alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az
álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek
delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak?
– Félrebeszélsz, Korponai, – szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul,
szinte kétségbeesetten bízott az Úrban, utolsó jó emberében és nem hitt
a kísértetekben. – Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad.
– Mi haszna, ha lefekszem, – könyökölt az asztalra a lovag, – úgy sem
tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis,
összemorzsol az alvás híjja, engem, a vasból vert Korponait.
Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely
kissé megritkult, amióta nem látták egymást.
– Gyónjál meg, Ábel, – szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és
szomorúság barátságos nemtői találkoztak össze, – megcsaltak, ugy-e?
– Megcsaltak, – horgasztotta le fejét a chevalier.
Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét.
– A rác leány? A tót grófnő? Vagy talán a francia kisasszony a szomszéd
várból? – vallatta szelíden. – Csak nem a citerás?
– Nem, nem, – mormogta Korponai. – Ezek mind ártalmatlan fürjecskék.
Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint
a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura
mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe?
– Az a nő, a keresztútról, az volt? – csillant föl a szeme. – Ugy-e az?
Signora? Eltaláltam!
A katona biccentett nehéz fejével.
– Igen, ő volt, – felelte mérgesen, – persze, hogy ő volt! Ki más
lehetett volna!
– Először a keresztúton fogott el, – bólintott szelíden az asszony és
lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg, – haza
akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt
szánts a parasztokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az
édesanyádat azon a napon terítették ki és mégis vele mentél, elfeledted,
hogy másnap van a temetés. És harmadszor?
– Ej, futárt küldött értem Veronából – ásított halálos fáradtsággal a
lovag – és én itt hagytalak és boldogan ugrottam a csézába. Ilyen gonosz
ember vagyok, Zsuzsánna.
– Ne beszélj így, Korponai, – fedte meg az asszony, – te is csak gyönge
ember vagy, mint valamennyien e földön. Azért, lásd, mégis csak mindig
visszatérsz hozzám, ugyebár? Ha távol vagy és este egyedül ülök a
tűznél, sokszor elgondolkodom, miért is jösz mindig vissza hozzám, aki
már se fiatal, se szép nem vagyok, és akinek kiforgattad valamennyi
ládafiát. Mégis mindig visszatérsz.
– Te a legjobb asszony vagy a világon, – dörmögte a katona.
Zsuzsánna fölkelt és az almáriomhoz lépett.
– Akarsz-e kártyázni? – kérdezte.
Korponai rendszerint akart, mert ez volt a legfinomabb és legegyszerübb
módja, hogy pénzhez jusson, de most megrázta bozontos fejét.
– Zsuzsánna, csak egyet akarok, pihenni, aludni, többet akár föl se
ébredni. Hetek óta nem aludtam, minden csontom fáj, ellopták az álmomat,
és úgy érzem, valaki más álmodik most mindarról a szépről, amiről hajdan
én, levágott, véres török fejekről, szép cserkesz lovakról és nagyfülü
kutyákról, amint hangosan űzik a szarvast a tölgyesben. Nem tudok
aludni, leszakad a szemem héja és még se tudok, ezt signorának
köszönhetem, az ő mákonyos dohányának, édes borának és az üvegfuvolája
hangjának. A fejemben csöng ennek az átkozott hangszernek a szava és nem
hagy aludni. Ha a fejemet összetörném, az üvegfuvola is összetörne,
ugyebár? – tette hozzá mérgesen.
A katona kimeresztette álmatlanságtól véresre gyulladt szemét és
elhallgatott. Az asszony hímzett zsámolyt hozott, az ura csizmás lába
alá tette, aztán összefonta Korponai két fekete kezét, ahogy a
gyermekekét szokás, mikor estére megimádkoztatják őket.
– Tudod-e még a miatyánkot? – kérdezte barátságosan.
– Talán, – morogta Korponai és nehézkesen keresgélt régi emlékei, ócska
fakardok, gyerekkori kék foltok, latin nyelvtani szabályok között, ahol
az imádságnak is jutott egy parányi hely. Már csak foszlányok maradtak
belőle, azokat engedelmesen előkotorta.
– Hiszen még jól tudod, – bólintott Zsuzsánna elnézően. – Hajtsd most
ide fejedet az ölembe, és hallgass rám, mesélek valamit, havas téli
éjjelen eszeltem ki ezt a mesét, mikor távol voltál.
Kuvik mulatott az ablak alatt, a hársfán, és a lombok susogva ébredtek
föl a zajra. Egy öreg óra, amely évek óta állott, egyszerre megindult,
ütni és muzsikálni kezdett.
– Volt egyszer egy rablólovag, – kezdte el Zsuzsánna mosolyogva és
befonta a katona üstökét, mint a kislányokét, – volt egyszer egy
rablólovag, aki magas várából mindig az utakat kémlelte és ha vásáros
népet látott lent mozogni, elhagyta a feleségét, négy kis fiát és
prédára indult. Sok pénzt rabolt már össze, de még több zsákmányra
vágyott és még a Krisztusfeszületek és Máriaképek alatt is megállította
a szekereket. A vásárosok rettegtek tőle, többnyire vakon adták oda a
pénzesharisnyájukat, de akadtak olyanok is, akik rálőttek mordályaikkal,
és a rablólovagot nem egyszer vérbefagyva hozták haza, istenfélő
felesége nagy rémületére. Mert az asszony nagyon szerette a férjét és
mikor az távol volt, lement az erdei kápolnába és Krisztus anyjához
könyörgött, hogy védje meg gonosz urát. És a Szűz barátságosan nézett le
a szegény asszonyra és ha az nagyon kétségbeesett, néha le is szállott
hozzá, megfogta hideg kezét és megfésülte szöszke haját, amelyet az
északi szél összeborzolt. Egyszer, tél kezdetén a rablólovag megint
lement a völgybe, akkor tértek haza a lipcsei kereskedők. Mikor
elindult, szelíd őszi nap ragyogott, de hirtelen szél kerekedett és
hóvihar nyargalt végig a völgyön. Az asszonynak eszébe jutott, hogy az
ura könnyű zekében kelt útra. Nagyon aggódott miatta és azért, mikor
imádkozni ment az erdei kápolnába, levitte magával a lovag nagy
farkasbundáját, és megkérte az Isten anyját, hogy ha valahol meglátja az
urát, adja rá a bundát. A Szűz mosolygott és vékony vállára vette a
nehéz köpönyeget. Reggel a vadászok a rablólovagot halva találták meg az
akasztófadomb mellett, nyugodtan aludt és a hó csöndesen hullott a
farkas-bundára, amely gondosan takarta be vétkes földi testét. A szentek
mindent megbocsátanak, Korponai.
Zsuzsánna az urára nézett. A katona mosolyogva aludt el, bizonyára már
véres törökfejekről, szép cserkeszlovakról álmodott; két keze
összekulcsolódott a fehér kabáton, amely lassan emelkedett föl és alá.
Reggelre, hogy a kandallóban elhamvadtak a kövér tölgyfahasábok,
Korponai fölébredt, frissen szökött talpra és megcsókolta Zsuzsánna
kezét. Este megint engedelmesen telepedett a tűzhöz és a felesége újra
mesélt neki, egy szegény, háromlábú kis kutyáról, amelyet vad kuvaszok
kergetnek végig a falun, a szőlőkön, a városokon, mindaddig, míg egy
piros kalapos egyházatya ki nem ugrik kőfülkéjéből és dorongjával
széjjel nem zavarja az üldözőket, a háromlábú kis kutyát pedig magával
viszi a bolthajtás alá. Korponai – befont hajjal – megint elaludt. Egy
hét multán a chevalier már kipödörte a bajuszát és tizennégy nap mulva
lenézett egy percre a malomba, nincs-e utas, akivel kártyázni lehetne.
Egy napon diákkülsejű, szakadt kámzsás ifjú érkezett a faluba, lehivatta
a borbéllyal Korponait és selyembe csavart papiros-ládikát adott át
neki. A katona bosszúsan tépte szét a szalagokat; a skatulyában
gyöngyház-legyező szárnya volt; rajta írónnal, vékony olasz betűkkel
írva, csak ennyi: „Ej, chevalier!“ Korponai megrázkódott, aztán leült
egy szilvafa alá, elgondolkozott, a csizmája sarkával túrta a földet, és
este hirtelen elutazott.
– A haza hív, – írta meg a malom mellől a levelet az inasa hátán, és
aztán káromkott a hitványsága miatt, de azért tovább utazott. Szekere
óvatosan csúszott alá a kacskaringós lejtőn és Korponai még mindig
átkozódott és legjobb szerette volna, ha a kocsi belefordult a sárga
szakadékba és mindennek, gazságnak, hazugságnak hirtelen véget vetne. Ám
a szekér lassan, biztosan baktatott lefelé és az ősz illata, mint egy
láthatatlan alföldi folyó árja terpeszkedett végig a vidéken. Egy
irtásnál a katona még egyszer megpillantotta hatoszlopos házát, amely
mosolyogva és szerényen, mint a fenyő virága gubbasztott a hegy tetején.
Az erkélyen állott Zsuzsánna és csöndesen lobogtatta feléje kicsiny
keszkenőjét. Az asszony arca mosolygott és szép homloka vidáman,
biztosan mondotta:
– Tudom, hogy visszajösz, Korponai, tudom, hogy visszajösz.
Velencei kaland.
A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, az egyik
karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott.
– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a
legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos
tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman néz
le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, amelynek
az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem szántott a lelkembe,
mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül vagyok, senki se nevethet
ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan metszésű, akár egy rajongó
középkori keresztény hercegnő élete, és bennem mindig fogékonyság lakott
a csiszolt, finom hangulatok, lovagi érzések iránt.
– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? Mindegy. Váratlanul néhány
ezer forintot örököltem és kellemes módon iparkodtam a pénzt elkölteni.
Egyik este az operában ültem. Werthert játszották, mert Massenet zenéje
– a maga óvatos kecsességével – szintén belétartozik a történetbe.
Fölöttem a páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös,
fáradt; a bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott
sétálni, lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására
hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek annak
idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban.
– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és pillanat alatt
mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; távozás közben
tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony tétován nézett a
színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, piros kígyó szaladt
végig, aztán összébb húzta mellén a csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz
van“, kiáltottam föl hozzája. Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de
ülve maradt, az arca most már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a
karosszékhez láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a
karomba kaptam és kivittem az utcára.
– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, neheztelő és
mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, lekötelezettje
vagyok, uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni iparkodik, én azonban
megemeltem a claqueomat és meglehetős feszesen ezt mondtam: „Bocsássa
meg asszonyom, hogy ilyen furcsa helyzetbe kerültem. Lovag voltam és
talán szükség se volt rá.“ Rám nézett óvatos macskaszemével, és
bólintott. Pár hétig nem láttam. Egy este a színház előtt sétálgattam, s
az egyik fordulónál megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két
lépéssel előttem haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy
sovány, hegyes bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron
megszólítani próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre,
megérintettem az idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett.
Kivettem a névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette
monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a névjegyet
és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. Régi, jó olasz
család tagja volt, másnap a határra utaztunk és zimankós időben,
félhomályban, akár csak a regényekben, megverekedtünk, kelleténél
súlyosabb föltételekkel. Az első golyó után egy galy esett le a
mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a másodiknál ütést éreztem a
cipőmön, a golyó az orrához vágódott, nagyobb baj nem történt. Mindez
jól esett; a párbaj kifogástalan lefolyása, az életveszély tompa, furcsa
izgalma, a havas alkonyat, az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy
férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett meg.
– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik pohárban két
tearózsát találtam. Következő napon egy templomban akadtunk össze az
idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek izléstelen, ha megszólítom.
Csodálkozva mosolygott, azután megvonta vékony vállát és megköszönte
figyelmességemet, minapi párbajomat az olasz gavallérral. Elvörösödtem
és megkérdeztem, kitől tudta meg az esetet? Elmondta, hogy maga az
illető úr írta meg neki, egyben bocsánatot kérve neveletlenségéért.
Elkisértem a szállodáig és megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“,
felelte és neheztelve mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még
egyszer és gyorsan hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult
az előcsarnok üvegtáblái közé.
– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt voltunk,
éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, elborongva, óvatosan
megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt gyakran és csak ilyenkor
mosolygott nyugodtan, a gyermek fölényével, – de meg fogok vezekelni
érte.“ El akartam oszlatni aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt
kezét az asztalra és ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten
a bírám.“ Megtudtam az élete történetét. Korán ment férjhez, sokat
betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az
arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három gyermekük
volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és megkérdezte,
melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. „Ez Mouche“, szólt,
majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ Megcsókoltam az
arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki soha nem sírt, soha
nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett farkasszemet a sorsával,
jobb, szebb, derekabb minden más asszonynál a világon.
– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig elhalasztotta az
utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy valami gonoszat
cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, hogy ne legyenek miattam
borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, pedig, ha egyszer elválunk,
soha többé nem látjuk viszont egymást.“ Megcsókoltam a kezét, a
csipkekendője szegélyét, meg akartam nyugtatni és elmondtam neki
mindazt, amit ilyenkor elmondani szokás. De ő megrázta kislányos fejét
és vállamra tette kezét. „Egyszer le kell számolni“, – felelte, –
„egyszer meg kell bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és
megkért, hogy vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és
harmonikán játszanak.
– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag sűrün
keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan harmonikázott
valaki, később két olasz cigányleány táncolni kezdett. Félóráig
ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, nehézkes mozdulatokkal,
derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, az, aki a névjegyemet, mint
egy üzleti levelet olvasta el s aki a cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt
és virágokat adatott a táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az
asztalunkhoz, és olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért
mindkettőnktől bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de
Susanne nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott
és én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint
minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél felé
végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. „Féltékeny
vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba kapaszkodva. „Nem“,
feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a pirulásomban, aztán megcsókolta a
homlokomat, mint az anya az iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt
figyelmesen, – bohó gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni,
meg fogsz vetni a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett
elvörösödtél, te nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény
fácska alá és sírtunk.
– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem jött“, írta
nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége van,“ Délben egy
úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla és olyan széles
homloka volt, ahogy a természetrajzokban a kaukázusi faj képviselőjét
szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra tért. Mindent tudott, de, mondta
határozottan, meg kell bocsájtania a dolgot, mert három gyermekük van és
mert szereti ezt az asszonyt. Bűnét az érzékek csalódásának nevezte,
aztán szórakozottan fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét
húzott ki és néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok
egészséges“, szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot.
– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét baleset
érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt emberekkel,
izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. Az asszony a
pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, megöregedve és
minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába rakosgatta vissza
műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva mosolygott. „Semmi, –
mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik eremet.“ A pamlag szélén nagy
vérfolt piroslott. Susanne lassan, mintha véletlenül történne, ráejtette
a csipkekendőjét, hogy ne lássam a csúnya foltot.
– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. „Meg
akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az ablaknál
állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám nézett,
gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a gyermekei fényképét
és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam becsületesen elvégezni, –
szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva vonta meg a vállát, aztán a
szemembe nézett és a kezét nyújtotta.
– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt a
szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a magyar
fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset értettem és
amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem hallottam többé
Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg többé a határon, a
vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem kávéházba jártam és
sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, fehérnemű-kereskedőmmel, mert
be kellett osztani jövedelmemet. Végre meg is házasodtam. A feleségem –
hogy is mondjam? – budai szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is
laknak: egészséges arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két
kis háza van Palotán és örökölni fog valamikor.
– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne lakott. A
boríték az ő kezeírása volt, de a levelet gyerek írta, a vonalozott,
csipkeszegélyű papir homlokán galambok csókolóztak és alattuk
verébfejnagyságú betűk inogtak jobbra, balra. A levélben ez állott: „A
szegény mama (Susanne de Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála
előtt azt mondta nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló
tisztelettel Mouche (Rosalie) tanuló.“
– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – valahányszor
eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, neheztelő mosolya, úgy
érzem magamat, mintha előkelő hangulat csapna meg. Valami igen előkelő
hangulat, azt képzelem, én vagyok Beaufort hercege, hátam mögött áll
rozsdavörös kastélyom és kopóim harcra készen hemperegnek szürke paripám
körül. De még várni kell, a király is eligérkezett a vadászatra. És,
ime, a távolban, a sárga országúton már föltünik a csillogó négyes
fogat, elől fullajtárok lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen
szólal meg a panaszos angol kürt.
Nikolszkoj.
Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában üldögélt;
az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas ember lépett be.
Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a palack tartalmát.
– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, amelynek
hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte fejét.
– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két fonnyadt,
duzzogó lány lépett az ivószobába.
– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró ezüstpénzt
dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a zsemlyemorzsát, kaptak
el.
– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment
mellette.
Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, nem
szerette az ilyen kérdéseket.
– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim neve iránt.
Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg nálam.
– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, önmagadat is
megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal megrontani, hogy
kóbor forradalmároknak adsz szállást.
– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva
gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá.
Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni kezdett.
Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az asztalhoz
bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és vihogott. Mikor a
tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a tulajdon lábában és
elterült a földön.
Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn találkozott
vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé.
– Nos, mi kell? – kérdezte a korcsmáros nagyot fújva.
– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót akarsz. Ki ez
az idegen?
– Eh, nem kém, nem rendőr, – dörmögte az öreg.
– Mondd, nem Nikolszkoj ez az ember?
A csapláros vállat vont, egy ideig gondolkodott, aztán így szólt:
– Lehet. Hagyj békességben, más dolgom van.
Lalszki fölemelte kezét.
– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert másként
szólok hozzád!
A csapláros kedvetlenül pislogott.
– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta idáig a
klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon csókolta ezt a
te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: „Most már egészséges
vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ Nikolszkoj egyet került a
piacon, aztán beállított hozzám, bort kért és táncolt. Azóta minden nap
ide jár és elissza a gyűrüit.
Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még mindig a
földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a részegek barátságos
mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett és visszasimította az
alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre megösmerte Nikolszkoj Iván
szép, hófehér homlokát.
Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a folyóparti
klastromig.
A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos éjszakán,
köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, betegen, véres fejjel. Befogadták,
mint sok más, a határon átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet
keresett vastag falaik közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen
gubbaszkodott kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és
kétségbeeséssel, amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy
ügyességgel tudott magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött
a falon keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott
ki a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort
sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek neki
pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. Kialudva
mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, megesküdvén
üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke vette magához,
egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta magára, a lelkére
beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, és csakugyan
leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán Nikolszkoj vágyat
érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek óhajtásának.