délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy torlasz tetejére
és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét a katonáknak. Ötször
lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a tiszt hatodszor vezényelt
tüzet, katonái babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet
vetettek. A szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit,
ezerszer lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az,
mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta Nikolszkojt,
amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról ideges szavak
röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint a forradalmárok
megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos kalapját, amint a tömeg
eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és látta a százezer asztalt ország
szerint tova, ahol egy teríték, egy szék mindig készen állott részére.
Az új orosz forradalom egy volt a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra,
ő adott neki lelket és ez az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék
padozatán, részegen, piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint
szent fogalom él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit,
a tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó öszvérhajcsárnál.
– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős hangja
Lalszkit.
A forradalmár fölkapta fejét.
– Mit szólt, hová megy tőletek? – kérdezte mogorván.
– Vissza akar térni Oroszországba.
– Oroszországba?!
– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje áll és a
nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az Isten utait
kifürkészni.
A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy ideig
kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, és a felső
malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és bekopogtatott az emeleti
szobába.
– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt és
kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A mécses
lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt fakeretben csontos,
nagyhomloku férfifejet világított meg: Nikolszkoj volt, a huszonötéves
Nikolszkoj, délcegen, vakmerő tekintettel, csupasz arccal, amelyen
lányos derü rezgett végig, mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta
volna.
– Nos, mi ujság? – kérdezte Lotti fölkelve a padlóról.
Lalszki leült a bőröndre.
– Nikolszkoj Iván megkerült, – szólt foghegyről.
A leány csillogó, hitetlen szemmel nézett a férfira.
– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – Lehetséges? Te
láttad?!
– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, ahogy valamennyiünk
emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, összetört ember.
Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos lett.
Lotti lihegve támaszkodott az asztalra.
– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el
Szent-Péterváron az utolsó rohamnál?
– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos volt benne,
hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az estén háromszáz
forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is megesett, a rendőrség
büszke a hírnevére és ügyességére, s ha csorbát szenvedne, kiköszörüli,
okkal, móddal, hamisitással. Annak az embernek, akit Nikolszkojnak adtak
ki, és temettek el, semmi köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván
átszökött a határon.
– És miért nem adott hírt eddig magáról?
– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – Éveken át
égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte sorsát. A barát
mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez is hozzájárulhatott
nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette hozzá tétován gyujtva
pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj neki!
A lány a kép felé fordult.
– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre és
keskeny ajkát mint a harapni készülő kutya, fölhúzva, folytatta. – De,
ha úgy lenne, átok rája.
Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és Lalszki mellé
ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd egyszerre
fölugrott.
– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről fakadó
izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni Oroszországba. Ennek nem
szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az ügyre, amely még föltámadhat.
Ma Nikolszkoj személye, emléke szent fogalom, bűvös szó, amely minden jó
orosz szíve mélyén él. Az a férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy
Nikolszkoj nevét írja a zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer
embert vihet harcba. Élete, bátorsága, esze, emléke népünk
hőskölteménye. És most, egy napon odaát meg fog jelenni egy szegény
iszákos roncs, egy beteg elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok
Nikolszkoj, én vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“
– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti fáradtan.
– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség egy
üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és gyönyörködni
fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és hogy alszik el utána
a földön. Ime, az orosz forradalom a világ előtt! Egy üveg pálinkáért
eladja az üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét.
Lotti ránézett a férfira, aztán lerakosgatta az edényeket.
– Hol láttad Nikolszkojt? – kérdezte végre.
– Czézár csapszékében.
A leány Lalszki vállára tette kezét.
– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen
mosolygott.
A férfi fölhúzta szemöldökét.
– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. Útszéli
ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell nyugodnunk. A nagy
ügynek vége van, végesvége.
*
Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, derülten
nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az esőtől
megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a vízbe
ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve bámult maga elé.
– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom apja
vidáman.
– Nikolszkoj, – szólt egy vékony hang a háta mögött.
A férfi visszafordult.
– Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. – És ki vagy?
– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor hű
harcosod. Talán emlékezel rája?
– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. Gyermeteg
szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, amely mint egy
farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán.
– Van kedved velem egyet járkálni? – szólt a leány.
– Szívesen, mademoiselle. Jó lesz itt a patak körül?
Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta karját
Lottinak.
– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely téli
erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél tudni?
– Visszatérsz-e Oroszországba? – mosolygott a leány félszegen.
– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a
„jelent“ mondják. – Visszamegyek.
– És mi a terved?
– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, ami azelőtt. Mi lehetne
egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis leányt?
– Én is orosz vagyok.
– Diák? Névamenti?
– Igen.
– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a trepákot? Nem?
Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett és
csípőjére tette kemény öklét.
– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta száját,
amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora.
– Nem tudok énekelni.
– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem mondok
valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog jutott volna
az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok vannak, akik pár
garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, mademoiselle?
Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. Egyszerre
frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy rémlett, hogy
erejét túlhaladó föladatra vállalkozott.
– Nem megyek korcsmába, – szólt tétovázva.
– Nem? – nevetett Nikolszkoj. – Nos, jó. Akkor hát sétáljunk tovább.
Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült és rekedten csörgött.
Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles kavicsot, megcsókolta,
aztán célba vette vele a madarat. A szarka ügyetlen mozdulattal esett a
gyöpre.
– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az enyém,
Czézár két pohár pálinkát ad érte.
– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz pusztulni.
Iván csodálkozva fonta össze mellén karjait.
– Miért ne, te kis tücsök? Miért?
– Mert nagy neved van, mert hazád szabadsága te vagy, mert…
Elhallgatott és kipirulva nézett maga elé.
– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit
avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a helye.
Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. Nikolszkoj
egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott:
– Itt hagytad a tolladat. A toll a tiéd, a madár az enyém.
Nekilendítette még mindig izmos testét és két ugrással beérte a leányt.
– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – Tedd el,
Nikolszkoj adta!
Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz ült. Ott
gubbasztott estig, akkor átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a
kamrája padlóján feküdt és olvasgatott.
– Nos? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy fölkelt volna.
– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy elpusztulni, és
mily fiatal és szép!
– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, mindenbe bele
kell nyugodnunk. Az ügynek vége van.
Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán fölsóhajtott és
kiment a szobából.
Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a
kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek rajta, amelybe
állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj nevetett, a vén
asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem nyúltak hozzá.
– Jőjj innét, – szólt a leány a férfihoz. – Ez nem illik hozzád.
Nikolszkoj katonásan tisztelgett a kofáknak és Lottihoz lépett.
– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok bájosságával, –
de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát.
– Nikolszkoj!
– Nos, igen vagy nem?
– Jőjj hát!
Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak tőle, mikor
a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy gondoskodjon italról és
két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, egy potrohos üveg, két pohár
állt az asztalon, és a két énekes leány rosszkedvűen támaszkodott a
kályhának. Leültek; Iván töltött és kiitta poharát, majd újra
megtöltötte és újra fölhajtotta.
– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így belőled? Miért
iszol, te szerencsétlen!?
A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a rosszúl
hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna terpeszkedett szét.
– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. Ott űr
van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem.
Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és visszatért a
kecskelábú asztalhoz.
– Mit beszélnek rólam Oroszországban? – kérdezte kíváncsian.
– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te a mi
szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és nincs apa,
aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát.
Iván helyeslőleg bólintott.
– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük lesz, ha
hazatérek?
– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, magadról
megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A parasztok azt
hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a mennyországba szálltál, hogy
követted régi szenteink példáját, akik tüzes szekeren hagyták el a
földet. Nincs ember a becsületes oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy
te vagy a legnagyobb, a legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki
életével pecsételte meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk.
Nikolszkoj! ezt a hitet nem szabad széjjeltépni!
A férfi lehorgasztotta fejét.
– Tehát mit tegyek? – szólt fanyarul.
Lotti körülnézett a szobában, aztán a férfi füléhez hajlott.
– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, életed
elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a földön.
Nikolszkoj fölkelt.
– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a
világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, ha
kell?
– Én meg, – felelte Lotti dacosan.
Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán táncolni
kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, mintha
ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé környezetével,
szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, balra, és egyszerre
végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már nyugodtan aludt, a
legyek rászállták vastag bajuszára.
*
– Nos? – kérdezte este Lalszki. – Mire mentél vele?
A leány nem felelt, a sarokban gubbasztott és behúzta nyakát.
– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. –
Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és vakmerőké.
Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből
gyermekes könnyek peregtek alá.
– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol meg. Te
talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi?
Lotti gyűlölködve nézett bajtársára.
– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos kutyáéhoz
hasonlított.
– Jó, jó, – mosolygott a forradalmár. – Megválik.
Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, amely az
állati delejesség csodáiról szólt.
Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a friss víz
posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé tömörülnek) ismét
összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a földön ült és lyukas
köpönyegét foldozgatta.
A leány hozzálépett.
– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem beszélt s
amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e afölött, amit a
minap mondtam neked?
Nikolszkoj szerényen mosolygott.
– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan
függesztette a diákra.
– A halálról, arról, hogy el kell pusztulnod.
Iván megrázta fejét.
– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, mintha
figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap összeszedem
sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy sem hitelez tovább
a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban más lesz a véleményük, jó
fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az öreg vértanútól.
A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette
forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy le
kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét lehunyva,
fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt.
Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le róla, a
második a földbe fúródott, de a harmadik, amely villámsebesen követte
társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve kiáltott föl és mintha
széket rántottak volna ki alóla, oldalt esett. Száját kitátotta, mint a
sült hal, szeme félig lecsukódott.
– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért tetted
ezt, mademoiselle?
Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván verejtékes
fejét.
– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj ügyünkre
a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg és az Uristen
fogadjon jó lélekkel!
– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett az
előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült.
Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a holttestét,
és reggelre eltüntek Drinápolyból.
*
Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt valaki
meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját.
A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el az
utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a
Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen
panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, mert
kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a lobogókra
azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári rendőrség, az
emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek feje fölött füst
kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt kézzel, délcegen,
daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr trónusához.
– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és idegesen
ugrált az emberek előtt.
– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester és
rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős tekintettel,
tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe.
Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú zászlórúdon ócska
kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros pántlikával. Mindenki
megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, homlokával a járdát
érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, borította el az erőd falait. A
fölriasztott őrség riadót vert, és sortűzzel fogadta a zendülőket, de
váratlanul egy őrmester fölállt egy ágyútalpra.
– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj szent
nevében: lábhoz!
A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon véges-végig a
Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra kondultak meg a
fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca jelzőtábláit
leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét viselte; a szentháromság
szobrára pedig negyedik szentségnek ráerősítették Iván kalapját. Este
minden ablakban lámpa égett, a nép ünnepi körmenetben vonult végig az
utcákon, s egy részeges vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt
korcsmába menni s ott a trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett
ezer darabra.
– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, piszkosan
állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és az
oroszlánrész a tiéd!
A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán
hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből –
Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a forradalom
apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével.
A rosztovi uton.
A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel bricska
vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha mélyen leple
alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen tudna utat törni a
puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a bőrülésen. Az egyik, aki a
gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő lengyel zsidó, macskaprémes
kabátban, kopott gránátos-sapkában; gúnyneve: Snapsz; ő szokta az
eldugott katonai állomások tiszteit pénzzel, portékával, zabbal,
szagosvízzel ellátni. Most éppen Horodenkón járt, hogy háromkirályok
napjára mulatságról gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya
szivar, puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a
saroglyában. Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik
énekesnője. A vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az
állán szépségtapasz, hervadt arcocskáján egy csöpp festék, mindez a
vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon szomorú.
– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, szinte
félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját.
– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan
körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél talán
Eliz kisasszony?
– Én nem félek! És maga?
– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden héten
egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat.
– Milyen messze van még ide Rosztov?
– Két órára, ha minden jól megy.
– Két óra? Meg fogok fagyni!
Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti bárányka
volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan besötétedik és a hosszú
lengyel égboltról kövér hópelyhek bocsájtkoznak alá a földre.
– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt
hallottam, hogy erre könnyü eltévedni.
– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az igazat
megvallva, mintha már nem is járnánk arra, amerre kell. Egy öreg tölgyfa
mellett kellett volna elhaladnunk és sehol se látom ezt a fát.
– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. – De a
ló talán csak haza talál?
– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy először
erre.
Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy barátságos
tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási fehér dinnyéket
épít a tüskés cserjékből.
– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer csakugyan
eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre?
– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az ilyen
hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi történne?
Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is vagyok, a
világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad valaki, aki a
tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol.
– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a Viceadmirális
című operettet?
– Nem, sohasem járok színházba, drága mulatság és nem értem a zenét.
Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt olvasna.
– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – igen szép
darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, ezüst gombokkal,
fehér hajtókával. Miféle tiszt ez?
– Nem tudom, nálunk csak dzsidások vannak, azoknak nincs zöld prémjük.
A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll föl.
– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak eltévedtünk! Már
régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. Önnek talán jobb füle
van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a postást trombitálni?
– Nem hallok semmit.
– Ez bizony baj, kisasszonyka. Lámpafényt se lát sehol?
– Nem, – feleli az énekesnő bóbiskolva.
Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább tapossa
a havat.
– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék fagyni, a
cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; aki megtalál,
bizonyára rám adja.
– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy patrull
találja meg a testét és a káplár nem ért ilyesmihez, vagy okosabb dolga
van, minthogy magára segítse a halottasingét.
– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam rá. A
káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már biztos, hogy
eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – átkozott ló,
hatvannyolc forintomba került és most cserben hagy.
A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, mint a
kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel égbolton, nagy
magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az énekesnő mélyen,
nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; elaludt.
– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda dolog
ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad elaludni!
Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé visznek és a
lengyel törvényszékek nem értik a tréfát.
– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig pislogva
néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. Én is már
megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. Különben sem
alszom, nem látja?
Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem talál-e
valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a hókupacokat, a
szántás irányából próbál tájékozódni, szeme elé teszi a tenyerét és a
messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. Mire visszatér a kocsihoz,
az énekesnő előredőlt testtel újra alszik.
– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony színpadi
köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha csontváz lenne, –
ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, hadd mondok valamit, ez
bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, amit az előbb meséltem, hogy
nem voltam színházban, igen jól ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép
színdarab és az a tiszt – nos hallja-e?
– Nem, nem hallom, – mormogja félálomban a lány.
– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz
mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy
bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?!
Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a
lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek.