akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! –
mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha
templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így
lehet.
Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az
ura mellé ült az ágyra.
– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan
igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod
volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat!
– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó
takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette
meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta és esküszöm,
olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és
mángorló is volt rajta.
– És sose voltál éhes? Furcsa!
– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha?
– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges.
Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej
kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt
fazékba kerültek?
– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk,
Babuska, ezen úgy se lehet változtatni.
Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a
sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan
igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az
életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem
történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden
éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs
egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el
éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja,
aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből.
Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész lent, ócska rongyok
közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona,
– amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez.
Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó
úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé,
hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a
kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább
elhagyta.
Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a
csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett
körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó,
Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták
vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez.
– Tessék beszállni, indulás!
Oroszlány Péter halála.
Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz
volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé
fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen,
ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők
galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig,
aztán ránézett a parasztra.
– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian.
– Volt katona?
– Igen.
– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és…
– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.
– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől,
gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.
Az orvos körülnézett a lapos szobában.
– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg
rosszra, hát csak túl kell esni rajta.
– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt
maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl!
Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány
Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és
egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.
A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre.
A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan
aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy
teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az
egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén
érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először
emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A
birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé.
Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős
időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán
belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a
goromba káplárnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és
kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a
süvegét.
– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit
szeretne enni?
Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége
pillantását, így szólt:
– Töltött káposztát!
Az orvos üzletszerüen mosolygott.
– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?
– Nem az.
– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen
meg a kivánsága?
Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd
visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek.
– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter katonásan.
– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a
zsebéből egy kurtát.
Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a
sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni.
Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki
a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány
Péter jóindulattal mosolygott.
– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e
végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de
miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány
Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék
ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is
égjenek és a tornál sört kell inni.
Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu
feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a
szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment
tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül.
Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt
legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy
fejét és össze-vissza beszélt.
– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát
hordani a portámra, fogsz bizony!
– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság
megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd
öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a
verejték.
Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő
formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül
járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban
délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment
érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek.
– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.
A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére
vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság
megkönnyebbülten távozott.
Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal,
vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü
gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre.
Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta
apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér.
Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében
az elmulást.
Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra
nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.
– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus.
A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony
nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra
csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter
meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb,
tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni
belőle.
Régi órák.
A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró
forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek
üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma,
szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és
napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor
pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott
özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles
mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján
kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra
és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó
báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a
pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő
ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen,
szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát;
sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a
fiatal kovács a patkót.
Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve
van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a
katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta
nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel,
kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két
beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll.
Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből
szedne elő.
Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon
kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc
örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján
áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv
verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy
fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan
következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen
hívja Phrynet a teheneket megfejni.
Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől
elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban.
*
Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író,
azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott
ajtót. Egy öreg asszony állt előtte.
– A fiad beteg – szólt mogorván.
Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen
gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét,
a fázós Annát.
Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek
utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még
fény csillogott.
Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy
kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek
régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen
feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét.
– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve.
Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a
szobába a férfi.
– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva.
– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan.
Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a
köpönyegen.
– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit.
Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy
szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott,
hogy a takaró meg-megrezdült.
– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt lett.
Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek
fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg:
– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha
mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét?
– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a
mesterségem.
– Akkor hát mondj el egyet.
Shakespeare megfogta a gyerek kezét.
– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt.
Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a
harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal
hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és
így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek
voltak, akik…
– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne
mondd tovább.
Shakespeare elhallgatott.
– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen.
– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres
hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép
volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a
veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra,
aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren
vívjon ütközetet és…
– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a
hideg víztől. Mást nem tudsz?
– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen
fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az
udvarnak nemkülönben.
– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kisértetekről.
– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az
apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy
jó fiuhoz illik, bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn
Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját,
hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz
Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent
előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta?
– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj
inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason.
Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb
lett.
– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem
akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a
dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a
kalmárét, aki emberhúst kért zálogul?
– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a szerecsenektől.
– Talán a két kalandos veronai ifju…
– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három
kis disznó történetét se tudod.
Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába.
Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind
a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni.
– Rosszul van? – mondta végre a költő.
– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit
és eltünt az ajtóban.
Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a
kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny
Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és
felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy
mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket.
*
Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva,
rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette.
Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve
felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom
talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a
hangokat, így szólt:
– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk
magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk,
mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram,
azokat nem tudjuk fölszárítani.
Az igazságról.
Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, tíz perc
mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasuti
töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron feltünik három nagy,
keskenypalástu jegenye, alattuk sárga házikóval, a határcsárdával. Itt
már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta
pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak.
Aki rászán félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött
gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt
már túzokra lesnek.
Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a
fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek,
ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár
erre, még több szarka, főleg pedig fekete varju. A varjak a budai
hegyekben laknak és csak átrándulnak az ákác-sorokba ékelt, zöld
vetésekre, közben élénk figyelemmel kisérve a barázdákban ballagó
rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjusereg rátelepedik a
szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben
tér haza, a budai ormokra.
Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még
Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal,
vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt
Szarvascsárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma.
Azután eltüntek a nyirott fájú parkok, a griffmadarak, sisakos
angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsu őzek, fáradt szegénylegények és
futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai
istenkertje ez. Sehová sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra,
árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis,
évről-évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el –
akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a
kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket
ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának
valaki elültet egy sovány papsajtbokrot.
A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A
pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon sütkérező
szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák
ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a
földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü kalyibához,
amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever,
az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve
találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány
szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha
végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész
ember, hanem szegény félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor
diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan,
ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán,
akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel,
szarkalábbal, tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól:
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata
nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, bubos kéményei
könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti
töltésen kell átmásznod. A fövénytenger végén falu fekszik, Péteri,
félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások,
hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával.
Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros,
kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból
vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi úr
egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul
sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda
épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep
fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét
este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok,
amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól.
Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben
ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon
karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. Ives
elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre
emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor
elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást lehet
elérni.
A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos síkság, majd
egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is
tele sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik.
Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna galykárpit mögött
emeletes ház áll, réztornyocskával, szines ablaktáblákkal, fontoskodó
tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz
szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört
és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte.
Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak
a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs
szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt dicsérő
gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli estéken erre
ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből
keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva
rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak?
Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt gallérral
hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon és rosszkedvűen
perelt a mélyen járó felhőkkel.
Egy női hang szólalt meg a tornácról.
– Csönd legyen, Duchesse! te csúfság! Csönd legyen!
De a páva tovább haragudott. A női hang újra megszólalt, közömbösen,
mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat.
– Csönd legyen, Duchesse!
Azután hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót.
Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett
haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult és nem
akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak
szót, mégis utána mentem és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó
nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült,
kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem.
Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre,
hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt
tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi
ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca
okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz
veszedelemmel állana szemben és akarata teljességére volna szüksége. Ez
a vonás nyugtalanná tette a nézőt.
Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A
férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy
lépjek az udvarra. Közelébb mentem és bemutatkoztam. Pár percig
beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az
asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány
kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra,
és később, titokban, kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben
mint egy nagy, színes üveggömb csillogott.