az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a fecskék
rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei
nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami valószínübb –
tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is,
búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, szineiből,
melegségéből csak egyet vitt ki magával a bozótba: ezt az acélkék szemű
asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta
keresztjét. Vajjon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy
esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök
helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta
veszteglő tétován dacos vonást.
Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a
kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos
öltözékével, fehér selyem sapkájával azt a benyomást tette, mintha nem
is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban
jókedvűen, nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen
udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert
és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A
feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny
modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek
sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a
megbocsájtás hazájában – teremnek.
Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult
értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott
ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem
szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget
kell tennie.
A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos mellett
ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével
elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem
a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte
zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen
fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen
biztosan hűvös.
Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy megbékéljen sorsával?
Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró
felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az
asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában és lassan lóbálta
magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott és
rászegezte kocsonyaszemét.
– Menj innen! – kiáltotta az asszony a madárra. – Menj hát el!
A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és mozdulatlanul
állott.
– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül
kétségbeesve.
Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa
kietlensége, dőre cifrasága állt előtte.
– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre
elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken szorította ökölbe a
kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú párával sem
tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani.
Tíz év telt el azóta.
A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a
tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt
most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság,
tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már semmitől
tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt,
elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis,
nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az
életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely
röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos
lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek
voltak, mint a téli nap sugarai.
Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak
ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A
gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár és beszéde óvatos,
tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha
keresztül látna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest,
zongorázik és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és
lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül, hogy pontosságot,
keresettséget mutatna; ahol egy fülke korommá válik, virágcserép
ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női
mosoly és elkergeti.
A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz
lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé
változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül
megpróbáltatások közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a
fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a mának, nem találva meg
célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete
hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem
lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is.
De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét,
az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek
lakóiról ma már nem lesz többet szó.
*
Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési
jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a
nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam
és az ócsai erdőnek tartottam.
Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök csendőr
(az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és nehézkes, szinte
látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a homokba), a harmadik személy
pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, széles rokolyás, szeplős
parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit,
amelyek azonban rögtön újra meglazulnak.
A vékonybajuszú csendőr megáll előttem és szalutál.
– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? –
kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa mondatszerkezetével és
megigazítja gallérját.
– Nem láttam indulásom óta senkit.
– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös,
mint egy kifestett szinészé.
– Végig a jegenyefasoron.
A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a szót.
– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról
lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a
mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a
csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem kendőjét.
– Tizennyolc forintba kóstált – veti közbe az asszony.
A csendőr folytatja.
– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt
vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük.
Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött.
Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a
menekülő zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta,
gondolom magamban.
A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha
visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé.
– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy minekutána lovon
van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem
terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél társával, aki
helybenhagyólag bólint.
– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője csücskét
– még a mozsaramat sem kimélték!
Nem sokat gondolkodom.
– Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? – kérdezem a szűkvállútól.
– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis habozás után.
– Mi is hamarosan ott leszünk.
– Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg?
A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át
a levegőn.
– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar lenne, tessék
megfigyelni, merre fut. A Récésnél van telefon, majd értesítjük a
szomszéd őrsöt.
Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy
szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra tértem át.
A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a
vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam és
végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl valahol a menekülő tolvaj
alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre
szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé
szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint – akárha
gyerekkéz rajzolta volna – gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az
irányt.
Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre
megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, még őszi esők
idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát
hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább,
egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár,
úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, vagy balra. Bosszantó!
Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat hevében
túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. Megállítja a
falkát, s nagy, kilométeres átmérőjü kört ír le velök ama pont körül,
ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s
akkor megint folytatni lehet a hajszát.
Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül.
Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott
el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem – hop!
itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány
tényleg elbillent volt balra és most a soroksári szőlőknek tartott.
Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a
homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki
hitte volna, hogy ilyen érdekes pandurnak lenni!
A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a
kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetüt
látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha
valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet
és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok.
Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és
elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre
változik.
A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő
falutól indul el és kövér hinárok közt Vecsésig húzódik. A csatorna
lehet vagy tíz kilométer hosszu s mindössze három, feltöltött szélü,
keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala
oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves
parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a
mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott
szénásszekere lovastól, rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy
csak az ostor csücske látszik ki úgy, mindmáig is.
A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem
találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az árkon. Az
innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre sülyedtek
a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót, – a
dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajjon átjutott-e a
gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomoruságos
zsákmányával, az ébresztő órával, a nefelejcses kendővel és a
rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam,
átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét
balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat.
Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a
mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy
törpe fűzfa galyai letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután
néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a gyúródeszka; könnyíteni
kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szünnek meg, egyre
ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és
nekivezetnek a szőlőknek.
Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a szívem
dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe
az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a helyiérdekü vasut
állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De
talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a
szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos,
akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt.
Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a
kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és haragosan
fogta meg a zablát.
– Mintha vadászaton volna, – gondoltam el magamban. – Vadászaton!
Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös
szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad
nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos
ember, ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a nagy családból, mint
én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanugy érez, szeret, gyűlöl,
szenved, mint én, ugyanugy küzd az élettel, ugyanoly irgalomra érdemes,
mint jó magam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én
napom süt és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én.
Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy
is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozó
szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsájtani,
aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok
síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré
tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével,
szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után?
Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna
magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre,
finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép
dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket,
aztán fölemeltem a fejemet. Vége! bizonyosan rossz álom volt, menjünk
haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az
lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel.
Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre szemem ijedten
kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén
sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a
fején, előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a
barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle
gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az
ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? Fogjam el? Ezt a dereshajú,
nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki
kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan
levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogu emberke?
Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém:
arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem
tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy
rámtámadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek
gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a
térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni,
pedig talán csakugyan ilyen.
Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő
útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két
nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem derékszögü volt, ők a
folyton előttük látszó paripa irányát követve az átlós vonalt
választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk
szabályosan himbálózik, mint az óra ingája.
– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen a
tolvajhoz.
A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan maga elé
néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik
néha reám.
A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt
megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a
tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a
törvénynek. A két csendőr szalutál.
– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és ahogy
fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik fekete paripái
jutnak eszembe. Köszönök és távozom.
Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az
igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló
eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett s
úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a
mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság,
amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem
tudott pótolni.
Ödön.
Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki
állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős,
jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös
kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét
kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik
éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan
mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a
kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál
az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris
beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt
gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli
pihenőhelyet se keres magának, mert ha az utolsó vonat elment, ő is
eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint
vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge
paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik,
akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A
kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos,
haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára.
Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az
állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet
gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával,
mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás
térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és
hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat;
közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban
mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert
lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott,
valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő
sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett
reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha
szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben van-e
minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza
éjfélkor.
Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is
lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot
úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől
elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy
kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt
kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha
éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért
megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál
szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte
az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi
öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak
lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a
végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal
ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem
csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi
szerelméhez.
Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól
nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne,
hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból is
látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik
érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a
sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól
nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe
táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim
tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az
ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a
táviró-oszlopok felé.
Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A
tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való
fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt
söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös
volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult
végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot
látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a
részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a
korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába,
méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a
vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt
és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne.
Egyszer tűz ütött ki a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és
tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt.
Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza.
Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé.
Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy
móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak
vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott.
Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos
ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny
fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán
betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta
valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött
róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte
a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet.
Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk
vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba
hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett
a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a
bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a
puli a tilosba tévedő tehenet, próbálta megállítani a lovakat: előttük
ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és
a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a
gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a
kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején,
ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt.
Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman,
kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé.
– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide?