azért, hogy ily prózai foglalatosságban tetten kapják. Daczára a
czikornyás életmódnak, mely a háznál divatozott, nem romlott el kedélye,
s az étkezést álszégyenből félbe nem hagyta.
– Épen jókor jő, Pál báró. Talán szolgálhatok valamivel?
Ezt mondva, képtelen nagy darab sültet metszett le, tányérra tette,
kést, villát adott mellé s az érkezőt megkinálta.
Magától érthető, hogy az ifjú báró egyszerre farkasnak való étvágyat
érzett, s hogy jobban essék a falatozás, két széket rántott elé s mai
napig sincsen bebizonyítva, melyik foglalt elébb helyet? Csak annyi
kétségtelen, hogy kettecskén vacsoráltak, míg a harmadik szobában
pengett a zongora s tiporkáztak a magas sarkú czipők.
Észrevette tán az olvasó, hogy tulajdonképen most van legelső alkalmunk
Esztike kisasszonynyal közelebbről megismerkedni. Utoljára három évvel
ezelőtt hallottuk szavát, a midőn még csacska gyermek volt, s a mezőn
Dorozsmay Róbert mérnököt felfedezte.
Halljuk végre most, mit beszél? mint gondolkodik? mit érez szívében? s
mennyi valóságos benső értékkel bír? mert eddig csak azt tudjuk róla,
hogy gyönyörű szép, és öt millió forint örökség néz rája.
– Hallotta a nagy ujságot, báró úr? Arthur gróf megkérte a kezemet s a
mamám oda is igért. Még titok egy kicsit, de önnek megmondom.
– Örülök szerencséjének, ha boldog lesz vele.
– Mért ne lennék boldog? Azt mondják, igazi nagy grófné lesz belőlem.
Elvisznek a Károlyi, Andrássy, Festetich grófok estélyére. Ott leszek
férjem karján, Budán, a királyi palota vigalmaiban. Drága selyem ruha s
fényes ékszerek lesznek rajtam s az egész világ susogja: ez Bendeffy
Arthur grófné! Én majd örömömben és büszkeségemben nyájasan mosolygok
mindenfelé. Tőlem mást sem kivánnak, ez elég mindenkinek, nekem pedig
nem nagy fáradság.
– És ez azon boldogság, a mire a város ünnepelt királynéja, Dorozsmay
Esztike kisasszony vágyik?
– Van még más is? kivánhat egy nő egyebet?
– Esztike kisasszony, én félni kezdek, hogy ön még soha sem gondolkodott
arról, mi az igazi boldogság? Hiszen vannak boldogok az egyszerű polgári
házakban, a földmivesek tanyáján, a pásztorok kunyhóiban. Mindenütt, a
hol tűz lobog, hol védve vagyunk a szelektől, a hol azok laknak, kik
megelégedettek és szeretik egymást.
– Önnek igaza lehet, mert ha csak azok volnának boldogok, kik ragyognak
az előkelő világ termeiben, az egész országban néhány száz ember lehetne
boldog. De az én gouvernante-om, madame Escabrotte, a ki Párisban tanult
és ismeri az angol lordok kastélyait, azt mondja: mi a fővárosban
lakunk, mi a kiváltságos osztályhoz tartozunk; a csodaszép toilletteket
számunkra készítik, s ha nem vagyunk grófnék, nem társalkodunk a
herczegnőkkel, nem irigyli sorsunkat minden férfi: akkor nem ismertük
fel rendeltetésünket s tán méltók sem vagyunk szerencsénkre.
Küzdött a fiatal báró magában, míg felbátorodék és kérdé:
– Megmondjam önnek Esztike kisasszony, ki a boldog?
– Szeretném hallani s remélem, hogy magamat is azok között találhatom.
– Ha még nem tudja, ha még csendes elmélázásaiban nem fedezé fel ezen
régi igazságot, annak csak egy oka lehet: az, hogy ön még a világot nem
ismerő gyermek. Ne nézzen rám oly haragosan. Tudom, hogy ön 17 éves, sok
szépet, jót, hasznost és kellemest tanult; de az igazi boldogság
tudományát nem a gouvernante-tól, s nem a gyermekszobában szerzik. Még
kevésbbé ismerkedünk meg vele a tánczterem siklós padlóján a salon
csillára alatt. Pedig az igazi boldogság tudománya egyetlenegy
szabályból áll, könnyű megérteni, könnyű megtanulni, de annál nehezebb a
szerint élni és a szerint választani hű társat az egész életre.
– Egészen kiváncsivá tesz. Halljam tehát az új és nagy igazságot, melyre
engem eddig senki sem tanított.
– Ám hallja: boldog lenni annyit tesz, mint annak közelében élni, a kit
szeretünk és a kiről meg vagyunk győződve, hogy minket viszont szeret.
– Ilyet én már olvastam a verses könyvekben. Elkésett báró úr a tudós
professzorsággal.
– Majd megválik. Lássunk legelébb egy kis számvetést. Adjuk össze, hány
óra, hány nap jut egy esztendőben a csillogó boldogságra? Számítsa föl,
s kijő, hogy ily boldogság órái mind összevéve nem tesznek ki többet
ötször huszonnégy óránál. Erre aztán kérdem: mit fog ön a többi 360 nap
alatt csinálni?
– Báró, ön sokat követel. Azt akarná, hogy 360 napig bálozzunk, öt napig
pedig pihenjünk?
– Ez már imádandó kedves kis leányi felelet volt. De ha beállottunk
filosofusnak, tudós érvekkel tartozunk vitatkozni. A nő csak akkor lehet
boldog, ha férjét határt nem ismerő szenvedélylyel szereti, vonzódik
hozzá, s minden szomorúságában vigasztalást talál kebelén. A hol e
kölcsönös érzelem hiányzik, oda csakhamar beköltözik a
legszenvedhetlenebb látogató, az unalom.
– Arthur gróf ettől nem fél. Neki tömérdek dolga van, csak győzzön
odamenni, hova hívják. Hányszor kell kimennie jószágaira, hogy
szétnézzen a gazdaságban? Hányszor Gödöllőre, vadászgatni, vörös
frakkban, az udvarral? Aztán felrándul Bécsbe, Párisba, Londonba s
megigérte, hogy mindig rám gondol, s minden nap táviratilag értesít
hogylétéről.
E pillanatban leányi zaj és kiáltozás keletkezik a nagy teremben. Egyik
vendég kisasszony ide is benézett.
– Esztike hol vagy? Jőjj hamar, mert franczia négyest tánczolunk és egy
pár hiányzik.
Ekkorra a beszélgetők már fölugrottak székükről s átmenvén a terembe,
elfoglalák a számukra föntartott helyet.
Táncz közben, ha Pál báró magára maradt, elmormogá foga között:
Tulajdonkép én itt az evangeliumi ellenséges ember szerepét játszom, a
ki konkolyt hint a tiszta búzavetésbe. Remélem, lesz még alkalmam, s
lerombolom szívében azon téveszméket, miket a korlátolt eszű párisi
gouvernante oltott bele.
De midőn az igéző szép leány mellette állott, vagy karján lejtett,
fölforrott az ifjúban a harag, hogy ily mennyei ártatlanságot egy vásott
lelkű s kiélt férfinak földi hiúságból feláldoznak.
– Esztike kisasszony; menjünk az elméletről a gyakorlatra. Kérem, nézzen
előre, arra, a kivel szemközt tánczol.
– Porczogh báróra?
– Mondja meg titokban, ha ezen ember táncz közben karját nyújtja, nem
érez valami hideg borzongatást, mintha kigyó tekerőznék karjára?
Esztike, a ki ily beszélgetésre csak fokról-fokra volt szoktatva,
eleinte nevette a báró leczkéit. Más leány is így tett volna. Később
mégis lopva oda tekintett Porczogh báróra, a ki minden művészetét
elészedte, hogy játszhassa a kellemes férfit, az ellenállhatlanul hódító
arszlánt. Végre pedig, a midőn a táncz rendje szerint szemközt lépett
Porczogh báróval s kezét kezébe tevé, egyszerre megborzadott s azon
visszariasztó hidegséget érzé karján végig futni, melyről Pál báró
beszélt.
