kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám,
aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul
hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a
botomat és haza utaztam.
A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé
lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt
igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni,
vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig
gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön
rajtavesztett? Nekem, aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki
hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi
gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem
saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és
tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan
fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl
komolyan?
Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a
verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új
kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a
neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte
ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a
gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem
együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva,
részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában.
Cheveaulégers.
– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a
kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli,
furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam.
Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt
kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a
világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és
nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám
sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana?
De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi
alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint
egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály
terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a
tiszt, a sok lovaglástól kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta
mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy
sarkantyúkkal.
Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az
alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba.
– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz
szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát.
A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a
katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát,
cikornyás hajdíszét, szeplős arcát.
– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok?
Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának.
A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az
ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok
hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes
asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A
falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán,
fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng.
– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve.
– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője.
– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben
vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az
utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem
lesznek cheveaulégerek.
A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán
az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra.
– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a
kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok?
A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra
– nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú
lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még
százszor fog újra elmondani.
– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk
meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri
formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében
bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért,
egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A
cheveaulégerek jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, –
fejezi be megkönnyebbülten szavait.
A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd,
kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb
fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de
nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa
gyönge világosságában.
– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, –
ösmerte ön Artúrt?
– Nem, én nem ösmertem Artúrt.
– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia?
– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány határozottan.
Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még
mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett
bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű
asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi
emléktárgy volna, veszi föl újra a szót.
– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok
nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig
vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet senkinek se kellettem.
Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez
nagyon szomorú.
A tiszt bólint, de nem felel.
– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit
kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek
helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt?
Én bocsássak meg?
– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr
bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe
szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde?
A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata
fele úton elernyed.
– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez
az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon
ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a
következő menyasszonyát, mint engemet.
Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a
faliórára néz.
– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt meg? – szólal meg és hangja
most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen
akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem
teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet.
– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert
eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a
bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor
hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke,
a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni
kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan.
– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély
karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy
valamennyiünk háláját tolmácsoljam.
A ház úrnője fölhúzza vékony vállát.
– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit
szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a
karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint
azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék,
amely talán utoljára kerül utunkba.
A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony homlokát,
megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen
sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az
ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az
éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol
alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja
villogása marad meg belőle.
A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és
kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg
csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint
finoman dobolva verik a fagyott avart.
– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet vet.
– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, –
kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony.
A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába.
Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot,
amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni
kezdenek és a szobába húzódnak.
A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak,
megállanak egy barátságos udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és
bezörgetnek az ablakon.
– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába
és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania,
szépséges asszonyom.
A Záleszki-lányok.
Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A végén
két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a napfényben. Ők
voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és katonai zabszállító
leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint magukkal vigyenek a völgybe,
hörcsögre vadászni. Mire fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a
kerítéshez is értek, frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában,
zöldfátyolos kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás,
sőt, az idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén.
Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek és az
egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig szarvasbőrkeztyűben
járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, jóindulatú, olyan, aminőknek a
házias leányokat szokás képzelni, pedig rántottát sem tudott sütni. Sok
családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két ellentétes
női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az apjuk fiú-módjára
nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, szerette, hogy dohányoznak,
édes pálinkát isznak, nyulakra lövöldöznek és adósságokat csinálnak a
városi illatszerésznél.
Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük választani. Az
ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a regények, orvosi munkák is
rámcáfoltak. Az ember a polgári rend szerint, egyszerre csak egy nőt
szerethet. És mégis mind a kettőt szerettem, anélkül, hogy
fiatalkoromban a testem vagy a lelkem betegségéről panaszkodhattam
volna. Erős voltam, inas, kicserzett, szívós, mint a pusztán felnőtt
róka. Az idegeim dacosak, kemények. Szóval, sem testi, sem lelki
magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre két nőnek tudok a rabja lenni.
A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, föntartás
nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén elcsodálkoztunk rajta,
aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, állapítottuk meg magunkban,
kivételek vagyunk a természet rendje alól. Nyugodtan tovább éltünk,
eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, a domboldalra vadászni, a tisztekkel
versenyt futni, a vásárokra lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk
Záleszkivel, aki bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve
járt-kelt a parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat.
Ha elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt
hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, hermaneci
sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig koccintottunk és
szerelmesen néztünk össze.
– Mi lesz ebből? – kérdezte többször Olga.
Cecil vállat vont.
– Mit bánom én, – mondta, – még ráérünk.
Én voltam a legokosabb.
– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak rámún, s
akkor a másikat elveszem.
Mosolyogtak.
– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a kellemetlen
tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre.
Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki sajátságos
üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. Egyszer elvették
mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak zöld
lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig a városka
macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában orosz grófnőkkel
– Isten tudja, honnét szedte őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil
annyi pénzt loptak ki a csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy
kifizethették az összes adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány
idők következtek el és Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás
szolgáktól követve járt a lóvásárokra, hogy a parasztoknál
hitelképességét növelje.
Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A
Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal
hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az
illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, hogy
nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy lánynak
vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly szembeszökő, sőt
kétségbeejtő volt, hogy rokonságom elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák,
nagyapák, akikről azelőtt sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről,
összecsapták a kezöket és azt kérdezték: „Igaz?“
– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok köztük
választani. És hozzá mind a két lány Záleszki.
– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen tette le az
asztalra súlyos, kövér öklét.
Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, a neve, ha jól
emlékszem, Uhlanki volt. Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos
ügynökének vallotta magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát
árult, marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár
összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, csinos
ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a sarka és hogy
a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát,
leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, meg a
hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmónikát
hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha
mást, mint kútvizet nem ivott.
Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a
kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten
imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez
hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen
szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az
volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bujtunk össze és
azt kérdeztük egymástól:
– Mi lesz ebből?
De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott
volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta,
tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább
szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből,
soha el nem csüggedett, s ha Záleszki netán, egyébként igen ritkán,
elkezdett aggodalmaskodni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb
táncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor
összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább.
Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta
rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle.
– Ez méreg, – szólt komolyan, – és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan
meginnók. Igy örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen,
gyöngéden, mint most. De – tette hozzá gondolkodva – az emberek tán nem
is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát
csináltunk.
Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A
halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol,
ismeretlen vidékeken (a városkában azt beszélték, hogy be volt csukva),
aztán egy nap megint csak fölbukkant aranygombos, piros mellényében és
összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a
krakoviakot. A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak lettek, ismét
nekipirosodtak, és jobbra-balra cibálták a gavallérjuk kabátját.
– Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott!
Milyen csinos!
És sírva tömték meg a pipáját.
A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem
fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, akinél
évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon hazaküldte ott felejtett
régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a csomaghoz akár egy sor írást
mellékelt volna. A család egy ága megmagyarosodott, állítólag a
kedvemért. Az esperes beszüntette „Vígasz“ című egyházi lapjának címemre
járó tiszteletpéldányát. Nem baj, úgyis kissé rendetlenül járt és
rendetlenül is olvastam.
Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott meg. A
sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla lett
évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai ritkán voltak;
ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott harmónikáján vagy
hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap alá tett. Néha
megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, de hát mit tegyen?
Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a lányok duzzogva néztek
maguk elé, aztán édespálinkát kértek az apjuktól. Az készséggel hozatott
pálinkát, sőt, hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt
nekik.
De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az emberek nem
tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék fogadatlan prókátor,
gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszerű módon; ahogy az esztendők
pörögtek, forogtak, annál öregebbek lettek a lányok, egy napon pedig,
észrevétlenül, csöndesen megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű
volt, s csak estefelé igazódott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az
arca olyan jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna.
Tavasz felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két
szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a tükörből.
