herczegnőt, akárhol lesz.
– Köszönöm. Ez az ember nevezett el engem «alpörös»-nek?
– Ügyvédi észjárás, fiskálishoz illő romantika, méltóságos uram. Van
szerencsém magamat gróf úr kegyeibe ajánlani.
– Isten vezérelje, Jeannette.
[Illustration: – Isten vezérelje, Jeannette.]
XIV.
(Az illem még ma tiltja a szív hangján megszólalni, de megengedi, hogy
üzleti ügyeket tisztába hozzunk.)
István-nap után, midőn a «kéjvonatokon» ide hurczolt vidékiek már
elhagyták a fővárost, Arthur gróf és Porczogh báró, vasuti vonatra ültek
és utaztak azon állomásra, mely legközelebb esik Bogfalvához, de
egyszersmind Harasztoshoz is. Miután pedig csak ketten ültek egy első
osztályú coupéban, bátran és háborítlanúl beszélgethettek.
– Mily szerencse, hogy Hohenmark herczegnő még él, – kezdé Porczogh
báró, a ki önző lelke sugalata szerint, minden dolgot csak hasznossági
szempontból szokott felfogni. – Különben az illem megsértése nélkül
Burghammer herczegnőhöz közelednünk sem lehetne. Így pedig tisztelgünk
az idősb herczegnőnél, s ha gyászba öltözött leányát nála találjuk, az
nem ellenkezik a bevett szokásokkal.
– Mégis tán jobb lett volna, ha nem irunk, hanem mint egyszerű
condolensek jelenünk meg néhány perczre.
– Nincs nagyobb udvariatlanság, mint az égből alá pottyanva, véletlenül
betoppanni valamely háznál. Mert kitehetjük magunkat azon elviselhetlen
kellemetlenségnek, hogy csak erőtetett vendégszeretetet találunk, míg
így kipuhatoltuk az utat, s minden készen áll fogadtatásunkra. E mellett
még más prózaiabb részlete is van az ily megrohanásnak, ha falun
történik.
– Ugyan mi? kérlek.
– Csodálom, hogy el nem találod. Azonban te sohasem szoktál terveid
végrehajtásában az elmaradhatlan gyakorlati részletekre is gondolni.
Képzeld, mily nyomoruságos állapot várna ránk, ha megérkezvén az
állomásra, paraszt kocsit, szénából felhányt üléssel, kellene fogadni, s
így menne két herczegnő látogatására, Bendeffy gróf és saját
csekélységem, uri elegantiával.
– Báró, neked mindig igazad van. Még gazdag koromból maradt rajtam a
szokás, hogy ily mellékes dologról mindig valamelyik fizetett
alárendeltem gondoskodjék.
– Elégedjél meg tehát, ha ma e szolgálatot igazi hű barátod teljesíti.
Kezet fogtak és Arthur gróf elismeré, hogy barátja mindig jó tanácsot
tudott adni.
– Még jó félóránk van az állomásig, – folytatá a báró, – tehát
felhasználom az időt s mondok egyet-mást. Barátom, nemes emberi szavamra
mondom, hogy a Kaula és társa czéggel végbement üzlet annyira tudtomon
kívül történt, hogy Spuller Jeannette kalandos megjelenése épen úgy
bolonddá tett engem, mint hajdanában, az álarczos bálban akármely
rózsaszínü dominónak incselkedése. De már a mi lejárt váltóid
kifizetésének történetét illeti, nem tagadom, hogy részes vagyok az
összeesküvésben, s most már felhatalmazást nyertem nyiltan szólani.
– Beszélj barátom.
– Nézz ide, – s ezzel tárczájából kivett egy negyedívnyi lapot. – Itt
van irkád; itt van saját kéziratod; bele van irva az összeg, a kelet és
legalul neved. Ha most én e papirkából nem csinálok fidibuszt, csak
azért teszem, mert nem szokásom oly adomát utánozni, melyet a
mesefaragók Rothschildre és egy császárra költöttek. E helyett ezer
darabra tépem kötvényedet, kidobom az ablakon, atomjait a szél
szárnyaira bocsátom, ám szedje össze, a kinek ideje lesz hiábavaló
fáradságra vállalkozni.
– Porczogh! ne mondd tovább. Egyszerre vastag hályog esik le szememről,
s nekem már régen tudnom kellett volna, hogy e világon csak egy lény
lélegzik, a ki még velem gondol. Oh Istenem, ki hitte volna, hogy
romlott századunkban még szív is létezhetik!
– Úgy van. Ő volt őrangyalod és senki más. Mert a kik legjobban mutatták
sajnálkozásukat, majd kipukkantak a káröröm kéjében. Ő azonban először
kiragadott az örvény széléről, másodszor képessé tett, hogy föntarthasd
magad, menekülj a fölötted összecsapó habok közől és kösd meg a rád
nézve oly előnyös pénzházasságot.
– Louise, Louise!
– És mondhatom, drágán fizette meg önzéstelen regényességét. De miután
csak több vagy kevesebb pénzről van szó, nem sokat gondol vele.
– Tudom, a herczeg végrendeletéről akarsz beszélni.
– Eddig csak azt tudom, hogy Burghammer úr más végrendeletet igért
élőszóval, és mást hagyott hátra írva, megpecsételve és tanuk
bizonyságával ellátva. Azt hiszem, hogy az özvegy herczegnő talál majd
időt és alkalmat e tárgyról bővebb felvilágosítást adni.
– Porczogh! ezt csak szerető szív tehette. Én lábai elé borulok.
– Megérdemli. Hanem mindent a maga idejében kell tennünk. Most pedig ne
láss egyebet rajta, mint a fekete gyászruhát, mely minden időszerűtlen
nyilatkozatot szigorúan eltilt. Ha te nem élsz a világon, Burghammer
herczeg özvegye rövid időn Bécs legünnepeltebb hölgye. Szépsége
elsőrendű csillag, rangja egyenlő a Schwarzenbergekkel, s mint
dúsgazdag, tetszése szerint választhat második férjet. De ő szeretett
téged leány korában és most is csak érted él. Önzéstelenűl szeretett,
mert a mit érted tett, nem vár jutalmat. Légy iránta háladatos s akkor
meglátod, hogy életbölcseségi szabályaimnak gyakorlati haszna van. Mert
a teljes meggyőződés, hogy a nő szeret, erősebb kötelék az érzéki
szerelemnél, melyet a szépség ébreszt fel, a birtok és a megszokás hamar
elenyésztet.
Megérkezvén az állomásra, ujra kitünt Porczogh báró észjárásának
csalhatlansága. Két fakó szekér és két részeg kocsis leskődött a tovább
utazni szándékozókra. Ellenben ott kevélykedett a bogfalvi fogat is,
mely ily környezetben igazi herczegi fényűzést képviselt.
De még egy másik uri kocsi is feltünt a háttérben s a két jó barát a
sötétszürke bérruháról azonnal ráismert a Dorozsmay-ház cselédségére.
A következő pillanatban Gencsy Pál báró is előkerült valamelyik
vaggonból s átadá könnyű podgyászát az elébe siető inasnak.
– Porczogh! – suttogá Arthur gróf, – látom az erdélyi vad bárót s minden
bölcs oktatásodból üres szószaporítás lett. Valami láthatlan hatalom
parancsolja, hogy megrohanjam, megsértsem és párbajra kényszerítsem.
– És miért?
– Hiába minden színlés; ez a gyerkőcz győzelmet aratott rajtam s földig
vagyok lealázva.
– Arthur! egyszer már karodon ragadva tartóztattalak vissza ily
meggondolatlanságtól s most megint vak szenvedélyed szavára hallgatsz.
Tudd meg: soha sincs a férfi bizonyosabban megalázva, mint mikor e miatt
kell valakit megvernie, vagy ezért verik meg. S minő megalázásról
beszélsz? Egy suhanczkodó diák versenyezett veled. Nincs eltiltva. Egy
kis iskolás leány választást tett saját korlátolt izlése szerint, de
szabadságában állott. Olyan legfelsőbb itélet ez, melytől csak a
pisztolylövéshez van felebbezés? Arthur, ma is az vagy, a ki tegnap
voltál. Emeld fel fejedet s ha eltékozlott vagyonodból valamit vissza
akarsz szerezni, hidd meg, a legrosszabb eszköz erre az, hogy ő vagy te
a gyepen hörögd ki a lelkedet.
– Egy győzelmi tekintet tőle és én szelidíthetlen vadállat vagyok!
– Jer, közeledjünk hozzá, közönynyel, egykedvüséggel, de méltósággal, s
meglásd, utánozni fogja példánkat.
Előre léptek tehát s mintha most pillantanák meg az ifju bárót először,
maga Arthur gróf mondá:
– Jó reggelt, Pál. Úgy látom, Harasztosra mégysz?
– Igen; egy vagy két napra.
– Mi pedig Bogfalvára szándékozunk, de még ma estére visszatérünk. Jó
mulatságot.
– Köszönöm. Isten veletek.
Ebből állott az egész találkozás. Pál báró látta ugyan Pesten, a
Dorozsmay-házban a fiatalabb herczegnőt, de nem volt annyira ismerős
vele, hogy igényelhette volna a szerencsét, üdvözletet izenni. Arthur
gróf pedig, kanonok bácsi által szóval kifejezett válasza után, a gazdag
családdal minden további összeköttetést végkép ketté szakítottnak
tekintett.
Midőn a két jó barát felült a bogfalvi kocsira, Porczogh báró, hogy a
mindig fülelő cselédség ne értse, franczia nyelven mondá:
– Lásd barátom, ilyen a valódi élet, ilyen a correct modor a világban. A
mit te akartál elkövetni, az a mult századokba való, a mikor az emberek
mindenki fölött uralkodni akartak, csak magukon nem. Megengedem, hogy
ily helyzetben, mint te vagy a báróval szemben, ha regényt irna valaki
rólatok, az olvasó kérlelhetlenűl követelné, hogy törj ki, dúlj-fúlj,
hordj rakásra borzasztó gorombaságokat, másnap pedig egyikőtöket
saroglyán vigyék, obductio végett, a kórházba. Szerencsédre, melletted
őrködhetik néha egy flegmatikus filozofus, a ki füledbe súgja: mindig a
hideg okosság szavára hallgass s ne tartsd dicsőségednek, ha a
botrányokra leskődő közönség kiváncsiságát, saját károdon elégíted ki.
Bogfalván Hohenmark herczegnő fogadta az érkezőket s különösen Arthur
grófot oly barátságosan látta, mint nehány évvel ezelőtt, a midőn
Harasztoson megismerkedett vele.
Louise herczegnő csak a rövid ebéd ideje alatt volt látható. Ekkor is
gyász öltözete uralkodott minden szaván, s a ki nem ismerte a szívében
égő lángot, ezen tartózkodása miatt méltán hidegséggel vádolhatta volna.
Fekete kávé után, az idősb herczegnő azon czím alatt, hogy megmutatja
szegényes, de tisztán tartott kertjét, sétálni hivá vendégeit. Hárman
indultak, de Porczogh báró jól tudta, mennyire fölösleges itt az ő
jelenléte. Addig keresett a kertben oly növényt, mely őt igen érdekelni
látszott, míg végre egészen hátra maradt.
Ekkor aztán beszélni kezdett az anya arról, a mit gyászt viselő
leányának szőnyegre hozni lehetetlen volt.
– Gróf úr, engem Hohenmark herczeg, mint egyszerű lovas-kapitány, ezért
a kis bogfalvi birtokért vett nőül, de azért nem volt boldogtalan velem.
Leányom, Louise, első csalódása után Burghammer herczeg mesés
gazdagságának oltalma alá menekült, a hova női kötelességet,
kifogástalan hűséget vitt, de tán szívet mégsem. Ez lehet oka, hogy a
herczeg nem tartá meg szóval sokszor hánytorgatott igéretét az irott
végrendeletben.
– Hallottam, hogy a herczeg szószegő és háladatlan volt.
– Mindössze ennyi áll, leányomról, végrendeletében: «nőm jövőjéről már
életemben gondoskodtam.»
– Semmi több, még egy udvarias szójárás sem?
– Ez az egész; de a leányom így van legjobban megelégedve s boldog, hogy
oly hagyománynyal, mely úgysem szívből származott volna, nincs
megszégyenítve. A herczeg igéré, hogy azon 5000 hold földet, melyet
Somogymegyében vásárolt, s melynek jövedelmét, tűpénz czímén, leányom
eddig élvezte, mint szabad tulajdont ráruházza. Igérte, hogy bécsi
palotáját, mely a benne rejlő kincsekkel és értékpapirokkal két és fél
millióra volt becsülve, szintén neki hagyja; de a végrendeletben mégis a
mellékág zsákmányára bocsátotta. Mi maradt tehát a sok szóból?
– A legértékesebb kincs, Louise herczegnő, mindenesetre megmaradt.
– Pénzről beszéltünk, gróf úr, – felelé a herczegnő, nem nagyon
lelkesedve a hallott költői közbekiáltás fölött. – Mi maradt végre? A
750,000 forint, mely a házassági szerződésben ki volt kötve. Ebből
640,000 forint ment a Kaula és társa czég követelés megvételére, 110,000
forint pedig állampapirokban. Ehhez járul a 300,000 forint ékszer,
melylyel a herczeg nejét különböző alkalmakkor meglepte. Leányom e
haszontalan fényköveket még Bécsben eladta, s a fönnebb említett
összeget hozzáadván, annyi értékpapirt vásárlott össze, hogy az így
nyert kamat évenkinti 22,000 forintot képvisel.
– Óriási gazdagság, herczegnő. Én mondom ezt, a korábbi lelkiismeretlen
pazarló, a ki ezóta megtanult gazdálkodni.
– Tehát számítsunk. Ha beteljesedik, a mit ön levelében ajánlott, és én,
ismerve leányom érzelmét, szívesen jóváhagyok, akkor az új háztartás
szükségeinek fedezésére készen áll először: a 36,000 forint kamat, első
helyen betáblázva a Bendeffy-birtokra; másodszor: 22,000 forint leányom
értékpapirjainak szelvényeiből; harmadszor: az én halálom után, a mi
szegény kis Bogfalvánk, mely jó és rossz évet számítva, mégis kiizzad
évenként 8000 forintot. Összesen 66,000 forint jövedelem.
– Kimeríthetlen aranybánya.
– Menjünk most át az ön vagyonára.
– Herczegnő! ezzel hamar készen leszünk, mert a mivel most birok,
kevesebb a semminél.
– Meglátjuk. Ha leányom hozományába beszámítottam Bogfalvát, nem
hagyhatjuk ki az önéből azon 30,000 forintot, mely szintén csak édes
anyja után, vár önre.
– Adja Isten, mentől később.
– Magam is ezért imádkozom, mert Bogfalvával is épen ezen eset fordul
elé. Ezenkívül…
– Ah, ezenkívül! herczegnő, én ezenkívül semmitsem tudok, a mit
sajátomnak nevezhetnék.
– Keressük csak, s mindjárt megtaláljuk. Az ügyvéd, a ki a Kaula és
társa czég követelésének megvásárlásában közbenjárt, kötelessége szerint
betekintett a telekkönyvbe.
– Nagyon tragikus könyv ez rám nézve, herczegnő.
– És úgy találta…
– Hogy a fizetési kötelezettség az egész jövedelmet felemészti.
– Felemészti ma, de nem holnap. Mert a kötelezettségek között évenkinti
40,000 forint törlesztés van. Tehát 10 év mulva 400,000 forinttal
kevesebb az adósság és 20,000 forinttal több a jövedelem.
– Tíz év mulva!
– Ne nevessen a tíz éven, mert ezzel csak minket vénasszonyokat gúnyol.
Inkább higyje el nekem, hogy tíz év mulva is élni akar az ember s tán
még örököst is adhat az Isten. Szóval, ki van számítva, hogy 22 év mulva
tisztán állhat a Bendeffy-birtok.
– Eddig a számtudósok 32 évről beszéltek.
– Úgy van, de a legelső s legnagyobb követelés, mint hozomány,
visszakerül a házhoz.
– Ez már valóban más. Herczegnő, önben a legjelesebb pénzügyminiszter
veszett el.
– Csak jó magyar gazdasszony akarok maradni, daczára fönhéjázó német
czímemnek. Most pedig mindent tisztába hozván, keressük fel Porczogh
bárót.
– Herczegnő, ez a gyász év előttem több mint az örökkévalóság.
– Már csak mindössze 10 hónap.
– Szabad lesz néha itt megjelennem?
– Jövő juliusig mentől ritkábban. Nem óhajtom, hogy a szomszédok
beszéljék: ime mutatkozik már a régi udvarló s alig várják Bogfalván,
hogy ujra menyekzőt üljenek.
Búcsuzáskor Louise herczegnő csak ablaka függönye mellől intett
üdvözletet; hanem a rokonszenves tekintet, mely régi barátjára esett,
értékesebb volt minden ékesszólásnál.
A két jó barát kocsira ült s az első félórában mindketten mély
gondolatokba merülve hallgattak.
– Porczogh! – töré meg a csendet Arthur gróf, – egész óra alatt
kizárólag pénzről és üzleti dolgokról beszéltem a herczegnővel.
– A legbölcsebb s leggyakorlatibb tárgy minden világlátott vőlegény
előtt.
– Mindig a herczegnő vitte a szót, nekem csak a képmutató hallgatás
szerepe jutott. És akárhogy erőlködtem, lehetetlen volt a 36,000 forint
kamatfizetési kérdést megpendítenem. Mit tegyek? Épen oly borzasztó ezt
elfogadni, mint a minő képtelenség visszautasítani.
– Barátom, ily sajátszerű esetekre nézve régen ki van találva az
útbaigazító szabály.
– S az volna?
– A két rossz közül a kisebbiket kell választani! Tartsd meg s abból
csinálj dicsőségi tőkét, hogy a lehetőségig jól gazdálkodjál.
– Ki hitte volna, hogy a történtek után még szerencsés sors is
kecsegtessen!
– Gondold hozzá, hogy meg is érdemlettél valamit. Nem voltál teljes
életedben tökéletes gentleman? Megcsaltál-e valakit? Nem becsülted ősi
nevedet többre öt milliónál? Tehát a mit a szerencse nyújt, fogadd
érdemeid jutalmául. Megengedem, hogy kellemetlen előleg ez a pénz,
jövendőbeli nődtől: de mindketten tudjátok, hogy csak az elkerülhetlen
vas szükség szavának hódoltok. Végre is ez maradt vagyonod elvesztésének
fanyar utóízéül. Minden veszedelmet túléltél, szolgáljon tehát
vigasztalásodul, hogy életedben ez az utolsó boszankodás. Hogy éneklik a
«Bourgeois Gentilhomme» entreactejában, keleti frank nyelven: non tener
honta, questa star l’ultima affronta? –
Arthur gróf hallgatott, elkomorult és elégedetlen volt. Barátjának
hidegen gyakorlati, sőt vastagon cynikus okoskodásai nem verhették ki
fejéből azon lealázó gondolatot, hogy most majdnem egy egész évig oly
szerepet fog viselni, mely a férfi büszkeséggel ellenkezik, a grófi
dölyfösségnek pedig nyilt hadat izen.
– Báró! nem az boszant, hogy az uj háztartáshoz semmit sem viszek; máson
is megtörtént, s ha Esztikét nyerem meg, akkor sem állok különben. De
hogy már mint vőlegény jövendőbelimnek pénzéből élősködjem, e szégyent
el nem viselhetem. Addig, míg azt hittem, nyerészkedőkkel és
uzsorásokkal van dolgom, legalább volt czíme könnyelmüségemnek. Azt
mondtam, élek tovább is adósságcsinálásból, de most minden ürügy
lerombolva fekszik lábam előtt.
– De mit tehetsz?
– Még van egy utolsó segédforrásom. Anyám visszaérkezett; a mit
elköltöttem e pénzből, kipótolja s aztán jövő juliusig úgy meghuzódva
lakom nála, mint kis iskolás fiu koromban.
– A mint tetszik.
– És valóban még azon nap estéjén kihallgatást kért édesanyjától s aztán
mindent őszintén, leplezetlenül és teljes részletességben elbeszélt.
– Arthur, – felelé az öreg grófné, – neked igazad van, ez így nem
maradhat s nekem anyai kötelességem határozottan közbelépni.
Intézkedjél, hogy holnapután Bogfalvára mehessek és igérem neked, hogy
mindent rendbe hozok.
– Mindent rendbe hozasz anyám? De hiszen épen abban fekszik helyzetem
elviselhetlensége, hogy minden a legjobb rendben van! Louise boldog,
hogy tehet értem valamit s én már ma költhetem azon 36,000 forint
jövedelmet, mely jövendőbeli nőm hozományát képezi.
– Mindent kiegyenlítek.
– A világ ugyan nem tudja, de nekem elég erkölcsi megsemmisülésemre a
gondolat, hogy Louise, tényleg, megvásárolt engem.
– Arthur! minő illetlen, minő háladatlan szó ez.
– Nem mondom, hogy tette, sőt páratlan önzéstelenségében eleinte csak
arra törekedett, hogy engem előnyös pénzházasság kötésére segítsen. A
herczeg halála s azon leánynak elpártolása után azonban változott a
helyzet; ellenem fordult a látszat is, s most a tisztességes kölcsönből
nagylelkű adomány, sőt kimondjam a legirtóztatóbb szót? egy
ügyefogyottnak nyujtott _kitartás_ lett!
– Arthur, nem jól értetted anyádat. Úgy hozom rendbe ügyedet Bogfalván,
hogy lelked teljes megnyugvást találjon. Azt mondtad, hogy Louise minden
ékszerét eladta s a pénzből gyümölcsöző tőkét szerzett? Igen jól van,
helyesen cselekedte. De most már én jövök közbe. Itt vannak nálam
családunk gyémántjai, miket mindig egy Bendeffy grófné viselt. Úgy
tudom, ékszerészi becsű szerint megérnek 83,000 forintot. Elviszem
Bogfalvára s miután, mi asszonyok, mindig szabadabban beszélünk egymás
között, átadom a herczegnőnek, mint szokásban levő menyasszonyi
ajándékot.
– Mamám!
– Meg vagy elégedve?
– Mamám! az ajándék maga herczegi; de a gondolat, hogy fiad férfiui
büszkeségének megmentésére hozod ezen áldozatot, a mennyekbe emel.
Engedd meg, hogy ezer csókkal fejezzem ki hálámat és fiui szeretetemet.
Arthur gróf könnyelmű korhely volt egész életében, de szive nem romlott
meg teljesen soha. Kivánjuk neki, hogy azt a szivet, melyet megnyert,
díszes élete által, meg is érdemelje.
XV.
(Rövid leczke után a hosszú történet véget ér.)
Láttuk, hogy Gencsy Pál báró a harasztosi kastély úrnőjének igen
szertartásos meghívására, augusztus hó végén leszállt a vasútról s
találkozott Arthur gróffal és barátjával, épen a midőn arról
gondolkodott, hol találna hamarjában oly szekeret, mely őt a kastélyba
szállítaná?
Még alig telt el két hónap, mióta utóljára látta tanítványát, Gencsen;
de hosszabb idő volt ez a bárónak, mint a mennyi a geologusok szerint
szükséges arra, hogy az őserdőből, a földnek nem tudom hányadik
kérgében, kőszén alakuljon. Valóban még attól is félt, hogy e rettentő
korszak alatt Esztike kisasszony mást gondolt s a kastély lakói is úgy
néznek majd rá, mintha kétkednének, látták-e már ezen arczot valaha,
vagy sem?
Hogy még hazulról megírta, melyik napon teszi tiszteletét? annak ő semmi
fontosságot sem tulajdonított. Annál kellemesebben volt meglepetve, a
midőn jól ismert sötét szürke posztóruhás inas kapkodá ki kezéből
podgyászát s elvezeté őt a harasztosi fogat elé, oly buzgalommal és
előzékenységgel, mint mikor haza visznek valakit, a ki otthon lesz és a
családhoz tartozik.
A lovak gyorsan ügetve verték fel az út porát s fél óra mulva a föld
egyik hajlásán túl feltűnt a kastély is, melynek szöglet-tornyából
óriási zászló lobogott a nyári szellőben.
Szemközt vele az útfélen magányos gyalogló közeledett. Bizonyosan éhes
vándorló legény, a ki nem talált munkát s megy máshova szerencsét
keresni.
Közelebb érkezve, a bús idegenből tüskés szakállu, pöczkös bajuszu víg
czimbora fejlődék ki. Lehetett-e más, mint épen Bogárdy Zoltán, a ki
recsegős hangján távolról kiáltá:
– Hozott Isten friss egészségben, tisztelt kollegám; ejnye de
megvárakoztattál!
– Nem én vagyok oka, barátom. Szörnyű rendetlenség ez a magyar
államvaspályán! Teljes hét perczet késtünk! No de meg is interpelláljuk
érte a közlekedésügyi minisztert! Szép tőled, hogy elémbe jöttél.
– Kötelességem volt, barátom, mert szükség, hogy elékészítselek azon
fogadtatásra, mely itt rád vár.
– Az égre kérlek, ne ijesztgess.
– Majd meglátom, mily vitézül állod ki a roppant strapácziót, mert ez
alul ugyan ki nem búvol. Van pénzed?
– Van, a mennyi az útra kell.
– Az kevés, mert az egész vidék herczegi borravalót vár. A falu nagy
harangja reggel óta szól. Az iskolás fiúk kirukkoltak és éneklik: «erős
várunk nekünk az Isten»; az ártatlan szűzek, fehérbe öltözve, rozmarint
tűztek hajukba és rózsalevelet hintenek útadba. A biró kilencz mozsarat
és 80 kilogramm lőport hozatott Hatvanból. A jegyző és az iskolamester
ablaka csupa transparent G. P. és D. E. betűkkel. Este pedig olyan
illumináczió és rakétázás lesz, hogy még a szomszéd földesurak is
assecuráltatták tegnap a gabonás asztagokat.
Varjas Andoriás uram, a ki hivatalos helyén, a bakon ült, ájtatos hivő
lélekkel nézegetett vissza s minden új részlet hallására komoly
helyeslést intett fejével, mint a ki mindezt, magától érthető
legtermészetesebb dolognak találta.
De midőn a kastély elé érkeztek, a hol hatalmas diadalkapunak kellett
volna az érkezőt fogadni, kiderült, hogy itt rendkívüli készületnek még
nyoma sem mutatkozik, sőt a kastély tornyán lengő zászlót is a mult évi
képviselőválasztáskor tűzték fel s azóta ott tűri a napot, éjet, esőt,
havat, fagyot, meleget.
Az első, a ki a vendéget észrevette, kanonok bácsi volt. Tehát mindjárt
gonosz omen: ebéd előtt pappal találkozni, ez bizony semmi jót sem
igérhetett. E mellé még főtisztelendő úr nagy bámulva kérdé:
– Hogyan! ön az báró úr? Hol és merre kalandozik, hogy még Harasztost is
utjába ejthette?
Tessék most erre azt felelni, hogy egyenesen is csak ide igyekezett!
Azonban mégis jött egy szobaleány, a ki a megzavarodott ifjut fölvezette
az első emeletbe, a hol az átöltözésre már minden kellék elkészítve
volt.
Gyönyörű szép, urias, feltünően kedves és elegans szoba volt ez s valaki
úgy letörölgette a butorokat, hogy mikroskopiummal sem lehetett volna
itt egy porszemet felfedezni. A sötét violaszín pamlag előtt álló
asztalkán pedig porczellán vázában olyan óriási virágcsokor pompázott,
hogy Pesten egy egész nyaralónak kertjéből sem telik ki. Pál bárónak
röpdesett a szíve az örömtől, hogy e gyöngéd figyelem tán épen a ház
kisasszonyától származhatott.
Levetkezve poros uti ruháját, felölté szép szürke nyári sétaöltözékét és
izenetet küldött a kastély úrnőihez: mikor tehetné tiszteletét? A várt
válasz azonnal, postafordultával, megérkezék, hogy _rögtön_.
Ment le tehát a földszintre, a nyári elfogadó terembe, mely a kertre
nyiló verandára vezetett. De míg ideért, sok kettősszárnyú ajtón kelle
áthatolnia.
Egyszerre balról megmozdul egy zöld posztóval bevont, fényes szegekkel
kivert mellékajtó. Elébb világos színü kelme hullámzik, aztán egy élő
szobornak alabastrom-fehér keze mutatkozik, végre egy ismert friss,
vidám, mosolygó arcz és szem, mely ragyog az örömtől és boldogságtól!
Élénk gyorsasággal, mint mikor vágyat érez «az ő karjai közé röpülni»,
állja utját az áthaladó vendégnek és kiáltja:
– Professzor!