |eltaláljam
82 |e ésorolt |elésorolt
127 |vern fogja |verni fogja
146 |legbeesesebb |legbecsesebb
165 |kiasszony |kisasszony
212 |polgokról |dolgokról
214 |írta, melyíe |írta, melyet
257 |hatralevő |hátralevő
280 |kisassozny |kisasszony
310 |rövin időn |rövid időn
322 |mogszorítja |megszorítja
322 |«táblaterítő«-t |«táblaterítő»-t]