Reszketett, majd elpirult, mert látta, hogy Pál báró fürkésző szemmel és
élénk kiváncsisággal leste minden mozdulatát.
– Lássa, kisasszony, – mondá, a midőn tánczosnéja mellé visszakerült, –
ezt a titkos borzalmat a természet oltotta minden leányka szívébe. A ki
ily visszataszító érzést kelt benne, ahhoz ne menjen férjhez soha.
– Igen, de Arthur gróf közelegtére nem érzek ily borzadályt.
– A borzadály már a legvilágosabb intés az óvakodásra. De ennek hiánya
még nem elég biztosíték a szerelemre. Arra szükséges, hogy a leány
ellenállhatlan vonzalmat érezzen a férfi iránt s az egész világon csak ő
benne szeresse boldogságát.
Ennyire haladt már köztük a titokban megkezdett bizalmaskodás. Maga
Esztike is elszörnyedt a gondolatra, hogy egy úrral, a vendégek közül,
oly tárgyról beszélget, a miről ő soha sem gondolkodott, a szerelemről.
XII.
(Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok merülnek
elé. Még egy kis leczke.)
Ismét Arthur gróf fényes uri lakásán vagyunk. Ketten ülnek a kandaló
tüze mellett kényelmes karszékek párnáin, szívják a becsempészett
havannai szivar illatos füstjét. Porczogh báró szakértő figyelemmel
hallgatja barátja fejtegetéseit, mert tudja, hogy ő van hivatva arany
tanácsot adni.
– Szóval, – mondá Arthur gróf, – úgy állok ma, hogy 130,000 forint
jövedelmem tökéletesen felmegy a betáblázott adósságok kamatainak és a
kötelezett törlesztési részleteknek fizetésére! Még élek, de csak úgy,
ha váltóra pénzt kaphatok, mert az utóbbi három év, Párisban, egészen
tönkre tett.
– És anyád?
– Mamám nem segíthet; mert ha van is 30,000 forint jövedelme, ez épen
elég neki háztartásra s még megköszönöm, ha adósságot nem csinál.
– Mennyire haladtál házassági szerződéseddel a Dorozsmay-háznál?
– Beszéltem már neked, hogy minden vagyon kizárólag az asszonyé és
Esztike évenként csak 20,000 forintot kap.
– Ez bolondság, barátom. Az a gulyáshússzagú Bogárdy ijesztget vele. Az
anyja imádja leányát, tehát képtelenség elhinni, hogy óriási vagyona
mellett titeket pénzzavarban szenvedni engedjen. Menj, siess és vedd el
a leányt. A házassági szerződés csak egy bepiszkolt papirdarab, az anyai
szeretet pedig oly hypotheka, melyre minden körülmény között építhetsz.
– Mit gondolsz, van-e valami igaz azon mendemondában, a mi anyám fülét
is megütötte, hogy Bogárdynak czéljai volnának az özvegygyel?
– Nem lehetetlen, de én nem hiszem. Jól vigyázok minden szóra, minden
összepillantásra, de eddig semmi gyanús jelre nem akadtam. Dorozsmayné
minden lehet, csak szinésznő nem. A mi pedig a haldokló férj végső
óhajtásait illeti, az vagy koholt mese, vagy ha igaz, arra való, hogy
annak idejében elfeledjék. Mert meg van írva, hogy szükség törvényt
ront.
– De gondold meg, barátom, mire ösztönöznek? Menjek hozzájok lakni!
Összevegyüljek egy úgyszólván polgári, vagy a mi rosszabb, egy
szerencsés spekuláns családjával! Nem a mesalliance háborgat, mert ezen
ostoba előitéletből adósságaim régen kigyógyítottak. De elviselhetlen a
gondolat, hogy mint úr, mint férj, ne én legyek az első! A pap meg a
kóczos táblabiró folyvást malmot játszhatnak fölöttem, még pedig
dupla-malmot; kinyitom, bezárom, s mindig rajtam ütnek egyet. Utoljára
kiderül, hogy én nem egy szép leányt, hanem egy haldoklónak őrült
óhajtásait vettem feleségül.
– De van-e más menedéked? Anyádat, kivánjuk, éltesse Isten számos
esztendeig. Burghammer herczeg pedig feltette magában, hogy ő lesz a
XIX. század Mathusalemje. Végre pedig még szereted is a lánykát.
– Ezt már nem tagadtam soha. Oly szép, hogy a mi társaságunkban egyik
sem közelítheti meg. Különösen pedig tetszik nekem ártatlansága és
tudatlansága. Mint a lágy viasz kerül kezembe, s azt formálhatom belőle,
a mi ízlésemnek és érdekemnek leginkább megfelel.
– Vigyázz, hogy valaki meg ne előzzön a tanító szerepével, mert az
erdélyi vad bárócska egy idő óta sokat cseveg vele.
– Féltékenynyé akarsz tenni?
– Jóakaró figyelmeztetés, semmi más.
– E tekintetben nyugodt vagyok. Elbeszélte mamám, mily örömkönyek között
fogadták ajánlatomat. Azóta Esztikével is beszéltem, s láttam, hogy
kijelentett menyasszonyomnak tartja magát. Láttad volna, mily boldog
volt, amint elmondám neki, ha Párisba, Londonba megyek kóborolni,
mindennap küldök táviratot. Van nekem ilyen obligát távirati tudósításom
egész készletben. A mult évben, midőn mademoiselle Virgine-t Nizzába
küldöttem, komornyikom mindennap komponált egyet.
– Örülök, hogy így beszélsz. Írd alá, akár olvasatlanul a házassági
szerződést, s ha nem akarsz a Nádor-utczába költözni, van mamádnak
Biharban egy régi vadászkastélya. Vonulj oda s legrosszabb esetben élj
Esztikének 20,000 forintnyi jövedelméből. Miért ne élhetnél? Nekem csak
fele van, s mégis úr tudok lenni.
– Még egy dolog sérti büszkeségemet. Akárhogy erőködöm és játszom a nagy
urat, nem palástolhatom el, hogy egy batkát sem hozok a házhoz.
– Barátom, ez csak optikai csalódás. Ha semmit sem kapsz, mint a 20,000
forint jövedelmet, 24 év mulva tisztán áll birtokod. Ehhez járulhat
akkorára mamádról maradó 30,000 forint jövedelem. Czímedről, rangodról,
nagybefolyású rokonságaidról szólni sem akarok. Tehát menj, tarts
menyegzőt, éld át a mézes hetek bájait, s aztán igyekezz olyan urrá
lenni új otthonodban, mint voltál ott, a hová születtél.
– Ha nem más valaki tartaná kezében a Wertheim kulcsait!
– Úgy hallom, veri a hét órát. Hétfő van, menjünk a Nádor-utczába.
Befogatsz, vagy gyalog megyünk?
– Menjünk gyalog, még pedig kilenczvenkilencz okból, mikből az első az,
hogy tegnap adtam oda kocsimat, lovamat egy gazembernek, a ki a
váltótörvényszék pártfogása alatt, ma, ide akart jőni árverést tartani.
– Meghajlok ezen egy ok előtt. Tehát menjünk gyalog.
Ekkor már a Dorozsmay-háznál szép társaság gyült egybe.
Híre menvén Arthur gróf kézfogójának, még a «nagy grófnék» osztályából
is megjelent egy pár «díszpéldány».
Azon szobában, hol a kisasszonykák s az urak mulatoztak, a zongora
húrjainak elszakadásaig csapkodá le egy műkedvelő úr Liszt Ferencznek
legújabb szerzeményét. Persze, hogy szép is lett volna az, ha az
utolérhetlen mæstro maga játsza a saját ujjaira szerzett rapsodiát. De
azért így is felhangzott az élénk helyeslés, mert igen sok hallgató nem
a szépet, hanem a nehezet szokta megbámulni.
Gencsy Pál báró az ablak bemélyedése között ült s jó kedvvel
beszélgetett a ház kisasszonyával, a mint Arthur gróf és kebelbarátja,
Porczogh báró a szomszéd szobába léptek.
Esztike kisasszony a tárt ajtón keresztül megpillantá a közelgőt és
mosolygott. Tanító mestere pedig addig, míg Arthur gróf üdvözlé a ház
asszonyát és szokott szójárással tudakozódott hogyléte felől, oda
hajlott szomszédnéja felé és halkan kérdé:
– Nos figyelmes tanítványom, mit érez? mert ez elhatározó kérdés. Nem
veszi észre, hogy szíve szorul? a vér a bal oldalába torlódik? szárnyai
kelnek? és ellenállhatlan erővel vágyik a büszke vőlegény felé röpülni?
– Báró, – felelé haragosan a kis leány, – ön túlmegy professzori
szerepén, ha jól tudja, hogy nem mozdulnék helyemből ezer olyan
férfiért, mint ő, vagy ön.
– Oh kérem, én egyáltalában nem is arról beszéltem, hogy valósággal
karjaiba röpüljön, mert ez társadalmi lehetetlenség. Csak azt kérdtem,
vonszolja-e valami láthatlan erő a másik szoba felé? Mert ha ilyet nem
érez, akkor még messze távol jár az igaz szerelemtől!
– Elég, báró úr! Soha többé önre nem hallgatok. Utoljára még arra
használ fel, hogy velem lélektani kisérleteket tegyen!
Igyekezett mentől haragosabb képet mutatni; de midőn látta, hogy komoly
rendreutasítása nem használ, bosszankodása foganat nélkül marad, kis
leányok módjára teljes szívéből nevetni kezdett.
E pillanatban Arthur gróf könnyű, lebegő lépésekkel feléjük tart, de
mielőtt a tárt ajtó küszöbét átlépné, szerencsétlen véletlenből
belebotlik kanonok bácsinak selyem reverendájába.
Mindketten ezer bocsánatot kértek. Egyik, másik is önmagát nevezé
vigyáztalannak és ügyetlennek. Minthogy azonban egyszer már így
összekerültek, megragadá az alkalmat a főtisztelendő úr és ő
méltóságának mint boldog vőlegénynek szerencsét kivánt.
– Nagyon örvendettem, – mondá, – a midőn e végtelenül kellemes ujsággal
megleptek. Végre esküvő a háznál s nem _lehetetlen_, hogy egyúttal egy
helyett kettő!
– Nem értem főtisztelendő urat. Egy helyett kettő?
– Kérem, ne méltóztassék félreérteni; meg az is jó lesz, ha halkabban
beszélünk, mert a ház asszonya nem örömest hallaná, ha kívülünk más
hivatlanok is idő előtt értesülnének.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Dorozsmayné ő nagysága másodszor is
férjhez menni szándékoznék?
– Bocsánat, ezt nem mondtam. Csak kicsúszott valahogy szájamon, hogy nem
«lehetetlen». Kérem, ne tessék félreérteni.
– Ah? s tán épen Bogárdy Zoltán úr a szerencsés?
– Csendesebben, kérem. Van szerencsém magamat ajánlani. Egyáltalában nem
vagyok fölhatalmazva többet mondani. Ajánlom magamat.
Arthur gróf oly bosszúsan fordult el, hogy majdnem faképnél hagyta a
papot; de még elég jókor feleszmélt, megemlékezett az uri viselet
kötelességeiről és udvarias hajlongások között vőn búcsút s ment oda,
hova szándékozott.
De belseje föl volt háborgatva; kést döftek mellébe, meg is forgatták
benne. Épen arról értesült eléggé hivatalosan, a mitől legjobban félt.
Mert az özvegygyel, mint vele lakó anyóssal, még tán megfér, de
sógorság, apósság ezzel a bőrcserző vargalegénynyel (mindig más
gúnynéven említé Bogárdyt), mint elviselhetlen inzultus tűnt föl előtte.
Micsoda? Ő ily emberrel együtt ebédeljen? ugyanazon pénzből költekezzék,
s ha találkozik főrangú ismerőseivel, bemutassa, mint tisztelt apósát?
Inkább golyót az agyba.
De mégis nem. Hiszen volt még kisegítő eszköz. Ott állott mamája
birtokán a régi vadászkastély; 20,000 forint jövedelem Esztike kezével,
s mellé járadékul, gyönyörű szép feleség. Csakhogy az özvegynek férjhez
menésével az öt milliónak fele, még a jövendőre is elveszettnek
mutatkozott.
Hiába erőködött. Akaratja ellen mérges, bosszús és veszekedő képet
csinált, hogy agyonijesztette vele aráját, a ki alig tudott felelni, a
midőn vőlegénye vonaglós mosolylyal közeledett s elmondta, mennyire
örvend, hogy látja, mily jó színben van, mennyi új szépséget szerzett
tegnap óta. Végre pedig arról kezdett beszélni, hogy az idén szeliden
kezdődik a tél, még havat sem láttak, hogy esős, ködös napok állnak be s
a városi tanács elhanyagolja az utczák tisztogatását.
Azután elfordult, hasonló szellemdús megjegyzésekkel mulattatta a többi
hölgyeket. Meghallgatta, mit játszanak a zongorán? aztán vitatta, hogy
mai napon kifejlettebb technikával játszanak a művészek, mint régebben.
De akkor a zeneművek voltak szépek, míg a mai compositio jobbára
elcsépelt férczmű. És ebben legalább igaza volt.
Az ifjú báró nem érthette, mi okozta e rendkívüli változást? De még
Esztike sem. Más, idősebb és kitanultabb nő valószinűleg migraine-t kap
e fogadtatásra. Ő azonban helyén maradt és bosszúját szomszédján tölté.
Összeveszett hű tanító mesterével s mint lázadó tanítvány felmondta neki
az engedelmességet.
XIII.
(Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly
termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát.)
A mióta a fővárosban időzünk, a Dorozsmay-házat folyvást gazdag
öltözetben, ragyogó vendégek sokasága között találtuk. Végre módunkban
van látni őket családi körben, egyedül a legközelebb hozzátartozókkal,
fesztelenül ebédelni.
Mindössze öten ülnek az asztalnál. A háziasszony elnökölt, jobbra
Esztike, balra a gouvernante. Utánuk jobbról kanonok bácsi, balról
Bogárdy Zoltán.
A midőn a sor a dessertre került s a felszolgáló cselédség kitakarodott,
szóba jött Arthur grófnak tegnapi megfoghatlan viselete. Dorozsmayné
elmondta, hogy a gróf udvariasan tudakozódott tőle hogylétéről,
boldognak, elégedettnek látszott, s mégis a midőn a leányok szobájában
megjelent, hirtelen megváltozott s haraggal és bosszankodással távozott.
Esztike mentegetőzék. Ő semminek sem oka. Ő szokott szívességgel s
barátsággal fogadta a grófot és eleinte a vett igen lekötelező bókokat
nyájas mosolylyal köszönte meg. De később a gróf a sáros időről, meg a
városi tanács hanyagságáról beszélt, s arra ő semmit sem tudott felelni.
Kanonok bácsi pirult ezalatt s mint bűnös a tányérára szegezé szemét.
Bogárdy Zoltán kedélyesen pödré bajuszát és elégedetten mosolygott.
Ebéd után Esztike és madame Escabrotte saját szobájukba tértek. Az urak
az üveggel elzárt folyosóra, mely rakva volt melegházi növényekkel s
midőn felhozták a fekete kávét, Dorozsmayné maga nyitott fel egy
ládácska kitünő szivart.
Az urak rágyújtottak s akkor Zoltán bácsi jól megczukrozván fekete
kávéját, mondá:
– Kedves húgom, megkérték a leányt, te odaigérted. Esztike azt felelte,
a mint a mama parancsolja, tehát menyasszony van a háznál.
– Én odaigértem, mert Arthur gróf valódi lovagias jellem és oly
helyzetben van, hogy nejét a város és az ország legmagasabb köreibe
vezeti. Oly természetes vágy ez, mely senkit, a ki asszonynak született,
érzéketlenül nem hagy.
– Helyes, tökéletesen értem. Minden rendben is volna, csak azt nem
tudjuk bizonyosan: szereti-e a menyasszony vőlegényét? Az én fiatal
koromban mindig ezt tartották legelső kérdésnek. Mit szólsz rá, papom?
– Pártolom az előttem szólónak véleményét.
– Én tehát azt mondom, – folytatá Zoltán bácsi, – hogy legjobb az
egyenes út. Menj fel, édes húgom, egyenesen leányod szobájába és beszélj
vele. Kérdezd ki, vizsgáld meg szívét. Nevezd ki még ma nagy leánynak s
beszélj vele nyiltan a szerelemről. Ismertesd meg őt e szenvedély
hatalmával, s mondd el, hogy nem szabad könnyelmű, elhamarkodott és
meggondolatlan lépést tennie, mert egész életének boldogsága függ e
határozattól.
– Megteszem, a mi kötelességem. De nem könnyű ily kis leánynyal ezen
kényes természetű kérdésben vitatkozásba bocsátkozni. Mint fog
csodálkozni, hogy az ő mamája még ilyesmikhez is ért egy kicsit!
– Csak menj hozzá. Vess félre minden bevezetést; kezdj rögtön és
közvetlenül kérdést tenni hozzá. Meglásd, hogy a kinek tiszta a szándéka
és jó az akarata, az alkalmas szavak és találó kifejezések hiányában nem
fog szenvedni.
Dorozsmayné úgy érzett, mint az iskolás leány, a ki készületlenül indul
a vizsgára. Azonban átlátta, hogy mennie kell, mert legszentebb anyai
kötelessége parancsolta.
A két férfi együtt maradt. A képviselő büszkén nézett társára, mintha
kérdené: mit mondasz ékesszólásomra? Úgy-e jól kezdem keverni a kártyát?
Azután felkelt és csengetett.
– Papom! volna-e kifogásod, ha kihozatnék az ebédlőből egy palaczk
megmaradt neszmélyit?
– Pártolom a korszerű indítványt azon módosítással, hogy a szövegbe egy
«egy» helyett «kettő» tétessék.
– Elfogadtatik.
Mikor pedig elhozták a bort, kiderült, hogy az inas rosszul értette a
parancsot, mert kettő helyett négyet hozott.
Az első palaczk tartalmának fogytáig nem beszéltek, de a másodiknak első
pohara után megnyiladozék az egyház emberének «ephetá»-ja és mondá:
– Komám! nekem búfeledésből is innom kell. Szörnyen nyomja
lelkiismeretemet az a botrányos hazugság, a mit a te sátáni
incselkedésedre szájamon kibocsátottam.
– Mit nevezesz te hazugságnak? Már tegnap megmagyaráztam neked, hogy a
legtisztább igazságot mondod a grófnak. Mondtál egyebet, minthogy «nem
lehetetlen» a két esküvő? Ez pedig igaz, mert nem lehetetlen az, a minek
beteljesedését akadályok nem gátolják. Dorozsmayné özvegy, szabad és 37
éves. Én pedig 50 esztendős agglegény vagyok. Van-e köztünk, ha pápisták
volnánk is, oly akadály, mely a szent zsinatok határozatainak értelmében
ezen házasságot eltiltaná? Nincs. Tehát nem hazudtál. Quod erat
demonstrandum.
– Ne taníts te engem a theologia moralisra. Megengedem, hogy nyilt
szóval nem hazudtam; de igaz marad, hogy beszédem által más
embertársamat tévútra vezettem. Sőt még midőn láttam, hogy hiszi az
özvegy férjhez menéséről vett hírt, nem világosítottam fel a valóról. Ez
egyértelmű a hazugsággal és így is tanultam kispap koromban a
seminariumban. Kényes história ez, hogyha megtudja Dorozsmayné,
mindkettőnket kitilt a házból.
– Kitilt: három napra. Aztán ő nevet rajta; sőt megköszöni, ha ezáltal
Arthur gróf lelkébe pillanthatott. Mondhatom, kitünőleg operált ő
méltóságában a bevett dósis. Mindjárt más ember lett belőle s egészen
elárulta bensejét. Te pedig nyugtasd meg túlérzékeny lelkiismeretedet,
mert vagy nem hazudtál, vagy ha hazudtál, jó és a legszentebb czélból
tetted.
– Hah! jezsuita!
– Még pedig kálvinista kiadásban, mely faj a legveszedelmesebb. Különben
pedig ne háborúskodjál a jezsuitákkal, mert épen e hibádnak számíthatod
be, hogy még nem neveztek ki püspöknek.
– Elhallgatsz, istentelen, eretnek.