– Ej, ej, – szólt a lengyel tápporkereskedő, – megöregedtetek és
megcsúnyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így,
legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet számítani.
A feleségem semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és soha szebb
alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, galambocskáim,
ameddig nem késő.
Ő maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas keresés
után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik toronyórás volt
s ezzel a ritka mesterséggel szép vagyont szerzett, a másik koporsókat
gyártott, mindig Ferenc József-kabátban járt, de egyébként finom és
csöndes ember volt. Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett
rájuk, a majom is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a
kérőket. Az öreg lókupec sírt.
– Igy, így, – mondotta, földhöz vágva sapkáját, – így van jól, az én
gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a legszebb emberi
tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. Mit ér a busulás?
Azután mindig több és több hónap tólult elő – akár ha csak az idő zsákja
egyszerre kilyukadt volna – és a Záleszki-lányok mindig öregebbekké
váltak. Mi lett a végök? Röstellem elmondani, annyira nem illik bele a
történet keretébe. Egy éjszaka megint belészerettek valakibe, együtt,
egyszerre, mint előzetesen, de ez a valaki nem férfi, hanem már csak
árnyék volt: a halál. Anélkül, hogy sokat készülődtek volna, ellopták a
lengyel gavallérjuk gyűrűjét, megitták a mérget s mikor delet
harangoztak, már fönt sétáltak a végtelen mezőkön, apró egérszemükkel
kíváncsian nézve körül a felhők között, hol az a férfi, akinek együtt
adhassák oda a szívüket?
Azóta én is rendesebb ember lettem, s újra pontosan kapom a „Vígasz“
című lapot. Megtanultam, hogy csak egy nőt illik szeretni s annak az
egynek is sírig kell viszonozni az érzelmeit. Mégis, ha néha
visszagondolok a Záleszki-lányokra, úgy rémlik, hogy, bár oktalan és
társadalmilag helytelen érzések fűztek velök össze és bár mind a ketten
egy kopott lengyel miatt rútul a faképnél hagytak, mégis csak az ő
körükben töltöttem el életem legboldogabb, legszebb napjait.
Korponai.
Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt fekete,
oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden este maga zárta
le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan köhintett odalent,
Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a félelem. Az ura volt,
akit félév óta nem látott, az ura, akit mindenki csak chevaliernek
hívott, s aki szerte-széjjel katonáskodott a határon; „a hazáért“, ahogy
ő vallotta, asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai
mondották.
– Vajjon mit akarhat? – gondolta magában az asszony, mert Korponai
hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol aláírásokért,
hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután türelmesen
kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy jobb útra tér,
mindig és mindig újra kötélnek állott, kikereste a régi ékszereket,
odaadta a buza árát és megsimogatta a katona szomorú, szép homlokát.
Korponai ilyenkor elérzékenyedett, néhány napig figyelmes és
szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt föl és fehér havasi virágot
szedett a feleségének, egyszer le is zuhant a szakadékba. Akkor
lepedőben vitték haza, derék sas-orra betörött, kék gyerekszemét véres
okuláré övezte. Mikor magához tért, megcsókolta Zsuzsánna levendulás
kezét és bocsánatot kért a sok gonoszságért, amelyet ellene az életben
elkövetett. Később barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a
vallásról vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De
alighogy lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár
kocsmájába, ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott: és egy napon hirtelen
kereket oldott. „A haza veszedelemben van“, írta feleségének az inasa
hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és még
ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a gránicon.
– Nos, Korponai, chevalier, – szólt az asszony mosolyogva, – mi kellene
megint? Pénz, ékszer, aláírás?
A férfi alázatosan csókolt kezet.
– Semmi, – felelte félszegen, – semmi mást nem akarok Zsuzsánna, csak
megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom tarsolyomban.
Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt Korponai
megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és ritkás bajusza tört
madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony megszeppenve nézte a mély
barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló
fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó,
cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele.
Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis
mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még
százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona
bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia.
Ám ezuttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a
medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyujtott.