sem infula, sem nagy dominium. És az alkotmányos korszakban még
kevésbbé, mint Metternich idejében. Szegény Trefort éles szemmel
kutatja, válogatja jelölteit a hazafias papok között; de a mire
felküldte felterjesztését a koronához, s megérkezik Rómából a bizalmas
kérdésre az igenlő válasz, ezen egy pár hónap alatt úgy behálózzák a
jezsuiták a kandidátust és úgy elhitetik vele, hogy a jezsuiták közé
felcsapás nélkül még az utolsó perczben is elmarad a kinevezés, hogy a
megtántorodott ember podgyászostúl együtt rohan az új táborba, s
felesküszik a pontozatokra, miket eléje terjesztenek.
– Mesebeszéd.
– Mesebeszéd! mikor tenmagadról vehetsz példát. Mért vagy még most 60
éves korodban csak kanonok, az is csak honorarius? Pedig volnának
érdemeid.
– Az meglehet.
– Nem voltunk egyszer ketten Rómában három hétig? Ki lakott velem, via
Frattina, a Hotel-Americanó-ban és vallásos érzelemből mást sem ittunk,
mint «lacryma Christi»-t?
– Istentagadó!
– Ki volt velem Péter templomában s megállottunk a gyóntatószék előtt,
melyre fel van írva: «Pro lingua hungarica». A pap azt mondta: ingyen
húzza fizetését ő szentségétől, mert öt esztendeje van itt s még magyar
ember nem gyónt neki. Te nagyot sóhajtottál, én pedig ájtatosan kezet
csókoltam a miskolczi minoritának.
– Farizeus!
– Hát mikor nagypénteken a jezsuiták templomában hallgattuk Jeremiás
lamentáczióit? Én lerajzolgattam a páterek arczképét az «Üstökös»
számára, te pedig nagyokat fohászkodtál a breviariumból.
– Judás Iskariotes!
– Ennyi érdem, és maig csak canonicus honorarius! Talán nincs elég
pártfogásod? Hát hol vagyok én, a legbefolyásosabb ember a
képviselőházban! Ha a jezsuiták nem incselkednének ellened, egy szavamba
kerül s tied a legelső vacantia!
– Vén bolond. Mi az enyém? a legelső vacantia? No azt nem kétlem,
megszerezhetnéd, hanem csak tartsd magadnak.
Ezt mondva, kirúgta székét maga alól s miután az utolsó palaczk is
kiürült, elhagyta az üveges folyosót s haza ment.
Ily semmiségek, ily ártatlan tréfák miatt rendesen hozzá sem szólt
barátjához legalább két hétig. Épen ily állapotban találta őket egykor
Pál báró a vasuton, s megesküdött volna, hogy e két uri ember akkor
látja egymást először. Bogárdy Zoltán pedig engedte, hadd dulja-fulja ki
magát öreg barátja, mert soha sem tehetett vele bátrabban tréfákat, mint
mikor fachée-ban volt vele.
Most pedig menjünk át Esztike kisasszony szobájába, a hol az anya és
leánya között végbe kellett mennie azon kényes tárgyú beszélgetésnek
azon kérdés fölött: érez-e szerelmet a gróf iránt?
Szegény Dorozsmayné soha sem volt ily zavarban, ily kényes helyzetben.
Visszagondolt ugyan azon időkre, a midőn Tihamérja udvarolt neki s
bevallák kölcsönös szerelmüket. De csak az jutott eszébe, a mit a
tüzesvérű ifjú mondott, saját feleletei elenyésztek emlékezetéből.
Valószinűleg keveset beszélt ő akkor is s csak érzett szívében ki nem
mondható vágyakat.
Az asszonyok, ha meg is igérik, nem szokták a tapasztalt férfiak bölcs
utasításait követni. Most is hosszú bevezetés, különféle példálózkodások
és előrebocsátások után kezdett anyai oktatásaihoz. Ha gyorsíró jegyzi
fel szavait, ő maga legkevesebbet ért belőlük. Csak a midőn látta, hogy
nem boldogul, tért oda vissza, hol kezdenie kellett volna, s rögtönzött
elhatározással, mondhatni koczkáztatással, kérdé:
– Leányom, mondd meg: szereted Arthur grófot?
Szörnyű bámulatára a leány rögtön kész volt feleletével.
– Én nem haragszom rá.
– Nem haragszol. Ez nem elég.
– Én nem gyűlölöm, nem félek tőle, ha felém közeledik, kezét nyújtja s
nem érzem, mintha hideg kigyó tekerőznék karomra.
– Jóságos egek, mit beszél e leány!
– Oh én jól tudom, mit beszélek. Mert valósággal érzem és hallom a kigyó
sziszegését, ha táncz közben Porczogh báró vesz karjára.
– Ne beszélj velem Porczogh báróról. Azt kérdem tőled, mit érzesz
szívedben, ha Arthur gróf közeledik feléd és beszélni akar veled?
– Ah, mamám, most már értelek, mit akarsz tudni. Úgy-e azt, hogy
vonzódom hozzá? a vér bal oldalomba tolul? szárnyaim kelnek, mert
ellenállhatlan erő ösztönöz, hogy karjaiba röpüljek?
Az anya nézett, ámult és saját fülének sem akart hinni. Megütődve fogá
meg gyermeke kezét, távolról sem lehetett ily világos és részletes
válaszra elkészülve. Csodálkozva mondá:
– Nagyon örülök, hogy ily okos kis leányom van, a ki bámulatos
ékesszólással szavakba öltözteti azt, a mit mások csak homályosan
éreznek. Tehát kérdem, így érzesz, ha Arthur grófot közeledni látod?
Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.
– Jóságos egek! – riadt fel az anya. – Honnan szedted tehát össze
mindazt, a mit elmondtál? Mert hogy érzesz valamit, a természet öntötte
beléd. De hogy minden titkodat, épen a legérthetőbb szavakban tárd elém,
az túlmegy értelmemen. Tehát még nem tudod, érzesz-e vágyat a karjaiba
röpülni, ha Arthur gróf közeledik?
– Oh mamám, ne haragudjál rám, mert ezen érzés még soha el nem fogott,
pedig azt hittem, mint menyasszony kötelességem hozza magával.
– Tehát honnan tudod, hogy így éreznek azok, kik szeretnek?
– Azt én nem tudom, csak az bizonyos, hogy a kiért így éreznék, az még
nem jelent meg előttem s tán soha látni sem fogom. Arthur grófról csak
azt gondolom, hogy vele fényesrangú grófné leszek, s az neked mamám nagy
örömödre szolgál. Nagyon szép dolognak kell ennek lenni, mert minden
leány szerencsét kiván nekem, azért, ha Isten úgy rendelte, övé leszek.
– Egyéb nem vonz felé? Kérdlek: boldogtalan volnál, ha Arthur gróf többé
hozzánk se jőne?
– Az nagyon fájna nekem, mert tudom, hogy búslakodnál miatta. Tegnap már
meg is ijedtem, hogy megharagudott ránk, s többé nem jön ide.
– És e gondolatra szomorú lettél? szívedben csillapíthatlan fájdalmat
érzettél?
– Csak kinevettem magamat, hogy dőre és hiú voltam.
– Még mindig nem feleltél kérdésemre. Azt már hallottam, hogy kedved van
grófnévá lenni; de nem hallom, hogy a grófot úgy szereted, mint azon
ismeretlent, a kit nem láttál, s még eddig hozzánk se jött?
[Illustration: Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem
tudja.]
– Kedves mamám, nekem csak arra van gondom, hogy hű, szerető és
engedelmes leányod legyek, soha meg ne búsítsalak, teljesítsem
parancsolatodat; mert tudom, hogy szeretsz, és nem kivánsz olyat, a
miből boldogtalanságom következnék.
– Elég, gyermekem. Tökéletesen megfeleltél kérdésemre. Jer, csókolj meg
s mától fogva, míg én fel nem szólítlak, ne beszélj előttem a grófról.
XIV.
(Pál báró hazulról kétségbeejtő levelet, utána mindjárt nem kedves
vendégeket kap, kik hitelét épen ott rontják le, a hol építkezni
szándékozott.)
Karácsony közelegtével nem tartott a képviselőház üléseket s Gencsy Pál
báró unatkozni kezdett. Szerencséjére rendelkezésére állottak a
fővárosban található könyvtárak s ha nem ment a Nádor-utczába, este is
olvasással töltötte az időt.
Csak otthon volt kedvetlen, rideg garçon-lakásán, mely két szobából
állott, de egyikét Varjas Andoriás nyerte uri residentiául. Más dolga
nem levén, annyiszor porozta, kefélte ura ruháit, hogy többet koptatott
rajta, mint a rendes viselés. Amolyan igazi képviselői szállás volt ez a
Károly-körúton. A szállásbérlő kivesz három szobát, valahogy
bebutorozza, egyben lakik, kettőt kiad, s az üzlet vége, hogy az albérlő
kétszer annyit fizet fél évre, mint a főbérlő egész esztendőre.
Egy estén Pál báró legcsekélyebb balsejtelmektől sem nyugtalanítva
érkezik szállására és iróasztalán levelet talál, mely még a reggeli
postán érkezett.
Ismert boríték, hatalmas czímeres pecsét, postajegy Gencs, vastagon
metszett lúdtollal irott betűk, előre hirdetik Zsuzsi néni küldeményét.
Ah de a tartalom szomorú, elrettentő és iszonyatos. Ám halljuk:
«Gencs, decz. 21.
Elveszett fiam, Pál. Oh hogy meg kellett érnem e kimondhatlan fájdalmat,
hogy az én legkedvesebb fiam, utolsó reményem és vigasztalásom, az
erkölcsi romlás, elfajulás és elvetemedés kárhozatos örvényébe sülyedt!
Mikor régi barátnémtól, özvegy Ritkóczy bárónétól levelet kaptam s
megírta, mit mívelsz, egy nap alatt háromszor estem halálos szívgörcsbe.
Éreztem, hogy méltatlan vagy anyai szeretetemre, s végrendeletemben ki
foglak tagadni.
De megvárom leveledet, ne mondd, hogy meghallgatás nélkül elitéltelek.
Csak az ég legyen irgalmas kegyelmes neked, ha képmutató hazugsággal
próbálnád vén nénédet, második anyádat, elámítani. Inkább valld meg
bűneidet töredelmesen; így könnyebben megbocsáthatok, miként
megbocsátottam, mikor Kolozsvár piaczán karonfogvást mentél végig egy
színésznővel.
Ne erőködjél hazudni, mert Ritkóczy báróné úgy is mindent megír. Oh ily
barátné Isten áldása e földön. Reggel templomba jár, délután ájtatos
könyvet olvas, este jó erkölcsű és szent életű papokkal vacsorál.
A bárónétól tudom, hogy majd mindennap egy kimondhatlanul dúsgazdag
özvegy asszony házába jársz, a hol Beliál papjai áldoznak, a hol
lakmározol, torkoskodol és az italnak adod magadat.
Minő förtelmes társaság! a város kikiáltott korhelyei gyülnek össze. Ott
van Bogárdy Zoltán atheista, kit Erdélyben is ismerünk, a ki a párisi,
berlini socialisták feje, sőt még a muszka nihilistákkal is pajtáskodik.
Ott van egy mocskos életű kanonok, a ki összeveszett püspökével s most
úgy viseli magát, mint korhely abbé XV. Lajos udvarában.
Még csak egy reményem van, hogy visszatéríthetlek az igaz útra. Rábirtam
szeretett rokonunkat Marialaky Domokos bátyádat, hogy leányával
Zsuzsikával, az én keresztleányommal Pesten töltse a farsangot. El ne
feledd, hogy ezt néztem ki számodra hű feleségül. Parancsolom neked,
hogy szorgalmatosan látogasd őket, s a bálokban mindig vele tánczolj. Oh
ha megtéríthetne gyászos elkorcsosodásodból, hogy megszabadulhass Akhab
és Jezabel megérdemlett büntetésétől.
Most pedig bár igen sok nevezetes ujság van a háznál, nem irom meg
annak, a kit a gonosz világ csalfaságai elámítottak. Maradok
keserűséggel és nyomorúsággal teljes:
_Zsuzsi nénéd._
U. I. Marialakyék holnap utaznak a gyorsvonaton és Ritkóczy bárónénál
lesznek szállva. Oktogon-tér 31. sz. 3-ik emelet 21. ajtó.
_Zs. n._»
– Ki az ördög ez a Ritkóczyné? mi baja velem? minő érdeke van ostoba
pletykákat írni?… Dorozsmayné háza a lakmározók és torkoskodók tanyája,
Bogárdy muszka nihilista, a kanonok XV. Lajos korabeli feslett erkölcsű
abbé, valóságos franczia roué! Szépen vagyok, ha Domokos bátyám rám
csörtet. Hát az a Zsuzsika húgom mit keres itt? Bizonyosan valami
vörös-szeplős és kenderhajú mezei virág, a kinek nagy szája sem lesz
elég Budapestet megbámulni.
Másnap reggel, a deczemberi nap feljötte után, behozá Varjas Andoriás
uram a reggelire való kávét, s nyomon utána vörös sipkás hordár lépett
be.
– Itt lakik Gencsy Pál báró ő méltósága?
– Ha levelet hozott, adja ide.
– Tessék. De megparancsolták, hogy válasz nélkül vissza ne térjek.
– Az is meglesz, ha szükségesnek látom.
Az érkezett levél így hangzott:
«Jó reggelt, kedves öcsém Pál. A vasut megtartotta szavát. Tegnap déltől
estig elhozott Kolozsvárra. Éhesek voltunk, ennivalót is kaptunk, csak
időnk nem volt hozzá. Csengettek s megint hordtak bennünket,
hegyen-völgyön keresztül, míg virradóra leraktak ide Budapestre. Két
hétig ki nem enyészik fülemből a fütyülés, nyargalózás, dübörgés egy
huzomban 18 óráig. Az is bolond volt, a ki feltalálta. De Zsuzsika
vitézül kiállotta s most az ablak előtt áll és nézi Pestet. Te pedig
jőjj hozzánk és vezess mindenfelé, mert én 1848 óta nem voltam itt.
Akkor recsegős hangommal elémozdítottam a revoluczió ügyét, de ma már
annyira ismeretlen vagyok, hogy ha agyon ütsz, sem tudom, hol vagyok.
_Marialaky Domokos._»
A levél olvasása után következett a kivánt válasz, ez pedig
legkönnyebben megesett egy látogatójegy hátán:
«Isten hozta urambátyámat és Zsuzsika húgomat. Pontban 10 órakor
szolgálatukra leszek.
_G. P._»
A mondott időben útra is kelt és mormogá:
– Falusi ember a pokolban is falusi ember marad. Ha nem írná Zsuzsi
néni, hova szállnak, s a hordárt az utczáról küldik, kereshetném őket a
jégolvadásig. Épen mintha Pesten is úgy kellene tudni, hol keressük
Gencsy bárót, Marialaky Domokost? mint otthon, Gencsen, vagy Marialakon.
Kérdésére megmutatták Ritkóczy báróné lakásának számát. Felment a
lépcsőkön s a midőn bérruhás szolga ajtót nyitott előtte, úgy látta,
hogy ez elég tisztességes lakás a harmadik emeleten.
Marialakyék már sétára készen várták. Ott állott Ritkóczy báróné is, de
nem igen szívesen látta a fiatal embert.
– Kedves húgom, – szólt Domokos bácsi a bárónéhoz, kit jogosabban
nevezhetett volna nénjének. – Nagyon köszönjük vendégszeretetét, de ha
az ember messzeföldről Pestre jő, első kivánsága a szabad mozgás, s hogy
mentül többet lásson. Holnap vagy holnapután magunk jövünk könyörögni
egy kis jó ebédért.
– Tetszése szerint, Domokos bátyám. (Tehát elfogadta a húgom czímet.)
A báróné kezet fogott a bácsival, megcsókolta Zsuzsikát, és ajkának
vonagló mozdulatával értésül adta, hogy Pál bárónak jelenlétét és
távozását is tudomásul vette.
Kiindultak a lakásból. Domokos bácsi pogányul kopogott a folyosók és
lépcsők márványán. Olyan hatalmas csizmát húzott fel, mintha térdig érő
sár ellen menne ütközetbe.
És Zsuzsika kisasszony?
Valósággal úgy volt öltözve, mint más városi nő, ha gyalog megy az
utczára. Semmi fölösleg vagy időszerűtlen rajta. Barna posztóból készült
szoknyája sem rövid, sem hosszú. Téli felöltője fekete lemez, kalapja
sötétszürke, ibolyaszín virággal.
De hol a vörös szeplő? Hol a kenderpöszke haj? A legszebb lányka, minőt
valaha a székelyföld termett, pedig ezzel sok van mondva.
Nem lehet czélunk a társaságot utczáról utczára követni. Domokos bácsit
főleg a jó vendéglők, a hol állítólag hamisítlan bort tesznek az
asztalra, érdekelték. Zsuzsika pedig az ő 18-ik évében (mert csak Zsuzsi
néni tartotta őt még gyermeknek) csupa tűz, kiváncsiság és hazafiság
volt. Délután három óráig hordta őket a báró s a leánynak minden
rendkívül tetszett, mindent csodált, mindenben gyönyörűségét lelé, minőt
még álmában sem tudott volna képzelni.
Valóságos szívtelenség lett volna ily ártatlan hivő lelket azzal
elszomorítani, hogy Európa más fővárosaiban ezeknél százszor szebb,
pompásabb és gazdagabb látni valók léteznek.
Ebéd után arra fordult a kérdés, hol töltsék az estét? Természetesen
mindnyájan a színházra szavaztak. Mindjárt a vendéglőből, a Hungaria
díszteremből, küldtek hordárt, hogy hozzon páholy- vagy három
zártszék-jegyet. A küldött fél óra mulva visszaérkezik azon hírrel, hogy
a mai előadásra már semmiféle jegy sem kapható. Ezt Pál báró előre
tudta, de hasznosnak itélte a vidékieknek leczkét adni, hogy máskor, ha
színházba készülnek, egy nappal elébb gondoskodjanak.
Most tehát azzal állott elé, hogy vendégeit bemutatja Dorozsmayéknál.
Nem ő maga; mert férfi, nővel jövő látogatót nem vezethet be. De itt
volt Dorozsmay Róbert, a ki már egy éve házas, s jelenleg a közlekedési
miniszteriumban foglalkozik.
Domokos bácsi azonban ezt nem akará, ürügyül hozván fel, hogy
Zsuzsikának nincs ily urias estélyre való öltözéke, a mi valószinűnek is
mutatkozott, mert a ki négy hétre Pestre jő bálozni, nem Csikszeredáról
hozza fel toilette-jét.
Utoljára abban állapodtak meg, hogy Zsuzsikát haza viszik a báróné
oltalmába, a két férfi pedig majd meggondolja, mit csináljon a hosszú
téli estével.
Már elmult az esti öt óra, a midőn a Zsuzsikát szerencsésen haza
szállították s miután az urak búcsút vettek Ritkóczy bárónétól, mint
kivánták, magukra maradtak.
Ekkor azonban, mintha kicserélték volna Domokos bácsit, hirtelen bármely
kalandra vállalkozni igérkezett.
– Tudom, öcsém, a mi leánynak nem való, a férfinak még meg nem árt.
Köztünk legyen mondva, égek a vágytól megismerkedni a Dorozsmay-házzal.
– Dicső gondolat! de az öltözék?
– Én el vagyok látva; itt van tavalyi frakkom, Kolozsvárról, megjárja
ily vén gavallér hátán.
Pál báró örült az alkalomnak. Vette ugyan észre, hogy Domokos bácsi
egészen más valamit képzelt a Dorozsmay-házról. De jó lesz, ha mindent
saját szemével lát, s mint tanú, elbeszéli otthon Zsuzsi néni előtt.
Ezzel bérkocsiba ült, haza hajtatott, felöltözött, visszajött s
ugyanazon kocsin a Nádor-utczába siettek.
Dorozsmayné szokott szívességgel fogadá az új vendéget, a ki csakhamar
otthon érezvén magát, nem győzött eléggé csodálkozni az itt uralkodó
választékos hangulat, a művelt társalgási modor, s a hallott nevek urias
hangzása fölött. Csak később vallotta meg, hogy hite szerint, a pesti
quartier Breda valamelyik aranyozott fészkében remélt szerephez jutni.
Azonban a ki legtöbbet várt az este élveiből, az csalatkozott meg
legkeserűbben. Pál báró szokása szerint a ház kisasszonyát kereste fel,
de azonnal látá, hogy fenyegető időváltozás következett be, a szél
északról fú, a hévmérő a fagyponton is alább szállt.
Kétszer-háromszor is megkérdé: mit vétett? mivel sértette meg kedves
tanítványát, de csak rövid, kitérő, sőt elutasító választ nyerhetett.
Így tartott ez egész estén át, míg ritkulni kezdvén a vendégek, még egy
utolsó kisérletet tőn és szíve mélyéből származó bús hangon kérdé, mi
történhetett, hogy Esztike kisasszonynak kegyét és bizalmát, mely
életénél kedvesebb előtte, így elvesztheté?
Szerencsére a kis leányi természet nem olyan, hogy sokáig rejtegetni
tudja azt, a mi szívét terheli, s felkelve helyéről, a mi azt
jelentette, hogy röviden akar végezni, mondá:
– Nem remélhettük, hogy még mai napon is szerencsénk legyen báró úrhoz.
– Kisasszony? annyit tesz ez, hogy el akar engem küldeni?
– Ki tudja? tán épen óhajtását előzném meg ezzel. Itt mindenki azt
beszéli, hogy báró úr boldog, mert várva-várt menyasszonya megérkezett.
– Az én menyasszonyom!
– Ah, sokan látták, s azt mondják, rendkivüli szépség.
Ezt mondva, elhagyá a szobát s azon perczek alatt, míg a legkésőbb
távozó vendégek is búcsút vettek, a ház nyilt teremeiben többé őt senki
sem látta. És Pál báró?
Haza kiséré Domokos bácsit, a ki egészen oda volt a Dorozsmay-ház
bájaitól s mindig arról beszélt, hogy gyakrabban fog ide elnézni.
Mikor pedig otthon volt az ifjú, vigasztalást kezdett szívében érezni.
– Hogyan? a lányka, kinek vőlegénye van, kedvetlenné lesz, ha azt
mesélik előtte, hogy menyasszony érkezett számomra Erdélyből? Ah fel
kell őt világosítanom a valóról!
XV.
(Szerencsétlen szemköztülés a szinházban, a mi azonban egy más férfinak
reménytelen győzelmet szerez.)
Másnap este a nemzeti szinházban találkozunk ismerőinkkel. Domokos bácsi
elég korán küldött jegyekért s hoztak számára három egymás melletti
zártszéket. Ezt inkább szerette, mint a páholyt, mert a hamis nagy
uraskodás soha sem volt gyöngéje. Otthon ugyan 6000 forint jövedelmével
igen előkelő uraság volt, de nem akart hiú lenni, hogy a fővárosban is
versenyre keljen a leggazdagabb osztályokkal.
Ott ültek tehát a hetedik vagy nyolczadik sorban s a vak szerencse
elköveté Pál báróval azon gonosz játékot, hogy helyükről kényelmesen
beláthattak a Dorozsmayné páholyába, a hol az egész előadás alatt
jöttek, mentek a tisztelgők.
Esztike kisasszony hallgatagon ült szokott helyén, szemközt a nézőkkel.
Pál báró lopva pillantgatott feléje és észrevette, hogy a leányka élénk
kiváncsisággal vizsgálja Zsuzsikának arczvonásait.
Ez okból a pokol mélységes fenekére kivánta a mai alkalmatlan mulatságot
és összes férfiúi erejébe került, hogy úgy ne üljön ott, mint a
törvényszék előtt a vádlott, kit éltefogytáig tartó börtönre fognak
itélni.
Zsuzsika közbül ült s minden pillanatban volt valami kérdeni valója.
Tehát Pál báróhoz fordult, a hol, mint oraculumtól a legkielégítőbb
felvilágosítást várhatta. Az eléadásban, a nők öltözékében, a
díszletekben és szemfényvesztő világításban a földi paradicsom bájait
fedezé fel. Még a mi nemzeti szinházunknak ódon, kopott és divatból
régen kiment nézőtere is bámulatba ejtette s azalatt oly leírhatlan
boldogság ragyogott arczán, mint vidéki fiatal leánytól kitelik, a ki
annyi vágyódás után végre megláthatja mindazt, a miről olvasott, a miről
álmadozott.
Esztike kisasszony mindent látott s nem kétkedhetett többé, hogy a
boldog és biztos viszonszerelem eszményi képét látja maga előtt. Mert
Zsuzsika csakugyan oda volt a látott gyönyörök szemlélődésében. A
szinésznők gazdag és ízlésteljes öltözéke, a varázshatású diszítmények
folytonos változatossága lelkét megszakítás nélkül felmagasztalt
hangulatban tartá. Mert ő nem Bécsből, nem Párisból, hanem Csikszék
fenyveseiből hozott szemet, ez pedig mindent bájosnak, gazdagnak és
utolérhetlennek mutatott, mintha e hely volna a mennyországnak
középpontja.
Mentül lelkesültebb és boldogabb volt Zsuzsika, annál inkább
elsötétültek Esztike kisasszony arczvonásai. A legkeserűbb csalódás
kifejezése rajzolódik ki ajkán és tekintetén. A színpadon folyó játék,
az érdekes bonyodalom, a művészi előadás hidegen hagyta. Ha a közönség
fellelkesedett, tapsol, a művésznek vagy a szerzőnek, ő csak arra
figyelt, mily boldog lehet az a leányka a zártszéken! És mily irtóztató
áruló lélek lakhatik oly férfiban, a ki ezen leány, mint saját
menyasszonya mellett ül, s megfeledkezik, mily édes bizalmasság
fejlődött ki közöttük csak kevéssel is ezelőtt!
Még soha ily véget érni nem akaró művet nem adtak a szinpadon. Zsuzsika
pedig minden jelenet után attól rettegett, hogy vége a felvonásnak és
lebocsátják a függönyt. Ezer örömmel ott maradt volna 80 éves koráig.
Domokos bácsi is elismerte, hogy a pestiek jobban játszanak, mint azok,
kiket ő legutóbbi alkalommal Gyergyó-Szentmiklóson vásárkor látott. De
mégis jobban ingerelte a vacsora, mely ma Estére a Vadászkürt
étteremében volt tervezve.
Tetézte a szerencsétlenséget, hogy Dorozsmayné ő nagyságát épen ma
különösen érdekelni látszott a darab menete. Oly annyira, hogy máskor
mindig lesben álló és fáradhatlanul őrködő anyai szeme figyelembe sem
vette, hogy édes kedves kis leánykája unatkozik s alig várja, hogy innen
szabaduljon.
Pál báró csak az ötödik felvonás folyamában merészkedett a Dorozsmayné
páholyába felpillantani. Ez csak bűnös voltát erősíté meg Esztike előtt.
Büntetésül lenéző és megvető tekintetet kapott.
Végre valahára ötödször gördült le a függöny. Az általános tapsra ugyan
újra megjelentek a szinészek, mély hódolattal fogadták a közönség
tetszésnyilatkozatait s a mindig készletben tartott koszorúkat vallásos
kegyelettel szedegették fel s így az eléadásnak csakugyan igazán,
valóban és visszavonhatlanul vége lett.
Még csak egy reménye volt Pál bárónak. Hátha visszapillant kedves
tanítványa, mielőtt távozik? Ámde szó sincs erről. Segít mamájának szép
fehér shawlját felölteni, a magáét is nyakára veti, eltünik az ajtón s a
páholy üres marad.
Következett erre a megállapított programmszerinti vacsora a Vadászkürt
teremében. Zsuzsika a czigányzenét nemzeti felhevüléssel hallgatta s meg
volt győződve, hogy ily mély dallamosságról és szabatos előadási
művészetről a hires Mozartnak és Beethovennek fogalma sem lehetett.
Domokos bácsi a felhozott bort kétes minőségűnek itélte, de ez
tökéletesen megfelelt azon várakozásnak, a mit okos ember a legjobb
vendéglőtől is igényelhet. Midőn pedig kongott az éjfél órája, haza
kiséré a fiatal báró erdélyi rokonait, aztán szállására sietett,
lefeküdt, de csak a reggel közelegtére élvezheté az álom jótéteményét.
Ah, de másnapra még szörnyebb megpróbáltatások vártak rá.
Délután négy óra mult, a midőn a gyöngéd figyelemmel teljes Porczogh
báró saját kocsijával érkezett a József-térre és Arthur grófot
meglátogatá.
– Barátom, – szólt még le sem ülve, – itt az idő, tovább lehetlen a
habozás és ingadozás. Öltözz fel gyorsan, menj a Nádor-utczába, hajtsd
végre a kellemetlen üzletet, mert egyenes forrásból tudom, hogy új
hadizenet készül ellened a váltótörvényszék részéről és élve-halva
menekülésre kell gondolnod.
– És fia-ura legyek Bogárdynak, ennek a csikóbőrös kulacsból borozgató
betyárnak?